- 10 -

Érdekes érzés volt Szaszával sétálni Szentendre utcáin, több szempontból is, amiket nem sorolok fel, mert egyértelműek.
Amikor az új sulim és a lakásunk környékén kialakult életemet összeérni éreztem a régivel, az az érzés nyugtalanító volt, rossz értelemben fura és mindent csak besötétített.
Ez most ugyanaz volt, csak minden kifordítva.

Pár utcányira lehettünk a családjainktól, de nem akartunk már távolabb menni, úgyhogy leültünk egy padra, egy játszótér előtt.
- Mit fogtok csinálni, ha hazaértek? Mármint, gondolom megünneplitek anyukátokat - néztem rá.
- Megünnepeljük anyámat - válaszolta meg derűsen rámnézve, tekintve, hogy már kimondtam a választ, mire elnevettem magam - Valószínűleg Apa már szerzett valami tortát is.
- Apukádról jut eszembe, imádtam a reakcióit a sütizés során - meséltem nevetve - Tudtam azonosulni a kiégéseivel a többi szülőn.
- Ja - biccentett Szasza elröhögve magát - Túl jó arc oda. Múlt héten beültünk sörözni, és mondta, hogy tagadja a szülőtársait.
- Jársz sörözni apukáddal? - mosolyodtam el.
- Néha beülünk, ha voltunk előtte, nem tudom, mondjuk meccsen, vagy csak úgy alakul - vont vállat lazán - Esküszöm, rohadt jók szoktak lenni, olyan beszélgetések zajlanak le, nem hinnéd el - mondta derűsen.
- Nők, sztorik, életbölcsességek...?
- Kábé - röhögte el magát őszintén - De legtöbbször úgy lehet tovább fokozni, ha ott van még Márk, meg Ricsi. Apa ikre - tette hozzá magyarázatképpen.
- Keveset találkoztam Ricsivel, de van egy olyan érzésem, hogy Márk egy az egyben hasonlít rá.
- Márk inkább a konkrét definíciója annak, amikor összekeversz két embert, és ötven-ötven százalékban hasonlít rájuk - mondta Szasza - Csak az anyukájától nem olyan feltűnőek a dolgok, amiket hozott.
- Nálad is hasonlót érzek egyébként. Mármint, inkább apukád felé billen a mérleg, de halványan érződik benned anyukád is - néztem rá, majd megmagyaráztam a meglátásaimat - Részben nyilván a művész-vonal. Másrészt meg ugye anyukád is érdeklődik a pszichológia, meg a hasonló témák iránt, és úgy is viszonyul másokhoz, szóval a magas érzelmi intelligenciád, meg amikor komolyan beszélgetünk, sokszor rá emlékeztet inkább. Persze ezzel nem azt mondom, hogy apukádra ezek ne lennének jellemzőek, csak anyukád jut eszembe róla előbb.
Szasza egy halvány mosollyal az arcán hallgatott.
- Persze lehet, hogy hülyeség, nem tudom - védekeztem ösztönösen a mosolya miatt.
- Nem, nem az, csak bírom, hogy így tudod ezt - válaszolta őszintén, a gödröcskéivel az arcán maga elé nézve, az oldalprofiljával gyönyörködtetve - Mármint úgy, hogy van olyan szoros kapcsolatod a szüleimmel, hogy meg tudsz ilyeneket állapítani, érted.
Mosolyogva összehúztam magamon a kabátom, a fülem mögé tűrve egy hajtincsemet.
- És te? - kérdezte rámpillantva, és persze tudta, hogy kire akarok vagy kire nem akarok hasonlítani - Azonkívül, hogy full anyukád vagy.
- Örököltem apukámtól is pár dolgot - válaszoltam őszintén - Például Anya soha nem menne el érettségizni bioszból.
- Ja, és ezzel vagyunk így páran - biccentett szórakozottan, mire elnevettem magam.
- Apukámnak nagyon reálos agya van - meséltem - Matekból és fizikából nagyon jó, szóval kisebb koromban például ha nem ment, vele matekoztam, de az egy trauma volt mindig - túrtam a hajamba nevetve - De Apa egyébként mindent félretéve okos ember, gyors gondolkodású, és nagyon jó memóriája is van, csak hát... igen. Mindenesetre Anya humán beállítottságú, Apa meg reál, én meg nagyon a kettő között mozgok, szóval minden érzékemet a reál tárgyakból Apától örököltem. Talán a nyelvérzékemet is inkább tőle. Illetve Anya sosem zenélt, Apa meg tehetséges zenész, és azért nekem is megy, legalábbis ment, amíg csináltam, úgyhogy az is Apától lehet. Külsőt nézve a hajszínem inkább Apa-féle barna, Anyáé más árnyalat. Meg a szemformám is az övére hasonlít jobban - gondoltam végig.
- Ezek azért nem rossz tulajdonságok.
- Azt is örököltem sajnos, legalábbis a hajlamom szerintem megvan rá, csak nem akarok olyan lenni - birizgáltam a gyűrűmet a kézfejemen - Anya például sokkal... jámborabb és konfliktuskerülőbb személyiség, mint én, Apánál meg pláne. Meg a hajlamom nekem is megvan például arra, hogy makacs legyek és ragaszkodjak az elképzeléseimhez. Tizennégy-tizenöt éves koromban hasonlítottam Apára leginkább, egy csomó más tulajdonságomban, ahogy kezeltem a dolgokat, ahogy néztem a világra, vagy apróságokban, azóta tudatosan igyekszem más lenni. Illetve, miatta feltételezhetően kicsit nagyobb százalék addikciókra való hajlam jutott rám, úgyhogy bármivel kapcsolatban óvakodok tőlük, és nem akarok semminek a függője lenni. Kevés dolog ijesztene meg annyira, mint ha egy nap arra ébrednék rá, hogy olyan vagyok, mint ő.
- Azt tudod, hogy azzal, hogy ezeket így tudatosítottad magadban, már kapásból nem vagy ugyanolyan?
- Remélem - mondtam őszintén - Most nagyon lehúztam magam egyébként? - nevettem el magam, belegondolva, hogy most konkrétan a rossz tulajdonságaimról beszéltem.
- Persze, már ítélkezem is - válaszolta szórakozottan, a szokásos szarkazmusával - Az összes konkrét rossz tulajdonság, amit mondtál magadról, az kábé annyi, hogy elvileg makacs vagy, meg ragaszkodsz az elképzeléseidhez, de amúgy ha te az vagy, akkor beszéljünk rólam - közölte elröhögve magát, mire én is nevettem egyet.
- De neked jól áll - mosolyogtam jókedvűen.
- Lehet túl nagy egyetértésben voltunk eddig ahhoz, hogy ezt mondd - válaszolta a gödröcskéivel az arcán.
- Lehet - nevettem.
Ahogy kinevettem magam, egy pár másodperc csend után a téma lezárult, majd végül Szasza hozott fel egyet.
- Amúgy ez sehogy nem jön ide, de egyetértek a pszichológussal - mondta, még visszatérve az előadás előtti beszélgetésünkre, amikor elmeséltem neki ezt a tervemet.
- Tényleg?
- Ja, segíteni fog - válaszolta őszintén - Rohadt sok mindenen mész, meg mentél keresztül, szóval nem is értem, miért nem merült fel eddig.
- Nem tudom, egyszerűen csak... - kerestem a választ sóhajtva - Úgy éreztem, hogy a kezemben tartom a dolgokat. Legalábbis úgy akartam érezni. Tudod, olyanokat, hogy már felfelé ívelek, és minden jobb lesz.
- Jobb lesz, ne aggódj.
- Tudom, hogy ez fura kérdés, és bocsánat, hogy felteszem, de te voltál már pszichológusnál? - kérdeztem őszintén, a kezeimet összekulcsolva.
- Ez miért lenne fura kérdés?
- Csak mert sokaknak privát téma. Mármint, mindig is úgy gondoltam, hogy semmi kellemetlen vagy gáz nincs abban, ha valaki pszichológushoz jár, csak sokaknak az.
- Ja, szerintem se az, de nem voltam még amúgy - mondta Szasza őszintén - De anyám próbált már rádumálni még régebben, csak nem mentem el, mert tudod, ragaszkodok az elképzeléseimhez - tért vissza az előző témára derűsen elmosolyodva - Meg tizenhat voltam, az meg a másik. Te most leszel először?
- Csak iskolapszichológusnál voltam párszor a régi sulimban - vallottam be - Amíg a szüleim együtt voltak, nem sok esélyem volt, mert Apa szerint hülyeség az egész pszichológia úgy, ahogy van, mert csak agymosás, meg ilyenek, szóval sunyiban jártam oda, aztán a sulipszichológus elment az iskolánkból később. Miután szakítottunk Bencével, már volt új, és akkor tényleg szükségem lett volna rá, de őszintén, nem mertem oda járni, mert tartottam a többiektől, ha megtudják.
- És nyáron?
- Igazából nem akartam Anyát leterhelni vele, egyrészt mivel akkor költöztünk, és csak az ő keresetéből, és persze felajánlotta, hogy járhatok pszichológushoz, de anyagilag nem szerettem volna ezzel is terhelni. Másrészt pedig úgy éreztem volna, hogy ha azt mondanám neki, hogy szükségem van rá, szomorú lenne. Mármint, persze, megértené, és egyet is értene vele, csak valahogy mégis úgy éreztem volna, hogy elszomorítom, és ezért tartózkodtam tőle, és nyilván tök ironikus az egész, csak... akkor nagyjából minden ilyen zavaros volt - láttam be - Mindenesetre rendes pszichológushoz, mármint, ami nem sulis, most megyek először, jövő héten.
- Asszem nem neked kell megmagyaráznom, hogy miért fog segíteni.
- Igen - nevettem el magam halkan, hogy picit megtörjem a komoly csendet - Egyébként azt, hogy te voltál-e, azért kérdeztem, mert akkor kérdeztem volna tapasztalatokat - tettem hozzá utólag, mint ha meg kellene magyaráznom.
- Anyámat kérdezd meg erről nyugodtan.
- Ő járt pszichológushoz?
- Aha. Elvileg még régen járt rendszeresen, mostanában csak ilyen light-os, cuki terápiákra, meg lelki egészség-foglalkozásokra járkálgat szabadidejében néha, de igazából nincs oka rá, csak mindig azt mondja, hogy jó érzés, jobban megismeri magát, az énideje, meg ilyenek - mesélte Szasza derűsen - Motivált ezekre, mert régen volt valami pszichológusa, aki egy csomót segített neki, és onnantól kezdve kezdte érdekelni a téma jobban.
- Ez nagyon menő - mosolyogtam a foglalkozásokkal kapcsolatban - Érződik is rajta, hogy nagyon jó az önismerete.
- Ja, tudtam, hogy te értékelni fogod - nézett rám mosolyogva.
- Egyébként azt szabad kérdeznem, hogy régen történt vele valami, vagy...? - kérdeztem óvatosan.
- Aha, Lili mindig ki is borul tőle - túrt a hajába Szasza - Nem mondok nagy titkot, mert még gimis volt, ezer éve, és ha te beszélgetnél vele, felvállalja, szóval elmesélné simán. Egy buli után anno megtámadták egy barátnőjével.
- Micsoda? - tágultak ki a szemeim - Kik?
- Két csávó követte őket elvileg egy darabig.
- De ugye nem lett nagy baja?
- Hát, meg akarták erőszakolni, csak végül valahogy megoldották a barátnőjével és elmenekültek, úgyhogy így konkrétan végül nem, de... ja - biccentett - Amúgy azóta tartott kiállítást, ami az áldozatul esett nőknek szólt, meg felhívta rá a figyelmet, plusz támogat alapítványokat is, szóval ezért nem meséltem annyira durván tabu dolgot - tette hozzá, hogy ne érezzem úgy.
- Jézusom - pislogtam döbbenten - Hány éves volt?
- Tizenhét-tizennyolc.
- Akkor apukáddal már együtt voltak.
- Ja, bőven. Apa később amúgy találkozott a csávóval, aki Anyát bántotta, de úgy, hogy akkor is rámozdult anyámra, Apa meg úgy szétverte az utca közepén, hogy kihívták rá a rendőrt és két-három napot őrizetben volt. Jól tette amúgy - tette hozzá Szasza, teljesen őszintén, én pedig kikerekedett szemekkel hallgattam, és erre csak bólogatni tudtam - Szóval a húgom fokozottan féltve van nálunk.
- Megértem, persze. Nehogy neki is ilyen baja essen.
- Meg is ölném, ha bárki hozzáérne - közölte Szasza a világ természetességével, bármiféle túlzás nélkül - Apámmal egyszerre.
- Mesélted még, hogy egyszer majdnem kirúgtak azért, mert egy srác megcsalta Lilit és Lili sírt miatta.
- Ja, és bármikor felvállalom. Ha létezik bárki ezen a Földön, aki úgy látja a húgát, mint én akkor, és nem megy el eddig, az azt érdemli, baszki, hogy annak a volt haveromnak a helyében legyen, aki dobta a húgomat.
Elmosolyodtam, ahogy ezt mondta, mert megdobogtatta a szívem.
Akár csak az apja.
- És ezek mellett az exed még életben van - tette hozzá csak úgy, témakitérőként, ha már itt tartottunk.
- Amikor a szalagavatótokon leütöttem, a fejemhez vágta, hogy olyan vagyok, mint apukám.
- Akkor majd leütöm én, mondja ezt nekem is, komolyan fogom venni és kinyírom a faszba - válaszolta gondolkodás nélkül.
- Tetszik az ötlet - nevettem el magam halkan.
- Ez már lassan cél, nem ötlet - dörzsölte meg az arcát szórakozottan.
Mosolyogva elkaptam a tekintetem.
A beszédtémánk elindított bennem pár gondolatot, így pár másodperc múlva azokból kiszakadva szólaltam meg.
- Tudod... - hoztam fel egy témát, mire rámnézett - Pfú, ez kicsit mélyebb téma lesz, csak most eszembe jutott - láttam be zavartan elnevetve magam, mire elmosolyodott.
- Ne fogd vissza magad.
- Oké, szóval azért kérdezem ezt tőled, mert többet tapasztaltál, mint én. Most ezt Bencével kapcsolatban. Szerinted hogy lehet egy embert úgy félreismerni, hogy egy éven át nem derülnek ki róla azok, amik az utóbbi időben? Vagy változhat meg valaki ennyire? - kérdeztem őszintén, mert ezen már annyit gondolkodtam.
- Alapvetően milyen volt veled? - kérdezett vissza természetesen.
- Rendes volt. Legalábbis, én ezért kötődtem hozzá így, mert úgy éreztem, hogy segít rajtam és ellensúlyozza az otthoni dolgokat, és szeretett engem, csak egy nap elkezdett megváltozni, elhidegülni tőlem, az új barátai előtt már nem vállalt fel, nem keresett, majd közölte velem, hogy megcsalt és szakítsunk. Nagyjából ez történt, utána meg a többi. Nyilván, azt az egy magyarázatot tudom találni, hogy engem azért elvakított valamennyire a szerelem, meg amíg szeretett, rendes volt velem, csak abbahagyta valamikor, valamiért, és igazából már nem is számít ez, csak... - jött ki belőlem őszintén - Na jó, bocsánat, nem tudom, hogy jött ez most hirtelen - vallottam be, inkább nem belemenve neki jobban.
- Mondd nyugodtan.
Természetesen mondta ezt, úgyhogy vettem egy nagy levegőt, majd folytattam.
- Apukámon is azt éreztem kicsiként, hogy szeret engem - mondtam halkan - Mármint, nyilván alapvető volt. Aztán egy idő után rájöttem, hogy a szeretet nem így néz ki, sokáig tagadásban voltam, azt akartam érezni, hogy törődik velem, hogy számítok neki azért, aztán elhagyott minket, lemondott rólam teljesen simán, nem hallottam róla hét hónapig, most megjelent és megint így lelépett - csettintettem egyet - És akkor ott volt Bence, akivel kapcsolatban már nem is konkrétan az fáj, vagy bánt, hogy ő személy szerint mit csinált, mármint, nyilván, csalódás, mert nem értem, hogy bárki hogy fordulhat ki magából így, csak inkább az rossz érzés, hogy... tényleg ennyire könnyű elhagyni? Vagy hol rontom el, hogy egyszerűen csak... kiszeretnek belőlem? De talán nem is volt mit abbahagyni. Igazából csak nem értem - fakadt ki belőlem sóhajtva, elszomorodva a gondolattól, ami sokadszorra jött elő bennem az utóbbi időben - Szeretném azt hinni, hogy többet érdemlek ennél, de nem mindig tudom, mert ismétlődik, és fogalmam sincs, hogy miért.
Most talán pont azért jutott eszembe megint, mert ezen a helyen voltam.
Szasza erre rámpillantott, én pedig nem mertem ránézni, mert túl őszinte voltam.
- Tudod, hogy nem benned van a hiba azért, mert kifogtál két szar embert, ugye?
- Itt éltem, ezen a helyen, voltak barátaim, barátnőim, osztálytársaim, edzéstársaim, csapattársaim, gyerekkori ismerőseim, és mindenki ellenem fordult, Szasza - néztem rá gyenge hangon hagyva kitörni magamból - Elköltöztem innen, egy teljesen másik helyre, mert semmi nem volt, ami nemhogy itt tartott volna, nem adott volna plusz okot rá, nem tudok nem arra gondolni, hogy bennem van valami, ami...
- Elhiszed nekem, hogy nem így van? - kérdezett vissza őszintén, a tekintetemet elkapva.
Ahogy ezt mondta, nem akartam, de mégis úgy ért, hogy a szívem elhitte.
Hangosan dobogott a szívem, ahogy a szemébe néztem, annak a szemébe, aki annyi mindent felborított azért, hogy velem lehessen - bár nem fogom azt hazudni, hogy nem jutott még eszembe, hogy mindezt akkor tette, amikor még nem ismert eléggé.
Nem tudtam válaszolni, csak az ölembe ejtve a kezem, lesütöttem a szemem, mire Szasza először rajtam pihentette a tekintetét, a reakciómat nézve, majd végül sóhajtva átölelt oldalról, magára húzva, a hátamat megsimítva, mire visszaöleltem.
Ha valami igazán hiányzott, az az érzés, amit az ölelésében éreztem - biztonság és törődés.
Ezer és egy okot tudnék felhozni, amiért őt viszont nem tudnám csak úgy nem szeretni.
- Ne a szar emberek véleményére adj, Regi - szólalt meg Szasza egyszerűen, mire felemeltem róla a fejem, hogy ránézhessek - Amit veled csináltak, nem rólad mutat bármit is. Főleg nem ezeket.
- Tudom, mármint elvileg tudom, csak... - kaptam el a tekintetem zavartan - Azt hiszem, mindenkinek lesznek olyan kérdései az életében, amire soha nem fognak választ kapni. Az enyém ez, a magyarázat minderre.
- Csak ez egy olyan kérdés, ami nem rád adna választ.
- Talán igazad van - adtam meg magam sóhajtva.
Visszadőltem Szasza vállára, hagyva, hogy a szavai elcsendesítsék a gondolataimat.
Nem tudom, hogy én vagyok-e az oka annak, hogy életem nagy részében kevesebb szeretettel találkoztam, mint amennyivel szerettem volna, de egy biztos, mindez megváltozott azóta, amióta ismerem.

Miután Anya írt, hogy negyed óra múlva találkozunk a parkolóban, szép lassan felálltunk a padról és elindultunk vissza.
- Olyan szép a Hold - néztem fel az égre, ahogy Szasza felhúzott a padról.
- Rá vagy kattanva a teliholdakra - jegyezte meg halványan elmosolyodva.
- Mert egyszerűen csak szép.
És meg mert akárhányszor ránézek, Ő jut eszembe, amióta csak megismertem.
A visszaút végén már épp befordultunk volna a parkoló utcájába, amikor Szasza belassított.
Egy pár másodperce ekkor már csend volt közöttünk, az a típusú csend, amit általában követni szokott valami meglepő; mégis meglepett, ahogy megállt, én pedig visszafordultam hozzá.
Az esti fények megcsillantak a szemein, ahogy az enyéimbe néztek, mire ösztönösen megéreztem magamban azokat a pillangókat.
Éreztem, hogy miért csinálja ezt - leginkább, mert ha visszaérünk a családjainkhoz, nem tudunk ugyanúgy elköszönni ez után a beszélgetés után, mint most, még ketten.
- Köszönöm, hogy meghallgattál - néztem rá őszintén, a kis lelkizésemre utalva.
- Továbbra is rohadt jó veled beszélgetni, szóval nem volt nagy áldozat - jegyezte meg elmosolyodva, ahogy rámnézett, majd derűsen hozzátette - Tudod, bírlak - hozta fel régebbről a gödröcskéivel az arcán, mire én is elmosolyodtam.
- Én is téged.
Szasza mosolygó tekintettel nézett rám, majd ösztönösen végigpillantott rajtam, és pár pillanattal később témát váltva megszólalt.
- Most ez rohadt jó volt - mondta őszintén, halványan mosolyogva nézve, a beszélgetésünkre, meg úgy általában a találkozásunkra utalva.
- Nekem is. Igazából az előbb a "köszönöm"-öt az egész beszélgetésünkre érthettem volna.
Újra összetalálkozott a tekintetünk, majd most én szólaltam meg előbb.
- Sajnálom, hogy egy hónapja arra kértelek, hogy... tudod - mondtam ki hangosan dobogó szívvel, a tekintetemet elkapva.
- Ha te nem mondod, akkor is eszembe jutott volna, Regi, hogy ez kellene neked. Rohadt sok, ami rajtad van.
- Nem akartam a te terheddé is tenni mindezt.
- Most őszintén kimondom, ha akkor összejövünk úgy, hogy ilyen helyzetben vagy, rosszabbul állna a kapcsolatunk, mint most.
- Most rosszul állunk? - kérdeztem rá, ha már így említette.
- Szimplán csak nem foglak visszahúzni abban, hogy össze tudd szedni magad.
- Én nem akarlak visszahúzni téged - néztem rá őszintén.
- Oké, most, hogy megbeszéltük, hogy senki nem akar visszahúzni senkit... - röhögte el magát őszintén, mire én is nevettem egyet halkan - Nem vagyok veled önző, Regi, ha csak elvonná a figyelmedet magadról az, ha bármi kialakulna közöttünk, nem azt fogom nézni, hogy én mit akarok, mert azt akarom, hogy rendbe jöjj, komolyan.
Eltelt egy hónap, és emiatt a gondolkodása miatt minden egyes nappal csak jobban beleszerettem.
Ma láttam be, hogy így viszont az vonja el a figyelmem, hogy hiányzik.
- Vehetsz annyira érettnek, hogy nem személyes sértésnek veszem azt, hogy ezek után nem menne neked még egy kapcsolat - mondta őszintén.
Bizonytalanul elkaptam a tekintetem a szemeiről.
- Nem tudom, mi menne most, és mi nem - vallottam be halkan.
Szasza rajtam pihentette a tekintetét, teret hagyva az érzéseimnek, hogy kitárhassam őket, ahogyan szeretném.
- Talán azért, mert félek - folytattam, engedve kitörni magamból a gondolataimat - Annyi mindentől. Félek attól, hogy hogyan fogom viselni a dolgokat, hogy mire hogyan fogok nézni, hogy mennyi minden fog megváltozni a szememben az alapján, ahogy az események változnak, vagy hogy ha újra át kellene élnem még azokat, amik eddig nem ismétlődtek meg, hogyan fogom bírni, és mit veszítek el rajta. Olyan sok minden van, amit nem akarok elveszíteni. Mielőtt hazajött volna apukám a szülinapomon, közel voltam a boldogsághoz, és tudom, mi tenne boldoggá, de tartok attól is, hogy ha teljesülnek azok, amiket szeretnék, amiket magaménak akarok tudni, álmokból azok is átalakulnak valamikké, amiknek az elvesztésétől félhetek. Tudom, hogy ez szörnyen bonyolultan hangzik, és az is, mint valami... ketrec, egy ördögi kör, amit magamnak kreáltam, de... egyszerűen túl sok bennem most az ilyen félelem, az érzéseimtől, az eseményektől, vagy önmagamtól. Igazából ezt most először fogalmaztam meg így, most, hogy neked mondom - láttam be a hajamat megigazítva - Tényleg sajnálom, amiért azt láttam megoldásnak, ha feladlak, és ezt most nem csak, mint bocsánatkérésnek mondom, hanem tényleg, sajnálom ezt, mert nekem ez nehéz, és nem is így akartam, csak... ha félek a vesztéstől, és rólad beszélek, sokszorosan érzem mindezt. Túl sok féltenivalóm van, legalábbis én sokat érzek, minden tekintetben, de a tiedben önmagában is. És most tényleg az bizonytalanít el teljesen, hogy annyira jó este volt ez most, mégis... pont emiatt félek - jött ki belőlem őszintén, az utca köveire szegeződött tekintettel, és fogalmam se volt, mennyire lehettem érthető, vagy hogy összeállt-e minden, amit elmondtam, egy mondanivalóvá.
Nem tudtam ránézni, mert legszívesebben azt éreztem volna, hogy ezt nem is neki mondtam.
Hihetetlen, hogy az elmúlt egy hónapom összekavarodott érzelmei is hozzá beszélve kezdtek csak kitisztulni.
Szasza előttem állva hallgatott végig, majd mivel nem néztem rá, gyengéden az állam alá nyúlt, emelve egy picit a fejemen, hogy a szemembe nézhessen.
- Ha van bármi, ami miatt nem kell tartanod, Regi, az én vagyok.
- Mire érted ezt? - kérdeztem vissza hevesen dobogó szívvel.
- Hogy én se tartok attól, hogy mit hogy fogsz viselni, az érzéseidtől, vagy kábé akármitől, amiket elmondtál, még ha te így is vagy vele, attól meg pláne nem, hogy velem kapcsolatban mi hogyan alakulhatna, szóval te se tarts tőle. Lehetsz bizonytalan, csak ha végre rajtam fog már múlni bármi, és nem csak végignézem, ahogy nem vagyok ott, ahol pontosan jól tudom, hogy mit akarok csinálni, mindent meg fogok tenni azért, hogy ne legyél, mert nem kell.
- Nem akarlak visszahúzni, Szasza - ismételtem meg magam őszintén.
- Úgy fókuszálsz magadra, hogy arra fókuszálsz, hogy velem mit csinálsz - mondta ki ugyanezt Szasza egy teljesen ellenkező szemszögből, csak hogy érezzem, hogy ezt akár el is engedhetném.
- Nem, csak tehernek érezném magam, ha megváratnálak és az idődet húznám azzal, hogy nem tudok olyan tempóban haladni, mint te.
- Tudod, mi nekem a teher, Regi? - nézett rám teljesen nyíltan - Egy hónapon át az a tudat, hogy nincs rá lehetőségem, pedig rohadtul minden követ meg akarok mozgatni miattad, hogy ne csak a húgomtól halljam, hogy magad alatt vagy, miközben Márktól meg egy olyan csajra kérdezel rá velem kapcsolatban, akit le is szarok ehhez képest. Ha mindenáron engem akarsz figyelembe venni, akkor olyat vegyél figyelembe, ami igaz legalább. Azt értem, ha magad miatt nem akarsz belemenni ebbe, de én miattam nem kell - mondta egyszerűen, én pedig őt nézve hallgattam.
Ahogy egymás szemeibe néztünk, azt éreztem, hogy úgy vagyunk közel egymáshoz, hogy közben mégis távol.
Mint a telihold - felnézünk rá, gyönyörködtet, beragyogja az eget, elveszünk a látványában, mégis épp ezért érződik, ha belegondolunk, hogy mennyire messze van.
Állandó, visszatérő, mégis elérhetetlen, akkor is, ha közelinek érződik.
- Miért mondod ezt? - kérdeztem halkan, miközben olyan hangosan dobogott a szívem, hogy magamat is alig hallottam.
- Mert én nem akarlak feladni, Regi, főleg a mai után - válaszolta teljesen egyszerűen - Tudok rád várni, elengedlek, ha az kell neked, de olyan indokok miatt, hogy nem akarsz visszahúzni, hogy attól tartasz, hogy elveszítesz, meg ezek, ne idegesíts. Ha úgy érezném, hogy visszahúzol, meg hogy nem akarnék veled lenni, akkor nem beszélgetnénk erről.
- Azt hittem, hogy tovább léptél már.
- Kivel, Csehák Hangával? - mosolyodott el meglepetésemre derűsen.
- Például - nevettem el magam zavartan - Tudom, hogy van köztetek valami, mert senki nem akart róla beszélni nekem.
- Tiltsam a kedvedért? - dobta fel a világ természetességével.
- Nem, csak legyél az első, aki őszinte velem a témában.
Szasza beletúrt a hajába, majd válaszolt.
- Oké. Összefutottunk egy meccsemen, elkezdtünk beszélni, mert miért ne, találkoztunk párszor, mert miért ne, de abban a percben, ha azt mondod, tudod, hogy dobom - vázolta fel teljesen egyszerűen - Külön vagyunk már egy hónapja és egyik napról a másikra ejtettünk mindent, ami köztünk van, oké, nem fogom letagadni, hogy nyitottam más felé, de ez nem jelenti azt, hogy tőled feltétlenül elzártam magam, Regi.
- Ha van nálad a képben bárki, vagy te vagy bárkinél a képben, akkor pláne nem szeretnék megint a szétszakító fél lenni - mondtam őszintén.
- Legutóbb se te voltál az, és most se lennél.
- De én annak érzem magam.
Szasza a szemembe nézve halványan elmosolyodott.
- Ennyire hihetetlen, hogy ha lenne két opcióm, amiből te vagy az egyik, melletted döntenék?
- Igen, mert magamat nézve nem érzem azt most, hogy helyes döntés lenne a részedről.
- Ezt szerintem majd mérlegelem én.
Ahogy ezt mondta, hallottuk, ahogy a családtagjaink kijönnek az épületből, úgyhogy rövidre kellett zárnunk a beszélgetést.
- Hidd el, hogy értelek, Regi - mondta őszintén, majd egy apró, megjelenő mosollyal az arcán hozzátette - És azt is, hogy ragaszkodsz az elképzeléseidhez, mondjuk most is, velem kapcsolatban, viszont ebben ne akarj lekörözni és ne befolyásold saját magadat úgy, mint ha én tenném. Sokat segít a magadra fókuszálásban, ha tényleg magadra fókuszálsz és nem mások feltételezett érzéseivel, meg igényeivel foglalkozol, mert az enyéimmel majd törődök én, ne aggódj ezen.
Jó lehet ennyire a kezében tartania a dolgokat.
Hátralépett egy kisebbet, hogy lassan visszainduljunk a többiekhez, én viszont megszólaltam.
- Mikor beszélünk legközelebb? - kérdeztem a szemeibe nézve.
- Mikor beszéljünk? - kérdezett vissza egyszerűen.
- Nem tudom, csak... szomorú lennék, ha megint eltelne egy hónap anélkül, hogy beszélnénk - vallottam be őszintén.
- Akkor nem fog.
A kabátom ujját szorongatva a földre szegeztem a tekintetem, majd erőt vettem magamon és megszólaltam.
- Nem tudom, mennyit találkozol Hangával, de... - hoztam fel zavartan, mire rámpillantott - Egy alkalmat ki tudnál cserélni majd rám?
Szasza halványan elmosolyodott.
- Eddig a tieidre cserélgettem őt, szóval ja, asszem megoldható - válaszolta a gödröcskéivel az arcán.
- Ezt jó hallani - mosolyogtam akaratlanul.

Őszintén?
Tényleg az volt.

Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top