Szasza szobájában ébredtem - a buliban korábban feküdtem le aludni, mint ő, persze nem dőltem ki annyira korán, de amikor már nagyon elálmosodtam, mondta, hogy feküdjek be hozzá aludni, úgy se megy fel senki az emeletre, tudok pihenni.
Szóval örömmel vettem tudomásul, hogy akármikor is feküdt le, befeküdt mellém az ágyába, ráadásul póló nélkül, és át is ölelt hátulról, amit egyébként álmomban is megérezhettem, mert a mellkasához bújva ébredtem.
- Jó reggelt - köszöntem neki mosolyogva, még lehunyt szemekkel, amikor felébredtem, egyébként nagyjából vele egyszerre.
- Jó reggelt - köszönt vissza Szasza egy puszit nyomva az egyik csuklómra, amit az ébredése után, csukott szemmel elsőre megtalált.
Adtunk magunknak pár másodpercet, amíg ennél azért egy picit jobban felébredünk, majd ahogy kinyitottuk a szemünket, azért egy félálomban lévő, mosolygós, "jó reggelt"-csók erejére még lehunytuk újra.
- Ugye nem rugdostam álmomban? - néztem rá, miközben picit hátrébb raktam a fejem, hogy a karjaiban kényelmesen feküdve gyönyörködni tudjak a szemeiben.
- Nem, dehogy. Rohadt cukin alszol - válaszolta egy halvány mosollyal az arcán, a derekamat megsimítva egy picit, amin a keze pihent akkor éppen - Nálad nyugodtabban alvó embert szerintem életemben nem láttam még. Aludtam már a húgommal jópárszor régebben, az tényleg durva, de te olyan nyugodtan alszol hozzá képest, mint aki meghalt - mondta Szasza szórakozottan, mire felnevettem.
- Akkor jó.
- Jól aludtál amúgy?
- Igen - mosolyogtam rá - Főleg, hogy megöleltél éjszaka. Még álmomban is megéreztem.
- Attól még, mert úgy alszol, mint egy halott, azért én nem úgy feküdtem be melléd, mint ha tömegsírban lennénk - mondta röhögve, mire nevetve nekibújtam a mellkasának - Amúgy cuki voltál, amikor bejöttem, még háttal voltál, befeküdtem melléd, aztán szinte egyből már fordultál is felém.
- Tényleg? - kérdeztem mosolyogva - Egyébként te hánykor feküdtél le?
- Passz, olyan öt-fél hat körül talán, addigra mentek el a többiek az első villamosokkal.
- És én hánykor feküdtem le?
- Fél négy környékén asszem.
- Márk itt alszik?
- Aha, befeküdt Lilihez a kanapéjára. Szerintem közösen használják azt a lavort amúgy - jegyezte meg Szasza derűsen.
- Ennyire rosszul lett? - nevettem fel.
- Nem is az, de nála mindig benne van, ha ivott, hogy behány valamikor - röhögte el magát.
- Jaj - nevettem - Akkor tényleg jól jön az a lavor.
- Jó szag lehet a húgomnál.
- Lilivel volt valami, amíg aludtam?
- Nem nagyon, Márkkal benéztünk párszor hozzá. Egyszer volt fent valamikor, hányt is, aztán visszafeküdt, attól megint behányt, de utána már elaludt, szerintem azóta nem volt fent, meg még nem is lesz egy darabig. Nagyon leitatták, baszki, így bebaszva még én se láttam. És amikor hazaért, az már az az állapot volt, amikor már rohadt sokat kihányt hazafele.
- De hogy történhetett ez?
- Mit tudom én, valami csávót összeszedhetett, vagy többet, azok meg vették neki a piákat, azt se tudta szerintem, hogy mit iszik, lehet, megkínálták, bele is szívott valamibe, fasz tudja, miket adtak neki. Egyelőre örüljünk, ha kihúzza a mai napot.
- Igen - értettem egyet a számat elhúzva - De nagyon rendes voltál vele tegnap, vagyis a buli során. Tényleg.
- Egy ideje már vigyázok a húgomra. Tizenhat éve nagyjából.
- Ez érződik a viszonyotokon - mosolyodtam el - És ezt szeretem is benned egyébként. Mármint, ahogy viszonyulsz hozzá, például most, a buli alatt is.
- Ez az alap a bátyjaként.
- Ezért szeretem benned.
Szasza halványan mosolyogva nézett rám, majd a derekamat, aztán a combokat megsimítva az egyik lábamat felhúzta annyira, hogy a mozdulatsorára reagálva átvetettem azt a csípőjén, ő pedig el se vette rólam a kézfejét, hanem a combomon hagyta, amit imádtam.
- Jól érezted magad tegnap amúgy? - kérdezte összességében a buliról.
- Nagyon - mosolyogtam rá - És lett közös képünk. Egyébként azt jól láttam, hogy valaki hozott egy fényképezőgépet?
- Aha, nem tudom, kié volt, de mindenki használta szerintem.
- Én nem használtam, mert nem mertem elvenni más gépét.
- Legalább nagyobb eséllyel lesz kép rólad - mosolygott Szasza jókedvűen.
- Igen - nevettem el magam - Megszerzed majd nekem a képeket a fényképezőről? Akárkié is.
- Persze, majd átküldöm.
- Köszi - helyezekdtem át egy picit - Ha felkeltünk, beállítom a hátterem. Tegnap már átküldtem magamnak a képeket.
- Adjam a telód?
- Na jó, azt megköszönném - mosolyodtam el.
Szasza hátranyúlt az éjjeli szekrénye felé, amin a telefonom volt, leszedte a töltőről, és odaadta, amit megköszöntem, majd hasra fordultam, megtámasztva magam az alkarjaimon, és megnyitottam a telefonom.
Szasza oldalt feküdve nézte, ahogy megnyitom a galériámat, majd amíg még csak lapozgattam, melléktevékenységként az egyik tenyerét rámhelyezte, a kezével megsimítva, ami akármennyire is természetes volt, az egész testemet végigjárta, úgyhogy először félre is nyomtam a telefonomon.
- Juj - vigyorodtam el, amikor megláttam a közös képeinket, amiket Márk csinált rólunk a kertben - Ennyivel alacsonyabb vagyok nálad? - realizáltam nevetve.
- Aha - értett egyet Szasza derűsen.
Tulajdonképpen, mivel Szasza magasabb, szélesek a vállai, erősek a karjai, meg úgy általában nagyon kisportolt, és még idősebb is nálam, olyan aprónak és törékenynek láttam magam mellette, mint egy virágszál, és ettől nem tudtam nem vigyorogni magamban.
Még soha, senkinek nem voltam virágszál korábban.
- Annyira jók ezek a képek - olvadoztam a fotók között lapozgatva.
Volt közöttük olyan, amin Szasza még éppen magához húz, olyanok, amiken megcsókol, és olyan is, amikor mosolyogva egymásra nézünk, vagy nevetve Márk irányába.
- Nagyon zavarna, ha valamelyiket kiraknám én is story-ba? - kérdeztem tőle letörölhetetlen mosollyal az arcomon, mert egyszerűen oda voltam, meg vissza, és legszívesebben az egész világnak megmutattam volna ezt a képsorozatot, mert tökéletes volt.
- Nagyon zavarna - mosolygott jókedvűen, a szokásos iróniájával - Annyira zavarna, hogy ki se bírnám.
- De komolyan - nevettem fel.
- Nyilván nem zavar, rakd ki nyugodtan.
- Szerinted melyik legyen? - kértem ki a véleményét.
- Add - vette át tőlem a telefonomat, hogy normálisabban meg tudja nézni a képeket.
Magamban mosolyogva néztem, ahogy lapozgatja a telefonomon a fotókat, egy-kettőre még a halvány gödröcskéivel az arcán rá is nagyított pár másodperc erejére, majd visszaadta a telefonom.
- A második story, az ötödik háttérkép. Vagy nem tudom, hanyadik, az utolsó előtti - mondta a véleményét lazán, mire megnéztem ezt a két képet, hogy egyetértek-e.
Az első képen, amiről beszélt, az a pillanat volt, amikor a derekamnál fogva magához húzott, én átöleltem a nyakát, mosolyogva egymás szájához hajoltunk, és az ezutáni első pillanatban már csókolóztunk - enyhén belemozogtunk a képbe, ami picit dobott a hangulatán, de eszméletlenül cuki volt, és tényleg az látszik rajta, hogy jól érezzük magunkat, mosolygunk, szinte már nevetünk, hogy boldogok vagyunk egymással és szerelmesek vagyunk.
Egyébként pedig ahogy néztem a képet, tényleg semmi másra nem tudtam gondolni, csak az akkori csókjára, amitől magamban vigyorogni kezdtem.
A másik képen, amit kiemelt még, már a csókunk után vagyunk, de még egymás karjaiban és mosolyogva, szeretetteljesen egymásra nézünk, én még egy picit nevetek is a boldogságtól, és tényleg annyira jól eltalált kép volt, meg szívmelengető, hogy egyből állítottam is be háttérképnek.
Esélyes, hogy ezután rejtélyes módon meg fog nőni a képernyőidőm a telefonomon.
- Egyetértek veled - mondtam mosolyogva, csak hogy kimondjam - Akkor ezt ki is rakom - nyitottam meg az Instát.
- Hajrá - nyomott egy puszit a halántékomra, miközben felült az ágyában.
- Hova mész? - néztem utána.
- Iszok, meg benézek a húgomhoz, mindjárt jövök, maradj addig nyugodtan - mondta, felállva, én pedig átfordultam az ágyon, háttal nekidőlve az ágytámlának, a lábaimat felhúzva.
Kicsit nehéz volt levenni a tekintetem róla, melegítőnadrágban volt, póló nélkül, így egyszerre tárult elém a kidolgozott, tökéletes felsőteste és a tetkói, amik még vonzóbbá tették.
Valahogy mindig ő jelenik meg a lelki szemeim előtt, amikor félistenekről van szó.
Mosolyogva beleharaptam az ajkamba, hogy elfojtsam az elképesztő fangörcsömet, ami akkor megjelent bennem, és legszívesebben vigyorogva sikítottam volna egyet a látványtól, de ezt természetesen megpróbáltam magamban tartani, így beértem annyival, hogy miután kiment a szobából, elpirulva, egy letörölhetetlen vigyorral az arcommal, hang nélkül éljeneztem egy kicsit, és adtam magamnak néhány másodpercet, amíg feldolgozom a látottakat.
Korábban azt mondtam, hogy nem hiszek a házasságban, de most még a menyasszonyi csokrom színei is tűpontosan megjelentek a fejemben.

Már Márk is felkelt, amikor vele együtt, hárman a nappaliban voltunk és mindenféle összedobott kajákat eszegetve filmet néztünk.
- Baszki - szólalt meg Márk a semmiből, amikor bekapcsolt a dohányzóasztalra rakott telefonja egy értesítés miatt, ő pedig megnézte, mire felé fordítottuk a fejünket - Oké, kinyírom magam.
- Kire írtál rá? - kérdezte tőle Szasza szórakozottan a reakcióból leszűrve.
- Neee - készült ki Márk továbbra is a hajába túrva, majd válaszolt Szaszának - Emmára. Elhívtam második randira.
- Nem baj, úgy is azt mondtad, hogy el akarod hívni - szólaltam meg.
- Oké, de nem így, hajnali négykor, a betűket nem láttam rendesen - égett ki saját magán - Csp, mhet gy msofik randxi? - olvasta fel a saját írását nyöszörögve úgy, ahogy leírta.
- Ember - röhögte el magát Szasza - Ennél a húgom érthetőbben beszélt tegnap.
- Ne nekem mondd, most ég a pofám, baszki - dörzsölte meg az arcát Márk teljesen kikészülve.
- Azért ennél szerintem rosszabbat is látott belőled Emma, nyugi - mondta Szasza a gödröcskéivel az arcán.
- Akkor se így akartam elhívni.
- Mondd neki, hogy be voltál baszva, nem fogod meglepni.
- De most ezt visszavonni milyen már? Hogy mégse hívom el - döntötte a fejét a kanapé támlájának Márk.
Néha kicsit megnyugtat, amikor azt látom a fiúkon a kapcsolatok és a randizás témájában, hogy pontosan ugyanúgy el tudnak veszni és túlgondolni, mint a lányok.
De nyilván sajnáltam Márkot azért.
- "Bocs, be voltam baszva, de amúgy most normálisan is megkérdezem, hogy ráérsz-e..." pontpontpont - válaszolta Szasza a világ természetességével - Annyira nem bonyolult.
- Jó, vágom, csak kurva gáz attól még.
- Elhiszem amúgy - látta be Szasza, majd beleharapott a melegszenyájába.
Épp erről volt szó, amikor meghallottuk, hogy valami mozgolódás van az emeleten.
- Na, Lilu felkelt - állapította meg Márk arra pillantva.
Hamarosan Lili lebotorokált hozzánk, mire mind felé néztünk.
A haja zilált volt, lassan lépkedett, a tekintete nem volt valami tiszta, és érződött rajta, hogy eléggé szét van csúszva és most ébredt.
- Milyen korán - jegyezte meg Márk meglepetten elröhögve magát, összenézve Szaszával.
- Ja - értett egyet Szasza pislogva egyet, majd hátrafordult, vissza a lépcsőről lecsoszogó, szőke húgára.
- Na, élsz, Hugi? - kérdezte tőle Szasza.
- Nem - dörzsölte a szemeit Lili nyöszörögve.
- Mit csináltál te tegnap? - nézett rá Márk a fotelból.
- Bár tudnám - nevette el magát Lili kínosan.
- Van kajád, egyél valamit - mondta Szasza - Regi csinált neked szendvicseket, csak be kell dobni a melegszendvics-sütőbe.
- Úristen, köszi Regi, szeretlek - hálákodott Lili teljesen kikészülve, mire elmosolyodtam.
- Remélem, jól fog esni - mosolyogtam rá.
- Össze tudod dobni, vagy megcsináljuk neked? - kérdezte Márk Lilitől felé nézve.
- Megoldom, köszi - dörzsölte meg a szemeit - Soha többet nem fogok inni - nyöszörgött Lili.
- Na jó, ez egy bullshit, menj kajálni inkább - nézett Szasza a húgára mosolyogva - Meg igyál vizet, azt már rég nem látott a szervezeted normálisan.
- Konkrétan csak víz van a gyomromban, de szerintem már azt is kihánytam. Meg attól tartok, hogy ezt a melegszenyát is ki fogom, nagyon szarul vagyok.
- Ettél egyáltalán, mielőtt piáltatok? - kérdezte Szasza.
- Egy keveset Nikiéknél. Vacsiztunk.
Szasza erre őszintén elröhögte magát, a tenyereibe temetve az arcát.
- A vegán barátnődnél kajáltál piálás előtt? Mindent értek, Hugi - nézett fel rá szórakozottan.
- Tök laktató volt - védekezett Lili - Ne szidd a vegánokat.
- Semmi bajom a vegánokkal, csak a csaj étkezik úgy, amit ha te is követsz, ne csodálkozz, hogy rohadt könnyen be tudsz baszni. Mit ettetek?
- Szendvicset.
- Mi volt benne?
- Mármint, vegán szendvicset - javította magát Lili - Az egy kicsit más.
- De miből állt? - kérdezte már Márk is röhögve a beszélgetésen.
- Nem tudom, én csak megettem!
- Oké, gondolom, zsír, hús meg masszív pékáru nem volt benne, mert ez három dolog, ami szívja az alkoholt és egy vegán nem eszi - nézett Szasza a szőke lányra.
- Laktató volt, komolyan.
- Csak kábé üres gyomorral mentél piálni és úgy kellett hazahozatni téged - foglalta össze Szasza tényként - Csoda, hogy megvagy egyáltalán. Konkrétan annyit kellett volna, hogy beugrasz akárhova előtte vagy közben, és veszel egy pizzát, meg kajálsz itthon valamit, mielőtt elindulsz. Meg mondjuk vigyázol magadra és nem hivatod meg magad össze-vissza mindenkivel, mert ennyire még baszki, én se láttalak készen, mint tegnap.
- Jó, tudom, elbasztam, na!
- Nem erre akartam kilyukadni, csak máskor figyelj már, kurvára rosszabbul is alakulhatott volna neked a tegnap. Szendvics a hűtőben.
- Köszi - dörzsölte meg a szemeit Lili.
- Egyébként hogy vagy? - érdeklődtem tőle.
- Ne beszéljünk róla - nevette el magát Lili kínosan - De köszi, hogy segítettetek tegnap. Ugye nem mondtam nagyon gáz dolgokat részegen?
- Nem, szerintem nem - nyugtattam meg kedvesen.
- Szerintem többet hánytál, mint beszéltél, de annak se értettük a felét se - jegyezte meg Szasza.
- Addig jó - látta be Lili - A konyhában leszek. Ha nem térek vissza, meghaltam útközben.
- Most már, hogy az utóbbi tíz órát túlélted, ne halj meg. Amúgy meg full sápadt vagy.
- Nem is tudom, miért lehet - rökönyödött meg Lili, majd bement a konyhába.
Szegény Lili.

Az elkövetkező órákat, amíg csak négyen voltunk a házban és nem akartuk rászánni magunkat semmilyen különösebb produktív tevékenységre, jobbára csak pihentünk, filmet néztünk, egy helyen csináltuk a semmit, meg ilyesmik, illetve amikor már megéheztünk, Márk és én összedobtunk egy rakott krumplit a konyhában, amíg Szasza és Lili az utóbbi szobájában voltak és valamit csináltak.
- Majd figyelem, hogy mikor van kész – ígértem meg Márknak a sütő előtt guggolva, ahogy beraktuk a tepsit, hogy megsüljön a rakott krumplink.
- Felkeltesz majd? Addig asszem én ledőlök – dörzsölte meg a szemeit Márk, majd elásította magát.
- Nyugodtan – mosolyogtam rá – A vendégszobában leszel?
- Dehogy is, én félig itt lakom, milyen lenne már. Bevágom magam Liluhoz a kanapéra.
- Hajrá – hagytam rá mosolyogva – Nem tudod egyébként, Szaszáék szülei mikor érnek haza?
- Passz. Mint a szüleim – vont vállat derűsen – Majd valamikor.
- Oké – nevettem el magam, miközben töltöttem magamnak egy pohár vizet.

Miután Márk felment, egy kicsit még a konyhában maradtam – a mostani főzés közben igyekeztem elpakolni, de azért még maradt elöl néhány edény vagy tányér, meg még tegnapról is poharak, úgyhogy ezeket mind elmosogattam, elpakoltam, majd ha már a gondolataimba veszve elkapott a rendrakós-lendület, általánosságban is elrámoltam a házban, amiknek tudtam a helyét, picit fel is takarítottam néhol, szóval végül összességben egész szép rendet varázsoltam.
Ahogy végeztem, vagyis rászóltam magamra, hogy most már nem takarítok többet (érdekes, otthon valahogy sosincs szükség erre), úgy voltam vele, hogy mivel valószínűleg mindhárman alszanak rajtam kívül, picit elütöm az időt egyedül, szóval körbenéztem, hogy mivel tehetném ezt meg.
Megakadt a szemem Szasza apukájának a gitárkészletén, volt ott több is, mindenféle gitárok, az elektromosakhoz erősítő is, és azon kaptam magam, hogy meglepően sok másodperce állok előtte.
Apa jutott eszembe, még kiskoromból, az a hétköznapi jelenet otthon, amikor magára csukta a dolgozószobája ajtaját, kinyitotta az ablakot, hogy közben rágyújtson néha és kimenjen a füst a hátsó kertünkbe, bekapcsolta az erősítőjét és hosszú ideig csak gitározott, párszor az eredeti zenével egyszerre, amit hangszórón hallgatott, én pedig az ajtó előtt állva hallgattam, megjegyezve a dallamokat, amikről utólag kiderítettem, hogy milyen zenék – aztán később, amikor éppen nem játszott, és gitáron gyakoroltam, azokat a darabokat játszottam, remélve, hogy amikor meghallja, hogy én is ezt játszom, büszke lesz rám és tetszeni fog neki.
Összeszorult a szívem, amikor realizáltam, hogy ezeken a pillanatokon gondolkodok, évekkel később, és valahogy mégsem utálattal gondoltam rá, mert annyira régi és a gyerekkoromba épült emlékek, hogy nem tudok kiábrándulni belőlük eléggé.
A gitározás volt az a hobbim, ami összekötött apukámmal, és mindig miatta csináltam, de igazából önszántamból, mert élveztem, hogy ez közös pontunk, közös témánk, sőt, néha apa-lánya programnak is élveztem, amikor ő játszott, én pedig hallgattam, néha úgy, hogy ő nem is tudott arról, hogy közönsége van.
Apukámnak mindig is hatalmas szenvedélye volt a gitározás, így mindig, amikor én gitározok, ő jut eszembe.
Halkan sóhajtottam egyet, elhesegetve ezeket a gondolataimat, de a kísértésnek nem álltam ellen, és levettem egy akusztikus gitárt a tartójáról, olyan óvatosan tartva, mint ha a szemem fénye lenne, majd leültem törökülésben az egyik kanapéra, megpengetve a húrokat.
Alig volt elhangolódva a gitár, úgyhogy csak egy picit kellett hangolnom rajta, majd a kezembe vettem a pengetőt, elhelyezkedtem játszásra készen, de egy darabig csak így maradtam, mint ha nem mernék hozzáérni a húrokhoz.
Tényleg miatta csináltam.
Mindig eszembe fog jutni, és mindig fájni fog a szívem.
Általában kerülöm, hogy bevalljam magamnak, legtöbbször elhesegetem a gondolataimat, amikor ekörül kezdenek forogni, de éppen ezért tudom, hogy ez van a szívem mélyén – hiányzik Apa.
És amikor ezt mondom, nyilvánvalóan nem arra az apukámra gondolok, aki szörnyű ember, bántott minket, rosszul bánt velünk, akitől meg akartam védeni Anyát, vagy aki részegen kezet emelt rám.
Arra az apukámra gondolok, akinek az ajtaja előtt álltam, hallgatva, ahogy gitározik, aki miatt estéket gyakoroltam végig, hogy lenyűgözzem, aki amikor saját gitárt vett nekem kicsiként, pedig a zeneiskola biztosított, a világ legjobb apukája volt a szememben, aki elvitt régen az edzéseimre, és amikor meg tudtam nevettetni, az egész napomat feldobta vele, akire kiskoromban felnéztem az esze és a tehetsége miatt, akivel büszkélkedtem alsóban a barátnőimnek, hogy milyen okos apukám van, akinek rajzoltam kislányként, mert tartani akartam az apák napját, akinek szülinapjára előadásokat csináltam, hogy bemutassam, hogy ügyes vagyok, vagy akinek a legkisebb elismerései a világ legnagyobb dicséreteinek érződtek, és eszméletlenül boldoggá tudott tenni.
Amikor fáj az, hogy kétszer el tudott hagyni, hogy lemondott rólam, hogy sok-sok tagadás után szembesültem vele, hogy nem szeret a lányaként, vagy amikor kívülről talán érthetetlen módon azt érzem, hogy hiányzik, mindezt az iránt az apukám iránt érzem, amilyennek Apát kicsiként láttam.
Fáj, amivé tette magát a szememben.
Fáj, hogy nem tudom úgy látni ma már, mint régen, eszméletlenül fáj, mint ha egy részemet kitépték volna belőlem, és ahogy megy az idő, néha úgy érzem, hogy egyre jobban hiányzik az a tudat, ami régen volt bennem.
Hiányzik az az Apa, akit ténylegesen hívhattam így, mert elég kicsi voltam ahhoz, hogy ne lássam a rossz oldalát, és azóta már megszűnt létezni, az az ember a szememben, akire ezt a kifejezést használtam.
Hiányzik, amikor még úgy éreztem, hogy van apukám.
Annyira utálom azért, mert mindentől függetlenül megfosztott valakit magától, aki szeretni akarta egy gyerekkoron át.
Ha lenne miért szeretnem, ha nem vágott volna el mindent, ami hozzá köthetett volna, talán még ma is megpróbálnám szeretni őt.
Fájdalmas ürességet érzek magamban, mindig, amikor arra gondolok, hogy soha nem volt esélyem olyan apai szeretetre, amire szükségem lett volna, és én se szerethettem úgy, mint amire mindig vágytam.
Semmi mást nem akartam, csak azt, hogy szerethessem, és ő a közönyével ettől fosztott meg.
Vannak dolgok, amiken soha nem leszünk túl igazán.
Ahogy újra magam elé idéztem azokat a régi, gitáros pillanatokat, annyira belevesztem a gondolataimba, hogy inkább ki se akartam zökkeni belőlük, csak halkan megpengettem a húrokat, az első zenébe belekezdve, amit még miatta ismertem meg, és most elsőre eszembe jutott.
Késszúrás volt a szívemben, de valamiért nem tudtam ellenállni neki, csak gitároztam, pengettem a húrokat, és fel se tűnt, ahogy elkalandoztak a gondolataim időközben.
Egy régi zene volt, legalábbis nekem mindenképpen régi, és ahogy játszottam, magamban énekeltem hozzá, ami kívülről nem volt hallható, csak a fejemben illeszkedett rá a gitáros alapra.

„I thought that I heard you laughing
I thought that I heard you sing
I think I thought I saw you try..."

Mindig érdekes érzésnek élem meg, amikor egy dalszöveg, amit már olyan régóta, álmomból felkeltve is tudok, ahogy belegondolok a jelentésébe, hirtelen annyira közel érzem magam hozzá, és teljesen máshogy nézek rá onnantól kezdve, hogy rájöttem, hogy tudok vele azonosulni.
Máshogy üt.
Egy furcsa, vegyes érzelmekkel teli mosoly jelent meg az arcomon, amikor befejeztem a dal játszását, hibátlan volt, és az jutott eszembe először, mint évekkel ezelőtt annyiszor.
Vajon büszke lenne rám, ha hallotta volna?
A különbség annyi, hogy ez alkalommal már tudom a választ.
Nem lenne.
Soha nem voltam képes rá.
Egy következő életben majd talán.
- Losing My Religion? – hallottam meg a barátom hangját, mire egyből abbahagytam a gitározást és hangosan megdobbanó szívvel hátranéztem rá.
Szasza az egyik ajtófélfának dőlt oldalt a vállával, egy apró mosollyal az arcán nézve rám, azt látva, ahogy az apja gitárja van nálam.
Annyira belemerültem korábban a gondolataimba, hogy fel se tűnt, hogy időközben lejött az emeletről és valószínűleg hallgatja egy ideje, hogy gitározom, csak nem akart megszakítani.
- Felismerted – mosolyodtam el.
- Nyilván. Klasszikus.
Mosolyogva néztem rá.
- Meg amúgy jó is volt – tette hozzá Szasza a gödröcskéivel az arcán.
- Köszi – raktam le a gitárt magam mellé megilletődve – Ugye nem baj, hogy játszottam rajta?
- A hangszerek általában arra valóak, hogy játsszanak rajta. Nem szobadísz.
- Jó, tudom, csak biztos nagy becsben van tartva ez a gyűjtemény – magyaráztam, a többi gitár irányába mutatva.
- Ja, jogos, nem is ebben a helyiségben szoktunk focizni – látta be szórakozottan, mire felnevettem, Szasza pedig ellökte magát az ajtófélfától és odajött hozzám.
A szerelemtől megremegő gyomorral néztem végig, ahogy megteszi azt a pár lépést, majd odalépett a kanapé mögé, amin ültem, állásban a háttámlára könyökölve.
- Ne hagyd abba – jegyezte meg halványan mosolyogva, a gitározásomra utalva, majd belepuszilt a hajamba.
- Szerintem már kigitároztam magam – mosolyogtam vissza rá, ahogy felnéztem, hogy lássam az arcát – Viszont téged meghallgatnálak.
- Az üzletasszony.
- Te már kaptál koncertet tőlem az előbb, csak nem tudtam róla.
Szasza nevetett egyet azon, ahogy győzködtem, majd végül megadta magát és az apja gitárgyűjteménye felé biccentett.
- Válassz egy gitárt.
A gitárgyűjteményre néztem, majd végül vissza a barátomra.
- Mondjuk, ami itt van a kezemben?
- Komolyan? – röhögte el magát Szasza –Megadom az esélyt, hogy másik gitárt válassz és marad az akusztikus?
- Csak mert akusztikuson még nem hallottalak játszani.
Szasza röhögve megrázta a fejét, inkább nem kommentálva, de nem ellenkezett, csak megkerülte a kanapét, majd lazán levágta magát mellém és átvette tőlem az apja gitárját.
- Fun fact, ezen gitároztam először életemben – jegyezte meg csak úgy, derűsen mosolyogva, ahogy átvette a hangszert.
- Tényleg? – mosolyodtam el – És ez mikor volt?
- Három évesen kábé. Nem tudok beszámolni az élményről.
Mosolyogva elhelyezkedtem a kanapén, oldalt felé fordulva, hogy lássam őt.
- Na, mit játsszak neked? – kérdezte a gödröcskéivel az arcán rámnézve.
- Nem is tudom – gondoltam át, majd mosolyogva megkérdeztem – Oasis Wonderwall?
Szasza hangosan felröhögött, amitől akaratlanul elmosolyodtam.
- Oké, a poén megvolt, jöhet a komoly válasz – nézett rám Szasza jókedvűen.
- Nem illene a tizenöt éves gitáros karrieredhez, hogy a Wonderwall-al imponálj egy lánynak? – vigyorogtam.
- Wonderwall-al imponálni egy lánynak kábé az a szint, mint ha belökném, hogy „szia Cica, van gazdád?".
Nevetve néztem rá.
- Mondjuk anyám kiállításán fát rajzoltattál velem, szóval ahhoz képest a Wonderwall egész eredeti ötlet – gondolt bele derűsen, mire nevetve meglöktem egy kicsit a karját, hogy érezze, hogy ne oltogasson, de ezzel csak tovább motiváltam a szivatásomra, úgyhogy a gödröcskéivel az arcán folytatta – Amúgy meg azon már túlvagyunk, hogy imponáljak neked, a barátnőm vagy, nálad a megtartás a cél, amire a Wonderwall pont nem a jó eszköz.
- Imádom a gyűlöletedet egy zenével szemben – nevettem.
- Nincs bajom a Wonderwall-al, csak pont annyi, mint egy zongoristának a Für Elise első három ütemével.
- Vagy mint egy ukulele-snek a Riptide-dal – egészítettem ki belegondolva.
- Kábé – biccentett röhögve, majd a kezében lévő gitárra nézett és elkezdett játszani valamit, ami eszébe jutott.
Nem ismertem a darabot, amit játszott, de nagyon tetszett, biztos voltam benne, hogy én tuti nem tudnám eljátszani egyből, csak sok gyakorlással, úgyhogy lenyűgözve néztem, ahogy gitározik, akaratlanul mosolyogva magamban végig.
Az egyetlen ember, akinek a gitározásáról nem Apa jut eszembe.
Nem tudtam, hogy ennyire bele tudok szeretni valakinek a tehetségébe.
- Ez nagyon szép volt – mondtam mosolyogva, a lábamat átkulcsolva, amikor vége lett a darabnak és ösztönösen megtapsikoltam egy kicsit – De tényleg. Mi a címe? Talán egyszer megpróbálom megtanulni, mert nagyon tetszett.
- Nincs címe – vont vállat lazán.
- Mármint...? – zavarodtam össze.
- Nem adtam neki.
- Mi? Ezt te találtad ki? – pislogtam döbbenten.
- Aha.
Ezt olyan természetesen mondta, mint ha az időjárásról beszélgettünk volna, nekem viszont leesett az állam tőle.
- Micsoda? – csodálkoztam, és először őszintén azt hittem, hogy csak viccel.
- Tényleg – röhögte el magát a meglepődésemen.
- Az egészet?
- Az egészet.
- Úristen – kerekedtek el a szemeim.
Szasza egyszerűen csak zseniális.
- Jó, azért vehetsz levegőt, meg ilyenek – mosolygott szórakozottan.
- De mikor csináltad ezt? – kérdeztem össze-vissza, mert teljesen sokkolva voltam.
- Pfú, nem tudom, már nem most – túrt a hajába, átgondolva – Ezt asszem olyan egy-két hónapja.
- Ezt? – ragadtam ki a mondatából, szóval ezek szerint több darabot is talált már ki életében – De egyébként leírtad valahova, vagy felvetted...? Nehogy elvesszen.
- Nem fog, én találtam ki, nyilván emlékszem rá.
- De hogy találtad ki egyáltalán? Annyira jó lett, hogy azt hittem, hogy valami híres zeneszerzőé, vagy ilyesmi. Sokszor csinálsz ilyet?
- Ha van gitár a közelemben és eszembe jut valami dallam, vagy riff, le szoktam játszani, aztán néha lesz belőle valami.
- Azta.
- Most úgy csinálsz, mint ha nem az lenne a hangszerek lényege, hogy ha rendesen megtanultad őket használni, kitörj egy idő után abból, hogy csak mások darabjait játszod – jelezte Szasza derűsen.
- Tudom, persze, csak nagyon menő, hogy te el is jutottál idáig.
- Három fő hobbim van egész életemben, abból a gitár az egyik, kábé amióta élek, szóval szar is lenne, ha nem jutottam volna el ide. Volt egy időszakom, amíg konzervatóriumba akartam menni.
- Oda illő is vagy. És csak hogy tudj róla, abszolút meg vagyok tartva – támasztottam az államat a felhúzott térdeimre mosolyogva, visszatérve a témákban egy mondat erejére, mire Szasza halványan mosolyogva nézett rám.
- Akkor imponáltam, jól van.
- Nem kicsit – közöltem őszintén, nevetve a gitárra mutatva, csak mert nem hiszem el, hogy nem egyértelmű neki, hogy akárki szerelmes lenne belé ez után a pár perc után, amit most én kaptam tőle.
- Amúgy ezt visszarakom, ha nem akarsz játszani már – állt fel a kanapéról a gitárral a kezében.
Amíg Szasza visszarakta a gitárt a helyére, szinte végig rajta tartottam a tekintetem, majd a gondolataimból kitörve csak akkor szólaltam meg, amikor visszaült mellém.
- Legyél művész, Szasza – jött ki belőlem – Muszáj olyat csinálnod életedben, amiben kamatoztathatod a tehetségedet. De komolyan.
- És, mit csináljak, alapítsak bandát? – kérdezett vissza derűsen mosolyogva.
- Akár. Vagy legyél építész és csinálj kiállításokat – dobtam fel ezt a kettőt rámosolyogva, mire elnevette magát, majd a gödröcskéivel az arcán rámnézett.
- Helyben vagyunk.
Ezen halkan én is nevettem egyet, majd most, hogy már nem volt nála a gitár, közelebb húzódtam hozzá, hogy meglegyen a fizikai kontaktusunk.
- De tényleg – erősítettem meg magam mosolyogva – Olyan tehetséges vagy. Kár lenne veszni hagyni a művészi képességeidet.
- Attól, hogy az én művészetem kilencven százalékban magamnak szól, vagy a barátnőmnek, akinek imponálok, nem veszik az sehova – jegyezte meg halványan mosolyogva.
- Jó, tudom, csak... lelkes rajongódként muszáj ösztönöznöm téged arra, hogy a világnak is imponálj egy kicsit – magyaráztam nevetve – Egyébként meg nem is csak arról szól ez, hogy a külvilág mit kap ebből. Te is jobban ki tudnál teljesedni valami olyanban, amiben született tehetség vagy.
- Van egy olyan érzésem, hogy ez már konkrétan az építészetnek szól – értelmezte jókedvűen.
- Lehet – nevettem fel.
Szasza megsimított a combomon lévő kezével, miközben a kanapé háttámlájának döntötte a fejét, majd bár még mosolygott rajtam, egy pár másodperc csend után éreztem, hogy komolyan, őszintén válaszol nekem.
- Cuki vagy, Regi, de egyelőre még nem tartok ott, hogy dobjam a gyerekkoromban megálmodott terveimet. A képességeim viszont nem vesznek el útközben, úgyhogy rohadtul nem függ össze a továbbtanulásommal az, hogy imponálgatok-e még neked pár random zenével vagy rajzzal – nézett rám halványan mosolyogva – De amúgy tényleg aranyos vagy, jól is esik amúgy. Csak ez most még nem olyan, hogy dobjam az egészet.
- Persze, teljesen megértelek.
Ahogy erről beszéltünk, felvillant Szasza telefonja, amit az asztalon hagyott, mire odanyúlt érte.
- Na, megvannak a tegnapi képek – nyitotta meg az értesítést.
Nem tudom, kié volt az a fényképezőgép tegnap, mindenesetre feltöltötte a fotókat Google Drive-ra, és megosztotta a többiekkel, úgyhogy Szasza megnyitotta nekem a linket és a kezembe adta a telefonját, hogy nézegessem.
- Átküldhetem ezeket magamnak? – néztem rá.
- Nyugodtan, azt csinálsz, amit akarsz – válaszolta Szasza egyszerűen, miközben áthelyezkedett, hanyatt feküdve a kanapén – Csak engedj ide – tette hozzá, mire én is változtattam a pozíciómon, így az ölemre tudta hajtani a fejét.
- Fáradt vagy? – kérdeztem tőle mosolyogva, miközben ösztönösen megsimítottam a haját, eljátszadozva a puha, barna, enyhén hullámos tincseivel.
Szasza a ragyogóan kék, hosszú, sötét szempillákkal keretezett szemeivel felnézett rám.
Szasza nem csak hogy helyes, az ő arca egyszerűen csak tökéletes és gyönyörű, ettől a gondolattól pedig elmosolyodtam magamban.
Családi vonás lehet.
- Ja, de tarts ébren – válaszolta egyszerűen, a mosolygödröcskéivel az arcán – Ma még megyek edzeni.
- Ugye most csak viccelsz?
Szasza engem nézve felnevetett.
- Nyugi, most az egyszer igen.
- Már megijedtem – pislogtam nevetve, csak mert bedőltem neki.
Szasza ezen elszórakozott magában, majd átvette tőlem a telefonját, hogy ő lapozgassa a képeket, mert úgy mindkettőnknek kényelmesebb volt.
- Csak itthon edzek majd amúgy.
Halkan felnevettem.
- Menthetetlen vagy.
- Akkor fogd fel úgy, hogy miattad edzek ma is. Csak hogy legyen mit nézned, tudod – mosolygott derűsen, én pedig felnevettem.
- Ne csináld ki magad miattam.
- Ne aggódj ezen – lapozott a képek között jókedvűen.
A fotók egyébként nagyon jók lettek, de nem véletlenül, általánosságban azt tapasztalom, hogy a fényképezőgéppel készült képek mindig hangulatosabbak a telefonnal készülteknél.
Egyébként több képen is rajta voltam.
- Ezt ki csinálta? – kérdezte Szasza az egyik képnél, ami telibe rólam készült, és a konyhában mosolyogtam bele a kamerába három pohárral a kezemben, amiből kettő üres volt és mosogatnivalóként szedtem össze őket.
- Bianka, amikor ketten kaját kerestünk a konyhában.
- Rohadt szép vagy ezen, hallod – jegyezte meg a világ természetességével, ahogy jobban megnézte a képet.
- Köszi – mosolyodtam el.
Szasza derűsen mosolyogva nézett fel rám, de aztán végül nem mondott semmit, csak továbblapozott a képek között.
Jó sok kép volt, és örömmel vettem észre, hogy több is volt közöttük, amin Szaszával voltunk ketten, a tűznél, a nappaliban, mályvacukrot sütögetve, egymással nevetve, koccintva, és annyira cukik voltak, hogy alig vártam, hogy Anya és Lili is lássa őket.
- Egyébként egészen feltérképeztem már az embereket – meséltem Szaszának mosolyogva – Kezdek tisztában lenni a barátaiddal. Ő Erik, ugye? – kérdeztem, amikor a következő képre értünk.
- Aha – válaszolta Szasza.
- Ő a gyerekkori barátod, ha jól emlékszem. Honnan ismerted meg egyébként? – érdeklődtem, miközben a szőke, enyhén szeplős srácot néztem a képen.
- Még általánosban volt osztálytársam, az egyik legjobb barátom volt onnan, végig, még focira is együtt jártunk. Nyolcadik után aztán Pécsre ment egy bentlakásos suliba, művészeti suli, szóval kevesebbet tudunk találkozni, de amúgy az egyik legjobb haverom már vagy hét éves korom óta, úgyhogy az ilyenekre mindig meghívjuk egymást. Tényleg az a klasszikus gyerekkori barát, mindig jóban voltunk.
- A tihanyi buliban hogyhogy nem volt ott?
- Jött volna, csak kórházban volt. Cukorbeteg.
- Jézusom, szegény.
- Ja, de már születése óta ez van, szóval elég lazán kezeli, rutin neki. Esküszöm, évekig fel se tűnt, hogy cukorbeteg.
- Egyébként kedves volt. Kicsit olyan művészléleknek tűnt.
- Az is – értett egyet Szasza jókedvűen – De amúgy ritka nagy idióta – röhögte el magát őszintén, de ezt egyáltalán nem sértő értelemben mondta, közben pedig lapozott egyet a képek között.
Tényleg nagyon jó barátja lehet.
Amikor a képek végére értünk, még elkértem egy picit a telefonját, hogy visszalapozzak az egyik képhez.
- Tényleg azt mondod, hogy szép vagyok ezen? – mosolyodtam el, ahogy a konyhában készült képet nézegettem.
- Mindenhogy az vagy amúgy, csak erről a képről jutott eszembe, amikor hangosan kimondtam.
- Köszi – mosolyogtam rá.
- Ne köszönd már meg. Én kösz inkább – röhögte el magát rámnézve.
- Jó, de megdicsérsz, nyilván megköszönöm.
Szasza mosolyogva rámhagyta, majd teljesen természetesen megszólalt újra.
- Amúgy a haverjaim bírnak.
- Mondtak rólam valamit? – kérdeztem, és azt éreztem, hogy izgulok, hogy mit fog válaszolni.
Nagyon szerettem volna jó benyomást kelteni Szasza barátaiban.
- Hogy cuki vagy, jó arc, meg hogy rohadt jól nézel ki.
- Tényleg? – csillantak fel a szemeim – De kedvesek. Ez most nagyon jól esik.
- Nekem se volt rossz hallgatni, hidd el – mosolygott rám derűsen.
- Örülök, hogy nem tartanak unszimpatikusnak.
- Miért tartanának?
- Nem tudom, akármi lehetett volna – vontam vállat egy kicsit megilletődve – Meg többen közülük biztos ismertek párat a volt barátnőid közül.
Meglepetésemre Szasza elnevette magát.
- Na jó, Regi, hagyd ezt abba.
- Mit? – nevettem fel én is.
- A volt barátnőimet. Senkit nem érdekelnek.
- Csak úgy értettem, hogy a barátaid, akik ismertek közülük párat, lehet, hogy átfutott a fejükön, hogy nem tudom, az egyikük valamiben jobb, mint én... - magyaráztam, de Szasza halványan mosolyogva megszakított.
- Nem hoznád fel ezt ennyiszer, ha te is ismertél volna közülük néhányat.
- Nem is hozom fel sokszor.
- Utoljára másfél napja hoztad fel – mosolyodott el – És ugyanazt mondtam el, mint amit most is mondanék.
- Jól van, na – védekeztem mosolyogva, egy kicsit zavartan.
Azt hittem, Szasza ezzel dobni fogja a témát, de tévedtem, mert pár pillanat múlva felnézett rám és egyszerűen rákérdezett valamire.
- Tudod amúgy, Emma előtt mikor volt kapcsolatom utoljára?
Megráztam a fejem egy picit, Szasza pedig megválaszolta a kérdést.
- Tavaly ilyenkor, mert pont azok miatt a volt barátnőim miatt, akikkel kapcsolatban te aggódsz, hogy „mi van, ha...", annyira felbasztak a kapcsolatok, meg kiábrándultam belőlük, hogy vagy kilenc hónapig a kapcsolatok gondolatától is kiugrottam volna egy ablakon. Csak hogy tudd.
- De hogyhogy? – pislogtam értetlenül.
Csak mert biztos voltam benne, hogy Szaszának így is minden ujjára akadt volna valaki ötször, szóval annak, hogy ennyire kerülte a komoly kapcsolatokat, nyomós belső oka lehetett.
- Semmi értelmét nem láttam, mert ugyanazon a kábé kétféle sémán mentem végig az összesben, a végére szinte az összes csak felbaszott és húzta az időmet. Általánosságban is, ez az egész az után volt, meg nagyjából akkor, amikor arra akartam fókuszálni, hogy összeszedjem magam, meg kezdjek valamit az életemmel, az Emma előtti kapcsolatom a végére már konkrétan megfojtott, és nem teljesen a csaj hibája volt, csak egyszerűen nekem rohadtul nem arra volt szükségem, hogy egy kapcsolattal foglalkozzak, hanem arra, hogy magammal, és az elbaszott döntéseim, meg az elbaszott lelkivilágom helyrehozásával. Nem véletlenül nem rohantam bele az Emmával való kapcsolatomba egyből, oké, annak voltak más okai is, de ez volt az egyik – mondta őszintén, és valamiért úgy éreztem, hogy olyan téma van szóban, amiről nem beszél annyit, legalábbis csak nagyon keveseknek, így méginkább figyeltem rá – Nem azt mondom, volt közöm lányokhoz ez idő alatt is, nem játszom a szentet, de semmi komolyig nem tudtam és nem is akartam elmenni, egyszerűen csak rohadtul nem ment az, hogy megállapodjak valahol, vagy elköteleződjek valaki mellett. Húgomnak is volt, vagy van ilyen korszaka, nekem is volt. Szóval tényleg ne a volt barátnőimen rágódj ennyit.
A szavait emésztve picit játszottam még a hajával, gyengéden simogatva, az ujjam köré csavarva egy-egy puha tincsét, majd pár másodperc múlva megszólaltam.
- Neked is benne voltak ebben a szüleid? – kérdeztem tőle – Mármint, benne volt a szüleid kapcsolata abban, hogy te ennyire ki tudtál ábrándulni belőlük?
- Nem olyan formában, mint a húgomnál, de.... ja, talán az is – látta be őszintén – Mindig célom volt megszerezni mindent, amit apám is, én meg tényleg csak azt tapasztaltam a kapcsolatokról, hogy ha számít, a végén csak felbasz. Ha meg nem számít annyira, akkor elhal és az idődet húzza. Ez így egyben nem nagyon motivált arra, hogy belekezdjek bármi komolyba.
- És hogyan sikerült kitörnöd ebből? Mármint, feltételezem, hogy sikerült – tettem hozzá elnevetve magam, tekintve, hogy éppen a barátnője combján pihenteti a fejét, mire Szasza is derűsen elmosolyodott.
- Hát, egyrészt rájöttem, hogy én vagyok a probléma, olyan értelemben, hogy nem azért nem tudok vagy nem akarok megmaradni egy helyen, mert a kapcsolatok szarok, hanem mert magamban nem rendeztem rohadt sok mindent, amiktől aztán amúgy később sokkal jobb lettem. Másrészt a húgomnak lett egy barátnője Bécsben.
Ettől a mondatától megdobbant a szívem, és akaratlanul elmosolyodtam.
Zavaromban először nem is tudtam jobbat reagálni, csak mosolyogva elsütöttem egy borzasztó viccet.
- Gréti? – tippeltem, mire Szasza felröhögött.
- Az, persze.
Nevettem egyet a saját viccemen, meg a helyzeten, majd azért utána, el nem fojtható mosollyal az arcomon hozzátettem:
- Jól esik, hogy így látod. És örülök, ha tényleg közöm volt hozzá, ha már te is jelentősen sokat hozzájárultál ahhoz, hogy én is nyitottabb legyek bármilyen kapcsolatra az emberekkel.
Szasza megfogta a kanapén pihenő kézfejemet, majd a gödröcskéivel az arcán maga elé húzta, és egy puszit nyomott rá.
- Néha hajlamos vagy elfelejteni, hogy nem csak én lehetek jó hatással rád, Regi.
Mosolyogva néztem rá.
- Ezt fura elképzelni – vallottam be őszintén.
- Mert?
- Mert amióta csak ismerlek, olyan vagy a szememben, aki mindig tudja, mit csinál, mindig a kezében tartja a dolgokat, jól tudja kezelni a szituációkat, mások és a saját érzéseit, irigylésre méltóan fejlett az önkontrollja... veled kapcsolatban nehéz elképzelni, hogy tudlak hova felhúzni.
- Akkor még idealizálsz – jegyezte meg Szasza mosolyogva.
- Nem, csak felnézek rád – nevettem el magam halkan – Tényleg.
- Nem kell felnézned rám. Nem vagyok feletted.
- De, magasságban mindenképp – mosolyogtam, kötelező viccként elsütve.
- Oké, csak szólok, hogy fizikailag is én nézek most fel rád épp – röhögte el magát, az ölemben pihentetve a fejét, mire én is felnevettem.
- Na jó, de érted, hogy értettem. És én akkor is felnézek rád néhány tekintetben, de ezzel biztosan nem vagyok egyedül. Ahogy eddig érzékeltem, mindenhol megvan a tekintélyed. Szerintem sokan tisztelnek téged, meg elismernek.
- Lehet, Bencéből is te csináltál ekkora egoistát az egy évetek alatt, hallod – jegyezte meg röhögve, tekintve, hogy megint akaratlanul szétdicsértem, mire felnevettem.
- Megeshet – mosolyogtam – De belőled szívesen csinálok.
- Ezt gondold át mégegyszer.
Mosolyogva néztem rá.
- Átgondoltam.
****************************************
Sziasztok! ❤️
Bocsánat a kihagyásért, egy darabig nagyon tele voltak a napjaim, utána meg nem voltam netközelben, de most már itt vagyok egy dupla résszel, köszi a türelmet! 🥰

Nagyon remélem így szeptember elsején, hogy mindannyiótoknak szép nyara volt, és hajrá mindenkinek a tanévkezdéshez! (Akinek lesz olyan)

Pusziii!
Kiki ❤️