Érdekes érzés volt újra színpadon lenni.
Egy közösségi házban voltunk, gyakorlatilag színházban, így színpad volt, függönnyel, technikával, rendes nézőtérrel, túlzsúfolt, hajlakkszagú öltözőkkel, minden, ahogy azt kell.
Jó sok táncprodukció volt ma a listán, mert ez elvileg valamilyen országos verseny volt, de gyakorlatilag a legtöbb produkció külön kategóriába tartozott (táncos élet), így szinte senkinek nem volt ellenfele, ezért nagyon nem is versenynek vette ezt senki, csak egy amolyan táncos találkozónak.
A beosztás alapján először a csapatprodukciók voltak soron, a nagy csapatoktól az egyre kisebbekig, majd a páros formációk, a sor végén pedig a szólók - nem tudom, ki rakta össze a sorrendet, mindenesetre Lilinek és nekem előnyös volt, mert a csapatprodukciónk és a páros előadásunk között volt egy kis időnk, ami alatt lehetőségünk nyílt átvarázsolni magunkat egy teljesen másik külsőbe és mentálisan is egy teljesen másik táncstílusba.
A csapatprodukciókon belül mi a harmadikak voltunk, és úgy volt, hogy háromkor kerülünk sorra, ezért már reggel nyolctól ott voltunk a közösségi házban elrendezkedni, próbálni párat, bemelegíteni, felvenni a fellépőruhánkat (szűk haspóló, laza, bő nadrág, sneaker, mindenkinek ugyanolyan természetesen, a hajunk pedig kiengedve), megcsinálni a sminkünket, megnézni a térformákat a színpadon, ésatöbbi.
Kettő körül már szinte mindennel megvoltunk, már csak egy utolsó, last minute-próba volt hátra, mindenesetre ekkor éppen szabadidőnk volt, amikor Szasza írt, hogy lassan megérkezik.
Ma egyszer már találkoztam vele, délelőtt beugrott hozzám egy fél órára, amikor nagyon ráértem, ami igazán jól esett, most pedig úgy megörültem, hogy mindjárt itt van, hogy szinte egyből már pattantam is, hogy a bejárathoz szaladjak.

- Szia! - ugrottam a nyakába egyből, ahogy megláttam bejönni a közösségi házba, mire a lelkesedésemen elnevette magát és visszaölelt.
Amikor elengedtük egymást, mivel már kész fellépőruhában, fellépősminkben és fellépő-mindenben voltam, mosolyogva vártam a reakcióját.
Szasza végigpillantott rajtam, majd a gödröcskéivel az arcán a szemembe nézett.
- Az igen.
Erre elvigyorodtam, mert egyértelműen dicséret volt a külsőmet illetően.
- A páros előadásra menőbb ruhám lesz - ígértem előre mosolyogva.
- Nem tudom, én csak azt tudom, hogy most kibaszott jól nézel ki - közölte a világ természetességével, tényként.
- Azt gondolod? - mosolyogtam, miközben végignéztem magamon.
- Aha.
- Nincs nagyon kint a hasam?
- De, viszont rohadt jó derekad van.
- Szóval nagyon kint van a hasam - játszottam a megszeppentet vigyorogva, egy picit eligazítva a ruhámat.
- Fullos vagy, nyugi már. Mikor kerülsz sorra? - kérdezte Szasza, miközben odébbmentünk a bejárattól, hogy ne legyünk senkinek útban, meg egyébként is miért ácsorognánk ott.
- Háromkor elvileg, de gyakorlatilag mindig van valamennyi csúszás. Hol fogsz ülni a nézőtéren? - kíváncsiskodtam.
- Nem tudom, hol üljek? - kérdezett vissza egyszerűen.
- Mondanám, hogy elöl, de a színpadról úgy se látnálak. Szóval a magasított részen hátrébb talán jobb, mert onnan is ugyanúgy látsz, viszont jobban látod a térformákat, meg úgy egyben az egészet.
- Mondjuk engem konkrétan csak te érdekelsz az egészből. De biztos jók lesznek a térformáitok is - röhögte el magát.
- Lili nem érdekel? - mosolyogtam rá.
- Lilit már vagy nyolcszázmilliószor láttam fellépni, és ezek még csak a táncfellépések. Minden egyes alkalommal megpróbál elrángatni, szóval a tánccsapatot is tudom már kávé kívülről.
- Tudod mit? Most úgy is mennek még a főpróbák, nézzük meg, hogy hol jó neked.
- Tőlem.

Így Szaszával halkan, feltűnés nélkül besettenkedtünk az üres nézőtérre, ahol a villanyok is le voltak kapcsolva, úgyhogy valószínűleg meg se látott minket senki, ahogy leültünk a nézőtéren hátulra, egymás mellé.
A színpadon épp egy akrobatikus rock and roll-tánccsapat főpróbált, teljes fellépős-külsőben, fényekkel, zenével, mint ha élesben menne, csak az edző olykor hangosan mondott nekik egy-egy instrukciót, amire figyeljenek.
- Egy kicsit kaotikus, nem? - kérdeztem Szaszától halkan, bár a hangos zene miatt normál hangerővel se hallottak volna meg, miközben az előadást néztük.
- Ez egy szar konkrétan, ja - értett egyet Szasza derűsen, konkretizálva az állításomat, mire felnevettem.
- Igazából az a probléma ezzel a koreográfiával, hogy sikerült ennek a tök jó táncstílusnak a legunalmasabb verzióját bemutatni vele. Egyfolytában csak ismételnek, meg nincs is egyszerre.
- Ti milyenek lesztek? - érdeklődött.
- Remélem, jók - mosolyogtam rá - A koreográfiánk tetszik, de még nem léptem fel ezzel a tánccsapattal, így nem tudom, hogy milyenek a többiek fellépésen, mondjuk, hogy tudják-e hozni magukból azt, vagy jobbat, mint próbákon. Remélem.
- Amúgy egész jó szokott lenni, amit eddig láttam.
- Akkor jó. Egyébként szinte végig elöl vagyok, szóval látni fogsz.
- Berakták első sorba a profit? Nem is értem, hogy lehet - nézett rám derűsen.
- Tény, hogy Lili és én tanultuk meg leggyorsabban a koreográfiát - láttam be nevetve - Lili egyébként nagyon ügyes. Ő is első soros.
- Tudom. Miben nem az? - kérdezett vissza elröhögve magát - A színdarabokban is, ha valamiben nem ő a főszereplő, az is azért van, mert fiúszerep. Mindig máskor ő az.
- Nem véletlenül. Lili nagyon tehetséges, és tényleg ő az, akire a legjobb bízni a főszerepeket. Abszolút illik rá - osztottam meg vele a gondolataimat - Tökéletesen be tudja tölteni, élvezi is, a főszerep meg nem véletlenül a főszerep, jól kell választani hozzá színészt. Egyébként meg van egy olyan érzésem, hogy ha egy színdarabban Lili alapvetően mellékszereplő lenne, még akkor is olyat alakítana, hogy mindenki szemében ő lenne a főszereplő.
- Ja, amúgy valószínű.
A főpróba eközben továbbra is folyt, a technikai stáb a fényeket próbálgatta, a tánccsapat pedig elrontotta a koreográfiát, úgyhogy számolásra átvettek egy részt újra.
Hamarosan megtörtem a csendet, hangot adva a pillanatnyi gondolataimnak.
- Mi a véleményed Nátánról? - szólaltam meg kicsit halkabban, mert most nem ment a zene, Lili műkorcsolyás párját felhozva.
Szasza a gödröcskéivel az arcán nézett rám.
- Mivel ezt megkérdezted, valószínűleg az, mint neked.
- Lili tényleg ennyire utálja?
- Tény, hogy szétsavazza folyamatosan, de mondjuk már annyit, hogy nem veszem be, hogy nincs valami más is mögötte.
- Te se? - kérdeztem, amivel igazából csak azt mondtam, hogy ugyanerre gondoltam én is.
- Mondom, hogy ugyanaz a véleményem, mint neked - nézett rám egy bujkáló mosollyal az arcán.
- Lili azt mondta, hogy Nátán azért ilyen bunkó paraszt vele, mert zavarja, hogy "valaki nem ájul el tőle egyből" - idéztem a barátnőmet.
- Oké, köztünk szólva azért szerintem Lilit is felbassza, hogy most az egyszer tőle se ájultak el egyből, hidd el - jegyezte meg a bátyja röhögve.
- Meg talán az is ott lehet, hogy azért rakták össze őket, mert mindketten nagyon jók, és lehet közöttük valamiféle rivalizálás, nem? Érted, hogy ne gondolja azt a másik, hogy sokkal jobb, mert "én sokkal jobb vagyok" - vázoltam fel a fejemben lévő szituációt.
- Persze, simán. Nátán egy sznob, meg tényleg rohadt nagyra van magával, de a húgomnak is nagy a pofája azért, mindenáron neki kell lenni a legjobbnak, meg tud ő is lekezelő lenni, ha riválisa van. Valakitől látta, nem tudom, ki lehetett az - mondta a gödröcskéivel az arcán, mire halkan nevettem egyet - Szóval szerintem ez oda-vissza megy. Jó csapatmunkát nekik.
- Igen, ez mondjuk talán tényleg problémás a közös munkában - láttam be.
- Én soha nem versenyeznék párban, az full biztos.
- Hanem helyette csapatban? - próbáltam megfejteni, mert először nem értettem.
- Az más, mert ott nagy részben én irányítom kábé az egészet, nem önzőzök, nem az, csak alapvetően van egy csapat, annak van egy csapatkapitánya, akire hallgatnak, meg aki vezeti az egészet, és az a valaki én vagyok. De ketten, vagy hárman csinálni valami ilyet, baszki, az engem csak visszahúzna ahelyett, hogy előrevinne. Vagy legyek szólóban, vagy legyen egy csapatom, de a kettő között nagyon nem nekem való.
- Vagy egyedül, vagy vezető - értelmeztem.
- Ja, ilyen. Márk amúgy inkább csapatjátékos - mesélte, miközben felrakta a lábát az előttünk lévő székre, úgyhogy én is.
- Ezt el tudom képzelni. Inkább csapatjátékos-típusnak tűnik, mint vezetőnek.
- Aha - értett egyet természetesen - Amúgy ő jobb is abban, hogy összedolgozzon másokkal, mint én, ő inkább a csapatjátékos kettőnk közül, alkalmazkodóbb, meg ő azt is élvezi, ha egy csapat tagja és közösen csinálnak valamit, mindenki ugyanannyit tesz bele, és majd kialakul valahogy, de mondjuk irányítani, vagy egy csapatot, embereket elvezetni meg nem annyira tud, vagyis inkább nincs meg az igénye rá, ő így elvan, tudod - vázolta fel lazán, halványan mosolyogva rámnézve a végén, mire nevetve bólintottam egyet - Ha mondjuk, nem tudom, van egy feladat, és mondjuk ott vannak öten, ő egyből azt választaná, hogy akkor csapatban másokkal együtt csináljuk meg, hozzá tényleg hozzátesz egy csapat, sokszor sokkal többet is tud kihozni magából úgy. Belőlem inkább elvesz, csapatmunkában nem mindig tudom kihozni magamból azt a maximumot, amit egyedül ki tudnék, vagy nem tudok annyi energiát belefektetni, mint egyedül.
- Te pedig szereted kihozni magadból a maximumot.
- Ami érdekel, abban nem szeretem beérni kevesebbel. Az egy kompromisszum lenne, miközben tudom magamról, hogy ez nem így lenne, ha többet adtam volna bele. Érted. Meg a csapatmunkákban az is ott van, hogy nem biztos, hogy mindenki úgy gondolkodik, mint én, és ha mindenki csak úgy hozzátesz valamit, simán lehet, hogy úgy vagyok vele a végén, hogy komolyan, ezt sikerült összehozni? Akkor meg már megcsinálom én az egészet, de nekem ne basszák el a munkámat, amibe beletettem az energiámat, kihoztam magamból a maximumot, és mégis valami középszerű szar lesz a végén.
- Ez olyan érdekes - mosolyogtam magam elé, ahogy hallgattam - De egyébként abszolút értem, meg amiket Márkról mondtál, az is tök reális, és teljesen el tudom képzelni. Érződik is rajtatok, hogy ebből a tekintetből mások vagytok. Én úgy fogalmaznám meg, hogy Márk jobb alkalmazkodó, jobban hajlik a kompromisszumokra, jobb csapatjátékos, inkább a folyamatra fókuszál, mint az eredményre, és szívesebben tölti be a támogató, lelkesítő csapattag-szerepet, mint a vezetőét. Te pedig jobb analitikus vagy, célorientált, határozottabb, jobb tervező vagy és szereted is, ha a te kezedben vannak a dolgok, mert te tudod magadról, hogy ha rajtad múlik, jó lesz az, amit csináltok, másoknak meg egyébként szüksége van egy olyan karakterre, mint te, aki összefogja az egészet, átlátja, hogy mit hogyan lehet és kell megvalósítani, és te erre tökéletes vagy, a többieknek meg ösztönző lehetsz, segíthetsz nekik kiteljesedni, mert általad tényleg lesz valami abból, amit csinálnak, biztonságban érzik magukat és még sikerélményük is lesz a végén, hogy ők is hozzá tudtak tenni a folyamathoz, meg segíteni neked, te pedig ugyanúgy elégedett vagy a végén, mert kihoztátok együtt a maximumot és jól sikerült. Tehát mindenki jól járt. Érdekes belegondolni, hogy ez a két típus egyébként egymást egészíti ki, mert mindkettő elveszne a másik nélkül. Egy csapatnyi vezető-típus és egy csapatnyi "segítő"-típus munkája soha nem megy annyira, mint ennek a kettőnek a tökéletes egyensúlya, vagy ha mégis, sokkal nehezebben. Szóval nincs jobb, meg rosszabb, csak más típus. Szerintem ez nagyon menő - gondolkodtam, majd mosolyogva ránéztem.
- Te milyen vagy? - kérdezte, ahogy visszamosolygott rám.
- A kettő között, amibe éppen belekényszerülök. De ha választanom kéne, hogy csapatmunka vagy egyedül, talán inkább az egyedült választanám - gondoltam bele - Egyrészt hatékonyabb vagyok úgy, ha csak magamra koncentrálok, másrészt meg az én hobbijaim jobbára belemélyülősek, gondolkozást, fantáziálgatást igényelnek és az egyedül megy a legjobban. Belegondolva, igazából kerülöm a csapatmunkákat, ha bele is kényszerülök, akkor is csak abban az esetben vállalom a vezetést, ha azt látom, hogy már mindenki nagyon el van veszve és káosz van, de alapból nem vállalom, csak kérek valami feladatot, azt megcsinálom, ezenkívül viszont hagyjanak békén.
Szasza a leírásomon elnevette magát.
- Nyilván, én is arról az opcióról beszéltem a saját esetemben, amikor érdekel, hogy mi lesz belőle.
- Ebben az esetben én a békés csapattag vagyok - mosolyogtam rá - Tudok csapatban dolgozni, meg alkalmazkodni, de ha lehet, akkor inkább nem csapatban dolgozom. Lili szerinted milyen típus?
- Aki kitalálja a dolgokat, fantáziál ezerrel, a többiek meg oldják meg, hogy hogy lehet megvalósítani.
- És akire rá lehet sózni az előadós, szereplős feladatokat, mert ő szívesen vállalja, a többiek pedig megkönnyebbülnek, hogy nem nekik kell - egészítettem ki.
- Jaja - bólogatott Szasza derűsen.
- Mi négyen egészen jó csapatot alkotnánk egyébként - gondoltam bele nevetve.
- Amúgy igen - értett egyet a gödröcskéivel az arcán rámnézve - Összeáll.
- Egyébként magamhoz visszatérve még, táncban is a szóló, vagy most ezt a páros formációt szeretem nagyon, kevésbé a csapatot. Csapatban nem annyira lehet önkifejezni. Persze a csapat is jó, mert az egy közösség, meg teljesen más érzés, és tök jó, de a szívemhez közelebb áll az, ahol én vagyok a fókuszban. Gondolkodtam rajta, hogy ha jól sikerül ma ez a páros előadás Lilivel, belemegyek a szólóprojektbe - meséltem, először bevallva ezt hangosan.
- Gondoltam, hogy szólós vagy inkább.
- Honnan? - kérdeztem mosolyogva.
- Ismerlek - válaszolta meg egyszerűen, majd rámnézett a halvány mosolyával gyönyörködtetve - Meg a művészbarátnőm vagy.
- Szerintem a művészetben egy hullámhosszon vagyunk.
- Szerintem is.
- Igazából a páros produkció érdekel nagyon, hogy hogyan fog tetszeni neked - mosolyogtam rá, bevallva - Abban sokkal többet fogsz látni belőlem. A csapatprodukció inkább szórakozás. Azt is élvezem, de a párosat jobban.
- A szólót fogod a legjobban élvezni majd.
- Ha ez jól sikerül, akkor úgy fogom érezni, hogy készen állok rá. És akkor biztosan.
- Mitől éreznéd azt, hogy jól sikerül a mai?
- Attól, ahogyan érzem magam, amikor lejövök a színpadról. Ha úgy érzem, hogy ez hiányzott és örülök, hogy újra itt vagyok most, akkor jól sikerült. Remélem, hogy ezt fogom érezni.
- Azzal sincsen semmi baj, ha nem. Csak hogy tudj róla - szögezte le, előre megnyugtatva - Senki nem erőltet rád semmit, szóval te se erőltess magadra. Nincs rajtad nyomás, úgyhogy majd valahogy lesz.
- Az tuti - értettem egyet elmosolyodva - Örülök, hogy itt vagy. Kicsit megnyugtat.
- Izgulsz? - kérdezte.
- Igen - vallottam be a hajamba túrva - Persze, a szalagavatódon is felléptem, de az annyira más volt. Ilyen típusú fellépésem nem volt lassan egy éve. Könnyebb lesz majd, ha lesznek új emlékeim ezekkel kapcsolatban, mert egyelőre csak a régiekre tudok gondolni.
Szasza oldalról átölelve a karjával, megpuszilta a halántékom.
- Jó lesz, nyugi.
- Legyen igazad - mosolyogtam rá.
- Az lesz.
Halkan elnevetve magam, nekidőltem a vállának.
Elhittem neki.

A verseny hatásvadász megnyitója hosszúra sikeredett, így negyed négykor került a csapatunk sorra - ekkor már a színpad melletti folyosón várakoztunk egymást lelkesítve, majd ahogy levonult az előző csapat, a mienk lett a terep.
Amikor felfutottunk a színpadra a behúzott függöny mögé, az izgalomtól és az adrenalintól egyből éreztem, ahogy görcsbe ugrik a gyomrom, remegtek belülről a végtagjaim, de ez valahogy mégis jó érzés volt.
Hallottam a függöny mögül a nézőközönség halk morajlását, bizonyára közelről ők is hallották a lépteinket a színpadon, és alig vártam, hogy szembekerüljek velük.
Szaggatottan kifújtam egy nagy adag levegőt, amíg beálltam a helyemre a kezdőpozícióba, és amíg a többiek is ezt tették, adtam magamnak egy utolsó másodpercet, ami alatt szabadon engedtem a gondolataimat.
Régen voltam így színpadon, és akkor még minden más volt.
Máshol éltem, mások között, másokat szerettem és én is teljesen más voltam.
Egy másik ember voltam egy évvel ezelőtt ilyenkor. Egy másik Sziráki Regina állt a színpadon - ma viszont az az önmagam voltam, aki itt volt, újra, mindezek után visszatérve ide.
Az a Sziráki Regina állt ott a régi helyett, aki ezer okot kapott, hogy elengedjen mindent, ezerféleképpen kísérelték meg meggyengíteni, elvenni tőle azt, aki, és ezerféleképpen halt már meg, mégis itt volt ma, a színpadon, a függöny kihúzására várva.
Szörnyű dolgokon mentem keresztül, nagyon megsebeztek, nagyon fájtak, padlón voltam darabokban, vagy talán még annál is lejjebb, és nem hittem, hogy valaha fel fogok tudni állni onnan, de az élet ment tovább, én is mentem tovább, megőrizve azt, aki vagyok, megtartva magamban mindent, amiben hiszek, a szemem előtt tartva azt, akivé válni akarok, és most egy színpadon álltam a reflektorfényben egy nézőtérnyi ember előtt, ebben az örökkévalóságnak érződő, felfokozott pillanatban, mert kitartottam, megcsináltam és most újra állok.
Megcsináltad, Regi.
Ebben az egy másodpercben nagyon büszke voltam magamra.
Köszönöm, Anya, hogy hittél bennem.
Ha tényleg olyan hosszú másodperc lett volna, mint amilyennek belülről éreztem, valószínűleg elsírtam volna magam az elérzékenyüléstől és a megkönnyebbüléstől amiatt, hogy túlvagyok valami nagyon és nehezen, amit hátrahagyva lehetek most itt.
Arra is gondoltam, hogy ha kihúzódik a függöny, rengeteg emberrel fogok szembekerülni, akiket nem fogok látni, és nézni se, de érezni fogom, hogy itt vannak és néznek, azok, akiket szeretek, látni fognak, keresni fognak, gondolni fognak valamit és nagyon szeretném, hogy tetsszen nekik az, amit látnak.
Szeretném, ha örülnének nekem, annak, hogy örülök attól, hogy sikerült, mert szeretnek engem.
Köszönöm, amiért szeretve vagyok.
Egyetlen egyszer adjuk ezt elő, néhány perc az egész, de nem megismételhető, és bár rövidnek tűnhet ez a négy perc huszonöt másodperc, annyi minden van mögötte, hogy tökélesnek kell lennie.
Kétszázhatvanöt másodpercem van arra, hogy mindent egybe tömörítsek, amit most érzek, kétszázhatvanöt másodpercre most csak erre az egyetlen pillanatra kell fókuszálnom.
Kétszázhatvanöt másodpercig tökéletesnek kell lennem.
Semmi más dolgom nincs, csak annyi, hogy mindent bele tudjak adni, mint régen, mint ami mindig ment, és ehhez is csak annyi kell, hogy magamra fókuszáljak és átadjam magam a szenvedélyemnek, a pillanatnak, a hangulatnak, aminek korábban a szerelmese voltam, és most újra feljöttek bennem ezek az érzelmek.
Sikerülni fog.
Az egy másodperc leteltével egy sóhajtással kifújtam magamból mindent, összemosolyogtam még egyszer Lilivel, aki pár méterrel odébbról, lelkesítően azt tátogta, hogy minden oké lesz, buzdítóan mutogatva hozzá, ami nagyon jól esett, majd ahogy meghallottam, hogy húzódik a függöny oldalt, görcsben lévő gyomorral, hevesen verő szívvel megpróbáltam mindent kizárni a fejemből.
Megpillantottam a nézőteret, és persze tényleg senkit nem láttam rajta, mert sötét volt, és csak rajtunk volt a fény, ami reflektorok formájában világított ránk, kicsit kivakítva, egyedül egy-egy vaku villant fel a sorokból, meg az az icipici zöld fény, ami az egyik ajtó felett világított a vészkijáratot jelezve, de én csak magam elé néztem, nem tudom, hogy pontosan kire a nézőtérről, csak néztem előre, egyenes háttal, büszkén dobogó szívvel.
Eszméletlenül jó érzés volt.
Hallottunk egy halk, rövid, sípoló hangot, ami minden produkció elején megszólal, jelezve a táncosoknak, hogy indul a zene, és ahogy meghallottam az első hangot, már is átkerültem fejben egy olyan állapotba, amit nehezen tudnék leírni és csak ez a szituáció tudja éreztetni velem.
Csak én, a színpad és a tánc.
A zene minden egyes hangját ismertem, gondolkodás nélkül tudtam, hogy mit kell csinálnom, a testem csinálta magától, én csak jobban ráfókuszáltam, hogy tökéletesebb legyen, mint valaha, akármilyen próbán, miközben mosolyogtam, egész végig, ahogy kellett.
És szívből mosolyogtam. Még csak rá se kellett szólnom magamra.
Egyszerűen csak vitt a lendület, ahogy táncoltam, ugrottam, forogtam, minden egyes ritmust a testemben éreztem, és leírhatatlanul felhőtlenül, szabadnak éreztem magam, ahogy elvitt magával ennek az egésznek a varázsa.
A zenénk több különböző zenéből volt összevágva, és bár eddig is olyanok voltak a térformák, hogy elöl voltam, a következőben konkrétan én voltam egyedül elöl, mindenki más mögöttem, mert ez volt most az én részem, az extra a koreográfiában, amit Anita, az edző velem adott hozzá.
És ez az volt, hogy a következő zene elején (ami egyébként a Personal Jesus egyik táncos remixe volt) a nagyon hangsúlyos drop-ra vettem egy nagy lendületet, és az egekben lévő adrenalin-szintemnek és magabiztosságomnak köszönhetően teljes erőbedobással, bátran nekirugaszkodva ugrottam egy csukát a begyakorolt kéztartásommal (ez alatt a többiek az ugrásommal egyszerre leereszkedtek a földre, mint ha én rúgtam volna le oda őket, hogy minden figyelem rám irányuljon, ez így együtt nagyon jól nézett ki), majd nekifutásból ritmusra egy arábelt és egy flick-et.
Tökéletes volt.
Nagyon menő volt, óriásit ütött, akkorát, hogy extra tapsot kaptam a közönségből, ami nagyon boldoggá tett, úgyhogy letörölhetetlen vigyorral az arcomon szálltam vissza a táncolásba a többiekhez az első sor közepére, és ekkor már nem izgultam azon, hogy a továbbiakban mi hogyan fog sikerülni, mert ezen a ponton már sehogy sem érezhettem volna azt, hogy nem tökéletesen sikerült.
A szívem sebesen vert, megtelve boldogsággal és energiával, ami további lendületet adott a koreográfiához.
Megéreztem azt, hogy mennyire szerettem ezt csinálni, és ez szinte olyan volt, mint ha gyógyítana.
Itt az ideje visszajönnöd végre, Regi.

Amikor vége lett a zenének, a végpózban megállva, szaporán mozgó mellkassal, folyamatosan vigyorogva, csillogó szemekkel eltöltött az az érzés, ami minden jól sikerült fellépés után.
Annyira büszke voltam, hogy szinte kicsattantam a boldogságtól, és amikor meghallottam a tapsot a teremben, szinte feltörve, olyan hangos volt, éljenző füttyentésekkel, mint ha abba se akarnák hagyni - annyira túltöltődött a szívem ezektől az intenzív, csapkodó érzésektől, hogy azt hiszem, még a szemem is bekönnyezett tőle.
Nagyon hálás voltam azért, hogy itt vagyok, és ez még csak az eleje volt, az egyik a két produkcióból.
Hihetetlen milyen mennyiségű érzelmet képes elbírni a szívünk még akkor is, amikor én már úgy érzem, hogy szinte szétrobban attól, amennyire csordultig van töltve boldogsággal és büszkeséggel.

- Áááá! - sikítoztunk a lányokkal, amikor lejöttünk a színpadról, és mindenki mindenkinek a nyakába ugrott.
- Annyira menő voltál, Regi! Szétszedted a te részedet! - ugrált Lili vigyorogva, sikítozva az öltözőben, ahová beszabadultunk a színpadról való levonulás után.
- Te is, Lili! - ugrottam a barátnőm nyakába kicsattanóan boldogan - Gyönyörű volt!
- Istenem, muszáj maradnod táncolni! - szorított magához Lili.
- Maradok, persze, így is annyira köszönöm, hogy rávettél, te jó ég!
- Vááá! - kezdett el ugrálni Lili örömtelien, én pedig vele együtt, a kezét fogva ugráltam.
És még hátravolt a kettes produkciónk.

Csak egy pillanatra volt időm ránézni a telefonomra, amin egyből megláttam az értesítéseket, hogy Anya írt, Szasza írt, Márk írt, Karina írt, és ezeket elolvasva egyből vigyorogni kezdtem, csak utána szaladnom kellett, hogy próbáljunk még egyszer Lilivel, majd azt követően átváltozzak külsőleg a következő produkcióra.
A ruhám egy gyönyörű, fekete versenydressz volt - felül testhez állt, ujjatlan volt, magas nyakú, a háton viszont mélyen ki volt vágva; természetesen rövidnadrágban végződött, a derekamtól lefele viszont egy lenge, fekete, vékony, hosszú szoknya volt rajta, felvágva a lábamnál két oldalt a combomig, ami Lilin és rajtam is nagyon jól nézett ki, nagyon menő volt és nagyon csinos.
Az eddig kiengedett hajunkat kontyba fogták, fonatokkal díszítve rajta, nyolc tonna hajhabot és hajlakkot használva, amíg nem kopogott, ezer hullámcsattal, hajfánkkal és minimum két erős hajgumival megerősítve, nehogy egy darab hajszál is kilógjon, vagy szétjöjjön a frizuránk.
Nos, a hajamnak volt egy év nyugta, most viszont a korábbi táncos éveimhez hasonlóan kezdődik újra a fellépésenkénti szétstrapálása, meg a fejbőrömnek, és tüdőmnek is, mivel rengeteg hajlakkot lélegeztem be véletlenül, de hát mindent a külsőért.
Azért ennek is megvan a maga romantikája.
Az eddigi csillogós sminkünkön is történt változtatás, a csillogást lemostuk, helyette sokkal drámaibb szemsminket kaptunk, sötétet, illetve vörös rúzst.
- Annyira hot-ak vagyunk - közölte Lili vigyorogva, ahogy a tükörben megnéztünk magunkat.
Amikor már kész volt a külsőnk, már csak óvatosabban próbáltunk ketten, átvéve a komplikáltabb páros elemeket, meg hogy mozgásban maradjunk, nyújtottunk is, és ezek végeztével azon kaptuk magunkat, hogy a következő utániak mi vagyunk, ami kevesebb, mint tíz percet jelentett.
- Nem tudom eldönteni, hogy igyak, vagy ne igyak - gondolkodott Lili a kulacsát bizonytalanul nézegetve a kezében.
- Ha szomjas vagy, igen - mosolyogtam rá.
- Jó, de attól félek, hogy lötyögni fog a hasamban.
- Oké, ez jogos - láttam be.
- Viszont nem tudom, hogy mikor ittam utoljára. Simán lehet, hogy az adrenalintól tök elfelejtettem és órák óta nem ittam. Az evés ugyanez.
- Fellépés után mindenképpen együnk, pont emiatt.
- Fellépés után konkrétan beülünk egy Mekibe, vagy valahova, és bezabálunk - közölte Lili tényként.
- Oké - mentem bele nevetve.

Amikor az előttünk lévő páros került sorra, az edzőnk már összeszedett minket és a színpadra vezető folyosón álltunk, várva a sorra kerülésünket.
Függetlenül az első produkció sikerétől, azért ez teljesen más volt, ami várt ránk, abszolút át is szellemültünk már rá mentálisan, és vissza is jött az izgalom, úgyhogy egymás kezét fogtuk, amíg a sorunkat vártunk, jó szorosan.
- Regi. Ezt nagyon jól meg kell csinálnunk - közölte Lili suttogva, de éreztem rajta, hogy ő is izgul.
- Nagyon jó lesz - suttogtam vissza, mindkettőnket megnyugtatva.
Az előttünk lévő páros ekkor vette fel a végpózt, Lili pedig hirtelen felém fordult és szorosan megölelt.
- Úgy szeretlek, Regi! Nagyon ügyik leszünk! - biztatott mindkettőnket, miközben én is szorosan visszaöleltem, lehunyt szemekkel.
- Én is nagyon szeretlek - mosolyogtam szaporán verő szívvel.
- Úgy is mi leszünk a legjobbak!
- Persze - nevettem el magam halkan, Lili pedig szintén nevetve egy barátnős puszit nyomott az arcomra.
A páros produkcióknál már nem volt függönyhúzás, szóval amikor az előzőek levonultak, csak azt vártuk, hogy bemondjanak minket és bemehessünk.
- A következő lány páros kortárs tánc-kategóriából, senior/A korcsoportban, Varga Lilien és Sziráki Regina! - hallottuk meg a bemondó hangját, mire Lilivel egymásra mosolyogva, utoljára megszorítottuk egymás kezét, majd az edzőnk által mondott módon bevonultunk a színpadra - Felkészítette őket, Szilágyi Anita.
Ami alatt elcsendesült a nézőtér a buzdító tapsolásból, amíg bejöttünk a színpadra, felvettük a kezdő pozíciónkat, egymással háttal állva, lehajtott fejjel, egymás kezét fogva, várva, hogy elkezdődjön a zene.
Sípolás, és elkezdődött.
A zenénk nagyjából három perces volt, nő énekelte, az elején lassú volt és szenvedélyes, zongorakísérettel, majd a refréntől nagyon hatásosan beszálltak a szimfonikus hangszerek, meg a hangos dobok, amiktől drámai, komoly hangulata lett, intenzív érzelmeket közvetítve. Amikor én először hallottam ezt a zenét, konkrétan libabőrös lettem, mert gyönyörű, és a dalszöveggel is túlságosan azonosulni tudok, illetve a külsőnk is tökéletesen illett hozzá.
Az első pár számolásnál csak lassan felemeltük a fejünket, majd a koreográfia alapján pár kisebb táncmozdulat után elengedtük az egyik kezünkkel egymást, szembepördültünk egymással, egy kézzel azóta is egymás kezét fogtuk, ezután pedig következett az első páros elem, amiben Lili nekilendülve kéz nélkül cigánykerekezett közvetlenül előttem, miközben én a derekát fogtam meg, átsegítve, majd az érkezésünk után egyszerre forogtunk, újra megfogtuk egymás kezét, és oldalra dőlve spiccben felemeltük a lábunkat, így a szoknyánk nagyon szépen meglebbent.
A koreográfiánk egész végig az érzést adta át azon a két emberen keresztül, akiket a performanszunkban megtestesítünk, amilyen megélni egy érzelmi hullámvasútat valaki mással szemben, legalábbis nekem ezt jelentette - milyen érzés kötődni valakihez úgy, hogy nem akarunk kötődni, el akarunk távolodni, de valamilyen okból kifolyólag valami mindig visszaránt, ami egy pillanatig a fellegekbe repít, az önámításba, majd vissza a mélybe, az elbukásba, és mindez csak ismétlődik újra, és újra, végeláthatatlanul.
Apára emlékeztetett.
Szeretem a művészetekben, hogy annyi érzést át lehet adni vele úgy, hogy valószínűleg minden egyes embernek más és más jut róla eszébe.
A táncban is pont ezt szeretem - annyira hihetetlen, hogy néhány mozdulat, mozdulatsor mennyi mindent hordozhat magában, és mennyivel mást tud sugallni pár apróbb változtatástól is.
Ketten voltunk a színpadon, és minden tekintet rajtunk volt - sokszor ugyanazt a mozdulatsort csináltuk Lilivel, vagy éppen teljesen ellenkezőt, néha egyikőnkre terelődött a figyelem, néha pedig a másikra.
Teljesen kizártam a külvilágot, csak a barátnőmre és magamra fókuszáltam, néha-néha a szememet is lehunytam egy-egy táncos mozdulat, vagy forgás közben, és őszintén, a fellegekben éreztem magam.
A testem minden egyes porcikájára figyeltem, ahogy lassan, de precízen és összekötve mozognak, teljesen átadtam magam a táncnak és az előadásnak, amit akkor éppen ketten tartottunk.
A zene leghangsúlyosabb részében csináltunk egyszerre egy-egy arábelt, ami nagyon jól jött ki és a nézőközönség is kifejezte a tetszését, amitől megdobbant a szívem, majd egy látványos páros elem után nekem volt egy spárgaugrásom, precíz kéztartással, ívelt háttal, ami talajelemmel folytatódott Lilivel szinkronban - ezután a katarzist tovább fokozva egyszerre forogtunk, ugrottunk egymással ellentétes irányban, ez volt a koreográfia legnehezebb, de egyben legjobb része is, amit rengeteget gyakoroltunk, és tökéletesen sikerült megcsinálni.
Felemelő érzés volt, és tudom magamról, hogy tényleg mindent beleadtam.
Annyira hiányzott.
Most nem csak csodáltam mások művészetét, hanem én magam voltam a művészet, éreztem minden porcikámban, a szívemben, ahogy kitör belőlem, és a lelkemet öntöm ebbe az előadásba, tánc formájában átadva minden ezzel kapcsolatos érzelmemet.
A tánc végén lelassult a zene, így lelassultak a mozdulataink is, a bonyolult technikai elemek helyét átvették a lassú, látványos, nagy táncmozdulatok, minden szenvedélyt beleadva, majd újra közeledni kezdtünk egymáshoz Lilivel, ismét egymás kezét megfogva, egymás felé pördülve, végpózként pedig mindketten a talajon fejeztük be, összezuhanva.
A fények lekapcsoltak, a zenének vége volt, és egy másodperc hatásszünet után óriási taps tört ki a nézőközönségről, ami annyira megmelengette a szívem, hogy akaratlanul belemosolyogtam, és a hideg is kirázott.
Lilivel az előre megbeszélt pár másodpercet kivártuk a végpózban, majd felpattantunk, és mosolyogva, egymás kezét fogva meghajoltunk, mire még nagyobb tapsot kaptunk, éljenzést, füttyögést, amiktől a fülem is becsengett, Lilivel pedig vigyorogva egymásra néztünk.
Nem kellett volna aggódnom azon, hogy hogy sikerül, mert életem legtökéletesebb fellépésének éreztem.
Soha nem éreztem még magam akkora győztesnek, és soha nem voltam még büszkébb magamra egy fellépés után sem, mint ma, mert itt voltam, újra, egy év után, és mosolyogva tudtam lenézni a színpadról.
Nem tudom elmondani, mekkora hála volt bennem minden iránt.

Lilivel gyakorlatilag sikítozás-rohamot kaptunk az öltözőben, amikor beestünk oda, és szorosan megöleltük egymást, azt ecsetelve, hogy mennyire jó volt, mennyire jól sikerült, mennyire megtapsoltak, mennyire jól éreztük magunkat, és a többi.
A többiek a tánccsapatunkból, akik megnéztek minket a színpad oldaláról, szétdicsértek minket, szóval éppen mindenki ünnepelt mindenkit, amikor én azért ránéztem a telefonomra, hátha látok valamit, amit nagyon szeretnék látni utolsó cseppként a végtelen boldogságom poharában.
Természetesen láttam.
- Bocsi, nekem most ki kell mennem - szóltam Lilinek egy letörölhetetlen vigyorral az arcomon, a telefonomat elrakva, mielőtt kimentem volna az öltözőből.
Lili felcsillanó szemekkel nézett rám, majd örömtelien felnevetett és utánam szólt, nem foglalkozva azzal, hogy az egész öltöző hallja.
- Puszilom a bátyámat!
Nevetve bólintottam, majd kisiettem az öltözőből.
Talán két folyosót haladhattam csak, és épp a nézőtér bejáratához vezető folyosóra kanyarodtam rá, amikor szembekerültem Szaszával.
A látványára vigyorogva felé szaladtam, és a nyakába ugrottam, ő pedig mosolyogva széttárta a karját, elkapva, ahogy nekifutásból ugrok rá, majd szorosan visszaölelt.
Hamarosan elengedtük egymást, mert túlságosan fel voltam pörögve a boldogságtól és mindenképpen látni akartam a reakcióját.
- Várjunk, azt mondták, hogy ne jöjjetek ki a nézőtérről a szünetig - esett le, még mielőtt bármit mondhatott volna.
- Én azt leszarom, Regi - közölte Szasza egy mosollyal az arcán, majd odalépett hozzám és kérdés nélkül, minden számításomat keresztbehúzva szédítően és hevesen megcsókolt, minden csevegésünket megelőzve.
Végigfutott rajtam a libabőr a hosszú csókjától, görcsbe rándult gyomorral utolsó biztosítékként a hajába kaptam, miközben Szasza újra és újra, eszméletlen szenvedéllyel megcsókolt, a derekamat fogva, körülöttem pedig szinte forgott a világ, és képes lettem volna szárnya kapva elrepülni innen.
Amikor elhajoltunk egymástól, vigyorogva néztem rá, Szasza pedig a számtól elszakítva a tekintetét, a gödröcskéivel az arcán nézett rám, miközben a derekam köré fonta a karjait.
- Nem tudom, mi volt az eredeti terved, Kicsim, de ez az egész most úgy jött ki, hogy ott ültem a családom, meg a te családod mellett, és konkrétan szerelmes lettem beléd, így megint - közölte egy bujkáló mosollyal az arcán a szemeimbe nézve, én pedig vigyorogva hallgattam.
- Valami ilyesmi volt a cél - vigyorogtam rá.
- Összejött. Rohadt jó voltál. Akkora egy flex vagy, baszki - látta be derűsen, miközben a derekamat, és lejjebb kicsit a fenekemet megsimítva egy jókedvű, csattanós puszit nyomott a homlokomra, mire elvigyorodtam.
Büszke volt rám.
Ez olyan sokat jelentett nekem.
- Köszönöm - mosolyogtam.
- Zsolt felvett kamerával, nézd majd vissza magad, tényleg kurva jó volt.
- Zsolt felvett? - csodálkoztam, teljesen elolvadva a gesztustól.
- Ja, persze. Amúgy - váltott témát, miközben megsimította az arcom - Egyrészt rohadt szép vagy. Másrész hogy érezted magad? - kérdezett rá, a fellépés előtti beszélgetésünkre utalva.
- Egyrészt köszi... - válaszoltam mosolyogva - Másrészt meg nagyon jól. Nagyon hiányzott és eszméletlenül jó érzés volt. Annyira felszabadító! - lelkesedtem - Szóval szerintem beszélek Anitával, hogy érdekelne ez a szólós-dolog.
Szasza mosolyogva nézett, miközben engem hallgatott.
- Mi az? - kérdeztem tőle mosolyogva.
- Semmi, csak rohadt jó most ránézni. Meg kibaszott jól táncolsz, szóval jó, hogy nyomod tovább - tette hozzá a gödröcskéivel az arcán.
Mosolyogva megöleltem, a mellkasának döntve a fejem.
- Amúgy a félhúgod jó arc, dumáltunk vele Márkkal - mesélte, miközben megsimította a derekam, mire felnéztem rá.
- Tényleg? - örültem meg.
- Aha, meg Zsolttal is beszéltem, ott ültek velünk. Amúgy tudom, hogy nem vagytok rokonok vér szerint, meg kétszer találkoztál vele eddig összesen, amiből egy a mai, de esküszöm, hasonlít rád valamennyire a kiscsaj.
- Komolyan? - olvadtam el felcsillanó szemekkel - Miben?
- Az arca egy kicsit, meg a személyiségetek is valamennyire.
- De jó! Annyira reméltem, hogy így lesz - lelkesedtem - Ez nagyon menő. Egyébként Lilivel az beszéltük, hogy ha vége lesz ennek az egésznek, elmegyünk kajálni. Ugye jössz te is?
- Nem, nyilván lelépek - röhögte el magát a kérdésem feleslegességén, természetesen szarkasztikusan válaszolva.
Ezen én is nevettem egyet.
- Jó, na, csak megkérdeztem - védekeztem nevetve - Örülök, ha jössz.
- Ki nem hagynám, hogy flexeljek még veled - nézett rám derűsen mosolyogva.
- Csak nyugodtan - vigyorogtam rá, majd lábujjhegyre álltam, és egymáshoz hajoltunk mégegy csókra.

Nagyon boldog vagyok, hogy így alakult a mai.

Örülök, hogy mentem tovább az élettel együtt.