Szeretem Szaszát.
Úgy, ahogy nem számítottam rá, hogy valaha szeretni fogok tudni bárkit.
Tudom, hogy törődik velem, és tudom, hogy olyan sokat megtenne értem, amit én még csak elképzelni se tudnék - hogy megvéd, hogy ösztönösen elém lép, hogy ne lássam, ahogy elütik apukámat, hogy megmentette volna ő, mert látta rajtam, hogy szét vagyok csúszva, és mert az apukám, akkor is, ha tudom, hogy szívből gyűlöli őt, amire minden oka megvan, hogy tiszteletben tartotta a döntésemet, és hogy mindezt úgy teszi, mint ha alap lenne, úgy szeret, mint ha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Éppen ezért nem szóltam ma neki, hogy bemegyek Apához a kórházba.

Szasza ugyanúgy átélte azt az estét, mint én, sőt, tulajdonképpen végig is nézte, mindent, ő beszélt a mentőkkel, telefonon keresztül csinálta volna egyedül az egészet, kezelte volna, hogy levegye a vállamról ezt a terhet, az ő elérhetőségei vannak megadva a mentősöknek, minderre rá pedig utána még engem is kezelt, ahogy teljesen összeroppantam mentálisan, meg mindenhogy, vigasztalt, nyugtatott, törődött velem, hazavitt, beszélt Anyával, őt is megnyugtatta, aztán nálam is aludt.
Nem tudom felfogni, hogy van benne ennyi erő, és ezúttal ezt most lelkileg mondom.
Biztos vagyok benne, hogy rá is hatással volt ez az egész, és hogy őt is megrázta, mégis tudta így kezelni ezt, amiért nagyon hálás vagyok és nagyon tisztelem is őt, ennél többet viszont nem akarok elvárni tőle, mert már eddig is úgy vagyok vele, hogy meg sem érdemlem őt.
Tudom, hogy ha kérném, vagy ha csak tudná, hogy ma Apához megyek a kórházba, velem jött volna, hogy támogasson, és éreztem is, hogy sokkal jobb lenne úgy, csak egyszerűen már így is rengeteget törődött velem, a saját érdekeit félretolva, és nem akarom leterhelni, akkor se, ha ő nem teherként hivatkozik erre.
Nagyon sok mindenre kell most fókuszálnia, koncentrálnia, sok mindenben kell helytállnia, amin sok is múlik, a céljai mellett a saját lelkiállapota is, mert romba döntené, ha nem tudná kihozni magából azt, amit ki kell, hogy elérje őket, ezért nem akarom, hogy túl sokat áldozzon fel miattam.
Szörnyű barátnőnek érezném magam.

- Náluk is alszol? - kérdezte Anya, mielőtt elindultam volna otthonról.
Anyának azt mondtam, hogy Lilivel találkozom, máskülönben biztosan aggódott volna, ha tudja, hogy Apát akarom meglátogatni, akinek az állapotáról két napja nem tudok semmit.
Egyszerűen csak tudni akartam, hogy mi történt, milyen állapotban van, vagy hogy túlélte-e egyáltalán.
Nem Apával akartam találkozni, csak tudni, hogy egyáltalán mi van, és közelebb vinni magam ahhoz, hogy elfogadjam és valóságként éljem meg a péntek esti eseményeket, mert néha még mindig csak olyan, mint egy rémálom.
Egy szörnyű rémálom.
- Szerintem nem, csak beülünk kajálni valahova - válaszoltam Anyának.
- Van nálad elég pénz?
- Igen, köszi - csaltam egy mosolyt az arcomra.

Nagyon felkavart a pénteki, talán azért, mert minden külön-külön is felkavart volna, nemhogy egyszerre - felkavart az, hogy a semmiből megláttam apukámat, hogy elütötték a szemem előtt, felkavart, amilyen tudatállapotokba kerültem, felkavart, ahogy láttam őt a baleset után, hogy segítettem, felkavart a mentős mondata, a tudat, felkavart, hogy összeomlottam tőle Szasza előtt, és hogy régi dolgokat hozott vissza ez az egész bennem, szóval összességében minden együtt akkora ütés volt, hogy nem voltam elég erős hozzá.
Szombaton jobbára árnyéka voltam önmagamnak, nem tudtam beszélni róla, és alig fogtam fel utólag, hogy ez nem egy rémálom volt, ma pedig ugyanez, éppen ezért indultam el a kórházba.
Gyomorgörcsöm volt, a pulzusom az egekben, és nyugtalan voltam, de úton voltam, mert úton kellett lennem.
Nem akartam feladni és ilyen állapotban maradni, mint az utóbbi két napon.
Egy problémát az old meg, ha szembenézünk vele, ugye?

- Csak látogatni szeretnék. Vagy érdeklődni az állapotáról, igazából mindegy - mondtam az egyik nővérkének, aki észrevette, hogy egy ideje bolyongok már az épületben, és megkérdezte, hogy kit keresek - Sziráki György. Péntek este került be elvileg.
- Igen, tudom - bólintott a nővérke - A másik szárnyban van. Az imént voltam bent nála, jelenleg pihen. Be szeretnél menni hozzá?
Kellemetlenül rágcsáltam a szám szélét, és bár legszívesebben azt mondtam volna, hogy nem, hülyén vette volna ki magát.
- Csak ha lehet.
- Most pont látogató idő van - pillantott a nővérke az órára - Tegnap volt a műtőben, ma délelőtt CT-vizsgálaton. Csúnya baleset lehetett, betört a koponyája, illetve a karját műtötték. Agyrázkódása is volt. Nagyon sok vért veszített, az értékei nem a legjobbak, és kimerült, úgyhogy most le van gyengülve, de a műtét szerencsére sikerült. Sokat kell majd pihennie az elkövetkezendő hetekben. A másik szárny recepcióján eligazítanak majd.
- Köszönöm szépen - bólogattam vegyes érzésekkel magamban.
- Gondolom, a lánya vagy.
- Igen - válaszoltam nehezen.
- Akkor neked biztos különösen örülni fog - mosolygott rám a nővérke, majd hamarosan továbbment.
Persze.

Nem akartam átmenni a másik szárnyba, mert nem akartam meglátogatni, mégis végül ott kötöttem ki a recepción. Utáltam magam érte, de valami azt súgta, hogy ezt kell tennem, hátha szembejön velem valami orvos, aki tud egy fokkal konkrétabbat is mondani, és onnantól kezdve sarkon fordulhatok és hazamehetek.
Vártam arra a lelki erőre, ami hazavitt volna, és ekkor még nem volt meg.
Hamar eligazítottak, én pedig hangosan verő szívvel, belül remegve mentem végig azokon az egyhangú, feszélyezően üres, csendes, csempékkel borított folyosókon.
Apától már régóta nem félek, csak attól, amilyen hatással lehet rám, Anyára vagy az életemre.
Mindig kiszámíthatatlan volt, hogy mi fog történni a közelében. Azt mondják, a félelmet attól érezzük, amikor nem tudjuk, hogy mire számíthatunk.
Ő pedig erre egész életemben minden okot megadott.

Amint megtaláltam az ajtót, megálltam előtte.
Nem akartam bemenni - ha tíz másodpercet nem álltam előtte, egyet sem.
Csak álltam az ajtó előtt az üres folyosón, földbe gyökerezett lábakkal, sebesen verő szívvel a gondolataimba veszve, és képtelen voltam lépni bármerre is.
Miért van ilyen hatással rám?
Már épp eldöntöttem, hogy nem megyek be, sőt, hazamegyek, amikor hirtelen kinyílt előttem az az ajtó és egy másik ápolónő jött ki rajta.
- Jó napot - köszöntem neki zavartan, elpattanva az ajtótól.
- Jó napot - köszönt vissza a nővérke kedvesen - Látogatás?
- Igen - hebegtem, és innentől kezdve már nem volt visszaút.
- Csak nyugodtan. Még van egy kevés a látogatási időből, használják ki. Az úrnak biztosan jót tenne a műtét után egy kis beszélgetés a lányával - mosolygott rám ő is, ugyanúgy, mint az előző nővérke.
Zavartan bólogattam, majd mivel már nem volt választásom, nagy levegőt véve benyitottam abba a szobába, ahonnan az előbb az ápoló jött ki.
Ne félj, Regi. Nincs mitől.
Már nincs mitől.

Ahogy beléptem, egyből egy közepes méretű, feszélyezően világos szoba tárult elém két ággyal, éjjeli szekrénnyel, kis, falra szerelhető tévével és szekrényekkel.
Nem tűnt komfortosnak, bár lehet, hogy azért nem, mert én nem éreztem magam úgy.
Feszengtem.
Egyből megláttam őt a szobában, de ő nem látott még, mert a szemét lehunyva feküdt az ágyon. Volt pár másodpercem, amíg meg nem nézte, hogy ki van itt. Ketten voltunk, mert a szobatársa valahol máshol lehetett.
Gyenge volt, sápadt, kórházi ruha és gipsz volt rajta.
Soha nem láttam még így őt korábban, ennyire kiszolgáltatottnak, ennyire legyengülve. Még beteg se volt soha rendesen.
Most, hogy fényben láttam, egyből észrevettem rajta, hogy őszült, talán egy picit ráncosabb is lett a bőre, mint amióta utoljára láttam. Apa ötvenegy éves. Tavaly ilyenkor negyvenötnek kézett ki. Most ötvenötnek.
A szeme alatt lila folt húzódott, amit a baleset alatt szenvedhetett. Kimerültnek tűnt.
Minden belső reményem ellenére pont úgy nézett ki, mint akit két napja ütöttek el.
Levegőt is alig mertem venni, mert néma csend volt, a kezem remegett, a gyomrom pedig görcsbe szorult, amitől a testem is meg-megrezzent. Halkan becsuktam az ajtót, ösztönösen olyan nesztelenül, mint ha azt akartam volna, hogy senki ne hallhassa meg, hogy itt vagyok.
Olyan nesztelenül, mint amihez ő szoktatott hozzá gyerekkoromban, mindig, amikor csendet akart a házban, mi pedig lábujjhegyen jártunk Anyával, nehogy zavarjuk őt és kitörjön a balhé.
Félénken tettem be az ajtót, majd az ajkaimat feszülten összeszorítva néztem rá, ő pedig ekkor hallotta meg, hogy valaki bejött, és kinyitva a szemeit, rámnézett.
Megfagyott a levegő.
Utoljára januárban látott.
Azt kívántam, hogy bárcsak más lenne a szeme, a tekintete, mint eddig.
Bárcsak más embert látnék benne, mint legutoljára.
- Te vagy az? - szólalt meg, a hangja pedig az egész testemet végigjárta, megborzongatva belül.
Ott volt előttem valóságként az az ember, aki az utóbbi hónapokban minden egyes nap a fejemben kísértett, mindenhol, mindenben.
Még a szívem is megremegett a tudattól.
- Mint látod.
Én se értettem, és ő se értette, mit keresek itt, de valamiért itt voltam.
Nem kellett volna itt lennem.
A bennem lévő félelem azt sugallta a fejemben, hogy hiba volt, így én is elhittem, hogy az volt.
Nem vettem észre, de el se vettem a kezemet a kilincsről, és egy lépést se tettem az ajtótól. A legmesszebbi ponton voltam az ágytól, ahol csak lehettem a szobában.
- Hogyhogy? - kérdezte Apa.
Benne volt a hangjában a szokásos kimértség, a keménység, a szigor, mint mindig, amibe a szeretet legkisebb cseppjét is maximum csak beleképzelni lehet, de a hangszínén hallatszott, hogy a teste kimerült és gyenge a balesettől, a műtétektől és talán még másoktól is, amiket nem tudok.
Nem tudtuk egymásról, hogy mi történt a másikkal az utóbbi hónapokban. Én se róla, és ő se rólam.
Valószínűleg elképzelni se tudná, ha érdekelné.
- Tudtam, hogy itt vagy, és érdekelt, hogy hogy vagy - válaszoltam a tekintetét kerülve.
- Élek.
- Azt látom.
Az elkövetkezendő pár másodperc feszült csendje alatt a kórház rideg padlóján tartva a tekintetem, összeszedtem az erőmet, majd ránéztem és megszólaltam.
- Mi történt veled?
Valószínűsítettem, hogy fogalma sincs róla, hogy ott voltam péntek este a balesetekor, arról meg főleg nem, hogy én mentettem meg őt, de őszintén?
Valahol nem is akartam, hogy tudja.
Elég volt nekem küzdeni vele.
- Valami hülye nem bírt rendesen vezetni és elütött.
Bólintottam egy kisebbet.
- Sajnálom.
Apa legyintett, hogy ugyan, ne érzelegjek már, neki ez semmiség.
Neki minden az.
- Eltört a karod? - néztem a gipszére, ami a jobb alkarján volt.
Apa hanyagul megvonta a vállát.
Soha semmije nem tört el korábban, legalábbis nekem mindig ezt mondta.
Feszengve ácsorogtam az ajtóban, körbenézve a szobában, majd eszembe jutott valami, így magam elé húztam a táskámat, és kivettem belőle azt a pár tárgyat, ami nálam maradt a baleset óta, és megőriztem, hogy majd valahogy visszajuttassam hozzá.
Bizonytalanul közelebb léptem egyet a szobában, az egyik asztalhoz, ahová lerakosgattam őket, Apa pedig megszólalt.
- Hogy kerültek hozzád?
Háttal voltam neki, így mielőtt válaszoltam volna neki, a felkavarodott érzelmeimen igyekezve uralkodni, összeszorítottam az ajkaimat, majd halkan feleltem a kérdésére.
- Ott voltam a baleset közelében.
Nem láttam a reakcióját, mert háttal voltam, és egyébként se vetítette volna ki az arcára, de tudtam, hogy ezen meglepődik.
- Az hogy lehet?
- Nem tudom. Csak arra jártam - mondtam gyenge hangon, majd megfordultam és a mögöttem lévő bútornak simulva a hátammal, ösztönösen minél távolabb húzódva, hozzátettem - Láttam, hogy mentők vannak az utcában, úgyhogy odamentem.
- Ki ütött el? - húzta össze a szemöldökeit.
- Azt nem tudom. Nyilvánvalóan nem én, mivel jogsim sincsen.
- Elkezdhetnéd már.
- Még nem jutottam oda. És nem is akarom, hogy Anya ennyi pénzt költsön rám.
- Nem keres jól a rajzolgatással? Meglep.
- Még ha jól keresne is, mivel egyedül nevel és egyedül keres pénzt, akkor sem kérnék tőle ilyet.
Ez személyes volt, viszont egyáltalán nem zavart.
- Most ezt vegyem kritikának? - kérdezett vissza Apa, miközben szokás szerint lepattant róla az, amit át kellett volna, hogy adjon ez a mondatom.
- Ténynek.
Apa idegesen elröhögve magát, elfordította a fejét.
Mindenbe beleivódott, hogy ideges lett, éreztem a levegőn is, és ismerős érzés volt, ezért nem ijedtem meg tőle.
Mindent ismerek a dühéből.
- Nem veszem kritikának onnantól kezdve, hogy a szemembe mondtad, hogy azt akarod, hogy húzzak el az életedből, Regina.
Álltam a tekintetét egy darabig, majd miközben az én pulzusom is megemelkedett az idegességtől, elnéztem a másik irányba.
A következő pillanatban benyitott az az ápoló, aki előttem jött ki innen.
- Még zajlik a látogatás? - mosolygott kettőnkre, majd rámnézett - Nem akarom húzni az időt, csak jelezni szeretném, hogy nagyjából tíz perc van hátra. Legközelebb holnap négytől lesz látogatás.
- Rendben, köszönöm - válaszoltam, de biztos voltam benne, hogy ezt megjegyeznem is felesleges, mert nem jövök ide vissza többet - Már úgy is lassan indulni készültem.
- Esetleg felírhatnám az elérhetőségeit? Még nincsen megadva az úrhoz semmilyen kapcsolattartó, csak egy telefonszám, de az elvileg nem hozzátartozóé.
- A barátomé - mondtam - Ő beszélt a mentőkkel még a helyszínen. De persze, megadom, diktáljam?
- Nagyon megköszönném.
Lediktáltam a nővérkének a telefonszámomat, amin el tudnak érni.
- Esetleg egy nevet tudna még mondani? - kérdezte a középkorú nő.
- Lévai Regina.
Ahogy ezt kimondtam, szinte megállt a levegő a szobában, megdermedt, akkora feszültség uralkodott el, amit tudatosan vállaltam azzal, hogy a vezetéknevem helyett Anya vezetéknevét használtam.
Egyszerre volt régóta várt és pokoli érzés.
Apa láthatólag nem reagált semmit a nővérke jelenlétében, aki egyébként egy pillanatra meg is zavarodott, hogy nem azt a vezetéknevet hallotta a keresztnevem előtt, mint amire számított, én viszont láttam, hogy Apa fel tudna robbani, abból, ahogy elfordította a fejét az ablak irányába.
- Köszönöm szépen - mosolygott rám a nővérke a tollát kikapcsolva - Nem is zavarom önöket tovább.
Amint az ápolónő kiment a szobából, becsukva maga mögött az ajtót, újra ketten maradtam Apával.
- Lévai Regina, mi? - szólalt meg egy gúnyos, keserű mosollyal az arcán.
Ránéztem, és minden érzésemet igyekezve elfojtani, kimérten válaszoltam neki.
- Nem veszem kritikának onnantól kezdve, hogy mindenki előtt kijelentetted, hogy nem akarsz az apám lenni.
Erre először nem tudott mit mondani, csak feszülten elröhögve magát, elfordította a fejét, én pedig annyira kiborultam belül az egésztől, hogy képtelen voltam tovább itt maradni, ezért már nyúltam a kilincshez.
- Ki a barátod? - szólalt meg, megállítva a mozdulatsoromban, miközben nem is nézett rám.
Szigorú volt a hangja, bennem meg csak gyűlt és gyűlt minden, ami fojtogatott, szorított belülről és szörnyen nehéz volt uralkodni rajta.
- Nem ismered. Csak az apját.
Apa a képet összerakva rosszindulatúan nevetett egyet, majd rámnézett.
- Akkor ezért szólt bele ennyire a családi életünkbe. Minden világos. Gyönyörű - biccentett gúnyosan.
- Nincs családi életünk - tört ki belőlem őszintén - Ami van, vagy volt, azt meg nem hívnám életnek.
- Na jó, ebből elég - nézett el Apa, szigorúan lezárva a témát.
- Szerintem is - válaszoltam a fogaim között sziszegve, majd inkább csak kimentem a szobából, bevágva magam mögött az ajtót.
Fogalmam sincs, mire számítottam.
Őszintén nincs.

Ahogy kiléptem a kórház folyosójára, a szememet erőszakosan megtörölve épphogy megtettem pár lépést, amikor felnéztem magam elé, és már is nem voltam egyedül azon a folyosón.
- Szia - jött ki belőlem meglepve, ahogy megláttam a barátomat velem szemben, aki akkor jelent meg a folyosó végén.
Szasza egy pillantás alatt körbenézett, majd rám.
- Miért vagy itt, Regi? - kérdezte egyből.
- Te miért? - kérdeztem vissza csodálkozva.
- Mert beugrottam hozzád, anyukád azt mondta, hogy a húgommal vagy, aki épp otthon néz sorozatot a nappaliban, nekem meg volt egy tippem.
Ahogy a szemembe nézett, egyből zavarba jöttem, és a tenyerembe temettem az arcom egy pillanatra.
Ránézve épp szólásra nyitottam volna a szám, amikor pár méterre mögöttünk nyílt az ajtó, amin az előbb viharoztam ki, mire hátrapördültem, Szasza pedig elnézett felettem.
Apa jött utánam.
Ahogy Apa meglátta mögöttem a barátomat, először ránézett, rám, majd vissza rá.
- Beszélhetnék Lévai Reginával? - kérdezte a "nevemet" gúnyosan nyomatékosítva, és éreztem, hogy ez a kérdés felém egy támadás, mire idegesen elmosolyodtam magamban - Már ha megengedi a kisasszony anélkül, hogy rámvágná azt a kurva ajtót - nézett rám szigorúan.
- Szerintem meg kurvára örüljön, hogy csak az az ajtó lett rávágva - közölte vele Szasza szemrebbenés nélkül, egyből, mire nyugtalanul dobbant egy hatalmasat a szívem.
Hátranéztem Szaszára.
- Beszélnék a lányommal - jelentette ki Apa határozottan, mire Szasza helyettem megszólalt.
- Beszéljen, de én biztos, hogy nem engedem magához. Gondolkodjon el, hogy miért lehet.
Vibrált a levegő, az az egyébként se kellemes, kórházi légkör, ami most annyi feszültséget hordozott magában, hogy folyamatos görcsben állt a gyomrom.
Állták egymás tekintetét, én pedig megremegtem ettől az egésztől belül.
Végül Apára néztem, azt sugallva neki, hogy ha bármit mondani akar, tegye meg, mert itt vagyok, itt állok előtte.
Apa egyenesen rámnézett, majd ezt érzékelve megszólalt.
- Szóval nem tartod magad a lányomnak.
A nővérkének való bemutatkozásomon akadt meg. Idegesítette.
- Meglep, hogy te annak tartasz - válaszoltam rá, minden erőmet összeszedve, hogy ezt a szemébe nézve tudjam mondani.
Apa keserűen elmosolyodott.
- Anyád is pont ilyen hálátlan, mint te. Lányom.
Feszülten elnevettem magam, elfordítva a fejem egy pillanatra, mielőtt válaszoltam volna neki.
- Te írtad alá, hogy ne legyek azod - néztem rá újra, minden erőmből igyekezve kimértnek maradni.
- Mert mit kellett volna csinálnom, fizetni a gyerektartást, meg szülőiken megjelenni, miután ti ketten közöltétek, hogy lépjek le? - akadt ki Apa, Anyára és rám utalva.
- Talán a tényleges apámnak lenni! - vágtam rá kiborulva.
Az, hogy Szasza közben ott volt, biztonságot adott, és bátorságot ahhoz, hogy ezeket ki tudjam mondani.
- Nem ott kezdődik az apaság, hogy adsz nekem egy vezetéknevet, amit lecserélhetek! - mutattam a szoba irányába, ahol pár perce életemben először tettem meg ezt.
- Leszarom, hogy mit írtam alá, meg mit akarsz lecserélni. Az apád vagyok, úgy beszélj velem.
- Nem érted? - nevettem el magam idegesen, hitetlenül ettől az egésztől - Nekem nincs olyanom! Neked kellett volna annak lenned, csak neked ez nem kellett, úgyhogy innentől kezdve nem akarom, hogy mégegyszer azt az apaságodat hozd fel ellenem, amitől te fosztottál meg! - tört ki belőlem, és éreztem, ahogy kezd könnyesedni a szemem.
- Akkor minek vagy itt? - tárta a szét a karjait Apa a hangján emelve, miközben éreztem, hogy kezd eluralkodni rajta az idegessége.
- Mert veled ellentétben nekem ez számít! - fakadtam ki.
- Tizenhat évig az én házamban éltél, az én keresetemből! - lépett Apa is közelebb hozzám egyet - Mindent én fizettem neked, még a szaros táncikálásodat is!
- Mert ezt meg kéne köszönnie, baszdmeg? - kerekedtek el Szasza szemei idegesen elröhögve magát.
- Csak az kurvára érdekes, hogy akkor valahogy az apja voltam, aztán ahogy kirakott az anyjával együtt, hirtelen már nincs olyanja! - fröcsögte Apa, majd újra rámnézett - Én soha nem mondtam olyat, hogy nem vagy a lányom!
- Nem mondtál? - döbbentem le, szinte az állam leesett, miközben hitetlenül nevettem egyet - Szó szerint aláírtad, kimondtad, ennél jobban nem tudtad volna megsemmisíteni az apaságodat!
- Kit érdekel az a papír?
- Mondjuk engem! - emeltem meg a hangom elkerekedett szemekkel.
- Azt a kurva - röhögte el magát Szasza is döbbenten, pont mint én, a fejét elfordítva.
- Az én gyerekem vagy - közölte Apa rámnézve - Leszarom a papírokat, amiket akkor írtam alá, amikor anyád elvált tőlem. Én csináltalak meg, nálam éltél tizenhat évet.
- És szerinted az apaság ennyi? - tártam szét a karjaimat - Mert szerintem nem! Semmit nem érzek rajtad, amivel bizonyítanád is, hogy az apám vagy!
- Mert te most hogy viselkedsz velem, Regina? - szólt rám Apa szigorúan, amire már Szasza is közbeszólt volna, megelégelve ezt az egészet, csak megelőztem.
- Ha valamit, Apa, az én viszonyulásomat hozzád nem hozhatod fel ellenem! - jelentettem ki könnyes szemekkel - Mert az egész életem erről szól! Az első tizenhat évem arról, hogy hozzád igazodtam, az utolsó másfél pedig arról, hogy próbálom feldolgozni azokat, amiket tönkreteszel az életemben! Az, hogy semmit nem tudsz róla, az nem azt jelenti, hogy nem tettem meg mindent! Egész gyerekkoromban mindenhogy próbáltam megfelelni neked, igazodni hozzád, mindent úgy csinálni, hogy ne haragítsalak magamra, megvédeni tőled Anyát, mindenem ráment, én is rámentem, aztán elhagytál, miattad hátrahagytam mindenemet, feldolgozhattam azt, hogy tizenhat évesen át kellett élnem, hogy közölted mindenki előtt, hogy nem akarsz az apám lenni, megsirattalak, borzasztóan magam alatt voltam, depressziós voltam, magányos, bántottam magam, nem mertem érintkezni senkivel, aztán valamiért hét hónap után, a szülinapomon visszajöttél az életembe az apaságodra hivatkozva, mert nem volt hova menned, mint ha mi sem lenne természetesebb, mint ha nem szarnál le, tönkretéve mindent, emlékeztetve arra, hogy nekem egy alkoholista, agresszív, bántalmazó apa jutott, megvertél azért, mert őszinte voltam veled, aztán újra elhagytál, ami miatt újra összezuhantam, és mégis minden egyes nap gondoltam rád, mégis hiányzott az, hogy legyen egy apa az életemben, mégis megmentettem az életed két napja, mégis azért élsz most, mert meg akartalak menteni, aztán jöttem be, hogy meglátogassalak, mindezt azért, mert ennyire szar lányod vagyok és ennyire szarul viszonyulok hozzád! Ha ebben akarsz hinni, olyan szentül, mint abban is, hogy én akartam, hogy hagyj el, akkor csináld, de ne várd el tőlem, hogy végig is hallgassam mindezt, mert én megmentettem az életed annak ellenére, hogy te csak tönkretetted az enyémet! És itt vagyok, meglátogattalak, annak ellenére, hogy jogosan féltenek tőled! Én is félteném magamat tőled, mert olyan ember vagy, akitől van oka félteni a barátomnak, az anyukámnak, mindenkinek! Nem azért vált el tőled Anya, és én se azért mondtam azt januárban, hogy nem akarok veled élni, mert nem volt jobb dolgom, hanem mert veled veszélyben vagyok, és aki szeret engem, az nem akarja, hogy egy olyan ember közelében éljek, akitől félteni lehet! - mondtam a szemébe nézve, miközben már homályosult a világ a könnyeimtől.
- Tudod, milyen volt az utóbbi egy évem? - borult ki Apa mindenen, amit mondtam neki.
- Nem játszhatod az áldozatot, amikor nem téged fosztottak meg egy apától! - vágtam rá könnyes szemekkel.
- Engem meg a családomtól, a régi életemtől, és a karrieremtől is!
- De te tehetsz róla! - fakadt ki belőlem - Nem mi küldtünk el!
- Hát, pedig nekem úgy tűnt - vágta rá Apa dühösen.
Hitetlenül széttárva a karomat, könnyes szemekkel Szaszára néztem.
Erre mit tudok még mondani?
Egyszerűen csak nem akarja megérteni, mert ilyen - olyan nincs, hogy ne neki legyen igaza a végén, és minél tovább folytatjuk a beszélgetést, annál inkább meggyőzi magát erről, amitől meg csak ideges lesz és még makacsabb.
Szasza egyből rámnézett, én pedig a fejemet elfordítva már nem tudtam tovább küzdeni a sírógörccsel.
- Én nem értem ezt - mondtam Szaszának az utolsó pillanatban, mielőtt még elsírtam volna magam, majd a legutóbbi szavam alatt könnyek formájában kitört belőlem minden, ami az ittlétem óta felgyűlt bennem.
Szasza megsimította a derekam, mire sírva a vállának dőltem, mindezt Apa előtt, aki dühöngve ránk se nézett, csak magában szitkozódott.
- Tényleg maga az áldozat, baszdmeg - vetette oda neki Szasza lekezelő szarkazmussal a hangjában, mire felemeltem róla a fejem, Szasza pedig simítva elengedett közben - Ennyit tudott reagálni mindenre, amit most a lánya elmondott, hogy magának szar. Gratulálok - biccentett Szasza gúnyosan.
- Látom, az apádra ütöttél - vágta rá Apa.
- Ja, és hálistennek innen csak én.
- Elég szomorú - pillantott rám Apa, mire én már csak elkeseredetten nevettem egyet, hogy ilyen nincs.
- Nézzen már magára! - mutatott felé Szasza - Két napja elbaszták részegen, amit a lányának kellett végignéznie, aztán még ő mentette meg magát, hogy most kurvára élni tudjon. Ezek után, meg amúgy minden után, amit csinál, az lenne a minimum, hogy kussol. Ott kellett volna hagyni azzal a sofőrrel a picsába, akkor legalább most nem sértegetne mindenkit folyamatosan, meg siratná meg a saját lányát ezredszerre is.
- Nem tartja magát a lányomnak, ha jól értettem - nézett rám Apa.
- Persze, mert nyilván itt lenne most, ha így lenne - röhögte el magát Szasza idegesen - Nyilván tudna sírni még maga miatt, ha nem annak tartaná magát. Kurvára minden oka meglenne arra, hogy pont leszarja, hogy maga hogy van, mégis idejött. Csak mert én leszarom, azért vagyok itt, mert őt féltettem egyedül hagyni magával.
- Nem kell félteni tőlem, hagyjuk már ezt - rázta le magáról Apa a kritikát szokás szerint, legyintve egyet.
- Magától nem kell félteni? - kérdezte Szasza Apához lépve egyet - Mielőtt apámék kirakták volna otthonról, Regi nálam volt, mert ott legalább biztonságban volt és nem kellett attól tartani, hogy megveri az apja részegen. Ennyit magáról, meg az apaságáról.
- Aztán másnap jött apád, és úgy döntött, hogy beleszól abba, ami a családunkra tartozik!
- Az apámnak szarrá kellett vernie volna önt, csak hogy érezze, ha már a tizenhét éves lányára kezet tud emelni! - emelte meg a hangját Szasza is, egyenesen Apa szemébe nézve, meg se rettenve tőle, egyáltalán nem foglalkozva a harminckét év korkülönbségükkel - És őszintén, én rohadtul remélem, hogy szar volt az utóbbi egy éve, és szar lesz a többi is, ha már a saját lányának a gyerekkorát, meg a lelkivilágát sikerült elbasznia. A lánya szenved attól, hogy maga egy szar ember, és még önmagát állítja be áldozatnak? - mutatott felé Szasza felidegesítve magát.
- Te hogy beszélsz velem? - háborodott fel Apa a barátom stílusán.
- Miért, tisztelnem kéne? - húzta egy gúnyos mosolyra a száját Szasza.
- Az apád lehetnék!
- Kurvára nincs mit tisztelnem egy olyan emberben, aki elhagyja a lányát, hét hónap múlva visszaállít, otthon terrorizálja őt, meg a volt feleségét, aztán miután elolvassa egy füzetből a lánya érzéseit, részegen megveri otthon, és még mindig neki áll feljebb. Pont leszarom, hogy mim lehetne. Épp elég baj, hogy Reginek ön az apja.
- Téged mire tanítottak otthon? - háborgott Apa.
- Arra, hogy a családon belüli erőszakért sittre kéne kerülni - vágta rá Szasza feszülten elröhögve magát - Meg hogy ne tiszteljem az olyanokat, mint maga.
- Harminc évvel idősebb vagyok nálad, baszdmeg.
- Lehet. Az én lányom meg nem fog félni tőlem esténként, amikor hazaérek. Az, hogy hány éves, az nem egy érdem, az lenne érdem, ha sikerült volna apát biztosítania a saját gyerekének. Így tizenhét év után kurvára elgondolkodhatna már.
Szaszának igaza volt. Mindenben.
Csak azért fájt.
Fájt, hogy az én életemben így néz ki, amikor a barátom és az apukám először találkoznak, és hogy a barátom jogosan mond neki ilyeneket.
Rettenetes feszültség volt, én pedig már így is ki voltam borulva, így százszor olyan érzékenyen érintett, mint ahogy egyébként is érintett volna.
És fájt, amiket hallottam, akkor is, ha igazak voltak. Pont ez fájt benne.
- Minden rendben? - hallottuk meg egy nővérke hangját, aki arra járt.
- Persze, minden - válaszolta neki Apa, amin éreztük a cinizmust, de a nővérkének ezer dolga volt, így ezt elfogadta és sietett tovább valahova.
- Akarsz beszélni vele külön? Csak mert én ezen már fel fogom baszni magam - közölte Szasza rámnézve.
- Csak egy pár szót talán - néztem rá.
- Oké, elindulok addig ki, gyere majd. Jobb az, ha nem csináljuk ezt addig, hogy ne legyen értelme annak, hogy hívtunk rá mentőt pénteken - mondta apámra nézve, majd vissza rám.
Nehéz szívvel megsimítottam a karját, majd Szasza elindult a kórház folyosóin, én pedig Apára néztem.
A mostani veszekedésben olyan volt, mint szokott - kemény, önző, indulatos, makacs, szigorú.
Úgy is nézett rám, mint szokott, úgy viszonyult hozzám, mint szokott.
Egyvalami volt más - hogy gyenge volt. Legyengült, kórházi ruhában, gipszben, folttal a szeme alatt, őszen, láthatólag is idősödve, kimerült testben, műtét után, fáradtan.
Emiatt mégsem tudtam ugyanúgy látni, hiába viselkedett ugyanúgy - valahogy nem ugyanaz az ember volt előttem, így, hónapok után.
Annyira fájt a szívem minden miatt.
Megtöröltem a szemem, ránézve, és ő is rámnézett. Két lépésre voltunk egymástól, egymás szemébe nézve, egy olyan élethelyzetben, ahol alapvetően egymás nyakába kellene borulnunk, mert ez egy kórházi látogatás, Apa túlélt egy balesetet, egy műtétet, mégis ott álltunk egymással szemben, mint két idegen, csak valami közöttünk remegő feszültséggel, ami taszított minket egymástól.
Ennek annyira nem így kéne lennie.
- Bárcsak értenéd, Apa - mondtam halkan, szinte suttogva, a könnyeimmel küzködve.
- Mit értenék? - tárta szét a karjait Apa.
Ahogy ránéztem, annyira más volt így látni őt, ennyire törékenyen és gyengén, amit csak a nézése kompenzált, hogy emlékeztessen a korábbi önmagára.
- Én nem akartam elveszíteni az apukámat - néztem rá a könnyeimtől homályos tekintettel - Te vágtad el ezt, akkor is, ha ezt te soha nem fogod belátni.
- Mert, elvesztetted apádat?
- El. Abban a percben végleg, amikor beláttam, hogy csak én szeretlek téged. Veled ellentétben én mindig szeretni akartalak.
Csak álltunk egymással szemben három lépésnyire, miközben szinte megölt, hogy csend van.
Megtöröltem a szemem, majd megszólaltam.
- Az pedig, hogy erre nem tudsz mit mondani, mindent megválaszol - suttogtam, majd a csuklómmal törölgetve a könnyeimet az arcomról, megfordultam.
Apa még mindig ott állt egyhelyben, utánam nézve, ahogy otthagytam, hangosan, visszhangzóan kopogva azon a szürke folyosón.

Legalább többet már tényleg nincs mit tagadnom.
Akármennyire is fáj.