Ashton telefonjából üvöltetem a zenét a strandolók legnagyobb örömére. Kedves emberhez híven teszek arra, éppen kikapcsolódnának, inkább rátesze egy lapáttal, és énekelni kezdek. Nem tudom külsősöknek - zenészeknek - milyennek hat a hangom, de ahogy én hallom eléggé hamis.

A napellenzőt árnyékolóként magam mellé állítom, csak a combomat hagyom kint a napon. Szemüveggel szememen, szétengedett hajjal, bikiniben és felette egy lyukacsos pólóban, ami a térdemig ért, ordítok teli torokból.

A fiúkat nem zavarja, sőt, bekapcsolódnak. Ashton a műanyag napozóágyamon dobol, Calum a lányokat vizslatva dúdol, Michael homokvárat építve énekel, így ketten alkotjuk a „Retardált duó" - t.

Lehunyom a szemem, jobban beleélem magam a szövegbe. Keresztbe rakom a lábaimat, a fentivel a levegőben mozgok. Élvezem a Nap kellemes sugarait, melyek bőrömet csiklandozák.

Nagy csobbanásra kapom fel a fejemet. Az óceánra „kihajózott" Luke leforog gumimatracáról. A víz tükrét látom, gyűrűzik kék felszíne, a szőkeség mégsem bukkan elő. A srácok mellettem visszafojtják nevetésüket, fejük vörös. Felülök fekvő helyzetemből, előre hajolok. Egyszer csak Luke bukik fel a víz alól, köhögve. Az őt körülölelő kékséget csapkodja mérgében. Harminc méterre a parttól lába nem ér le, ezért kapálózva kivergődik. Az ő feje is vörös, csak éppen a dühtől. Idegesen csimbókos hajába túr, csakhogy a csomók meggátolják tincsei végig szántásában, ezért egy hatalmasat ránt rajta, aminek következtében ujjai között szőke hajcsomó díszeleg. Majdnem elcsúszik a vizes homokon, tekintetével szúrósan pásztáz engem. Hirtelenjében a köhögő rohamtól görcsbe ugrik teste.

Megindul felénk, útközben szétrúgja Mikey homokvárát.

- Ez mégis mi a faszom volt? - üvölti a képünkbe. Elkerekedett szemmel nézek rá, csakúgy, mint az egy kilométeres körzetünkben az összes gyermekes anyuka. - Mondjátok, ti teljesen gyökerek vagytok? Elment az eszetek, vagy mi a szent péniszem folyik itt? - hangerején továbbra sem változtat, kezdem attól félni, ha nem fejezi be az ordibálást, egy szép kis szalagcímre számíthat. „Luke Hemmings káromkodásra tanítja a gyerekeket a parton." Vagy: „Luke Hemmings - jó példával járj elöl!" - Elment az eszetek? Kint hagytok megfulladni a vízen? Arra nem gondoltatok, ostobák, mi lett volna, ha elsodródom? Vagy nem ébredek fel, és a víz a tüdőmet elárasztva kivon a forgalomból?

- Luke, nyugi, ez csak poén volt! - próbálom csitítani. Feltápászkodom, odamegyek hozzá. Megsimítom keresztbe font karját, de nem enged. Ellök magától.

- Poén? Hát, ez kurvára vicces, mondhatom! - érdesen felnevet. - Megnézném, te hogy fognád fel! Biztosan majd' kicsattannál az örömtől!

- Ne vedd már ennyire komolyan! - ismét ellép.

Válaszul felhorkan, és csalódottsággal tekintetében, lejjebb tekert hangerővel felém fordul.

- Egyáltalán, miért nem állítottad meg őket? - szemébe nézve úgy érzem, mintha késsel döfködnék szívemet.

- Hah, Summer? Ha láttad volna, milyen erősen húzott a vízbe! - nevet fel Mike. - Alig tudtuk vele tartani az iramot... Upsz. - mikor rájön, ezt mégsem kellett volna kikotyognia, már késő.

Azt hittem, mindent láttam már. Az emberi düh fokozataival szembesültem, hála édes jó apámnak, azonban ilyesfajta őrjöngést még nem láttam. Nem is kiabál. Nem tesz, pedig jobb lenne. Elfojtott hangon megszólal, mutatóujja fenyegetőn rám mutat.

- Gratulálok, Summer Black, emberben ekkorát még nem csalódtam! - keserű mosolyra húzza szája sarkát. Ajkamba kell harapnom, nehogy feltörjenek a könnyeim. Sok ez így egyszerre! Anya, Luke... Túl sok; elég volt! - Azt hittem, bízhatok benned. Erre te árulsz el a legjobban! Bennük nem csalódtam - bök Ashton - ék felé. -, már megszoktam tőlük. De hogy te hogy tehetted? Nem sül le a bőr a képedről?

Nem vágok a fejéhez semmit. Nem hozom fel Arzayleá - t, nem akarom még jobban elásni magamat a szemében. Pedig késztetést érzek rá. Velem ne beszéljen így senki, akit csak a pénze miatt használtak, ráadásképpen az illető észre sem vette, pedig a történések a szeme előtt zajlottak!

Nem mutatom ki érzéseimet. Egyetlen könnycseppet sem hagyok legördülni arcomon, ehelyett öklömbe mélyesztem körmeimet. Igyekezek minél nagyobb fájdalmat okozni magamnak, ami elterelné a figyelmemet.

A testi fájdalom jobb, mint a lelki.

Rezzenéstelen arccal nézek szemébe, és kimondom azt a mondatot, ami eddig meghatározta életemet. Nem akarok kitárulkozni, megnyílni embereknek, éppen ezért mindig elijesztem őket valamelyest. Nem voltak barátaim, közeli ismerőseim. Most is erre van szükségem. Talán fájdalmasnak fog hatni, de le kell nyugtatnom Luke - ot. Mindez az ő érdekét szolgálja, ezért igazán nem haragudhat rám.

- Hogy mérges vagy, megértem. Elvégre az életed forgott kockán. - mondom elhaló hangon. - De hogy csalódtál bennem? Ugyan! - most jött el az idő. - Nem is ismersz engem, Luke Hemmings! És soha nem is fogsz. Éppen eléggé el vagy foglalva saját magaddal ahhoz, hogy tudjam, el kell, lökjelek magamtól. Nem tudnál vigyázni rám! - a mondandóm utolsó felét nem szándékozom közölni. Mégis kicsúszik a számon.

- Nem? - szalad fel a szemöldöke. - Nem próbáltam eléggé? Nem bizonyítottam?

A fiúk síri csendben, lélegzetvisszafojtva figyelnek ránk.

- Tudod, mit? - hitetlenül felröhög. - Hagyj engem békén, Summer Black!

Mikor meghallom, azt hiszem, sokkot kapok. Szívem nagyot ugrik, azután kihagy pár ütemet. Nem akarok eltávolodni Luke - tól, mégis eddig fajultak a dolgok. Nem bántam meg semmit, amit tettem vagy mondtam. És ha ő nem érti meg, az ellen nem tudok semmit sem tenni.

- Igen. Azt hiszem, igazad van. - tartom vele a szemkontaktust. Csalódottan elmosolyodok. Nyitja a száját, mégsem mondja ki, amit szeretett volna. Lemondóan megrázza fejét, tekintetét a földre szegezi, és elsétál.

Mereven, földbe gyökerezett lábakkal bámulom azt a pontot a távolban, ahol az ég összefonódni látszik az óceánnal. Milyen békés lehet ott! Bárhol, csak innen el!

A halottak élén - a gondolatra fanyarul elmosolyodom. Veszekedésünk után úgy érzem, még jobban hiányzik anya. Soha nem töltöttem elég időt vele, amit most már bánok. Túlságosan lefoglalt, hogy azon pufogjak, nekem kell dolgoznom a családban mindenki helyett. Dupla műszakok lenyomása után, otthon hullafáradt voltam. Ha addig nem, olyankor még durvábban elutasítottam anya közeledését. Az ölelő karjait.

„Nem is ismersz engem!" - kiáltottam egyszer, mikor már tényleg elegem volt az álszenteskedéséből. Akkor próbált megpuszilni utoljára, azután magamra hagyott. Még jobban eltávolodtunk, szinte nem is kommunikáltunk. Akkor nem izgatott. Most halálosan bánom. Legszívesebben jóvá tenném, utánamennék, de emlékszem az üzenetre, amit nekem hagyott: „Egy perc a boldogság. Mulandóbb, mint az élet, ezért minden pillanatát élvezd ki!" Ezt fogom tenni. Életemben először nem okozok csalódás édesanyámnak.

Hátulról biztos karok ölelnek át. A derekamnál megragadva megfordítanak, a következő pillanatban azt veszem észre, hogy Calum nyugtató ölelésébe von, majd a napozóágyra fekszünk. Bal karjával átölel, fejemet mellkasára hajtom. Lélegzetvételei némiképp megnyugtatnak. Tetszik a közelsége, az, ahogy a hajamat simogatja, majd köröket rajzol a hátamra, a pólóm alatt. Ujjával végig szántja a gerincem mentét, amitől kiráz a hideg, és megborzongok.

- Pihenj egy kicsit. - súgja a fülembe. Engedelmeskedek barátomnak, lehunyom a szemem.

A következő pillanatban jön az álom, az enyhet adó.

Egy réten állok, magasra nőt virágok vesznek körül. Madárcsicsergés, napsütés - egy szóval: teljes idill. Koszorút fonok a különböző színű növényekből, majd a fejemre igazítom. Kellemes érzés jár át, mégis... mintha valami hiányozna. Futni kezdek; nem haladok gyorsan. Lábdobogásomra felszállnak a tarka pillangók, és elrepülnek. Egy, árnyékot adó fagyalfa alatt ül ő. Kezében könyvet tart, csak úgy falja a lapokat. A meleghez képest fekete, térdénél szakadt farmert húzott, fekete ujjatlannal, amire egy kék - fehér - szürke kockás inget vett. A ruhadarabot gombolatlanul hagyja. Szőke haja felzselézve mered az ég felé. Gyönyörű kék szemei a könyv soraira tapadnak. Összeráncolt homlokkal, nyelvével piercingjét bökögetve olvas, majd mikor meglát, mosoly terül szét ajkain. Megnyugszom. Felé futok, Luke is ugyanezt teszi. Félúton találkozunk, és ennek örömére száját ajkaimra tapasztja. Csókja édes, érzéki, úgy érzem, sohasem szeretnék elválni tőle.

Szépen lassan nyílnak ki szemeim. Arcom Calum vállába fúrom, próbálom elnyomni a napsugarakat látásom teréből. Nyöszörögni kezdek.

- Summer! - hallom Mike feszült hangját, ujjainak ropogásait.

- Hmm?

- Beszélhetnénk? - kérdezi félénken.

- Ühüm. - motyogom Calum pólójába.

Felkászálódok, majd hajamba túrva szemébe nézek.

- Én... én sajnálom. - biggyeszti le száját. - Nem akartam rosszat, csak elszóltam magam, és...

- Nincs semmi baj! - pattanok fel, és megölelem ezt a festett hajú, szemöldök piercinges nagy mamlaszt, mielőtt elbőgi magát. Jelen pillanatban mégis elgondolkozom: miért én vigasztalom őt?

- Tényleg? - dobódik fel, és ugrálni kezd karjaimban.

- Persze. Nem haragszom. - felnevetek. - Bár, ha nem bánjátok, azt hiszem elég emléket gyűjtöttünk egy napra. Én inkább haza mennék!

- Mi is ezt terveztük, csak gondoltuk, megvárunk. - mondja Ashton, és nekilát a napozószék szétszereléséhez.

„Milyen kedves!" - morgom magamban. Odalépek a fürtös mellé, hogy segítsek, majd hirtelen eszembe jut valami?

- Ki fogja kiszedni a vízből a matracot? - kérdezem ajkamat harapdálva.

- Én nem! - vágja rá Ash.

- Mi? - ráncolja a szemöldökét Michael.

- Én sem! - Calum.

- Én sem! - kiáltom.

- Mi van?! - ismétli a kérdést a piros hajú.

- Az van, drága Gordon, barátom - öleli át a vállát Calum. -, hogy rád hárult a feladat, miszerint ki kell halásznod Mr. Duzzogó matracát.

- Tessék? - értetlenkedik, mint aki lemaradt a tíz másodperce történt eseményekről. - Aki utolsónak mondja ki, azé a matraccal való bajlódás. Én nem!

Homlokráncolva nézek rá, értetlenkedésemben még a munkát is félbehagyom.

- Az előbb stoppoltuk le, te mégis mit csináltál?

- Stíröltem a csaj seggét. - megvonja a vállát. - Aztán megfordult, és egy harmincas anyuka képében nézett vissza rám.

- Fúj. - felröhögök. - Na, jól van, pedofilkám. Irány az óceán!

Mike végtagjait lógatva megragadja a kötelet, és húzni kezdi az úszógumit kifelé. Elfordulok tőle. Összeszedem a szétdobált szalvétákat és csoki papírokat egy zacskóba, majd egy szemetes keresésére indulok. Lejárom a lábamat, mire találok egyet végre - valahára. A fiúk készen várnak, mikor visszaérek.

A leeresztett matrac ott Mikey kezében, Ashton - nál az egyik, Calum - nál a másik napozóágy, én a hónom alá csapom újonnan zsákmányolt szörfdeszkámat - köszönet érte, Klum baby! -, és indulásra készen vagyunk.

Egy valamivel azonban nem számolunk. Hol van Luke? Hol van a slusszkulcs? Hol a kocsi?

A parkolóba kiérve leesett állal konstatáljuk, hogy bizony itt hagyott minket.

- Hogy kapná be! - rúg bele az egyik autó hátuljába Ash, mire a riasztó felvonít.

Elkerekedett szemmel arrébb somfordál.

- Hogy a jó péniszbe jutunk most haza? - kérdezi Calum belülről rágva száját.

- Jó kérdés. - bólint Mike. - Ezt Luke nem ússza meg szárazon!

Hát, ez vicces. Mi szívattuk meg Lucast, erre a fiúk bosszút forralnak ellene, amiért joga van megsértődni, hogy kis híján megöltük?

- Drága fiúkáim! - csapom össze tenyerem. - Nem hallottatok véletlenül a buszról?

Mindhárman amolyan „ezt most komolyan gondolod?" - fejjel néztek rám. Jobbnak látom behúzni a nyakam, és bekussolni. Hagyni a felnőtteknek, hadd oldják meg a problémát, amiben engem, ártatlan gyereket belerángattak.

- Akkor gyalogolunk! - sóhaj Ash.

- Ezt komolyan gondolod? - szalad fel a szemöldököm. - Mikor Luke tegnap elvitt hozzátok, az út autóval tartott húsz percig!

- Van jobb ötleted? - néz rám kérdőn a napszemüvege mögül, a kalapja alól. - Mert akkor szívesen meghallgatlak! Nekem sincs ínyemre végig sétálni fél Sydney - n!

- Baszd meg, Hemmings! - morgom, majd igazítok a deszkám fogásásán, és útnak indulok.

Öt perc sem telik bele, Mike máris nyafog, mert „fáj a lába!", azután kijelenti: „vinni fogsz!", majd nemes egyszerűséggel a hátamra ugrik. Sikeresen lerázom magamról, mire mindketten taknyolunk a forró betonon. Nem elég, hogy egy szál bikiniben és egy lyukacsos ruhában, a srácok úszónadrágban és pólóban sétálunk haza, nem, Mikey - nak azt is el kell intéznie, hogy a forró aszfalt szétsüsse a fenekem!

Hosszú útnak nézünk elébe, látom...

"Every time we lie awake

After every hit we take

Every feeling that I get

But I haven't missed you yet

Every roommate kept awake

By every sigh and scream we make

All the feelings that I get

But I still don't miss you yet

Only when I stop to think about it

I hate everything about you

Why do I love you?

I hate everything about you

Why do I love you?

Every time we lie awake

After every hit we take

Every feeling that I get

But I haven't missed you yet

Only when I stop to think about it

I hate everything about you

Why do I love you?

I hate everything about you

Why do I love you?

Only when I stop to think about you,

I know

Only when you stop to think about me,

do you know?

I hate everything about you

Why do I love you?

You hate everything about me

Why do you love me?

I hate

You hate

I hate

You love me

I hate everything about you

Why do I love you?"