Amikor kiértem a kórházból, Szasza a kocsijának dőlve várt, és egyből észrevettük egymást, úgyhogy odamentem hozzá.
Hosszan megöleltem, mire átkarolt. Feszült volt, mint én is.
Végül ő törte meg a csendet az ölelésünkben.
- Hogy vagy? - kérdezte a hajamat megsimítva.
- Soha nem fogom megérteni őt - mondtam őszintén, mire jobban körém kulcsolta a karjait.
Egy kis ideig egymás ölelésében maradtunk, majd Szasza lassan elengedett, hogy rámnézhessen, mire felnéztem rá.
- Miért nem szóltál, hogy ide jössz? - kérdezte őszintén, miközben egymással szemben álltunk.
Tudta, hogy direkt volt.
Nem tudom, honnan, de valahogy tudta, érezte, mint mindent velem kapcsolatban.
Lesütöttem a szemem.
- Nem akartam elvárni tőled, hogy a pénteki után megint törődnöd kelljen velem.
Szasza elsóhajtotta magát.
- Mert?
- Nem tudom - kaptam el a tekintetem bizonytalanul, halkan válaszolva.
Tudtam, és ő is tudta, hogy tudom, csak nem akartam belemenni a magyarázkodásba.
Láttam a tekintetén, ahogy rámnézett, hogy tudja.
- Ne haragudj - mondtam halkan.
- Nem, nem azért kérdeztem.
Egy pár pillanatig csak csendben álltunk egymással szemben, majd én törtem meg a csendet.
- Hogyhogy beugrottál hozzánk?
Szasza először nem válaszolt, csak néhány másodperc múlva nézett rám.
- Semmi különös - mondta - Érdekelt, hogy vagy.
- Biztos csak ennyi? - bizonytalanodtam el.
Szasza rámnézett, eligazítva az egyik első hajtincsemet, ami még a könnyeimtől lett nedvesebb a többinél.
- Az.
Hevesen dobogó szívvel néztem fel rá, ő pedig a témát elterelve megszólalt újra.
- Nem mondtam anyukádnak, hogy merre lehetsz, csak eljöttem. Ő még mindig úgy tudja, hogy a húgommal vagy.
- Köszi.
- Miért a húgomat hazudtad? Nála lebukósabb alibid nem lehetett volna.
- Mert az volt a tervem, hogy amikor hazamegyek, magamtól bevallom Anyának, hogy hazudtam, és elmondom neki, hogy mit tudtam meg Apáról. A kamuzás csak addig kellett, hogy ne aggódjon miattam, amíg haza nem érek.
- Ezt fogod csinálni?
- Valószínűleg. Elmondom neki, hogy Apának agyrázkódása van, koponyatörése és eltört a karja is, de rendbe fog jönni.
- Ehhez képest egész elemében volt.
- Talán. Én azért láttam rajta, hogy egészségileg nem - vallottam be - De stílusban olyan volt, mint szokott. Csak gyengébb volt.
Szasza biccentett egyet, magában tartva a véleményét.
És ezzel nem is beszéltünk erről többet.

Még aznap este értesítettek a kórházból, hogy Apa valamikor késődélután a semmiből összeesett, elveszítve az eszméletét. Órákig kómában volt. Újra vizsgálni kezdték, és több különböző szervi rendellenességet is felfedeztek benne, többek között elsősorban a májával kapcsolatban, de a vérnyomása és a szívműködése se mutatott jó értékeket, így egyértelművé vált, hogy Apa egy jó darabig nem fog kikerülni a kórházból.
Telefonon tartottam a kapcsolatot a kórházzal, de be nem tettem a lábam. Érdeklődtem, hogy Apa hogy viseli az ottlétet, nyilvánvalóan rosszul - be van szabályozva, szinte egész nap fekszik, vizsgálják, se ismerősök, se szórakozás, se alkohol, se cigi, semmi, ráadásul még a tudat is bosszanthatja, hogy kórházba került és problémák vannak vele.
Nem is tudom, mit érezzek ezzel az egésszel kapcsolatban. Minél inkább próbálok semmit sem érezni, annál nagyobb kihívás.
Nagyon kiborultam attól, ami azon a hétvégén történt, a péntek estiek, Apa megjelenése, a baleset, a kórházi események, minden egyszerre - rettenetesen leterhelt lelkileg, megrázott, és napokig teljesen el voltam veszve.

Talán még most is, mert bár mindez lassan egy hete történt, sokat kivett belőlem, és túlságosan mélyre estem vissza, ami megijeszt - egyszerűen csak azt érzem, hogy nem vagyok rendben, gondolatban máshol járok, amiktől képtelen vagyok megszabadulni, minden túl gyors körülöttem, és sokkal nehezebb jókedvűnek lenni, energikusnak, magabiztosnak, összeszedettnek, vagy meglátni az élet szép oldalát. Sokat gondolok ugyanarra, sokszor mélyedek el a régi dolgaimban, a régi sebeimben, vagy az újakban, amiket apukámon keresztül szereztem.
Van, amit soha nem fogok tudni megbocsájtani neki.
Annyira féltettem a boldogságomat, a felfelé tartó ívet, amit bejártam, a fellegeket, amiket felülről nézhettem, most pedig megjelent apukám, és azok a rózsaszín felhők ismét ködként oszlottak szét, ledobva a magasból.

- Összevesztetek Szaszával? - kérdezte Lili ma egyik szünetben, mire kishíján félrenyeltem a büféből vett teámat, amit éppen akkor ittam.
Az első pillanatban meglepődtem, hogy ezt kérdezi, mert erről szó se volt, mégis úgy kérdezte, mint aki már napok óta tartogatja magában ezt a gondolatot, csak most merte felhozni.
A második pillanatban viszont akaratlanul beláttam magamban, hogy talán jogosan gondolja ezt, és akármennyire is fáj, érthető a következtetése. Szaszával egész héten nem találkoztunk, utoljára vasárnap, a kórházban, és sokkal kevesebbet, sőt, alig beszéltünk valamennyit, nem tudom, miért, és nem tudom azt mondani, hogy nincs ez a fejemben napok óta. Talán csak így alakult.
Mindennek ellenére a harmadik pillanatban sokadszorra is átléptem a tagadási fázisba, visszahátrálva a meglepődésbe, hogy ezt miért kérdezi, mert egyébként tényleg semmi ilyen nem történt.
- Nem, dehogy - pislogtam.
Ezen pedig Lili lepődött meg. Azt éreztem, hogy jobban meglepődött erre a válaszomra, mint ha azt mondtam volna, hogy igen, összevesztünk.
- Miért? - kérdeztem értetlenül.
- Nem, semmi - fordította el a fejét zavartan, megkeverve a kávéját, én pedig a döbbenettől visszakérdezni is elfelejtettem.
Nyugtalan érzéssel telt meg a szívem.
Most, hogy ezt Lili is felhozta, szembesültem vele, hogy nem csak nekem tűnt fel, hogy valamiért Szaszával tényleg kevesebbet érintkeztünk az utóbbi napokban, azóta, hogy történt ez az egész dolog apukámmal - eddig ráfogtam ezt arra, hogy csak egyre közelebb van az érettségi, a nyelvvizsgája, a felvételi, minden, amire készül, sok dolga van, sok edzése és ennyiről van szó csak, meg egyébként is én reagálom túl, de most, hogy Lili rákérdezett és meglepődött a válaszomon, nem igazán lett könnyebb.
Ebben a pillanatban tört meg a tagadási fázisom, és elkezdtem belegondolni, majd túlgondolni.
Mi van, ha tényleg leterhelte őt a velem való törődés, és muszáj kerülnie?
Mi van, ha megbántottam azzal, hogy nem szóltam neki arról, hogy apukámhoz megyek a kórházba?
Neheztel rám valamiért? Direkt kerül?
Sok voltam?
Túlságosan rázúdítottam az érzelmeimet?
Lehúzom őt? Lehúzza az, hogy magam alatt vagyok?
Ki akarja zárni a problémáimat, hogy tudjon magára és a céljaira fókuszálni?
Nem tud nem feltűnni, hogy azóta beszélünk kevesebbet, hogy történt volna ez az egész apukámmal, ez a gondolat pedig egyre szorítóbb érzésként jelent meg bennem.
Annyi kérdés merült fel bennem, amik megállás nélkül csak generálták egymást, egy kérdésből százat csinálva, egy aggodalomból pedig egy pillanat alatt ezret, majd mindez szépen, fokozatosan átalakult önmagam hibáztatásába.
Tudtam, hogy nem lett volna szabad leterhelnem őt. Leterheltem. Az én hibám.
Tudtam, hogy csak súlyt helyezek rá.
Annyira rosszul éreztem magam.

Ezek a gondolatok egész nap kísértettek, folyamatosan előjöttek bennem, pillanatok és mondatok, amik alátámasztották a teóriáimat, amiktől egyre jobban aggódtam, és egyre nehezebbé vált tagadni magamban azt, hogy valami nincs rendben.
Bencénél is minden pont így kezdődött.
Ez a párhuzam az utolsó órámon villant be, és onnantól kezdve nem hagyott nyugodni, csak beköltözött a fejembe és nem tudtam nem gondolni rá. Nagyon megijedtem.
Minden így kezdődött egy évvel ezelőtt tavasszal, egy hirtelen váltással, majd fokozatos elhidegüléssel - egyre kevesebbet keresett, egyre kevesebbet beszéltünk, egyre kevésbé vállalt fel, egyre kevesebb ideje lett rám, majd egy nap összevesztünk, ahol kiderült, hogy megcsalt és szakított velem.
Talán pont egy éve volt, és ahogy ez is eszembe jutott, fizikailag is gyomorgörcsöm lett.
Én vagyok a probléma? Elrontottam valamit? Túlságosan megnyíltam?
Semmit nem értettem, csak annyit, hogy nem akarom elszúrni.
Nem történhet meg újra.
Nagyon féltem a gondolattól.

- Lili! - siettem a szőke barátnőm után, amikor az utolsó órát követően előttem valamennyivel ért ki a suliból, mire egyből megpördült.
- Szió - mosolygott rám Lili.
Odamentem hozzá, mire Lili megkínált azzal az egy zacskó gumicukorral, amit még előző szünetben szerzett meg valamit végzős, menő sráctól, akire mindig mint "haverjaként" hivatkozik.
- Haza mész? - érdeklődött Lili, ha már így összesodródtunk - Csak mert Apa jön értem, és akkor hazaviszünk.
- Köszi.
Amíg várakoztunk, leültünk a suli lépcsőjére, miközben a suliban végző diákok csoportosulva hagyták el az épületet, és indultak el hazafelé.
- Lehet egy kérdésem? - hoztam fel egy témát a hajamba túrva.
- Persze - nézett rám Lili mosolyogva - Nem tiltom meg - nevette el magát.
Erre én is halkan elnevettem magam, majd erőt vettem magamon és rátértem a témára.
- Miért kérdezted, hogy összevesztünk-e?
Lili arcán már is nem volt mosoly, csak kikerekedett szemekkel nézett rám.
- Jézusom, Regi, ne ijesztegess. Ezt most úgy kérdezed, mint ha okom lett volna rá és egész nap ezen filozofáltál volna. Nyugtass meg, hogy nem így történt.
Zavartan beletúrtam a hajamba.
- Csak Szaszával kevesebbet beszéltünk a héten - vallottam be őszintén - Vagyis, szinte nem is beszéltünk. Nem tudom, miért.
- Nem is találkoztatok?
- Nem, vasárnap óta nem. Akkor utoljára a kórházban találkoztunk, amikor utánam jött, aztán hazavitt.
- Mondjuk mostanában Szasza el van havazva - mondta Lili belegondolva.
Az első pillanatban megkönnyebbültem, hogy ezt mondja.
A másodikban viszont megéreztem, hogy azért mondja, mert ő is így akarja látni ezt a dolgot, mint ahogy én tettem az elmúlt napokban.
- Bár... - túrt a hajába Lili - Őszintén... - folytatta, de megakadt, mert nem tudta, hogy hogyan folytassa - Azért kérdeztem, hogy összevesztetek-e, mert az utóbbi napokban azt éreztem rajta, hogy valami van vele, nem tudom, mi, csak valami kicsit más. Tudod, hogy nem beszél a problémáiról, főleg nekem, meg még nem is kérdeztem rá nála, mert először tőled akartam kérdezni. Csak azt érzem, hogy van valami, amiről nem beszél, és persze lehet, hogy az egész csak az, hogy fáradtabb mostanában, vagy mivel veled is azok történtek a múlt hétvégén, amik történtek, és azt látni rajtad, hogy kicsit... elveszettebb vagy, vagy szomorkásabb, ez rá is kihat. Ne gondold túl, nem ezért kérdeztem.
A számat harapdálva hallgattam, és éreztem, ahogy görcsben áll a gyomrom a gondolattól.
Most mondjam azt Lilinek, hogy elkezdtem tartani attól, hogy megismétlődhet ugyanaz, mint ami egy éve Bencével is?
Szasza a bátyja. Elképzelhetetlennek tartaná.
Mégis, bennem már ott motoszkált ez a félelem, ami ha egyszer megjelenik, az ott is marad, akármit csinálok vele.
Főleg második alkalommal.

Tudtam, hogy Szaszának most van edzése, amivel hamarosan végez, így amikor Lili apukája megjött értünk, nem is azt kértem tőle, hogy otthon rakjon ki, hanem a jégpályánál, ahol Szasza edzése volt ma.
- Köszönöm, hogy elhoztatok - nyitottam ki a kocsiajtót, amikor megérkeztünk, majd kiszálltam.
- Várj, Regi! - szólt utánam Lili, mire még mielőtt becsuktam volna magam mögött az ajtót, visszanéztem rá.
Lili egy pillanatot kérve az apukájától, szintén kiszállt a kocsiból, majd odalépett hozzám, hogy halkan tudjon kérdezni.
- Ugye te most nem aggódsz? - kérdezte óvatosan, a szemeimbe nézve.
Zavartan elnevetve magam, a fejemet elfordítva beletúrtam a hajamba.
- Nem. Nem - erősítettem meg a bizonytalan válaszomat nagy erőt véve.
- Ez nem volt meggyőző - válaszolta Lili őszintén.
Gondterhelten a tenyereimbe temettem az arcom egy pillanatra.
- Csak nem akarom elszúrni - vallottam be, ahogy ránéztem.
- Miért szúrnád el?
- Mert azóta távolodott el, hogy rázúdítottam a problémáimat.
- Dehogy zúdítottad rá. Arról meg nem tehetsz, hogy ott voltatok, amikor a baleset megtörtént.
- De én úgy érzem - láttam be nehéz szívvel - Engem felkavart a hétvége és nagyon megviselt. Nem lehet elvárni tőle, hogy ne legyen teher neki.
- Szerintem nem ez van a háttérben, Regi. Ne gondold túl, szerintem ez most csak így alakult a sok dolog miatt, nem kell különösebb jelentőséget tulajdonítanod neki - mondta Lili kedvesen megsimítva a karomat - A bátyám. Tudom, hogy nincs mitől aggódnod.
- Rendben - húztam egy mosolyra a számat, minden erőmből igyekezve hinni neki, ezzel mentálisan befolyásolva saját magamat és varázsütésre kiköltöztetni a fejemből minden aggodalmam.
- Bízhatsz benne. Ha lenne valami probléma, tudnád. Nem az a típusú ember, aki magában tartaná - világította meg Lili ezt a nézőpontot, amit jó volt hallani akkor - Szóval, főleg, ha azt mondod, hogy még csak összeszólakozás se volt, biztos lehetsz benne, hogy nincs semmi probléma közöttetek és pláne nem szúrtál el semmit.
Erre csak a tekintetemet elkapva bólogattam.
A volt barátnőim egy éve ilyenkor szinte ugyanezeket mondták.
- Beszéljek vele? - ajánlotta fel Lili.
- Nem kell, dehogy. De azért köszi.
- Csak szólj, ha szeretnéd, szívesen megpróbálok kiszedni belőle dolgokat. Le is cseszem, ha szeretnéd.
- Azt se kell - nevettem el magam, mire Lili elmosolyodott, és mégegyszer megerősítette, amit korábban mondott.
- Nincs mitől paráznod, Regi.
- Hiszek neked.
Pontosabban, hinni akartam neki.
Mint egy évvel ezelőtt a volt barátnőimnek is.

Amikor a csarnokhoz értem, még tartott az edzés vége, így összehúzva a kabátom, feltűnésmentesen csak besétáltam a jégpályához és a palánk mellett megállva vártam ki azt a pár percet.
A jégpálya körül néhány műkorcsolyás lány is ácsorgott, akik valószínűleg a saját edzésük kezdetére vártak. Végigpillantottam rajtuk, és egy picit feszélyezett a jelenlétük, úgyhogy odébbsétáltam egy kicsit a palánk mentén.
Egyből kiszúrtam a barátomat a jégen - a meccseivel ellentétben most nem volt teljes a felszerelése, mert csak gyakoroltak, edzettek, így takarás nélkül láttam az arcát. Hiányzott a látványa. Kicsit kipirult a hidegtől és az intenzív mozgástól, a hajtincsei a homlokára lógtak, a kék szemei pedig csak úgy ragyogtak a hideg jégpályán, gyönyörűen, mégis hűvösen.
Eleinte nem vett észre, mert koncentrált - komolyan, hidegen, figyelemmel nézett végig a pályán, követve az eseményeket. Látszólag minden mást kizárt a fejéből, és az első pillanatban úgy tűnt, hogy sikerült is neki.
Aztán a második pillanatban valahogy azt éreztem meg rajta, hogy tényleg van benne valami, amit Lili megérezhetett rajta - nem tudtam megmagyarázni, csak valahogy sugallt valamit, amit még nem láttam rajta.
Nem hiszem, hogy véletlen lett volna ez a pár kihagyott nap.
Soha nem akartam még kevésbé, hogy igazam legyen.
Tényleg nem vett észre, és ez fura érzés volt, egész addig, amíg nem pillantott meg végül mégis - csak egy pillanatra nézett rám, szinte át is suhant rajtam a tekintete egyből, ami először szíven ütött, és elfojtotta a torkomat.
A következő pillanatban viszont, mint ha akkor realizálta volna, hogy engem látott arrafelé, a játékból kizökkenve, meglepetten visszafordította a fejét az irányomba, visszanézve rám.
Ahogy összetalálkozott a tekintetünk, akaratlanul elmosolyodtam egy icipicit, mire egy pillanat alatt megváltozott a nézése, és megjelentek az arcán azok a halvány gödröcskék, akármennyire is nem számított rám - ellágyult a tekintete erre a pillanatra.
Mindez egy másodperc alatt játszódott le csak, mert tovább kellett figyelnie azokra, amik a jégen történtek, de az én szívemben sokkal tovább dobogott még.
Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat.
Talán tényleg csak túlgondoltam.

Amikor vége lett az edzésnek, Szasza lejött a pályáról, és az öltöző helyett egyből hozzám jött oda a palánk mellé, én pedig felé fordulva, szaporán verő szívvel, egy pici mosolyt az arcomon hagyva vártam, amíg odaér hozzám.
Izgultam. Úgy, mint korábban még egyszer sem a közelében.
Tartottam attól, hogy nem azt fogja a bebizonyítani, amit szeretnék, hogy megerősítsen bennem.
- Szia - köszöntem neki mosolyogva.
- Helló - köszönt vissza Szasza egy halvány, kedves mosollyal az arcán, majd odalépett hozzám és körém fonta a karjait, mire szorosan a mellkasához bújtam az ölelésében.
Hosszan ölelt magához, szó nélkül, a fejét az enyémen pihentetve, szorosan körém kulcsolva a karjait, én pedig az illatát magamba szívva bújtam hozzá, el se akarva engedni.
Hallottam a szívverését, és bár elvileg tulajdoníthattam volna a sportolásnak, amilyen intenzív volt, azért valamennyit nekem és a pillanatunknak is beszámítottam, ami megmosolyogtatott belül.
Megsimított az ölelésünkben, majd kicsit eltolt magától, mire én a kezeimet a tarkójára vezettem és megcsókoltam - Szasza lehunyt szemmel megsimította az arcomat a csókunk alatt, majd ahogy elhajoltunk egymástól, rámnézett.
- Hogyhogy itt vagy?
Jó érzés volt a szemeibe nézni, mert olyan szeretettel nézett rám, amit látnom kellett ahhoz, hogy megnyugodjak, mégis, éreztem rajta valamit, ami nehezebbé tette ezt.
Az ölelése és a csókja is, szeretetteljesek voltak és őszinték, de valamiért mégis olyan volt, mint ha kicsit távoli lenne, távolibb, mint általában, és nem értettem, hogy miért érzem ezt.
Talán csak én voltam távol, és az én bizonytalan, felkavarodott lelkiállapotom az, ami ezt érezteti velem.
- Csak érdekelt, hogy hogy vagy - válaszoltam neki a karját megsimítva.
Szasza megfogta a karján lévő kezemet, és csak úgy az arcához emelte, hogy megpuszilja.
Ez különösen gyengéd volt, annyira, hogy az egész szívemet megmelengette vele.
- Nem zavar, ha rendszert csinálsz belőle.
Erre elmosolyodtam, Szasza pedig elengedte a kezem és hátralépett egyet.
- Összeszedem a cuccaimat. Várj meg.
- Kocsival vagy?
- Nem, suliból jöttem, oda meg általában nem kocsival járok.
- Akkor a büfénél megvárlak. Veszek magamnak egy teát.
- Hajrá - mosolyodott el halványan, majd mégegyet hátralépve megfordult, az öltöző felé véve az irányt.

Amikor megvettem a büfénél a teámat, és azzal együtt vártam Szaszára, akaratlanul az itteni első randinkra gondoltam, február végéről. Annyira messzinek tűnt, és annyira más volt minden.
Nem tudnám konkrétan megmondani, hogy jó vagy rossz értelemben, mert szimplán csak teljesen más. Az biztos, hogy az a nap életem egyik legboldogabb napja volt.
Ahogy felidéztem magamban akkorról a csókját a jégpályán, a biztonságot, amit éreztetett velem, az érintéseit, akaratlanul elmosolyodtam, amit a forró tea gőzébe fojtottam végül, amikor a számhoz emeltem a papírpoharat.
Hihetetlen, hogy szeret engem.
Épp ez volt a fejemben, amikor megéreztem két kéz érintését hátulról a derekamon, mire egyből hátrafordítottam a fejem, és elmosolyodva vettem észre, hogy a barátom az.
- Szia - mosolyodtam el.
Szasza hátulról a vállamra döntötte a fejét, háttal magához ölelve a derekamnál fogva, majd egy puszit nyomott a nyakamra.
Ahogy megéreztem az ajkait, a lehelletét és egy picit az orra hegyét a nyakam vékony, érzékeny bőrfelületén, egyből libabőrös lettem és eltöltött az a kellemes melegség belül.
- Szia.
Simítva elengedte a derekam, majd kivette a kezemből a poharamat, és beleivott a finom, édeskés gyümölcsteámba.
- Lehet, el kéne kezdenem teáznom itt - adta vissza, miközben teljes testtel felé fordultam.
- Akkor gyakrabban jövök - mosolyogtam rá.
- Gyere.
A büfé előtt zajlott az élet, és bár kívülről úgy tűnhetett, hogy sokan vannak körülöttünk, valójában mindenki a saját dolgával volt elfoglalva, mindenki rohant, kapkodott, beszélgetett, így senki nem ránk figyelt.
Közel álltunk egymáshoz, és egymás szemébe néztünk, belemélyedve a szemkontaktusunkba anélkül, hogy tudatosult volna bennünk.
- Hiányoztál - mondtam őszintén, halkan, megtörve a csendet kettőnk között.
Szasza tekintetén átsuhant valami őszinte, gyengéd érzelem, amitől megdobbant a szívem.
Tiszta volt a tekintete, mégis úgy éreztem rajta, hogy fakóbb, mint szokott. Gyönyörű, de fakóbb.
Talán rám nem néz valamiért ugyanúgy?
Túl sok kérdést ébresztett a szívemben, amiket nem tudtam megválaszolni.
- Egy ideje nem beszéltünk - tettem hozzá, és nem szemrehányó akartam lenni, csak ez így kijött belőlem.
- Ja, tudom - tűrte el egy hajtincsemet a fülem mögé.
Megsimította az arcomat, miközben egy apró, szinte észrevehetetlen sóhaj hagyta el a száját.
- Ne haragudj.
Megdobbanó szívvel néztem rá.
Akkor nem csak véletlenül alakult így, ugye?
- Nem, dehogy is, nem azért mondtam - védekeztem zavartan - Csak attól tartottam, hogy valami baj van, vagy hogy haragszol rám...
- Miért haragudnék rád?
- Nem tudom, csak elbizonytalanodtam - vallottam be a földnek szegezve a tekintetem.
Válaszok híján könnyű elbizonytalanodni.
- Miben?
- Mindenben - igazítottam el a hajam, és nagyon zavarban voltam előtte, talán el is pirultam - Mármint, nem tudtam, hogy direkt nem beszélsz velem, vagy csak így alakult, de ha direkt, akkor miért... - magyarázkodtam szétcsúszva.
Szasza felém nyúlva félkézzel megfogta a derekam, megsimítva.
- Csak rohadt sok minden volt most a héten. Nyilván nem direkt ignoráltalak, Regi.
Erre egy pici mosolyra húztam a számat, és nagyot dobbanó szívvel ránézve, bólintottam egy picit.
El akartam hinni neki, és valójában el is hittem, csak annyi merült fel bennem, hogy ez valahogy nem magyarázza meg eléggé. Eddig is sok minden volt, és valahogy mégsem éreztem olyat rajta, mint most.
De ez sem volt elég erős és elég határozott érzés bennem ahhoz, hogy mondjam is neki.
- Mennyire sietsz most? - kérdeztem tőle.
- Nem sietek.
- Van kedved esetleg... - vezettem fel a kérdésemet az egyik hajtincsemet a fülem mögé tűrve, miközben azon gondolkodtam, hogy hogyan tegyem fel - ...igazából csak leülni valahova? - fejeztem be, többé-kevésbé úgy, ahogy akartam, miközben egy zavart nevetés hagyta el a számat attól, hogy ez hangzott.
De tudtam, hogy úgy is érti, hogyan képzelem ezt.
- Ja, persze.
Megkönnyebbülten hagyta el egy kis adag levegő a számat.
Semmit nem szabad túlaggódnom csak azért, mert régről rossz tapasztalataim vannak.

A jégcsarnok mögött volt egy pad, és Szaszával oda ültünk le, én a teámmal, felhúzott lábakkal felé fordulva, ő pedig mellém.
- Rá akarsz gyújtani? - kérdeztem tőle, mert valahogy megéreztem a fején átszaladó szándékát.
Éreztem, hogy meglepődik a kérdésemen, mert valószínűleg eltaláltam.
- Ráér majd akkor, ha már elköszöntünk - mondta végül.
- Engem nem zavar.
Szasza egy kicsit megrázta a fejét, hogy akkor se, nem olyan fontos.
Engem önmagában az a gondolat kötött, le hogy amióta együtt vagyunk, bulikon kívül csak akkor láttam rágyújtani, ha ideges volt, egyértelmű okok miatt, most viszont tudtommal semmi különös oka nem lett volna rá, ami egyből feltűnt, de nem akartam rákérdezni.
Pár pillanat után már épp vettem a levegőt, hogy belekezdjek egy témába, de végül meggondoltam magam és inkább nem hoztam fel, Szasza viszont észrevette, így rámnézett.
- Mondd.
Mindig érdeklik azok a gondolataim, amiket először nem mernék kimondani.
- Csak még nem volt alkalmam elmesélni neked vasárnap óta, hogy... - kezdtem bele, majd erőt vettem magamon és folytattam - Apa, miután eljöttünk a kórházból, összeesett a semmiből.
Egyből rámpillantott, én pedig megremegő szívvel folytattam.
- Kómában volt vagy egy fél napig, a kórházból értesítettek - mondtam a kezeimen tartva a tekintetem, amikkel egymást birizgáltam - Úgyhogy jobban elkezdték kivizsgálni, és elég sok... problémát találtak benne. Az egészségében. Szóval egy jó darabig bent fogják tartani.
- Mondjuk nem sokat tett az érdekében, hogy ez ne így legyen.
- Tényleg nem.
Csend állt be közénk, amit végül Szasza tört meg.
- Mennyire komoly?
- Mármint, az állapota súlyosságát nézve? - kérdeztem vissza ránézve, mire bólintott - Nem tudom. Kicsit nyugtalanító, hogy tényleg a semmiből esett össze vasárnap, meg annyi mindent felsorolt az a nővérke is, akivel telefonon beszéltem, hogy így egyben valószínűleg súlyos lehet.
- Simán lehet, hogy az az összeesés idegi alapon volt.
- Igen, én is így gondolom.
- Meg alapból, amikor veszekedtünk vele, akkor is épp agyrázkódással pihent a kórházban, az is közrejátszhatott.
- Egyetértek.
A karkötőmet birizgáltam, Szasza pedig rámnézve megkérdezett.
- Hogy vagy?
Senki más nem tudja ezt olyan szívmelengetően kérdezni, mint ő tőlem. Ez az egyszerű, két szóból álló, mégis őszinte és személyes kérdése, amit mindig okkal kérdez és mindig tudom, mire gondol alatta, az egyik oka annak, amiért beleszerettem.
Most először viszont azt éreztem, hogy nem merek teljesen kimerítően válaszolni rá. Már így is rosszul éreztem magam amiatt, hogy az elmúlt hétvégén túlságosan leterheltem őt.
- Semmi új - vallottam be - Bárcsak tudnék újat mondani.
Szasza biccentett egyet, és már kérdezett volna újra, amikor megelőztem.
- Te hogy vagy?
- Hogy lennék?
- Csak érzem rajtad, hogy van valami.
Szasza beletúrt a hajába, majd pár pillanat múlva maga elé nézve válaszolt.
- Nem tudom, mit érzel rajtam, de semmi különös. Csak túl akarok lenni ezen a héten - mondta - De örülök, hogy beugrottál most amúgy. Ha te nem jössz, én ugrottam volna be hozzád ma délután.
- Akkor jó, mert picit aggódtam, hogy zavarni foglak - mosolyodtam el halványan, mire ő is ugyanígy elmosolyodva rámnézett.
Egyértelműen leolvastam a mosolyából azt a választ, hogy "ne hülyülj már, te hogyan zavarnál egyáltalán?".
- De tényleg nincsen semmi? - kérdeztem rá újra, őt fürkészve - Vagy csak fáradt vagy? Annak tűnsz.
- Mert az is vagyok.
- Menjünk aludni hozzám megint? - mosolyogtam rá, mire őszintén elröhögte magát, belátva a kérdésem jogosságát, akármennyire is vicceltem.
- Amúgy, ha nem is aludni, de egy közös chillezést most esküszöm, adnék.
- Milyen típusú chillezéshez lenne kedved? - kérdezgettem, miközben a szívem izgatottan dobbant egyet attól, hogy időt akar eltölteni velem, szóval túlgondoltam és nem volt igazam a bizonytalansággal kapcsolatban.
- Nem tudom, befekszünk hozzád, benyomunk valami filmet... - mondta csak úgy, hirtelen ötlettől vezérelve.
Így is történt.

Amikor megérkeztünk a lakásunkba, Anya még nem volt otthon, mindenesetre mi bementünk a szobámba, átöltöztünk melegítőbe, majd befeküdtünk az ágyamba, és a laptopomon beraktunk egy filmet.
Elmosolyodtam, ahogy Szasza átölelt, mire én is szorosan hozzábújtam, ő pedig megsimított.
Azt éreztem az egész együtt töltött időnk alatt (mármint, egész napra értve), hogy ma valahogy nem a szavak domináltak közöttünk, persze beszélgettünk, de nem úgy, nem olyan mélyen, nem olyan dolgokról. Én kerültem Apa témáját, kerültem a nehéz témákat, és ő sem hozott fel semmi komoly, szomorú vagy szintén nehéz témát.
Tényleg fáradtnak tűnt, legalábbis egyáltalán nem volt nehéz elfogadni azt, hogy ezt mondta magáról. Én magamtól nem így fogalmaztam volna meg azt, ahogy látom, de végülis el tudtam képzelni, hogy így jött ki rajta a fáradtság.
A film alatt nem sokat beszélgettünk, jobbára csak a film jeleneteiről, de egész végig megvolt közöttünk a kellemes fizikai kontaktus.
Ölelt, simogatott, puszilgatott, amit olyan személyesnek és gyengédnek éreztem. Kicsit volt egy olyan érzésem, hogy neki ma sokkal inkább erre volt szüksége velem kapcsolatban, hogy érezze a fizikai közelségemet, mint a mély beszélgetésekre. Talán nem véletlenül jött fel ez a programötlet.
Érdekes volt, mert valahol minket pont az hozott össze még, hogy mindig mélyen és őszintén beszélgettünk, tabuk, került témák nélkül, ami közelségesebbé tette az egészet, annyira, amibe bele lehetett szeretni, ma viszont kivételesen nem ez dominált, ami nem volt rossz, csak ezt így megállapítottam magamban egyszer időközben, amikor legszívesebben felhoztam volna, hogy hétfőn mi volt a pszichológusomnál, de végül nem tettem, mert ma igenis kerültünk témákat.
Igazából teljesen rendben van, hogy valakinek egyik nap ilyenek az igényei, másszor pedig olyanok, rendben van az, hogy ha fáradtabb az átlagosnál, jobban feltöltik az érintések, az ölelések, mint a beszélgetések, és ezért inkább azokat kezdeményezi.
Ez önmagában rendben van. Azt hiszem.
- Döntöttél már a válogatottal kapcsolatban? - kérdeztem tőle, amikor már vége volt a filmnek, de mi még mindig ugyanabban a pozícióban voltunk, egymást ölelve az ágyamban.
Gyengéden, cirógatva apró köröket rajzoltam a mellkasára, az ujjaim hegyével hozzáérve, ő pedig a derekamat simogatta, ami nagyon jól esett.
- Még nem - válaszolta őszintén, lehunyt szemekkel.
- Hogyhogy?
- Mostanában nem ezzel a kérdéssel foglalkoztam.
Átszaladt a fejemen a szokásos gondolatom.
Mi van, ha annyira lefoglalom a problémáimmal, hogy nem marad ereje a sajátjaira?
- Persze, érthető - bólogattam zavartan.
- Még van időm.
- Igen, igen. Csak gondoltam, megkérdezem.
- Te hogy állsz a válogatóddal?
- Az egyik koreót már majdnem tudom - meséltem, majd erről eszembe jutott valami - Tényleg, pénteken ráérsz? Vagyis holnap. Liliék musical-jének a színpadi próbája lesz, amiben én is benne vagyok táncosként, és meg lehet nézni bárkinek. Gyakorlatilag főpróba, olyan lesz, mint a kész előadás, csak több az ülőhely.
Szasza megdörzsölte az arcát az egyik kezével.
- Nem jó a péntek. Bocs.
Ezt egy kicsit sajnáltam, mert még soha nem szerepeltem musical-ben, és minden szürkeség ellenére ezt az alkalmat vártam. Tulajdonképpen egész héten csak ezt az egy alkalmat vártam, és már elképzeltem előre, hogy ezen az egy, jó alkalmon ő ott lesz velem.
- Persze, semmi baj - válaszoltam, miközben a szívem kicsit elszomorodott a tudat miatt - De nem az edzésed idejében lesz - tettem hozzá, ha esetleg az lenne a probléma.
- Nem az edzés miatt.
Rápillantottam, hogy akkor miért, Szasza pedig nagy nehezen folytatta.
- Baj, ha nem megyek most bele? - kérdezte őszintén, gondterhelten megdörzsölve a szemeit.
Ez kicsit furán érintett.
- Nem, dehogy - mondtam a tekintetemet zavartan elkapva.
Az egész olyan fura volt.
- De azért bepróbálkozok mégegy programmal - döntöttem a fejem a vállára - Vasárnap, mivel másnap május elseje lesz, szóval hosszú hétvége, lesz a sulinkban egy ilyen jubileumi bál. Ötven éves a suli, alapból ez egy ilyen jótékonysági est, diákoknak, szülőknek, meg akárkinek, aki el akar jönni, az egész tanári kar készül rá. Tényleg bál-hangulatúra tervezik ezt az egészet - meséltem - Örülnék, ha tudnál velem jönni, mert ez tényleg egy olyan alkalom, aminél adja magát, hogy párosával legyenek ott az emberek, engem meg egyébként érdekel ez az este, szóval... tényleg örülnék. De csak ha ráérsz, nem akarlak rákényszeríteni. Ha nem jó a vasárnap, akkor mondd nyugodtan, ki tudom hagyni ezt.
- Vasárnap este?
- Igen, hattól van kapunyitás. Ingben kell lenned - mosolyogtam rá - Én estélyiben leszek. Előtte sajnos nekem, mivel tizedikes vagyok és a mi évfolyamunkra sózták, segítenem kell az előkészületekben, szóval én már négytől ott leszek és borospoharakat, meg szalvétákat fogok pakolgatni, de neked csak hattól kell jönnöd. Ha nem tudsz jönni, akkor én hazamegyek a pakolás után, nem probléma, tényleg.
- Megyek veled - ment bele a kedvemért, mert akaratlanul úgy beszéltem erről az egészről, hogy egyértelmű volt, hogy tényleg akarom ezt.
- És lassúzol majd velem? - kértem meg elmosolyodva.
- Ja. Inkább velem lassúzz, mint mással.
- Ezt én is így gondolom - mosolyogtam - Mivel csak veled van kedvem lassúzni.
Ezen Szasza is elmosolyodott, majd megsimítva belepuszilt a hajamba.

Nem ismétlődhetnek meg a dolgok, ha ő olyan, amilyennel soha nem volt még szerencsém találkozni életem során.

Meg kellene tanulnom hinni.