Biztos eltérő vélemények születnének arról, hogy mennyire lehet észrevenni valaki máson, hogy baj van vele, és hogy ilyenkor mit kell tenni.
Talán sokan azt mondanák, hogy lehetetlen belelátni másokba, mindenkinek megvan a maga problémája, amiről a külvilág nem tud eleget ahhoz, hogy csak úgy, kívülről ítélkezzen felette és kezelni próbálja - olyan szempontból alátámasztom ezt, hogy ha belegondolok, hogy az én problémáimat mennyire nem szeretem a világ tudtára adni, miért ne lehetne, hogy valaki, aki mellett elmegyek az utcán, aki mellettem ül a buszon, vagy akivel minden nap beszélek, ugyanezt teszi?
Miért ne lehetne, hogy mindenki, aki körülöttem van, ugyanolyan nehézségekkel küzd, mint én, csak hozzám hasonlóan nem akarják, hogy mások tudjanak róla és az alapján ítéljék meg?
Miért ne lehetne, hogy ahogy én sem érzem azt, hogy a legtöbb ember tényleg ismer, mert csak a felszínt látják belőlem, én ugyanannyira csak felületesen ismerem őket, és ha egy percre mindketten teljesen őszinték lennénk egymással, én is ugyanúgy teljesen máshogy látnám őket, mint ők engem?
Miért ne lehetne, hogy valaki, akivel teljesen ellentétesnek érzem magam, valójában ugyanazokon ment át, mint én, csak máshogy kezelte őket, ezért máshogy ütközik ki rajta?
Valamikor régen megfogadtam, hogy mindig igyekezni fogok ezeknek a tudatában viszonyulni az emberekhez, mert nem csak az én problémám létezik a világon, akármennyire is hajlamosak vagyunk a saját poklunkat érezni a legégetőbbnek.
Szóval biztos sokan sokfélét mondanának azzal kapcsolatban, hogy mennyire lehet látni valakin, ha nincs rendben, és mi a teendő ilyenkor, mindenesetre ma, amikor első órán a tanteremben Alízt néztem, ahogy felelt az osztály előtt állva, félreérthetetlenül láttam.
Talán magamat láttam benne, a viselkedésében még tavaly májusról.
A hosszú, bő pulcsija ujját szorongatta, gyakran változtatva a testtartását, mert sehogy sem érezte magát komfortosan, mindig maga előtt összekulcsolva a karjait valamilyen módon; amikor nem beszélt, a száját összeszorítva nézte a földet, vagy a tanárnőt, amikor pedig beszélt, alig mondott valamit, azt is halkan, hogy lehetőség szerint maximum a tanárnőig jusson el a hangja.
A legtöbben nem figyeltek rá az osztályból a felelés alatt, telefonoztak, egymással beszélgettek, röhögtek valamin, ettek, házit írtak valamelyik következő órára, vagy akármi, főleg, mert Alíz pont úgy viselkedett, hogy nehogy rá figyeljenek, én viszont épp ezért nem tudtam, csak Alízra figyelni, minden egyes mozdulatára, amik megerősítették bennem, hogy tényleg nagyon nincsen rendben.
Eddig is érzékeltem rajta, de most határozottan és sokkal nyomatékosabban.
Nem csak, hogy nincsen rendben, valami nagyon nincsen rendben.
Amikor Alíz később leült a helyére egy kegyelemkettessel, láttam, ahogy egy picit sóhajt egyet, megkönnyebbülve, hogy végre kikerült a szereplésből.
Alíz nem ilyen volt, amikor megismertem, de még két hónapja se - energikus lány volt, aki rengeteget beszélt, szünetenként a nyakamba ugrott, még sakkszakkörre is megpróbált járni, hogy láthassa azt a fiút, akibe szerelmes, akkor is, ha sakkozni se tud, Liliék buliján pedig folyamatosan fel volt pörögve, ugrált, táncolt, jó volt ránézni.
Innentől kezdve pedig nem érdekelt, hogy talán sokan nem értenének velem egyet, de kötelességemnek éreztem, hogy törődjek azzal, hogy ezt látom rajta és tegyek valamit.
Kár, hogy talán elkéstem vele, mert sokkal korábban észre kellett volna vennem a probléma nagyságát.

A következő óra tesi volt, úgyhogy a tesicuccommal együtt az öltözőbe mentem - a terveim szerint akkor mentem volna oda Alízhoz, de egyszerűen sehol nem láttam az öltözőben.
Azt tudtam, hogy a legtöbbször a vécében öltözik át tesi előtt, ha tesizik, de most ott is kerestem, és még az öltöző melletti mosdóban se volt, így azt hittem, hogy nem is fog tesizni velünk, hanem valahol van, vagy rosszul lett és hazament, elképzelésem se volt, hogy hova tűnhetett.
Becsengetéskor se volt sehol, és már épp elindultam volna, hogy körbenézzek a suliban, csak épp akkor szinte belefutottam a tesitanárunkba, aki visszaterelt a tesiterembe.
A lányokkal beálltunk tornasorba, és épp a jelentés zajlott, amikor nyílt az ajtó, és bejött rajta Alíz.
- Elnézést - mondta halkan a tanárnőnek.
- Öt perce megy az óra, Alíz - szólt rá a tanárnő, mire Alíz az ajkát harapdálva beállt a tornasor végére - Hol a tesipólód?
- Van rajtam, csak fázom - válaszolta Alíz, akin így megnézve tényleg látszott, hogy átöltözött tesicuccba, csak az egyenpólóra rávette a pulcsiját.
A tanárnő rosszallóan csóválva a fejét, beírta a késést a tanári naplójába, majd összecsukta azt és ránk nézett.
- Ma iskolaköröket fogunk futni, hogy gyakoroljunk az ingafutásra - jelentette ki, mire a lányok nagy része nyöszörgött egy sort - De előtte Réka vezetésével öt kör futás bemelegítésnek.
Réka ezzel elindult a tesiteremben, mi pedig követtük őt az öt kör erejéig.
Futás közben, amíg a tanárnő nem figyelt annyira, lemaradtam egy kicsit, hogy Alíz mellé érjek.
- Minden rendben? - kérdeztem tőle.
- Persze - válaszolta Alíz a tekintetét elkapva.
- Hol öltöztél?
- Az emeleti mosdóban. Nem találtam a tesicuccomat, egész szünetben azt kerestem.
Bólogattam, majd a diktátor beállítottságú tanárnőnkre pillantottam, hogy vajon üvölteni fog-e, hogy miért beszélgetek Alízzal, de nem úgy tűnt, mert a fiúk tesitanárával beszélgetett, úgyhogy újra Alízra néztem.
- Kijavítod a kettest - mondtam kedvesen, csak hogy tudja, hogy én azért figyeltem rá - Még messze az év vége.
- Nem tanultam sajnos - sóhajtott Alíz - Anya ki fog nyírni.
- A tanárnő úgy is mondta, hogy lehet csinálni ötösért kiselőadást párban, szóval ha akarod, én csinálok veled.
Alíz a száját harapdálva egy pár pillanatig átgondolta a választ.
- Kicsit parázok a kiselőadásoktól. Mármint, nem annyira szeretek kiállni az osztály elé.
Ezt sajnos teljesen meg tudom érteni.
- Mondjuk, ha ketten vagyunk, akkor úgy is téged fognak nézni inkább - gondolt bele kellemetlenül.
- Nem muszáj, ha nem szeretnéd, csak azért mondtam, hogy ha javítani szeretnél ezzel, akkor számíthatsz rám.
- Köszi - nézett rám egy pici mosolyra húzva a száját - Kedves vagy.
Már épp szólásra nyitottam volna a számat, hogy rátérjek egy másik témára, amikor a tesitanárunk újra ránk kezdett el figyelni.
- Nincs beszélgetés, Regina! - szólt rám, mire leváltam Alíztól - Legalább megvan, hogy ki fogja visszavinni a mezeket a szertárba óra végén.
Nagyszerű.
Bár pont a mezek foglalkoztattak akkor a legkevésbé.

Az iskolakör a sulinkban úgy néz ki, hogy mivel Budán vagyunk, természetesen tele van emelkedővel, ráadásul sokkal nagyobb kör, mint egyébként az iskolánk kerülete, mert az épületet nem lehet megkerülni, úgyhogy a szomszédos utcákban kell futkorászni, aszfalt végig, meg természetesen lépcsők is vannak, szóval tényleg fárasztó, főleg, hogy a tanárnő osztott-szorzott az alapján, hogy szerinte mit lenne ideális elérnünk majd az ingafutáson, végül pedig kiadta, hogy akkor fussunk le ebből a körből tízet, mindezt időn belül, jegyre.
Személy szerint nekem nincs akkora problémám a futással, egészen szeretek futni, ha jobb idő lesz, talán el is járok majd, nem erről van szó, csak a többieket nézve nagyjából mindenki meg akart halni a feladat hallatára.
Szerettem volna jelezni a tanárnőnek, hogy egyébként nem mi vagyunk a sporttagozat, mert azok az a-sok, a nyelvi tagozatosok közül lehet, hogy nem mindenki élsportoló akar lenni, de inkább elengedtem ezt a témát.
- Indulhattok! - indított el minket a tanárnő, mire mindannyian elkezdtünk futni.
A legtöbb lány csoportosulva futott, barátnők ketten vagy társaságban, amit én őszintén, nem szoktam, mert egyrészt beszorul a levegőm, ha futás közben másokkal beszélgetek, másrészt pedig szerettem volna rendesen lefutni, ha már jegyet kapunk rá és egyébként is úgy éreztem, hogy büszke lennék magamra, ha sikerülne.
Alíz hátul futott, mondta is a futás előtt, hogy csak kocogni fog, úgyhogy az első kör fele után, mivel a lányok közül csak Julcsi, az atléta lány volt pár méterrel előttem a futásban, szóval őt kivéve legelöl voltam, Alíz még csak látótávolságban sem volt a kanyarok miatt.
Épp a második körömet kezdtem volna a suli utcájába kanyarodva, amikor megláttam Márkot az épület előtt, mire értetlenül elnevettem magam, és amíg rálátással voltam, széttártam a karjaimat, hogy mit keres itt.
- Lilinek bedobtam a töltőjét a portára - legyintett, hogy inkább ne mélyedjünk bele, mire nevetve bólintottam egyet, és épp ekkor értem oda mellé futva - Sulikör? - nézett Márk a tesitanárom felé.
- Időre - biccentettem, szuszogva válaszolva neki.
- Oké, menjünk - csatlakozott be hozzám a futásba, mire felnevetve ránéztem.
- Komolyan sulikört futsz velem?
- Csak egyet, ha már összefutottunk, aztán megyek órára - futott velem Márk teljesen természetesen farmerban és pulcsiban, én pedig nevetve ráhagytam - Nincs első két órám. Amúgy meg nem értékelted a szar szóviccemet.
- Hogy "összefutottunk"? - mosolyogtam jókedvűen, és itt már tudtam, hogy menthetetlenül be fog szorulni a levegőm, de mindegy, azért örültem Márknak, meg legalább elterelte a figyelmemet arról, hogy tényleg fárasztó az iskolakörünk.
- Ja - bólogatott szórakozottan, mire újra felnevettem - Mesélj, mizu amúgy? Hallom, nőnapon Szaszáéknál voltál.
- Igen, ott aludtam - válaszoltam mosolyogva, röviden, hogy azért erőm is maradjon a futásra - Képzeld, kaptam virágot Szaszától nőnapra.
Márk futás közben lehajolt, letépett valami útszéli növénykét és odaadta nekem.
- Most már tőlem is - nyomta a kezembe derűsen, mire nevetve elvettem tőle - Amúgy tudom, mondta - tette hozzá egy apró mosollyal az arcán.
- Tényleg? - néztem rá megdobbanó szívvel.
Ez valamiért különösen jól esett.
- Aha, asszem valami buliba ment, amikor Lilinél voltál, útközben beszéltünk telefonon és feljött - válaszolta Márk lazán - Amúgy baszki, milyen terrorista iskolakör ez? - kérdezte elröhögve magát, ahogy kezdte feltérképezni az útvonalat.
- Mint a tesitanárunk - feleltem egyszerűen - Egyébként tízet kell csinálni.
- Ez de szar. Tíz kör milyen unalmas már egymás után?
- Bárcsak ez lenne vele a legnagyobb probléma - nevettem el magam őszintén.
Szóval Márkkal ketten lefutottunk egy kört közösen, aminek a gondolata végig szórakoztatott belül, majd a második kör végén lecsatlakozott tőlem, elköszöntünk egymástól, én pedig futottam tovább a harmadikra.
A harmadik kör végén épp a suli előtti utcába fordultam be, amikor elkerekedtek a szemeim.
Alíz elájult.
Egyből odafutottam, ahol láttam az eseményt - többen is körülvették a lányok közül, akik akkor éppen ott voltak, Alízhoz engedve a tanárnőt.
Ahogy én is odasiettem a tanárnővel együtt és átférkőztem a lányok között, láttam, hogy Alíz teljesen eszméletlen.
Csak egy pillanatra szakítottam el a tekintetem Alíztól, amikor meghallottam, hogy egy kocsi lelassít mögöttünk - Márk volt, épp akkor állt ki az egyik parkolóból és indult volna tovább, de gondolom, kiszúrta, hogy valami történt és én is ottvagyok, ahogy pedig ránéztem, üzentem neki a tekintetemmel, hogy gáz van, úgyhogy megállt az út szélén a kocsival és kipattant hozzám.
- Fiatalember, segítsen bevinni őt az iskolaorvoshoz - szólt hozzá a tesitanárunk egyből, mire a lányok kérés nélkül odébbléptek, hogy odaengedjék, Márk pedig amint odaért, egyedül, a tanárnő segítsége nélkül felvette Alízt a földről.
A tanárnő elküldte a legtöbb lányt, hogy fussanak tovább, úgyhogy hárman maradtunk, a tanárnő, Márk és én Alízzal.
- Regina, te is fuss tovább - szólt rám a tanárnő.
- Alíz a barátnőm, tanárnő - válaszoltam őszintén, és elég határozottan, hogy most én tényleg itt akarok maradni.
- Akkor segíts nyitni az ajtókat a fiatalembernek. Tudod, merre van az iskolaorvos?
- Persze.
- Vigyétek be oda, én is megyek.
Márkkal elindultunk a suli felé, bementünk, majd mutattam neki az utat az épületen belül.
Az iskolaorvos rendelője nálunk a földszinten van, így nem kellett sokat menni, hamarosan mindhárman bent voltunk - a suliorvos kérésére Márk lerakta Alízt az ágyra, majd ketten megálltunk az orvossal szemben, aki az asszisztensével egyből kezelésbe vette a világosbarna hajú, sápadt lányt.
Márkkal kinyittattak egy ablakot, engem pedig Alízról kérdeztek.
- Török Alíz, 10/b - diktáltam be Alíz nevét és osztályát a suliorvosnak.
- Osztálytársad? - nézett rám az asszisztens, mire bólintottam.
- Hogyan történt ez? - kérdezte tőlünk a suliorvos.
- Nem tudjuk, egyikőnk se volt ott - válaszoltam - Iskolaköröket futottunk, és elvileg egyszer csak rosszul lett és elájult. De ez nagyjából csak az első vagy a második köre alatt lehetett.
- Evett, ivott ma rendesen? - nézett ránk a doktornő.
A kérdésre összeszorítottam egy pillanatra a számat, Márkra néztem, majd vissza az orvosra.
- Nem hinném - mondtam - Nem figyeltem, hogy mennyit evett vagy ivott ma, de már feltűnt, hogy mostanában Alíz kevesebbet eszik. Nem beszélt velem se erről, de szerintem lehetnek problémák az étkezésével.
- Akkor szinte biztos, hogy emiatt történt - mondta az orvos, miközben meglazította picit Alíz ruházatát, hogy rendesen levegőhöz jusson, miközben az asszisztense már felrakta a lábát magasabbra - Elgyengült, leesett a vércukorszintje, aztán kiment iskolaköröket futni a napon. Történt vele valami stresszes ez előtt a tanóra előtt?
- Felelt előtte lévő órán. De Alíz egyébként is sokat szorong.
- Sajnos akkor ez egyértelmű.
Aggódva elsóhajtottam magam, feszülten a hajamba túrva.
Márk rámnézett, majd vissza Alízra, mire én is ránéztem, ahogy az eszméletlen lányon tartja a tekintetét.
- Miért volt pulóverben? - kérdezte a suliorvos, tekintve, hogy ragyogóan sütött a nap és mindenki rövidujjúban futott.
- Mindig pulóverben van - válaszoltam őszintén - Azt szokta mondani, hogy fázik. De szerintem köze lehet ahhoz, hogy nem igazán... elégedett magával. Tényleg sokat szorong.
- A fiatalember hogy került a testnevelés órára egyébként? Melyik osztályba jár? - kérdezte az asszisztens.
- Az unokahúgom jár ide, én csak behoztam neki egy töltőt - válaszolta Márk - Aztán láttam, hogy ez történt, meg ismerem is Alízt, meg Regit is, úgyhogy odamentem, Regivel meg behoztuk ide.
- Hogy hívják? - nézett rá az asszisztens.
- Varga Márk.
- Akkor Márk egy kicsit forduljon el - kérte meg a suliorvos, mire Márk tett egy kilencvenfokos fordulatot, amíg az orvos levette Alízról a meleg, kötött pulóvert.
Ahogy lekerült Alízról a pulóvere, és a rövidujjú tesipólóban feküdt az ágyon, elkerekedtek a szemeim. Vágásnyomok voltak a karján.
Alíz bántja magát.
Sokkal korábban észre kellett volna vennem a jeleket.
Olyan aggodalmat és bűntudatot kezdtem érezni a látványra, hogy legszívesebben visszatekertem volna az időt, hogy legközelebb az első gyanúm pillanatában is egyből rájöjjek, hogy ennyire komoly problémáról van szó.
Ekkor már Márk is visszafordult és ő is egyből észrevette, mire az ő szemei is pont ugyanúgy elkerekedtek, mint az enyéim.
- Aztakurva - szaladt ki a száján halkan, amit csak én hallottam, mire az ajkaimat összeszorítva le se vettem a tekintetem a barátnőmről.
Miért ne lehetett volna, hogy ahogy ő sem ismerte az én nehézségeimet, én sem ismertem eléggé az övéit?
- Jár pszichológushoz? - kérdezte a suliorvos tőlem, mert már összerakta a képet, hogy közel állok Alízhoz.
- Nem, tudtommal nem - válaszoltam, még mindig sokkolva a tudattól, ami ekkor ért.
- Ki az osztályfőnökötök?
- Papp Zsuzsa tanárnő.
- Szólni fogok neki, hogy beszéljen az iskolapszichológussal a kislány érdekében.
Nem tudtam megkérdőjelezni a döntését, vagy ellenezni, ezért csak szó nélkül bólintottam egyet.
Én is ezt tettem volna.
És talán nekem kellett volna megtennem, már eddig is.

Hamarosan a suliorvos és az asszisztens engem visszaküldött órára, Márkot pedig velem, aki csak belesodródott az egészbe. A tesitanárunk minket váltva ment be az orvosi rendelőbe, úgyhogy innentől kezdve nem igazán volt tesióránk, a lányok közül senki nem is nagyon futotta végig a suliköröket, csak a suliudvaron ücsörögtek, mert senki nem tudta, hogy most mi történik.
Márkkal végigmentünk a folyosókon, én pedig kimentem vele a suliból a kocsijáig, mielőtt becsatlakoztam volna a többiekhez.
- Ez kemény volt - túrt a hajába Márk, ahogy kiértünk a márciusi levegőre és megálltunk egymással szemben - Szegény, baszki.
- Nem gondoltam, hogy ekkora baj van - mondtam halkan, gondterhelten elfordítva a fejem.
- Szerintem senki, de legalább most már tudjuk, meg intézkedik is az orvos az ofőddel, meg a sulipszichológussal.
A számat harapdálva, a földön tartva a tekintetem, bólintottam.
- Így mondjuk már vágom, miért nem jött kajálni a mozi után - gondolt bele Márk.
- Sokkal korábban realizálhattam volna ezt az egészet.
- Nekem mondod? Konkrétan ráerőltettem a nachost.
- Jót tettél vele. És most is. Örülök, hogy itt voltál és segítettél.
- Írj már majd, hogy mi van vele.
- Persze - ígértem meg.
- Nagyon kivagy amúgy?
- Csak nagyon sajnálom őt. Meg valamennyire rosszul is érzem magam, hogy nem tudtam neki segíteni eddig - mondtam őszintén - Sokkolt egy kicsit ez az egész. Mármint, hogy ilyen mértékű dologról volt szó.
- Ja, látszik rajtad. Hívd majd fel Szaszát, még nincs órája.
- Biztos nem zavarom most?
- Te fix nem zavarod. De amúgy kocsiba ülök, kábé tíz perc múlva összefutok vele, azt is lehet, hogy mondom neki, hogy hívjon fel, most egy darabig úgy se lesz tesitek, és akkor nem kell azon stresszelned, hogy zavarod-e.
- Talán az tényleg jobb megoldás lenne.
- Oké, akkor majd mondom neki. Viszont most lépek, de úgy is beszélünk még, hogy mi van Alízzal.
Miután Márkkal elköszöntünk, bementem az öltözőbe a telefonomért, majd én is az udvarra mentem a többi lányhoz, de nem igazán csatlakoztam be hozzájuk, csak a készülékemet markolászva vesztem bele a gondolataimba, amik ettől az egésztől jöttek fel bennem.
Bárcsak ne késtem volna el azzal, hogy észrevegyem, hogy sokkal nagyobb segítségre van szüksége.
Bárcsak korábban segíthettem volna rajta.

A gondolataimból pár perccel később a telefonom rezgése zökkentett ki.
Szasza hívott, sokkal korábban, mint amire számítottam, úgyhogy ebből arra következtettem, hogy Márk útközben már felhívta, még mielőtt találkoztak volna.
Nagy levegőt véve felvettem a telefont, egy picit odébbsétálva az udvaron, törökülésben leülve a fűre.
- Mennyit mondott Márk? - kérdeztem Szaszától, miután köszöntünk egymásnak.
- Elmesélte, szóval azt mondd, hogy hogy vagy.
Gondterhelten megdörzsöltem az arcom, majd megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, ahogy válaszoltam neki.
- Sokkal korábban észre kellett volna vennem, Szasza.
Egy pár pillanat múlva megtörte a csendet egy egyszerű kérdéssel.
- Miért kellett volna?
- Mert a barátnője vagyok.
- Oké, te mennyire hagytad, hogy észrevegyük rajtad, amikor gáz volt? - kérdezte egyszerűen, költői kérdésként - Pont ennyire. Általánosságban nem látunk bele mások életébe, meg a problémáikba. Ne hibáztasd magad emiatt.
- Ez nem általános helyzet, mert részben ugyanazon megy át Alíz, amin én is végigmentem már egyszer. Fel kellett volna ismernem, hogy baj van.
- Érezted, hogy baj van, hogy szorong, az önértékelését, még az is feltűnt neked, hogy mennyit eszik, Regi, ne várj el magadtól lehetetlent, hogy kellett volna feltűnnie, hogy vagdossa magát, ha pont ezért folyamatosan úgy öltözködött, meg nem öltözött át tesire se előttetek, hogy ne lásd?
- Úgy, hogy ugyanezt csináltam én is. Gondolhattam volna rá.
Erre a mondatomra beállt közénk a csend egy pár pillanatra, amit végül én törtem meg.
- Tényleg rosszul érzem magam attól, hogy nem raktam össze a képet. És most már attól is tartok, hogy van még olyan része ennek, amit még mindig nem tudok. Az most már egyértelmű, hogy súlyos önértékelési zavarai vannak, és nem eszik emiatt, de azt se tudom, hogy simán csak kevesebbet eszik, mennyivel eszik kevesebbet, vagy hánytatja is magát, már nem tudom, mit képzeljek el. Aggódom miatta.
- Ezek után szerintem már tényleg beszélhetsz vele anélkül, hogy letagadná a témát. És emiatt komolyan ne érezd szarul magad, így is túlteljesítettél már.
- Köszönöm, hogy ezt mondod - sóhajtottam el magam lehunyt szemekkel a felhúzott térdemre hajtva a fejem.
- Csak ettől még nem érzed kevésbé rosszul magad - látott át rajtam, kimondva helyettem.
- Nem azért, igazad van, tényleg nem kellene rosszul éreznem magam, csak... - kerestem a szavakat - Attól még rosszul érzem magam. Több akartam lenni egy olyan barátnőnél, akinek mindez fel sem tűnik a barátnőjével kapcsolatban.
- Feltűnt neked, Regi, már egy hete is mondtad.
- Csak nem tettem semmit. Mármint, semmi olyan mértékűt, amit egy ilyen probléma megkövetelne.
- Nem kellett volna tudnod, hogy ez ilyen mértékű.
- De... - ellenkeztem az arcomat megdörzsölve, a barátom viszont elsóhajtva magát, megszakított, őszintén kimondva, amit hallanom kell.
- Irreálisat vársz el magadtól, Kicsim.
A világ természetességével használt, talán nem is akaratos beceneve hallatára hangosan megdobbant a szívem és észrevétlenül, mindennek ellenére akaratlanul elmosolyodtam egy picit.
- Ha meg irreális elvárásaid vannak magad felé, konkrétan saját magadat ítélted arra, hogy csalódj magadban - tette hozzá - Nem tudtál volna többet tenni. Nem tudsz mindenkit megmenteni, Regi, mert nem is kell, mindenkinek megvannak a maga problémái, neked is, rohadtul. Az, hogy a tieid mellett te még másokkal is így törődsz, ez rohadtul nem alap, és imádom benned, de ne vidd annyira túlzásba, hogy a végén te érezd szarul magad.
- Csak megszakad a szívem Alízért - mondtam őszintén - Annyival többet érdemel ennél, és szörnyű nézni, amilyen állapotban van most.
- Ezt annak az embernek mondod, akivel ugyanazon a napon randiztál, mint hogy megvertek otthon, Regi, annyira, hogy legközelebb még rám is azt hitted, hogy bántani foglak. Hidd el, hogy tudom, miről beszélsz.
A párhuzamra lesütöttem a szemem, és először meg se tudtam szólalni.
- Nem tudhattál róla, hogy ez megy nálunk mindeközben - mondtam végül, már előre sejtve a válaszát, mert jogos volt.
- Akkor neked honnan kellett volna tudnod, hogy ő min megy keresztül?
Szasza az az ember, akinek őszintén, minden szavát képes lennék elhinni.
Mert egyszerűen csak igaza van.
- Így is rohadt jó barátnője vagy, nehogy ostorozd magad emiatt - mondta Szasza.
A mondatára szomorkásan elmosolyodtam picit, majd pár másodperc múlva megkérdeztem:
- Tényleg ennyire megmaradt az a pillanat, amikor azt hittem, hogy bántani akarsz? - kérdeztem halkan, mert ez a kérdés piros betűkkel jelent meg bennem.
Egy ösztönös mozdulatsor volt csak, egy megrezzenés, mégis mindent megváltoztatott kettőnk között.
- Ennyire.
- Te érezted rajtam korábban, hogy baj van?
- Éreztem, hogy gáz van, csak nem tudtam, hogy mi, addig meg elég nehéz bármit csinálni. Nem véletlen mentem a sulid elé aztán.
A telefont a fülemhez tartva hagytam, hogy ezek az emlékek átjárjanak a beszélgetésünk során, ő pedig hozzátette:
- Én viszont randiztam veled, Regi, és nem jártam mindeközben pszichológushoz a saját problémáim miatt, amikkel foglalkoznom kellett volna, te viszont igen, és értem, hogy Alíz barátnője vagy, de alapból ő egy osztálytársad, oké, jóban vagytok, de alapvetően azod. Fix, hogy vannak még osztálytársaid, akikkel gáz van, és veled is az volt, vagy van, és ők se tudják rólad, mint ahogy te se róluk. Miért kellett volna, hogy ennél többet tudj tenni? Oké, most már kiderült, sajnálom a csajt, komolyan, ha aggódsz miatta, beszélj vele, kérdezd meg, hogy mit tudsz segíteni, és innentől kezdve mindent megtettél, amit egy barátnőnek meg kell tennie. De ne neked legyen bűntudatod, meg ne te érezd magad szarul az ő problémái miatt.
- Nekem nem esik nehezemre másokkal törődni.
- Magaddal esik nehezedre törődni, Regi - mondta ki egyenesen, hogy halljam tőle - Úgyhogy veled meg én törődök. Nincs miért szarul érezned magad.
Megsimogatták a szívemet a szavai, úgyhogy csendben, a mondatait feldolgozva beletúrtam a hajamba, majd pár pillanat múlva megszólaltam.
- Köszönöm, Szasza. Tényleg.
- Amúgy meg miért Márk mondta telefonban, hogy hívjalak fel? - tért rá a másik témára a hangján hallhatóan elmosolyodva rajtam.
- Nem akartalak zavarni, úgyhogy úgy gondoltam, hogy jobb, ha te hívsz engem - vallottam be zavartan elnevetve magam.
Szasza őszintén elröhögte magát, inkább nem reagálva a gondolatmenetemre, majd végül egyértelműsítve a dolgot, válaszolt.
- Nem zavarsz, Regi. Ha nem érek rá vagy nem tudok beszélni, maximum nem tudom felvenni és nem veszem fel, de úgy is visszahívlak. Szóval nem kell Márkkal üzengetned, hogy beszéljünk - tisztázta le derűsen, a hangjából ítélve pedig szinte láttam magam előtt azokat a gyönyörű, szórakozott mosolygödröcskéit az arcán - Nem az ügyfélszolgálatod vagyok, hogy meghatározott időben tudj csak hívni.
A hasonlatán elnevettem magam.
- Oké, megjegyeztem - válaszoltam a nevetéstől magamon felejtett mosolyommal az arcomon - Egyébként fordítva is ugyanez.
- Na, akkor maradjunk ennyiben.
- Mikor kezdődik az órád? - kérdeztem.
- Tíz perc kábé. Nálad még tesi van?
- Igen, csak a tanárnő eltűnt - néztem körbe - Valószínűleg az iskolaorvosnál van. Úgyhogy most nem csinálunk semmit. Pedig már három megvolt a suliköreimből és tök jó időben voltam.
- Ja, hallom, Márk lefutott veled egyet.
- Igen - nevettem el magam halkan - Eléggé meglepett, több ponton is, de legalább motivált. Egyébként meg milyen töltőt hozott be Lilinek, vagy mi volt ez?
- Nálunk volt tegnap délután és hazavitte Liliét véletlen, úgyhogy most napközben bedobta neki, mert le volt merülve.
- Jó, ez így egész logikus, de azért meglepődtem - láttam be, miközben melléktevékenységként fűszálakat tépkedtem a földről.
- Márk átlagos megjelenése mondjuk pont minden, csak nem logikus, de mindegy - röhögte el magát őszintén, mire én is felnevettem.
- Oké, mondjuk tényleg mindent lehet mondani a Márk-energiára, csak azt nem, hogy következetes - mosolyogtam magam elé.
- Ja - értett egyet jókedvűen.
Észre se vettem, de ahogy beszélgettünk, egy pici mosoly végig volt az arcomon.
Szasza mindig értett ahhoz, hogy még a legfelkavarodottabb érzéseimet is lecsillapítsa azzal, ahogyan meg tud mosolyogtatni.
Amíg beszélgettünk erre a pár percre, szinte éreztem, ahogy a legtöbb lány a távolból engem néz, néha össze is találkozott a tekintetem velük, Lucáék szájáról pedig konkrétan leolvastam a barátom nevét, de nem foglalkoztam velük, mert szerettem, hogy Szaszával beszélek.
- Beszélj vele akkor - mondta végül Szasza, mielőtt elköszöntünk volna, az eredeti témára visszatérve.
- Igen, az lesz - sóhajtottam el magam az arcomat megdörzsölve.
- Mondd majd, hogy mi volt.
- Mindenképpen, persze. És köszi - mondtam neki általánosságban, hogy beszéltünk és hogy megnyugtatott.
- Alap, Regi.
Nem tud róla, hogy a legegyszerűbb mondatai is mekkora segítséget jelentenek nekem.

A tesitanárnő kicsengetés előtt pár perccel ért vissza hozzánk, úgyhogy odasiettem hozzá, hogy mi van Alízzal.
- Felhívtuk az édesanyját, hamarosan itt lesznek érte autóval és hazaviszik, hogy pihenjen otthon.
Így át se öltöztem, egyből a portához siettem, hogy tudjak beszélni Alízzal, még mielőtt hazaviszik.
Alíz a cuccaival a porta melletti padon ücsörgött, ahonnan rálátással volt a suli előtti parkolóra - amint meghallotta, hogy valaki odasiet hozzá, egyből felkapta a fejét.
Amint odaértem hozzá, leültem mellé, és megöleltem, mire Alíz gyenge kezekkel visszaölelt.
- Hogy vagy? - kérdeztem tőle halkan.
Alíz megdörzsölte az arcát, majd megszólalt.
- Nem tudom.
Felé fordultam a padon, a lábaimat felhúzva, hogy közelségesebben tudjunk beszélni.
- Nagyon ciki lesz sulipszichológushoz járni ezek után - dörzsölte a kézfejét zavartan, lehajtott fejjel - Tuti mindenki tudni fogja.
- Nincs ebben semmi ciki. Jót fog tenni - biztattam.
- De most mindenki azt fogja hinni rólam, hogy... - fakadt ki belőle, de nem találta a szavakat, úgyhogy be se fejezte a mondatot - Annyira gáz ez az egész. Ráadásul a tanárok is most velem foglalkoznak. Én nem akartam, hogy velem foglalkozzanak.
- Csak segíteni akarnak.
- Anyáék is tudják már, hogy sulipszichológushoz kell járnom, meg... a többit is - mondta Alíz halkan - Nem akartam, hogy tudják.
- Miért?
- Mert nem értenék meg.
Komoly tekintettel néztem rá, és éreztem, ahogy a szívem megszakad miatta.
- Soha nem értenek meg - birizgálta Alíz a pulcsija ujját - Nem is nagyon foglalkoznak velem, legalábbis nem annyira, mint a tesóimmal. Nekik mindig minden összejön, nekem meg nem. Még azt a hülye kettest se tudják, amit ma kaptam, amiatt is tuti lecsesznek.
- Megértem, hogy ez nehéz - sóhajtottam el magam őszintén, és tényleg, úgy sajnáltam, hogy legszívesebben bármit megtettem volna, hogy eltöröljem ezeket az érzéseit - Én megértelek. Tényleg.
Alíz összeszorította a száját, inkább nem is válaszolva, majd végül én szólaltam meg újra.
- Tudom, hogy tudod, hogy nem jó út, ha bántod magad bármilyen formában, és tudom, hogy azt is tudod, hogy nem megoldás, csak pillanatnyilag érződik annak - mondtam halkan, ránézve - Szóval nem kioktatni akarlak. Ne utáld magad azért, mert mindennek ellenére mégis ehhez folyamodtál, nem a te hibád, hogy olyan érzések kerekedtek felül rajtad, amik ehhez vezettek. De szeresd magad annyira, hogy ne engedj ezeknek az érzéseknek, mert ha engedsz nekik, akkor már nem csak lelkileg bántanak, de rajtad keresztül fizikailag is, és ennél pedig sokkal többet érdemelsz.
Kívülről is látszott, amennyi gondolat és érzelem kezdett el kavarogni Alízban a mondataim hallatára, de azoknak a kimondása helyett inkább csak ezt válaszolta:
- Csak jó érzés volt, amikor nagyon felgyülemlettek a... dolgok. Tudod.
- Tudom.
Alíz felhúzta maga elé a lábait, és a térdére támasztotta az állát.
- Azt mondta a suliorvos, hogy azért ájultam el, mert nem ettem ma, elgyengültem és stresszeltem. A tanárnő adott nekem valami szendvicset, meg kekszet.
- És, megetted? - néztem rá.
- Igen - válaszolta a pulcsiját birizgálva - De kihánytam - mondta halkan, szinte suttogva, rám se nézve - Nem akartam, Regi - hajtotta a homlokát lehunyt szemekkel a térdére.
Elszomorodtam, ahogy ránéztem.
Sokkal, sokkal többet érdemel ennél.
- Gyakran csinálod ezt? - kérdeztem óvatosan, mert éreztem, hogy az első ember vagyok, akinek mindezt kimondta.
Alíz biccentett egy aprót, olyan picit, hogy alig lehetett észrevenni, de épp emiatt volt egyértelmű.
Bűntudatot láttam rajta, kétségbeesést, elveszettséget és szégyenérzetet.
A mellettem ülő lány a földön tartva a tekintetét, ha már ezt megtudtam róla, egy picit még beljebb ment a témában, de olyan halkan beszélt, hogy hozzám is épphogy ért el a hangja.
- Anya nem tudott róla, hogy nem eszek rendesen. Mindig azt mondtam neki, hogy csináltam szendvicset magamnak, meg hogy minden nap bejárok a menzára. És veletek is el akartam menni kajálni még a mozi után - vallotta be a szemeit lesütve - Csak mindig olyan rosszul érzem magam, ha eszek. Mindig az jut eszembe róla, hogy soha nem leszek olyan tökéletes, mint... mások. Vagy mint te. Vagy Lili. Vagy akárki. És emiatt soha nem fognak úgy nézni rám, mint másokra. Valószínűleg velem van a baj - suttogta maga elé, a cipőfűzőjével céltalanul babrálva - De most is, ezt csak úgy mondom, és az idődet húzom vele. Bocsi.
- Nem, dehogy is - ellenkeztem egyből - Ne érezd így. Az meg egyébként nem igaz, hogy bárki is tökéletes lenne. Senki nem az.
- Csak valaki közelebb áll hozzá, mint én.
- Ez nem igaz. Szerintem csodás ember vagy, Alíz. Nincs veled semmi baj.
- Szerintem ezt mások ne így látják - hajtotta vissza az állát a térdére szomorúan - De azért köszi. Kedves vagy.
Éreztem rajta, hogy nem hisz nekem, de ettől még nem éreztem feleslegesnek, hogy kimondtam neki.
- Ne bántsd magad, Alíz. Nem ezt érdemled.
- Lehet - vont vállat szomorkásan.
Egy pár pillanatig nem tudtam, hogy mi lenne a legjobb, amit mondhatnék, majd végül megtörtem a csendet.
- Márk itt volt, erre járt Lili miatt - mondtam neki, mire egy pillanatra, szinte először rámnézett - Ő vitt be az orvosiba. Kérte, hogy majd mondjam meg neki, hogy hogy vagy.
- Márk? - dolgozta fel a témát meglepetten - Mármint, Varga Márk?
- Igen.
- Úristen.
- Szóval ezt azért mondom, hogy tudd, hogy nem igaz, hogy senki nem foglalkozik veled.
- De... - pislogott még mindig ledöbbenve - És akkor bent volt, amíg én...? És ő is tudja, hogy...? Neee, Jézusom - temette a tenyereibe az arcát megrökönyödve.
- Senki nem ítél el miatta, Alíz.
- És mit fogsz mondani neki? - kérdezte bepánikolva.
- Mit mondjak neki?
- Nem... nem tudom - zavarodott össze teljesen, a tenyereibe temetve az arcát - Ez szörnyű, Regi. Mármint, nem az, hogy Márk, meg te, csak... mindenki számon volt kérni, hogy mi van velem, meg kérdezgetni fog, meg véleménye lesz, és én nem tudom, hogy fogom ezt, vagy mit fogok mondani, én... én csak nem - fakadt ki belőle egyik szavából a másikba vágva, teljesen szétcsúszva.
- Nem kell senkinek válaszolnod, vagy beszámolnod, ha nem szeretnél.
- De tudják rólam, hogy valami nincs rendben, és én nem akartam, hogy ezt gondolják rólam! Nem akartam a lelkileg gázos lány lenni, akit mindenki furának tart és pszichológushoz kell járnia! - esett kétségbe - Így is mindenki gáznak tartott, de... így? Annyira ciki - takarta el az arcát a kezeivel.
- A lelki egészséged a legfontosabb, Alíz. Tényleg jót fog tenni a sulipszichológus. Szerintem még kedves is.
- De ettől, hogy mindenki tudja, csak sokkal rosszabb. Senkinek nem fogok tudni a szemébe nézni, méginkább ki fognak beszélni, és velem fognak foglalkozni, én ezt annyira nem akartam, Regi - tört ki belőle teljesen kétségbeesetten - Lehet, hogy nem érted, mert téged szeretnek, de engem...
- Értelek, hidd el.
- Nem, mert téged mindenki szeret, odamennek hozzád, barátkoznak veled, mindenhova meghívnak... - sorolta felkavarodott érzésekkel, én pedig egy nagy levegőt véve hallgattam.
- Azért jöttem el a régi sulimból, mert engem is bántottak, Alíz.
Nem magamra akartam kisarkítani a témát, csak úgy éreztem, hogy megerősíthetem a bizalmi kapcsolatunkat azzal, ha én is őszinte vagyok hozzá és engedem, hogy tudja, hogy tényleg meg tudom érteni azt, amiről beszél.
Alíz kikerekedett szemekkel nézett rám.
- Miért? - csodálkozott, és nem gondoltam, hogy rá fog kapni a témára, de ha már ő őszinte volt, én is az voltam vele.
- Mert a volt barátom elterjesztette rólam, hogy apukám alkoholista volt és bántalmazó, meg még sok mást velem kapcsolatban.
- De még mindig apukáddal éltek együtt?
- Nem, már egy ideje nem - válaszoltam röviden, nem belemenve jobban.
- És akkor te elmentél a sulidból? - kérdezett rá a történetet összerakva a fejében is - Meg emiatt költöztetek ide?
Őszintén bólintottam egyet.
Alíz a kezeit morzsolgatva nem válaszolt egy pár másodpercig, majd halkan végül megtörte a csendet.
- Igazából sokat gondolkodtam már azon, hogy én is el akarok menni innen. Mármint a suliból - mondta halkan - Csak ahhoz Anyáéknak el kellett volna mondanom a dolgokat, de most már tudják, szóval... lehet, hogy megpróbálom megkérni őket. Ezt már neked is el akartam mondani egy ideje.
A mondatára elkerekedett szemekkel ránéztem.
Őszintén, először azt se tudtam, hogy mi lenne a legjobb, amit mondhatnék, mert nem tudtam nem megérteni a vágyát ezzel kapcsolatban.
Én is ugyanezt tettem tavaly, és az ő helyében is talán újra ugyanezt tenném.
Minden, amiért azt tudtam volna mondani, hogy ne tegye, az az lett volna, hogy nem akarom, hogy ilyen értelemben különváljunk, mert mellette akarok lenni, főleg a maiak után, de mindeközben meg nem tudtam nem megérteni őt, már önmagában amiatt, amiket láttam rajta azzal kapcsolatban, ahogy csak belegondolt, hogy milyen lesz neki ezek után ebben a közösségben maradni.
- Ha csak te dönthetnél, hogy maradsz vagy átmész máshova, váltanál? - kérdeztem tőle.
Alíz egy pár pillanatig a száját összeszorítva nem válaszolt.
- Nem miattad, Regi, mert te vagy az egyetlen barátnőm, és miattad maradnék is, mert tökre hiányoznál, szóval miattad gondolkodtam is ezen egy csomót, hogy biztos menni akarok-e, csak... - túrt a hajába nehezen - Már olyan régóta megy itt ez az egész velem. Ha te nem lennél, soha nem akarnék bejönni ide, mert mindenki utál, vagy lenéz, gáznak tart, kiközösít, meg kibeszélnek, beszólnak, akármit csinálok, tök ciki és megalázó, mindenkinek megvan a véleménye rólam, már majdnem két éve, főleg, hogy most még ez a mai is történt... érted. Ez már olyan nehéz. Te mit gondolsz? - nézett rám a kerek, fakón fénylő szemeivel.
Összeszorult szívvel néztem a szemeibe, majd pár másodperc múlva nehezen válaszoltam.
- Tiszteletben tartom és megértem a döntésedet, akármit is hozol meg végül. És támogatni fogom - mondtam őszintén - Megértem, amiért át szeretnél menni, ha valaki, én megértem. Nekem is hiányoznál, Alíz, és sajnálnám, de azt szeretném, hogy jobban legyél, úgyhogy támogatni fogom azt a döntést, amit a saját érdekedben hozol. Akármi is legyen az.
Alíz erre hirtelen megölelt, ami meglepett, de szorosan visszaöleltem.
Az ölelésünk közben meghallottuk, hogy beállt egy autó a suli elé, ami Alíz apukájáé volt, így elengedtük egymást, hogy el tudjunk köszönni, mielőtt Alízt hazaviszik.

Ahogy végignéztem, amint Alíz apukája elhajt a suli utcájából a barátnőmmel a kocsiban, egy pár pillanatra még vegyes érzésekkel utánuk néztem.

Miért is ne lehetett volna?
Itt volt az ideje egy újabb fogadalmat megtennem magamnak.