[Lili szemszöge - két évvel ezelőtt]
Hallottam a lépteket a szobám ajtaján át a folyosón elhaladva, de egyszerűen képtelen voltam arra, hogy bármi eljusson a tudatomig a körülöttem lévő dolgokból, csak zokogtam a szobámban, a szőnyegemen kuporogva, pont úgy, ahogy lerogytam oda, amint hazaértem, felrohantam a szobámba, mielőtt bárki bármit kérdezne és magamra csuktam az ajtót, hogy engedjem kitörni magamból azt, ami egész hazafele fojtogatott belülről.
Leszek elég értékes valaha bárkinek is?
Mindent megtettem, mindenemet odaadtam, de ha ez se volt elég, akkor valószínűleg én önmagában nem vagyok elég, mert ennél többet képtelen voltam nyújtani.
Remegő kézzel nyúltam egy zsebkendőért, de ki se fújtam az orrom, csak azzal a kezemben tört fel belőlem a sírás újra, és levegőért kapkodva már meg se próbáltam visszatartani, mert már így is ölt belülről, képtelen lettem volna ellenkezni neki.
Pedig én úgy szerettem őt.
A kintről hallott léptek megszűntek, pont akkor, amikor a szobám ajtaja elé értek, majd pár másodperc múlva kinyílt a szobám ajtaja, de ahhoz se volt elég erőm, hogy odanézzek.
- Mi a fasz, Hugi, mi történt? – hallottam meg a bátyám hangját, aki kintről meghallhatta, hogy sírok, mert kopogás nélkül, határozottan nyitott be aztán, és meglátott abban az állapotban, amiben akkor éppen voltam.
Nem lehetett túl jó látvány.
- Becsukod, légyszi? – erőltettem ki magamból ezt a két szót nagy nehezen, remegő hangon.
- Nincs itthon senki, Apa még haza se jött, Anya meg húsz perce ment el.
Nem igazán érzékeltem az idő múlását, ahogy a szobámban voltam.
- Mi volt? – guggolt le hozzám Szasza, és megpróbáltam ránézni, de nem ment.
- Noel... - vettem egy szaggatott levegőt, de először elhalt a hangom, úgyhogy csak később tudtam folytatni – Sza... szakított velem.
- Noel, veled?
Szomorúan, a szememet törölgetve bólogattam.
- Mi van? – kerekedtek el a szemei.
- Ma, amikor odamentem hozzá az edzése után – meséltem könnyezve.
- De mert? – kérdezett rá a szakítás okára feszülten.
- Mert Melindával jár – sírtam el magam a térdemen összekulcsolt karjaimra hajtva a fejem.
Tudom, mikor ideges a bátyám, már önmagában onnan, ahogy a levegő rezgései megváltoznak körülötte, vagy megváltozik a tekintete, a hangja, az apró mozdulataiból, és erre egyből megéreztem mindent, ezerszeresen, mint még talán egyszer sem ezelőtt.
- Te most csak szivatsz, ugye?
- Szerinted? – néztem rá könnyektől áztatott arccal, miközben a hangom is megremegett.
- Na jó, baszdmeg – akadt ki, beszédstílust váltva – Faszért éreztem, hogy ez lesz – sziszegte maga elé dühösen, ahogy oldalra fordította a fejét – Honnan tudtad meg?
- Láttam... őket – préseltem ki ezt a két szót magamból, miközben a mellkasom annyira nyomta a sírás, hogy levegőt is alig kaptam.
- Hol?
- Be akartam várni az edzése után, és... - fakadt ki belőlem az arcomat törölgetve – És ott voltak... ott, a hülye... épület mögött, és... - sírtam a kezeimmel ösztönösen takarva az arcom – És felismertem a hangjukat már a sarkon, és hallottam, ahogy beszélgetnek, meg amiket Noel mondott neki, aztán láttam, hogy smárolnak, ők meg észrevettek, és én ott álltam... - néztem rá könnyektől homályos szemekkel – Aztán Noel utánam jött, és közölte, hogy ha már láttam, akkor szakítani akar, és veszekedtünk, mert ki voltam borulva, de meg se magyarázott semmit, csak szakított velem – mondtam ki, annyira szétcsúszva, hogy abban sem voltam biztos, hogy van-e értelme a szavaimnak, csak kitörtek belőlem.
- Azért a kurváért? – foglalta össze kiborulva.
- A legjobb barátnőm volt! – néztem rá teljesen összetörten.
- És vele csalt meg az a fasz???
- Nem csak simán megcsalt, hanem hetek óta randiznak, sőt, együtt is vannak! Azért nem jött el Noel a fellépésemre se, mert akkor is vele randizott! – fakadt ki belőlem remegő hangon – Miért nem voltam elég neki, Szasza? – néztem rá könnyezve.
- Mert egy fasz – közölte idegesen, feszülten rágózva, ahogy érezhetően kattogott az agya, hogy mit csináljon – Baszki, én mindjárt elindulok otthonról és megkeresem, nem viccelek.
- Én azt hittem, hogy szeret engem!
- Meg is ölöm, ha látom, hidd el – mondta tényként, pattanásig feszülten elröhögve magát – Faszért engedtem a közeledbe – állt fel dühösen a hajába túrva.
Noel Szasza egyik haverja volt, két évvel idősebb nálam.
A bátyám előttem állt, vibráló idegességgel ettől az egésztől, miközben én továbbra is a földön kuporogva sírdogáltam.
Éreztem rajta, hogy csak azért próbálja kontrollálni a dühét, mert előtte sírok, egyébként őt ismerve valószínűleg már rég kirobbant volna belőle.
Szasza a két kezével újra beletúrt a hajába, majd lenézett rám és a feszültségét igyekezve valamennyire elfojtani, megszólalt.
- Ne ülj ott amúgy, Hugi – mondta, miközben megfogta a kezem, hogy felhúzzon engem is a földről, én pedig harmatgyengén hagytam neki.
- Miért nem szeret? – néztem a bátyámra könnyes szemekkel, majd ez után a mondat után hangosan kitört belőlem a sírás, amitől majdnem visszarogytam újra a földre.
Szinte sikítva sírtam, a végtagjaim elgyengültek, alig láttam valamit, az érzékelésem gyakorlatilag megszűnt, csak a fájdalom maradt, de az teljes erejében, és annyira emésztett belülről, hogy képes lettem volna összeeesni tőle.
A bátyám ösztönösen elkapott, mielőtt összerogytam volna, majd a karjai között megtartva magához húzott, én pedig a mellkasának döntöttem a fejem és a pólójába kapaszkodva sírtam ki magam rajta.
Tudtam, éreztem, hogy szörnyen feszült, olyan ideges, mint amilyennek ritkán látni, mert fel tudott volna robbanni, de volt annyi önuralma, hogy a végtelen elkeseredettségemet és fájdalmamat látva megpróbálja félretenni ezt – Szasza visszaölelt, nyugtatóan megsimítva a hajam, én pedig már annyira se tudtam visszafogni magam, mint eddig, csak hangosan zokogtam, mint ha soha nem tudnám abbahagyni.
- Miért nem szeret, Szasza? – kérdeztem meg újra, mert ez a kérdés a szívemből tört ki, és csak hangosan meg akartam kérdezni a világtól, mint ha az válaszolni tudna nekünk – Annyira nem értem, miért csinálta!
Nem tudott válaszolni, csak feszülten sóhajtva egyet, megsimította a hátam.
Keservesen kisírtam magam az ölelésében, amennyire tudtam – vannak ölelések, amik jól esnek, barátoktól, barátnőktől, fiúktól, jó érzés, megnyugtat, de a bátyámmal ugyanez valahogy mindig más.
Valószínűleg a bátyám az az ember, aki akkor is el tudná hitetni velem, hogy minden rendben lesz, rábízhatom magam és meg tud nyugtatni, ha a világ összes többi emberétől elfordulnék a bizonytalanságtól.
Nem tudnám elképzelni az életemet és önmagamat se nélküle, mert nem lennék ugyanaz és nagyon sok mindent nem is tudtam volna elérni, ha nem lett volna mindig ott, nem tudhattam volna felnézni rá, követni őt egész életemben és nem érezhetném azt, hogy egy biztos pontom mindig lesz, aki annyival jobban érti és kezelni tudja a dolgokat, mint én – még ha olykor akadnak is közöttünk kisebb-nagyobb, de inkább kisebb, utólag nevetséges konfliktusok, néha szétszedjük egymást, néha Márkkal szivat és néha játssza a hűvöset, mert idősebb, pontosan jól ismerem, hogy milyen, és ő is kívülről-belülről ismer engem.
Mindig én voltam a kishúga, akire a szeme fényeként vigyáz, és akinek mindig ott van valakiként, akire felnézhet.
Dühös volt és egyszerre éreztem, hogy eszméletlenül sajnál, hogy így lát, ennyire összetörten, hogy az ő karjaiban zokogok percekig hangosan, fájdalmasan, ahogy csak kifért belőlem, és annyira keserves érzelmektől, hogy alig éreztem magam tudatomnál.
- Baszki, Hugi – suttogta idegesen miattam, a hajamat megsimítva.
Ahogy később kicsit elcsendesült a sírásom, legalábbis már csak némán, néha megrázkódva folytak a könnyeim, de pár szót tudtam szólni, könnyáztatta arccal ránéztem.
- Olyan megalázó lesz bármelyikükkel találkozni holnap.
- Nem lesz – válaszolta egyszerűen – Nehezen tud megalázni az, akit már megöltek.
- Annyira hülye vagyok! – dőltem vissza rá szipogva – Hogy nem vettem észre?
- Nem a te hibád. Kurvára senkik hozzád képest.
- Nekem nem voltak senkik – néztem rá homályos tekintettel – Én miért igen nekik?
- Mert ez egy szar, Hugi.
A sírógörcstől lefelé görbülő szájjal erőszakosan megtöröltem a szemem, majd ránéztem.
- Neked is ilyen szar volt?
Szasza rámnézett, így összetalálkozott a tekintetünk, de egy pillanatra nem válaszolt.
- Az bonyolult volt.
Szasza elkapta a tekintetét, és kérdezni akartam még, de nem mertem jobban bolygatni a témát.
Egy éve már a nagypapánk halála, de tudom, hogy őt is megrázta, még ha nem is mutatta ki nagyon.
Nem úgy mutatta ki.
Anyáék aggódtak miatta, ezért én is, mert sok mindenben megváltozott, és alig tudtunk róla valamit, sok mindent én még most se tudok, csak kívülről lehetett látni, hogy valami nem oké, de azt tudom, hogy Kíra, az akkori barátnője megcsalta, és nagyon utálom őt ezért, akkor is, ha Szasza mindig azt mondja, hogy bonyolult és soha nem hagyja, hogy sajnáljuk.
- Ő viszont kibaszottul rossz valakinek a húgát dobta és csalta meg a barátnőjével – közölte egyszerűen – Leszarom, hogy a haverom volt, kinyírom a faszba, veled egy Noel ne bánjon így, mert eltöröm a kezét, baszki. És ne miattam ne merjen megsiratni, én csak egy emlékeztető vagyok, hogy ennél rosszabbul nem választhatott volna a csajok közül, hogy kit törjön össze.
- Akkora szemét – törölgettem a szememet.
- Tudod, hogy megy, Hugi, összetörik a szíved, én összetöröm a gerincét. Szerintem ismersz annyira, hogy tudd, hogy nincsenek ilyen gátlásaim.
Szasza ért ahhoz, hogy hogyan vigasztaljon meg és mosolyogtasson meg akkor is, ha sikítva tudnám kisírni magamból az összes könnyemet.
- Szerintem Anya nem fog örülni neki.
- Szerintem, ha Anya látna most úgy téged, mint én most, ő küldene az exedhez, hogy intézkedjek.
- Utálom őket! – tört ki belőlem a volt barátomra és a volt legjobb barátnőmre utalva.
- Ja, megértem, én is kurvára.
Szipogva megtöröltem a szemem újra, majd pár másodperc után megtörtem a csendet.
- Rendelsz nekem egy pizzát?
Szasza mindentől, az idegességétől és a helyzettől függetlenül erre akaratlanul elmosolyodott.
- Komolyan?
- Ma szakított velem a barátom és a volt legjobb barátnőmmel van együtt, szóval muszáj pizzát ennem.
- Mert, attól jobb? – pillantott rám halványan mosolyogva.
- Nem, de legalább finom - szipogtam.
A bátyám, ahogy rámnézett, a sírástól kivörösödött, elázott arcomra, a könnyektől csillogó szemeimre, szempilláimra, az elkenődött sminkemre, a csapzott hajamra, az elkeseredett tekintetemre, valószínűleg megesett rajtam a szíve, és végül megadta magát.
- Oké, mondd, mit kérsz.
- Mindegy – válaszoltam a szemem alatt megtörölve az arcom.
- Akkor rendelek neked valami rohadt csípőset, amit nem fogsz tudni megenni.
- Inkább a pizza sirasson meg, mint ezek a gyökerek – fordítottam el a fejem könnyes szemekkel.
- Ja, egyetértek. Mondjuk a futárt nem verhetem meg.
- Tudsz rendelni inkább egy Hawaii-t?
- Ez komoly? Rendelek neked pizzát és Hawaii-t kérsz? – rökönyödött meg.
- Szeretem a Hawaii-t – néztem rá megértést kereső tekintettel – És ketchupot fogok rakni rá.
- Egy olasz valahol sír a sarokban, Hugi – vette elő a telefonját Szasza, mire akaratlanul elnevettem magam egy picit.
- Én sírok a sarokban.
- Nem, mert lesz pizzád és megölöm az exed, ha látom.
- Hidd el, hogy valószínűleg egész éjszaka sírni fogok – láttam be keserűen, a sírógörcsömet elfojtva.
Szasza felnézett rám a telefonjából.
- Ha éjszaka elsírod magad, átjössz hozzám, elmondom neked még párszor a véleményem arról a kettőről és addig ismétlem, amíg neked is az lesz a véleményed.
- Én szerettem őket – néztem rá könnyektől elhomályosult tekintetekkel – És nagyon fáj, hogy így megbántottak, Szasza.
- Vágom, Hugi. De tudod, mi lesz amúgy? – kérdezte őszintén, természetesen rámnézve – Most szar. Aztán majd valamikor a semmiből rájössz, hogy már nem az, így fogsz felfele menni és amikor már kurvára jobb vagy, mint az a kettő összesen, lenézel rájuk, röhögsz egyet és leszarod, hogy visszasírnak, mert neked ezerszer jobb így. Kábé ez lesz. Amúgy meg pár hónap múlva ballagsz, Melindát meg soha többet nem kell heti ötször látnod. Laza lesz, hidd el.
- Én nem érzem annak – hajtottam le a fejem, miközben a torkomat fojtogatta a sírás.
- Utólag jössz rá, hogy az volt. Amúgy meg a húgom vagy, annak kell lennie.
- Ettől még rohadjanak meg.
- Ja, ott helyben.
- És különben is, Melinda sokkal rosszabb, mint én.
- Aha, meg egy utolsó kurva is.
- Köszi, hogy egyetértesz – törölgettem a szememet.
- A húgom vagy. Nem jön ki logikailag se, hogy bárki jobb legyen nálad – mosolygott rám, hogy kicsit feldobja a kedvemet.
- De akkor Noel miért csalt meg?
- Mert egy hülye fasz és köze sincs a logikához. Melindával úgy is szakítanak, aztán akkor mindkettő ott lesz a szarban.
- Talán jobb is, hogy kiderült, hogy szar emberek.
- Ja – értett egyet – Ebből te fogsz jól kijönni, nyugi. Ráadásul mindjárt lesz pizzád is.
- Te vagy a kedvenc bátyám.
- Kösz, de nincs több bátyád – röhögte el magát.
- Jó, de ha lenne... te lennél a kedvencem – próbálkoztam meg egy mosollyal, ahogy ránéztem.
- Na, végre mosolyogsz, Hugi – nyugtázta akaratlanul elmosolyodva rajtam – Amúgy kösz.
- Tényleg átmehetek hozzád, ha sírok este? – fogtam fel utólag az ajánlatát.
- Aha, de ez egyszeri ajánlat – szögezte le jókedvűen, csak hogy tisztában legyek vele, hogy ez máskorra nem jogosít fel.
- Akkor szerintem élek majd vele.
- Ja, élvezd ki szerintem is.

Hálás vagyok a bátyámért.

[Regi szemszöge - most]
Estére Lili már egészen megnyugodott, és Márkkal filmeztek a nappaliban (Lili beszélt az apukájával, megbeszélték, hogy majd jön érte kocsival, ha szól és hazaviszi), amikor Szaszával elindultunk.
- Hívj majd fel, ha úgy érzed - kötöttem Lili lelkére, ahogy hosszan megöleltük egymást elköszönésképpen.
Lili szorított egyet az ölelésén.
- Annyira hálás vagyok neked, Regi - suttogta, mire elmosolyodva öleltem meg én is szorosabban őt - Ezt csak el akartam mondani, mielőtt ma este cukormérgezést kapok.
Halkan elnevettem magam.
- Majd mesélj, ha volt valami a bátyámmal - tette hozzá Lili rámmosolyogva, ahogy elengedtük egymást.
- Mindenképpen - mosolyogtam vissza rá.
- Van kedved esetleg holnap nálunk aludni egyébként? Mármint, nálam - pontosította Lili, picit mosolyogva a bátyja irányába pillantva, majd vissza rám - Barátnős-ottalvás. Aztán persze átszökhetsz Szaszához, ha már alszom - mondta viccből.
- Persze, szívesen, megkérdezem Anyát - ígértem meg - De biztosan benne lesz. Majd holnap akkor velem együtt is cukormérgezést kapsz - nevettem el magam.
- Az úgy legalább vicces. Másoknak közös karkötője van, nekünk meg matchie-matchie barátnős-diabéteszünk.
Lili poénján mindketten egyszerre felnevettünk, majd mégegyszer elköszöntünk egymástól, és miután Márktól is elköszöntem, ők folytatták a filmezést, Szaszával pedig kimentünk a házból.

- Hallom, holnap jössz hozzánk - jegyezte meg Szasza egy halvány mosollyal az arcán, ahogy összekulcsolt kezekkel elindultunk a budai utcákon, mire mosolyogva ránéztem.
- Most Lilinél alszom, bocsi - mosolyogtam rá a húgának tett ígéretemhez hűen.
- Ma szakítottak vele, szóval most kivételesen átengedlek neki - nézett rám derűsen - Amúgy holnap nőuralom lesz otthon, mert Lilivel szakítottak, ti gondolom valami szakítós-filmet fogtok nézni, amibe szinte biztos, hogy anyám is becsatlakozik, egyébként meg nőnap is lesz.
- Tényleg, nőnap - juttatta eszembe - Büszke vagyok rád, hogy eszedbe jutott - mosolyodtam el.
- Két nővel élek együtt, mindkettőnek kábé a második karácsony a nőnap, szóval nehéz lenne nem eszembe jutnia.
- Mit csináltok nőnapon egyébként? - érdeklődtem.
- Anya meg Lili kapnak virágot, Anya mindig elhatározza, hogy aznap nem takarít, aztán mondjuk általában nem bírja ki, egyébként meg kötelezően megnéznek ketten valami romantikus filmet, arcmaszkoznak, meg mit tudom én.
- Ez nagyon cuki - mosolyogtam - Csak azért kérdeztem, mert nálunk ez így sose volt tartva, szóval érdekelt, hogy máshol hogy van ez. Általában elfelejtem, hogy nőnap van.
- Ja, mondjuk... ja - látta be, inkább ki se mondva hangosan, hogy könnyen el tudja képzelni, hogy apukám nem kifejezetten az a férfi volt a családunkban, aki virágot vett a női családtagjainak nőnapon.
Apa véleménye a nőnapról az volt, hogy nem igazi ünnepnap, csak egy random kitalált hülyeség, mert "férfinap persze nincsen", tehát olyan, hogy nőnap, a hímsoviniszta, elnyomó apukám által vezetett családunk életében soha nem létezett.
Ennyit erről.
- És ki veszi nálatok a virágot? - kérdezgettem tovább, csak mert tényleg érdekelt és szívmelengetőnek találtam ezt az egészet.
- Változó, legtöbbször apám, de általában leboltoljuk, hogy ki ér rá jobban aznap, és akkor az beugrik két csokorért. Inkább formalitás, nem nagy dolog, ne gondold úgy.
- Nem konkrétan a virágról szól ez szerintem. Az a nagy dolog, hogy tartjátok egyáltalán, akármilyen szinten és törődtök ezzel a családotokban.
- Azért ez annyira nem nagy dolog. Mármint, nem a nőnap nem nagy dolog, csak érted, azért ez elég alap, legalábbis nálunk az. Mint egy névnap, érted.
- Ez benne a nagy dolog. Hogy nektek nem az.
Szasza halványan elmosolyodva nézett rám.
- Oké, ezek után akkor holnapra készíts elő magadnak egy vázát.
- Komolyan? - csillantak fel a szemeim.
Szasza meglepetten elnevette magát.
- Hallod, ha tudom, hogy ettől így belelkesülsz, inkább azt mondtam volna, hogy készíts elő egy virágoskertet.
- A társasház közös kertjében majd kialakítok egyet - nevettem el magam halkan - Felások egy kis részt. Mondjuk oda akkor kerítést is kellene építeni, mert az egyik lakásban lakik két kissrác, akik mindig ott fociznak. Múlt héten elvileg betörtek egy ablakot.
- Akkor valószínűleg most egy darabig nem fociznak ott.
- Igen, kicsit ki van akadva a szüleikre a társasház, mert nem igazán fegyelmezik őket és néha tényleg zavaróak tudnak lenni. Mi mondjuk Anyával pont ott vagyunk, hogy minket nem zavarnak, csak másoknál el tudom képzelni. Mi a felettünk lévő trombitás gyereket hallgatjuk.
- Oké, akkor már vágom, miért nem botránkoztatott meg senkit, amikor random megjelentem a lépcsőházatokban - gondolt bele derűsen, mire felnevettem.
A társasház szépségei.
Átmentünk az úttesten, majd a villamosmegálló irányába sétáltunk tovább.
- Úgy sajnálom Lilit - mondtam halkan, visszatérve a témákban, szomorúan visszagondolva rá.
- Én is, hidd el.
- Azért jó, hogy te meg tudod vigasztalni - néztem rá.
- Végignéztem már pár szakítását. Nagyjából ugyanaz a séma van mindig.
- De nyilván nem azért, mert csak így alakulhatnak kapcsolatai, csak ugyanazok mellett a karakterek mellett szokott kikötni. Nem?
- Dehogynem.
- Ő mennyire van ezzel tisztában?
- Passz. Általában azt érzem rajta, hogy tisztában van vele, de sokszor meg amúgy rohadt nagy tagadásban van. Váltakozik, az alapján, hogy éppen elhiteti-e vele valaki, hogy ez most más.
- A szívem megszakadt érte, amikor Márk szobájában voltunk - mondtam őszintén Liliről - Azért ő szerette Nándit.
- Ja. Mondjuk nem mindig tudom eldönteni a kapcsolataiban, hogy azt szereti a másikban, aki, vagy azt, aminek érzi magát vele.
- Például, hogy ez alakulhat úgy, mint a szüleiteknek?
- Például - biccentett egy kisebbet.
- Nem lenne szabad ennyire a szüleitek életéhez hasonlítania a sajátját.
- Nem ilyen egyszerű ez.
- Persze, tudom.
Az úttestre szegezve a tekintetem, egy pár pillanatig a kezét fogva összeszedtem a gondolataimat, majd már éppen rávettem volna magam, hogy feltegyem neki a kérdésemet, amikor meghallottuk a villamos hangját, egyszerre hátranézve megállapítottuk, hogy ez a mienk, amit el kellene érni, úgyhogy egy picit belehúztunk, hogy végül elérjük a villamost.

A villamosról leszállva rövid sétát követően a buszmegállónkba értünk, ahol egyből jött egy busz, csak éppen nem az, ami nekünk kellett, viszont legalább mindenki felszállt rá a megállóból, így ketten maradtunk.
Már rendesen este volt, a Hold alig látszott az égen a felhők miatt, a forgalom már ritkult, az utcák pedig csendesek voltak - a buszmegálló tetője alatt álltunk egymással szemben, majd ahogy ketten maradtunk, Szasza átölelte a derekam és hozzám hajolva hosszan megcsókolt, mire én is lehunytam a szemem, ösztönösen lábujjhegyre emelkedtem és átkaroltam a nyakát, a csókját viszonozva.
Igazából érdemben ma attól kezdve voltunk csak ketten, hogy eljöttünk Márkéktól, szóval most, hogy ráértünk a buszmegállóban, és egy lélek se volt körülöttünk akkor, ezzel a köszönésünket is bepótoltuk.
Annyira szeretem őt.
A hosszú, érzelmes, szívmelengetően gyengéd csókjaink után egy picit elhajoltunk egymástól.
- Ezt már vártam ma egy ideje - mosolyogtam rá, miközben még egymás karjaiban maradtunk.
- Ja, én is - simította el egy hajtincsemet az arcomból halványan mosolyogva, majd újra az ajkaimra terelődött a tekintete, és visszahajolva hozzám még megajándékozott egy spontán, mégis észvesztően tökéletes csókkal.
Ahogy elhajolt volna tőlem, most én hajoltam vissza hozzá, majd egyszerre megint egymáshoz, újra és újra, így észrevétlenül belevesztünk egy kellemes, ráérős csókcsatába újra.
Szeretem, hogy szerelmes lehetek belé.
- Köszi, hogy elkísérsz - köszöntem meg a közelségétől szinte suttogva, ahogy egy picit megint elhajoltunk egymástól.
Szasza megsimította a derekam.
- Van vagy tíz különböző okom rá, hogy miért alap, Regi.
- Például?
- Például, hogy késő van, meg sötét, és nem ismered annyira ezt a környéket, szóval nem fogsz egyedül hazabuszozgatni, meg sétálni ilyenkor.
- Meg talán lógtál is ezzel a pár csókkal - mosolyogtam rá, mire a gödröcskéivel az arcán nézett rám.
- Ja, az a második ok a tízből.
- Mindenesetre mind a tízért köszi - mondtam mosolyogva - Örülök, hogy jöttél velem. Egyébként egyedül szerintem még fáznék is.
- Most fázol?
- Nem, most nem annyira.
Szasza megsimogatta a karom, hogy picit jobban felmelegítsen.
- Mikor jön a busz amúgy? - kérdezte Szasza.
- Pár perc elvileg. Még a villamoson néztem meg, amikor leszálltunk róla, akkor írt talán nyolcat. Aztán az szinte az utcánkban rak majd le.
- Az egész jó.
- Igen - döntöttem a fejem a mellkasának mosolyogva, mire szorosabban körém fonta a karjait.
Talán egy vagy két perc is eltelhetett, amíg belevesztünk az ölelésünkbe, csendben, hagyva, hogy az érzéseink lekommunikálják egymást között, amit szavakkal mondani tudtunk volna.
Biztos voltam benne, hogy hallja, ahogy dobog a szívem miatta.
Végül halkan én törtem meg a csendet.
- Szasza.
- Regi? - kérdezett vissza a hangjából ítélve elmosolyodva, miközben megsimította a hátam, én pedig elnevettem magam és ránéztem.
- Tudom, hogy önmagában Liliről volt szó, de... - hoztam fel a témát, ami az első felmerülése óta bennem van és meg akarom kérdezni tőle, mire már tudta, hogy mit akarok, de engedte, hogy felhozzam - Amikor az elvárásokról beszéltél, amikkel együtt éltek, és nem könnyű kitörni belőle... rád ez milyen hatással van? Vagy hogy éled meg? - néztem rá, a karját ösztönösen megsimítva.
Szasza tekintete összetalálkozott az enyémmel, amitől hangosan megdobbant a szívem, ő pedig pár pillanat elteltével egyszerűen visszakérdezett:
- Kire hasonlítok jobban a szüleim közül?
Egyértelmű, költői kérdésnek tette fel, igazából csak azért, hogy eszembe juttassa a magától értetődő választ rá.
- Talán apukádra inkább - válaszoltam, és bár éreztem, hogy mire akar kilyukadni, nem tudtam elképzelni, hogyan akar kihozni ebből bármit.
- Ja, szerintem is. Meg kábé mindenki szerint, mert ez egy adott dolog - mondta az egyik hajtincsemet eligazítva, elszakítva a tekintetét az enyémtől egy pár pillanatra - És nem külsőségekről van szó. Apámra mindig felnéztem amúgy - folytatta őszintén - Nagyon bírom, rohadt jóban vagyunk, mindig is jóban voltunk és ezért rohadt hálás is vagyok, komolyan. Apám egy sikeres ember, nagyjából minden tekintetből. Nyilván ő is ment keresztül szar dolgokon, beszéltem már vele is ezekről, meg egyértelmű is, mert nincs olyan ember, akivel ne próbált volna ezerszer kibaszni az élet. De összejött neki. Csak nézd meg - világított rá erre, miközben újra egymás szemébe néztünk - Van vagy öt különböző cége, kurva jól megy neki, és rohadt jó is abban, amit csinál, szóval menni is fog neki. Sikeres a munkában, sikeres a magánéletben, a házasságában, és mindent biztosított nekem is, meg a húgomnak is, amit csak lehet. Amúgy meg még rohadt jó arc is. Szóval mindig felnéztem rá, és nyilván minden elvárásom kapásból innen indul magam felé. Ha tényleg olyan vagyok, mint az apám, akkor nekem se kéne kihívásnak lennie, nem? - kérdezte egyszerűen, de nem olyan kérdés volt, amire választ akar hallani, inkább egy olyan kérdés, amit tőle tesz fel a világ és neki kellene választ adnia rá.
- Nem kell olyannak lenned, mint ő, akármennyire is felnézel rá. Egy másik ember vagy.
- Ja, csak ez nem választás kérdése onnantól kezdve, hogy tele vagyunk olyan dolgokkal, amik tényleg megegyeznek. Nehéz lenne megmondani, vagy elválasztani, hogy mi az, amit tényleg tőle örököltem, vagy mi az, ami csak kialakult bennem az évek során, de tény, hogy sok hasonlóság van. Tényleg érdekel a közgáz, tényleg mindig is érdekelt a gitár, mindig érdekelt a sport, a versenyek. És őt is. Nem azért érdekel, mert őt is érdekelte, csak hasonlítunk abban, hogy mindkettőnket érdekel. Hasonlítunk abban, ahogy kezelünk helyzeteket, ahogy gondolkodunk, ahogy el tudunk képzelni egy ideális életet, vagy életcélokat, amiket el akarunk érni. Nem döntés kérdése, Regi - nézett a szemembe őszintén - Csak ez van. Nem az a célom, hogy olyan legyek, mint ő, csak a céljaim egyeznek az övéivel. Vagy amik a céljai voltak, és amiket már elért, ezért innentől kezdve ez a minimum, amit magamnak akarok. Nem olyan akarok lenni, mint apám. Jobb, mert amit ő elért, nekem az az alap. És minderre rá még az is lenni akarok, ami ezenkívül szintén én vagyok, csak néha rohadtul nem könnyű megkülönböztetni ezt a két kategóriát. Úgyhogy ebben nekem életem során soha, semmilyen választásom nem volt, de ha lett volna, se biztos, hogy előrébb lettem volna vele. Az, hogy a szüleinknek összejött, ez rohadt jó, meg minden, csak egyrészt ebből semmi nem a mi érdemünk a húgommal, másrészt meg valahol nyomás is amúgy, kinek mennyire vagy miben. Lili rágörcsöl arra, hogy nem talál olyat magának, mint Anya Apában és szar házasságban fog kikötni, én meg agyfaszt fogok kapni, ha harminc év múlva nem ott fogok tartani, mint apám, mindketten egész életünkben azt nézzük, amik lenni akarunk, amiknek lennünk kéne, ami oké, sokszor motivál, meg ad egy utat, de... néha azért kurvára könnyebb lenne anélkül. Nem olyan egyszerű elvonatkoztatni ezektől az elvárásoktól, mert alapvetően nem is kintről jönnek. Nyilván nem akarok úgy csinálni, mint ha ez a világ legnagyobb problémája lenne, meg mint ha nem értékelnénk Lilivel mindent, amit a szüleink összehoztak vagy amiket biztosítottak nekünk, csak... - túrt bele a hajába - Ez van. Attól még ez van.
- Ez teljesen érthető, Szasza. Nem kell leminősítened a problémátokat.
- Eltúlozni se akarom. Ez csak egy... - kapta el a tekintetét elsóhajtva magát - Jelenség.
Hihetetlen, hogy ettől az egy beszélgetéstől hirtelen mennyire közelebb tudtam érezni magam hozzá.
És az is hihetetlen, hogy mennyien el se tudnák képzelni ezt a nézőpontot, amit Szasza felvázolt, és őszintén, korábban én is közöttük voltam.
Varga Szabolcs és Varga Lilien, akiket mindenki imád, mindenük megvan, tökéletesek, tökéletes családban élnek, tökéletes életet élve, milyen nehézségük lehet az életben egyáltalán?
Talán pont ez.
- Az, hogy vannak azonos vonásaitok, vagy tulajdonságaitok, nem jelenti azt, hogy ugyanazt az utat kell bejárnotok - mondtam neki őszintén - És Lilinek se. Teljesen más emberek vagytok. Persze, tudom, hogy ezzel most nem mondtam újat és nem ennyire egyszerű a helyzet, de akkor is. Senkit nem kell követnetek.
- Hidd el, hogy senkit nem is akarunk követni, Regi. Valószínűleg a húgom se, én meg pláne. Csak a húgom tizenhat, én meg tizennyolc éve nézem, hogy hogy néz ki, amikor összejött, és ha az én életem nem így fog kinézni, na, hát minden érzést akarok majd, csak azt nem. Ez ennyi. Mivel nem én raktam össze, hogy kitől mit öröklök, onnantól kezdve nem én döntöttem úgy, hogy versenybe kerüljek fejben valakivel, meg valakinek az eredményeivel egy életen át.
- Ez nem egy verseny.
- Ha elbaszom és csalódni fogok magamban, akkor de, annak fogom érezni. Egy versenynek, amin elbuktam.
- Ez óriási nyomás lehet rajtad, Szasza.
- Az egésznek annyi a lényege, hogy nem akarom elbaszni, hívhatjuk akárhogy.
- Nem szoktad elbaszni - mondtam neki kedvesen elmosolyodva, az ő kifejezésével élve - Ha valaki, te nem. Én ezt tudom.
Szasza ezen halványan elmosolyodott, gyengéden megsimítva az arcomat, egy puszit nyomva a homlokomra, és ezzel ő már el is engedte volna a témát.
Én is már csak egy mondat erejére hoztam volna vissza.
- Decemberben, osztálykarácsony után Lilivel egy könyvesboltban voltunk, amikor felmerült vele is ez a téma - meséltem, miközben egymás szemébe néztünk - Belegondolva szinte ugyanezeket mondta el. Mármint, logikus, hogy miért, csak érdekes, hogy mennyire hasonlóan fogalmaztátok meg, egymástól teljesen függetlenül.
- Ki lehet következtetni, hogy miért.
- Persze.
A karját megsimogatva a mellkasára döntöttem a fejem, ő pedig ezzel egyidőben magához húzott és megsimította a hajam.
- Egyébként... - szólaltam meg halkan, az ölelésében - Apukád valószínűleg soha nem tudna összedobni egy olyan öt perces vázlatot, ami már három hónapja kint van a szobám falán - jegyeztem meg egy picit mosolyogva a mondatom közben, mire Szasza halkan elnevette magát és mosolyogva belepuszilt a hajamba.
- Ha lesz öt percem, összedobok neked egy újat. Nehogy megund.
- Nem fogom megunni - mosolyogtam rá, felemelve a fejem a mellkasáról.
Szasza egy édes mosollyal az arcán, a gödröcskéivel gyönyörködtetve nézett rám, megsimítva az arcom, miközben belevesztünk egymás szemeibe.
Talán egy picit előbukkanhatott a Hold ezüstös fénye a felhők mögül, mert annyira gyönyörűen csillant meg a szemén, amitől csak arra tudtam emlékezni, hogy beleszerettem.
Vagy talán a tekintete tette ennyire gyönyörűvé, ahogy az enyémmel találkozott.
Ha valaki, ő annyira szépen tud rám nézni, amitől azt is megkérdőjelezem, hogy megérdemlek-e egy ennyire csodálatos pillantást.
A szívem hangosan dobogott, és azt hiszem, akaratlanul mosolyogtam is rá egy picit - ahogy Szasza szorosabban átölelve az ajkaimhoz hajolt, én pedig megéreztem a hosszú, érzelmes csókját, szinte a csillagok közé tudtam volna repülni attól, amilyen felszabadító érzésnek éltem meg szerelmesnek lenni belé.
Amikor az ajkaink lassan elváltak egymástól, és a szemeinket kinyitva újra összetalálkozott a tekintetünk egy pillanatra, alig valamennyi távolságot hagyva az arcunk között, Szasza szinte a számra suttogva, megtörte a csendet.
- Rohadtul szeretlek, Regi.
Hangosan megdobbanó szívvel néztem rá.
Először mondta ki így, ebben a formában, megelőzve engem vele, és gyönyörűbben hangzott a szájából, mint azt valaha el tudtam volna képzelni.
Talán a nevemet se hallottam még soha senkitől olyan szépen csengeni, mint ahogy ő mondja.
- Én is téged - válaszoltam halkan, letörölhetetlen mosollyal az arcomon - És most nem hagytad magad beelőzni.
- Ja, nőnap holnap lesz. Ma még hagyom magam is érvényesülni - mondta egy szórakozott mosollyal az arcán, mire felnevettem.
- Csak nyugodtan.
Ahogy ezt mondtam, hamarosan megjelent a buszunk az utcában, úgyhogy simítva elengedtük egymást, hogy felszálljunk - bár annyira belém égett az érintése, hogy már rég a buszon keresgéltem a helyeket, amikor még mindig oda-vissza járta végig a testem, a lehető legjobb értelemben.

Hihetetlen, hogy szeret engem.
De szeret, és elképzelni se tudja, mennyire boldoggá tesz engem ezzel.