[Kíra szemszöge - két évvel ezelőtt]
Megsimogattam a haját.
A combomon pihentette a fejét, azon a hideg padon feküdve, amin én is ültem.
Nem tudom, merre voltunk, valami játszótéren, amit még soha nem láttam ezelőtt, csak valahogy idetévedtünk, és így hétköznap este már senki nem volt itt, csak az üres hinta nyikorgott néha a szélmozgástól. Nagy volt az esélye, hogy olyan emberekbe vagy társaságokba botlunk, akikbe jobb nem inkább, és nappal az út másik felére mennék, ha szembejönnének, de ez most nem az az élethelyzet volt, hogy ilyenek foglalkoztassanak.
Sehol máshol nem komfortosabb lenni, mint vele, és azt hiszem, ez fordítva is így van. A hetem eddigi egyetlen jó része ez volt most.
Ahogy megsimogattam, lehunyta a szemeit, mire akaratlanul elmosolyodtam, és az arcát fürkésztem. Olyan rohadt szép az arca.
- Akkor nálam alszol ma? – kérdeztem tőle.
Szasza lehunyt szemmel válaszolt.
- A lakásotok kábé az egyetlen hely, ahova eltalálok ma szerintem.
- Hazavezetnélek, ha tudnám, hogy hol laksz – utalgattam mosolyogva – Ha átvittél volna már magadhoz.
- Jobb, ha nem, hidd el.
Elhiszem neki, mert szinte biztos, hogy a Buda egyik legelitebb környékén lakó álomcsaládja, amiből kisodródott, nem igazán lenne oda értem, bár azt se tudom, hogy tudják-e, hogy létezem, és igazából nem is számít.
Nem olyan a kapcsolatunk, hogy aggódnék vagy dühös lennék attól, hogy nem akar hazavinni, vagy hogy számítana az, hogy jártam-e náluk, vagy sem. Megértem a döntését, a kapcsolatunkra pedig nincs hatással. Az én szüleim se ismerik őt, és nem is akarom, hogy ez megváltozzon, mert pont azért vagyok vele, hogy kizárhassam a világ többi részét. A kapcsolatunkban csak ketten vagyunk, kettőnk érzései, és senki másra nincs szükségünk ahhoz, hogy teljesnek érezzük mindezt.
Nem az a célunk a kapcsolatunkkal, hogy hivatalos álomkapcsolattá tegyük, családi találkozókra vigyük egymást, egymás anyukájával beszélgessünk a konyhában, és cuki képek készüljenek rólunk a nappalijukban. Nincs konkrét célja a kapcsolatunknak, nincsenek hosszútávú terveink, csak azért vagyunk együtt, hogy jobb legyen, hogy legyen valami jó a szürke hétköznapokban.
A kapcsolatunk nem a társadalom által felépített ideális kapcsolat gondolatán alapul, mert semminek nem akarunk megfelelni vele. Csak vagyunk, ő és én, ketten az elbaszott életünkben, mint egy menekülő a világból egy olyan helyre, ahol nem kell semminek megfelelni, nem kell azt játszanunk, hogy jól vagyunk, és senki nem ítél el.
Ki se mondtuk, hogy együtt vagyunk, csak egyszerűen lettünk azóta, hogy egy pesti kocsma előtt beszélgetni kezdtünk – egy hónapja beszélünk, mégis mélyebb és közelibb vele a kapcsolatom, mint azelőtt bárkivel, a családomat is beleértve.
Senkit nem szeretek nála jobban.
- Amúgy Anya szerintem rájött, hogy mindig alszik nálam valaki, amikor ő nem otthon alszik. Arra még szerintem nem, hogy kábé félig nálunk laksz – nevettem el magam.
- Akkor milyen hazavezetésről is beszélünk? – kérdezte egy apró mosollyal az arcán, visszahozva az előző megjegyzésemet.
- Igazából többet vagy nálunk, mint anyám.
- Ja, meg többet, mint a saját anyámnál. Lassan már több cuccom van nálad, mint otthon konkrétan.
- Igen, szóval, ha Anya bejárna a szobámba, akár azokról is rájöhetett volna, hogy nem egyedül vagyok otthon azon a heti sok napon, amikor a faszijánál van.
- Apukádhoz mész valamikor?
- Nem tudom. Amióta átköltöztem tőle Anyához, megsértődött rám.
- Nyilván átköltöztél, baszki, a csávó nem alkalmas gyerektartásra.
- Mert anyám az? – húztam egy kínos mosolyra a szám, majd magamhoz húztam a táskám, hogy tekerjek egy cigit magamnak – Szar az egész. Ha nem tudnám is tudnám, hogy véletlen gyerek vagyok. Szerintem csak teher vagyok mindkettőjüknek. Betépjünk amúgy? – dobtam fel, ahogy a táskámban kotorásztam, közben meg a kezembe akadt egy üres vodkásüveg, amit idefele ürítettünk ki, úgyhogy bedobtam a kukába.
- Ja.
- Mit mondunk, ha megint idejönnek valami rendőrök, mint múltkor? – kérdeztem mosolyogva.
- Amit a múltkor.
- Épphogy megúsztuk amúgy.
- Megúsztuk – emelte ki a lényeget.
- Vagy belökhetjük azt is, ha kérdezik, hogy csak sima cigi.
- Ez csak fűszagú cigi – mosolygott, majd rágyújtott és szívott egy slukkot – Mennyiért vetted?
- Egy haverom adta, majd utólag fizetek neki.
- Mondd majd, hogy mennyi, beleszállok.
- Jelenleg van kábé ötszáz forintom, szóval azt lehet, megköszönöm – nyöszörögtem, ahogy belegondoltam.
- Ja, akkor hagyd, fizetem az egészet.
Ahogy az ölemben pihentette a fejét, az egyik felhúzott lábán lazán keresztbe rakta a másikat, én pedig poénból a fejére húztam a fekete pulcsija kapucniját.
- Olyan jó a gyűrűd – néztem az ujját, lehúzva róla, majd a kezembe véve azt az acélgyűrűt, amit az egyik ujján hordott.
Kíváncsiságból felhúztam az ujjamra a gyűrűt, de csak a középsőujjamra volt jó.
- Jól áll – jegyezte meg Szasza a kezemet nézve.
- Ugye? Szerintem is. Olyan menő cuccaid vannak.
- Kéred?
- Ideadnád?
- Tied.
Elvigyorodtam.
- Mondjuk akármikor vissza tudod venni.
- Nem gondolod, hogy visszaveszem. Neked adtam.
Mosolyogva egy csókot nyomtam a szájára, újra a hajtincsei közé vezetve az ujjamat. Tudom, hogy szereti, ha a haját simogatom.
Ahogy smároltunk, a fűszagot egymásra lehelve, a hajam az arcára hullott, Szasza pedig a hajzuhatagomat a csókunk közben játékosan összetekerve az ujjaival, a tarkóm mögött tartotta, amibe belevigyorogtam, mert olyan érzés volt, mint egy kislánynak, miközben ő meg úgy feküdt az ölemben, mint egy kisfiú az anyjáéban.
Mindenki el van baszva ezen a világon, miért pont mi ne lennénk tele komplexusokkal?

- Amúgy te hogy képzeled el a jövődet? – kérdeztem tőle, miközben azóta is felhúzott lábakkal feküdt az ölemben, a szemét pihentetve, én pedig folyamatosan simogattam.
Fáradtnak éreztem, különösen fáradtnak, úgy mindentől egyben.
Mindketten kiégtünk az élettől, de most rajta kifejezetten éreztem, főleg, hogy így késő este, már rég nem józanon, ebben az egyébként is mámorító helyzetben nehéz elrejteni az ilyen érzéseket.
Nem mint ha mi elrejtenénk egymás elől bármit, vagy úgy tettünk volna valaha, mint ha jól lennénk.
- Inkább nem képzelem el.
- De most komolyan – ragaszkodtam a témához, miközben éreztem, hogy már a hangomon is érződik, hogy nem vagyok józan, de nem zavart, mert ilyenkor különösen jól bele tudunk mélyedni az ilyen témákba – Te akarsz családot? Mármint, vágod, házasság, gyerekek...
- Nem valószínű.
- Ja, én se.
Én tényleg nem akarok, soha nem akartam, már önmagában azért se, ha megnézem, hogy a szüleim hogy élik meg ezt az egészet, Szaszával kapcsolatban viszont azt éreztem, hogy ez nála csak így alakult, mert alapból talán akart, csak kiábrándult belőle.
Szasza más helyről jött, mint én, teljesen más közegből, más világból, ahonnan nem ugyanott kellett volna kikötnie, mint én, mégis itt van.
Gyakran beszélünk mély témákról, soha nem beszélünk felszínesen. Akármikor, akárhogyan, akármiről, külön a világtól.
Szasza nem találja a helyét. Általában úgy csinál, mint ha ez nem zavarná, mint ha nem érdekelné, de tudom, hogy belül igen. Kudarcnak éli meg, hogy a semmiben kötött ki, nincs sehol, nem tart sehova, pedig nem így kellene lennie. Ezt ő mondta egyszer, amikor sokat ittunk és egész éjszaka beszélgettünk. Magasról zuhant és ő is sok mindenen megy keresztül. Tudom, hogy megviseli a gyász. Sokszor olyan, mint ha feladná a dolgokat, mégis, tudom, hogy belül nem akarja feladni és csalódik magában, de küzdeni se akar. Nem jókedvű. Persze, amikor együtt vagyunk, sokkal inkább, mert szeretünk együtt lenni, ő is szeret velem lenni, sőt, velem akar lenni, de érzem rajta, hogy alapból nem jókedvű, lélekben elveszett és fáradt. Én is ilyennek érzem magam, és éppen ezért értjük meg egymást, és tudjuk, hogy mi kell a másiknak.
- Akkor te mit akarsz? – simogattam a haját.
- Téged. Meg még tíz évet élni, tizenötöt maximum. Ennyi.
- Te se akarsz megöregedni?
- Nem. Már azt a kort se akarom megélni, amikor már elvárás a társadalomban, hogy addigra legyen meg mindened, legyél sikeres, gazdag, legyen egy kurva szép családod, akikkel jó a viszonyod, a gyerekeidet te viszed oviba minden reggel, a feleséged téged vár egész nap, amúgy meg álomapa, álomférj és álomfőnök is vagy. Na, hát valamikor addigra kéne legkésőbb megdögleni. Ha fiatalon meghalsz, legalább mindenki úgy fog elkönyvelni, hogy mindezt egyértelműen elérted volna, ha megéled.
- Apukádnak összejött.
- Ja, ne is mondd.
Megsimítottam az arcát, mire Szasza megfogta a csuklóm és egy puszit nyomott rá.
Gyakran hasonlítja magát az apjához.
Egyszerre érzem azt rajta, hogy olyan akar lenni, mint ő, és egyszerre azt is, hogy minden akar lenni, csak olyan nem. Nem szeret beszélni róla.
- És veled mi van? – kérdezte vissza a kérdésemet.
- Én Finnországban akarok művészkedni. Más tervem nincs.
Szasza elnevette magát.
- Komolyan? Finnország?
- Menő hely.
- Miért pont Finnország?
- Mert menő hely.
- Oké – hagyta rám elmosolyodva.
- Tudom, hogy random terv, de attól még terv. Biztos, hogy neked is van valamid.
Szasza felnyúlt a kezemben lévő füves cigiért, beleszívott egyet, majd miközben én is, újra megszólalt.
- Rohadtul nem látom a jövőmet, de nem is akarom.
- Miért, szerinted mi lesz belőled?
- Semmi. Vagy halott.
- Amúgy ki mondta azt, hogy kell, hogy legyen belőlünk valaki?– gondoltam bele.
- Nem én – válaszolta egyszerűen, újra átvéve a cigimet – Csak valaki egyszer kitalálta, hogy akkor értékes az életed, ha sikeres vagy, van egy mintacsaládod, vagy jobbá tetted a világot, szóval úgy állt be a társadalom, hogy te is ettől függően vagy értékes.
- Mekkora egy faszság.
- Az egész egy faszság. Az egész gondolat az, hogy csak annak van értelme, ami egy lépés effelé a három dolog felé.
- Akkor most ennek se kéne, hogy értelme legyen, amit most csinálunk.
- Ezért faszság.
- Én inkább leélek egy „értelem nélküli" életet, amiben jól éreztem magam, mint hogy boldogtalanul legyek mintapélda.
- Hogy képzeled el a művészkedést Finnországban?
- Leülök a nappalimba, szép a táj kint, és csak festek. Sokáig talán le se telepednék, csak az országon belül mindig lennék valahol, alig lenne cuccom, hogy könnyen tudjam váltogatni a lakhelyemet, viszont lenne egy csomó élményem, meg emlékem azokról, amiket láttam. Ez nyilván egyedül megy a legkönnyebben. Gyerekekkel semmiképpen, de nem is akarok gyerekeket. Házasságban se akarok élni – gondoltam bele – Igazából az csak egy szerződés, amit kurva nehéz és hosszú folyamat felbontani, meg egy csomó felesleges felhajtás. Nekem nem kell papír ahhoz, hogy azzal legyek, akivel szeretek lenni. Én csak sokat akarok látni a világból.
- Meg festeni.
- Finnországban – egészítettem ki mosolyogva.
- Komoly – mosolyodott el.
- Tényleg nincs neked semmi?
Szasza megdörzsölte az arcát.
- Csak voltak terveim. Azóta módosultak annyival, hogy nem akarok eljutni odáig az életemben, amikor megvalósulhatnának.
- Mik voltak a terveid?
- Minden, ami apámnak megvan.
- Pénz, siker, elismertség, szép család...?
- Az.
- Esküvőt is akartál?
- Aha, valaki ideálissal.
- És hogyhogy már nem?
- Hogy kiábrándultam az ideákból. Leszarom már, őszintén.
- Akkor gyere velem Finnországba – mosolyogtam rá.
- Én már holnap is mennék, ha úgy lenne.
- Menjünk holnap.
- Oké, menjünk.
Halkan felnevettem, majd miután kiszívtam egy adag füstöt, kérdeztem tőle.
- Milyen lett volna az ideális?
- Az ideális feleség?
- Az – mosolyodtam el – Nem kell engem körülírnod. Vegyük annak az énednek a gondolatait, aki még hitt ebben az ideában és nem ismert engem.
- Az már nem most volt.
- Mondjuk olyan lett volna, mint Petra? – kérdeztem rá az előttem lévő barátnőjére.
- Nem, ezért szakítottam vele. Miért kérdezed ezt amúgy?
- Mert érdekel, hogy miben hittél régebben.
- Miért számít, ha már nem ebben hiszek?
- Mert attól még ugyanúgy a te hited volt. Ami te vagy.
Szasza újra lehunyta a nehezülő szemeit, majd pár másodperc múlva őszintén megszólalt.
- Már nem tudom, Kíra. Komolyan nem.
Szomorkásan elmosolyodva megsimítottam a kezét.
- Milyen voltál előttem? – kérdeztem, csak hogy feltegyek egy újabb kérdést, ő pedig pár pillanat múlva nehezen válaszolt.
- Azt se tudom.
Hagytam még neki pár másodpercet, hogy folytassa.
- Gondolom, az ideális feleség nagyjából olyan lett volna, mint anyám – folytatta aztán, de keserű szomorúságot éreztem benne, ahogy belemélyedt ebbe, utólag válaszolva az első kérdésemre – Ha már én is olyan akartam lenni, mint apám. Nem tudom, hogy akkor tévedtem-e, vagy most.
- Ha valaki máshoz hasonlítottad magad, akkor régebben tévedtél.
- Lehet. Most magamhoz hasonlítom magam. Nem jobb érzés.
- Azt akarod mondani, hogy rossz hatással vagyok rád? – mosolyodtam el derűsen.
- Csak te vagy rám jó hatással az egész életemből.
Mosolyogva megpusziltam az összekulcsolt kezeinket, mire aztán magához húzva ő is.
Lehajoltam hozzá, amire egyből összetalálkoztak a nyelveink és egy hosszú csókba feledkeztünk. Ahogy az ajkainkat elemeltük egymásétól egy kicsit, egy kicsit beleharaptam az alsó ajkába, mire a tarkómra téve a kezét, erősen visszahúzott magához. Tudom, hogy ezt szereti, és ő is pontosan jól tudta, hogy én mit szeretek.
Anyám rákérdezett tegnap arra a foltra a nyakamnál, azt mondtam, hogy csak a hajvasaló.
Ha a hajvasalást is annyira imádnám, mint ami tényleg történt, valószínűleg már a fél hajam letöredezett volna.
Minden volt már közöttünk, de mindig úgy szeretem, mint ha először történne.

- Mi legyen, induljunk? – kérdeztem Szaszától, amikor már úgy is nagyon hideg volt, hogy be voltunk baszva, fűszagban ültünk ott a játszótéren és már a cigink is elfogyott.
- Aha, lassan – értett egyet – Nálad még úgy is el leszünk.
- Van egy ötletem, hogy mit csináljunk – vigyorogtam rá.
- Ja, nekem is – nézett fel rám a mosolygödröcskéivel az arcán.
- Én még nem vagyok álmos.
- Én se, csak kettőt látok kábé – dörzsölte meg a szemeit Szasza elröhögve magát.
- Pfú, én is. De nem baj, belőled szívesen látok kettőt – vigyorogtam, miközben elpakoltam a cuccaimat a táskámba – Meg legalább akkor nem csak én vagyok így bebaszva.
- Nem a pia ez – közölte derűsen, miközben felkászálódtunk a padról valahogy – Olyan szinten be vagyok állva, baszki.
Vigyorogva odatartottam neki a kezemet, hogy pacsizzunk, de félrement, szóval kiröhögtük magunkat.
- Ha meleg lenne, azt mondanám, hogy aludjunk itt inkább, csak olyan hideg van – vettem fel a táskámat a vállamra egy pillanatra elveszítve az egyensúlyomat.
- A padon? Jó az.
- Ha összebújunk, nem olyan gázos.
- Maximum pár anyuka kelt délelőtt, akik játszóterezni hozták a gyereket. Nem gáz.
Ezen mindketten röhögtünk egyet.
Annyi random helyen aludtunk már, mert nem mindig volt kedvünk eljutni hazáig.
Meg mert ahhoz, hogy otthon érezzünk magunkat, nem kell fizikailag is otthon lennünk - vele érzem magam otthon.

Meg merném kockáztatni, hogy senki nem szerette még úgy őt, mint ahogy én tudom.

[Regi szemszöge - most]
- Szasza mikorra jön? - kérdezte Lili, miközben a mai színpadi próba előtt ketten nyújtottunk az egyik teremben.
A kérdésére szomorúan dobbant egyet a szívem, majd egy halk sóhajtás kíséretében válaszoltam.
- Nem fog jönni ma.
Lili elkerekedett szemekkel nézett rám.
- Mi? Ne már - szomorodott el ő is, meglepődve a válaszomtól - De hogyhogy?
- Nem mondta, hogy miért, csak nem ér rá.
Lili pislogva fogadta ezt az információt, miközben ráhajolt a két lábára nyújtott ülésben.
Egy pár pillanat múlva összezavarodva, rossz érzéssel magamban, visszakérdeztem tőle.
- De te hogyhogy nem tudod?
Nem volt jó érzés, hogy nem csak nekem nem mondott semmit, a húgának se volt halvány sejtelme se róla.
- Fogalmam sincs, én egyenesen azt hittem, hogy itt lesz - válaszolta Lili döbbenten - Két hete még azt mondta, hogy jön. De nem kérdezted, hogy mit csinál? Az edzésének már vége szokott lenni ilyenkorra.
- Azt mondta, hogy nem akar belemenni.
Lili értetlenül nézett maga elé ettől az egésztől.
- Még neked se? - nézett rám pislogva - Konkrétan te vagy az az ember, akinek mindenki mással ellentétben megnyílik.
- Tegnap nem volt túl megnyílós hangulatban - mondtam őszintén, majd ráhajoltam a jobb lábamra.
- Üdv az életemben. De ez fura.
- Elvileg fáradt volt.
Lili egy pár másodpercig belegondolt a dologba.
- Tegnap nem találkoztam vele, amikor hazajött tőled. Olyan tíz körül elvonultam a szobámba, utána már nem jöttem ki onnan, csak sorit néztem, aztán aludtam.
- Nyolckor már eljött tőlünk - mondtam, és éreztem, ahogy gyűlik az a görcs a gyomromban, minden gondolatomat komponensként hozzáadva.
- Na jó, mit csinál ez a gyerek? - kérdezte Lili felcsattanva.
- Nem tudom - sóhajtottam, halkan válaszolva.
És így ne gondoljam túl a dolgokat?

Mielőtt elkezdődött volna a próba, egész végig ezek jártak a fejemben.
Hol volt tegnap? Mit csinál ma?
Miért nem avat bele semmibe, miből hagy ki? Miért hagy ki?
Miért ilyen kétértelmű? Vagy csak azért kétértelmű, mert én próbálok belelátni valamit, ami nincs is és véletlenszerű bizonyítékokkal támasztom alá?
Mi változott meg? Milyen ponton fordultunk át? Én voltam az oka, vagy csak ő döntött így?
Szinte szétesett a fejem a sok kérdéstől, amik újabb és újabb aggodalmakat szültek.
Egyre kevésbé éreztem azt, hogy túlgondolok bármit, mert úgy éreztem, hogy akárhogy is próbálom letagadni, vagy nem kimondani magamban, igazam van.
Valamit nem tudok, és azért nem tudom, mert kihagy belőle.
Innentől kezdve pedig már is nem éreztem túlgondolásnak, hogy ezen kattogok, teorizálgatok, csak belegondolásnak.
Végül a próba előtt tíz perccel már nem bírtam magammal, és kimentem az épület elé a telefonommal a kezemben.
Felhívtam. Nem tudtam, mit fogok mondani neki, ha felveszi és megjelennek a képernyőmön a nullától számoló másodpercek, de az biztos, hogy nem akartam lerakni addig, amíg nem értek meg valamit, bármi is legyen az.
A fülemhez tartottam a telefont, hallgatva azt az idegesítő, ismétlődő búgást, ami minden alkalommal csak arra emlékeztetett, hogy nem veszi fel, és minden alkalommal vett a reményemből, hogy fel fogja.
Nem vette fel.
Öt perc múlva, tíz perc múlva, fél óra múlva a próba alatt, és próba után is megnéztem, de semmi. Nem hívott vissza, nem írt, még csak nem is látta az üzenetemet, amit a próba alatt írtam neki sunyiban gyorsan, hogy hívjon vissza, ha tud.
Az első három alkalommal, amikor ránéztem a telefonomra és ugyanez fogadott, még azt mondtam magamnak, hogy semmi baj, valamit csinál most, valahol van, akármi is legyen az, és fontos lehet, amiért nem tudta kihagyni, így biztos ezért nem nézi a telefonját.
A következő három alkalommal már kezdtem aggódni, az azt követő három alkalommal már le kellett ülnöm, leküzdve a tengerként feltámadó gondolataimat és félelmeimet, a torkomat szorító sírógörccsel együtt, tizedik alkalommal pedig, amikor már indultam volna haza, ránéztem a telefonomra és láttam, hogy megnyitotta már az üzenetemet, de semmi más, odébbvonulva kétségbeesetten felhívtam Anyát.
- Velem van a baj, Anya?
Persze Anya először reagálni sem tudott a kérdésemre, mert neki eddig az egészből semmit nem mondtam, elég volt neki annyi, amik mostanában Apával történnek.
- Miért lenne baj veled, Szívem? - kérdezett vissza Anya meglepetten.
- Mert Szasza eltávolodik tőlem, és én ezt nem akarom! - fakadt ki belőlem.
- De miből gondolod ezt? - zavarodott össze Anya.
- Onnan, hogy amióta történt ez a baleset Apával, egyszerűen csak... - kerestem a szavakat, és teljesen úrrá lett rajtam a kétségbeesés - Nem olyan. Tegnapig nem beszéltünk, nem kerestük egymást, tegnap is én kerestem őt azzal, hogy odamentem hozzá az edzése után, aztán átjött hozzám, elindult tőlünk nyolckor, és utána még ment valahova, nem tudom hova, most se tudom, hogy hol van, Lili se tudja, annyit tudok csak, hogy valamiből kihagy, valamiért, ami rosszul esik, elbizonytalanít, ráadásul hívtam, írtam neki, és nem hívott vissza, nem írt vissza, pedig telefonközelben volt! És tegnap is éreztem, hogy valami nincs rendben, de azt mondta, hogy semmi, meg hogy csak fáradt, pedig nem volt rendben, és most már tudom, hogy nincs rendben, de nem értem, hogy miért nem von bele! Nem akarom ugyanazt átélni, Anya, mint tavaly ilyenkor Bencével, egyszerűen csak nem megy, és annyira félek tőle, mert ugyanígy kezdődött! Minden ugyanígy! - tört ki belőlem gondolkodás nélkül, a sírás határán - Nem élhetem át azt, hogy ő is ugyanolyan.
Megláttam Lilit a szemem sarkából, aki tőlem pár méterre ácsorgott, rám várva, mert megbeszéltük, hogy együtt megyünk egy darabig próba után, és bár próbált úgy csinálni, mint ha nem hallotta volna, amiket mondok, tudom, hogy kristálytisztán hallotta, és láttam is abban az egy pillanatban, amíg összetalálkozott a tekintetünk, majd ő elfordította a fejét, mint ha ez nem így lenne.
Tudom, hogy a bátyjáról beszéltem, és nem akartam, hogy ezeket így hallja tőlem, de képtelen voltam nem kimondani őket, ráadásul Anyának akartam, mert muszáj volt a lelkemnek az a megerősítés, hogy ő is tud erről.
Annyira összetört a tudat, hogy eljutottam arra a pontra Szaszával kapcsolatban, amikor kétségbeesetten fel kell hívnom Anyát, hogy kifakadjak neki.
- De próbáltál már beszélni vele erről? - kérdezte Anya óvatosan.
- Azt mondta, hogy nincsen semmi!
- Nem lehet, hogy tényleg nincsen?
- Érzem, hogy nem így van, Anya. Csak fogalmam sincs, hogy mi van.
- Lilit kérdezted már?
- Ő se tudja! - nevettem el magam kínosan - Tegnap konkrétan azt hitte, hogy összevesztem Szaszával, és így utólag, jogosan hitte azt! Nem tudom, miben higgyek, Anya.
- Mindenképpen beszéld ezt meg vele. Így is sok teher van rajtad, és épp eléggé megrázott téged a hétvégi, nem jó, ha még a barátoddal is feszültség van közöttetek.
- És mikor beszéljek vele? Amikor éppen nem veszi fel a telefont? - borultam ki teljesen szétcsúszva - Tudod, Anya, mikor éreztem utoljára így magamat, mint most?
- Szasza nem olyan, mint Bence, ezt hidd el nekem - nyugtatott Anya.
- Miért nem? Mert teljes mértékben támaszkodhattam rá, bízhattam benne és őszinték voltunk egymáshoz? Bencével az első háromnegyed évünk ugyanez volt, amíg el nem kezdtem érezni azt, amit most is érezni kezdek! - érzékeltettem az aggodalmaimat.
- Nincs egy hete, Regi, hogy nem kicsit bizonyított Szasza melletted, amikor történt az a baleset. Ne aggódd túl.
- Tudom, de éppen ezért nem számítottam erre! - tártam szét az egyik karom bekönnyezett szemekkel.
Annyira nehéz volt erről beszélni Anyával, főleg, hogy azzal, hogy kimondtam a félelmeimet, csak valóságosabbá váltak.
Talán tényleg túlreagálom, de talán nem.
Nem tudom, mit kellene tennem.

- Megnéztem a lokátort, Regi - mondta Lili óvatosan, amikor a telefonálás után odamentem hozzá - Most nem ír semmi értelmeset, hogy hol van, csak annyit tudtam kivenni, hogy tizenhetedik kerület Pesten. Vagy Kőbánya, vagy a kettő kerület határán, nem tudom pontosan. Tényleg beszélek vele, ha gondolod.
- Nekem kellene beszélnem vele, csak egyelőre a lehetőséget se látom - válaszoltam kellemetlenül.
- Nem azért védem, mert a bátyám - szögezte le előre - De tényleg ne feltételezd róla a legrosszabbat. Függetlenként is azt mondanám, hogy nincs okod rá. Csak annyit befolyásol az, hogy a húga vagyok, hogy tudom, hogy milyen, amikor szeret valakit, és téged tényleg szeret.

...csak már túl nagy teher vagyok neki?
Visszahúzom? Túl negatív vagytok? Túl sokat beszélek magamról? Túl sokat van szó rólam?
Esetleg megunt? Eléggé kiismert két hónap alatt, csak a húga miatt nem akar elhagyni? Más kell neki egy kapcsolatban, mint amit én tudok nyújtani?
Miattam fáradt? A kapcsolatunkba fáradt bele? Elfáradt a problémáikban, hogy törődnie kell velem, hogy elvárásokkal fárasztja magát miattam?

Bárcsak ne lett volna ennyi kérdésem.