- Ez így olyan unalmaaas! - nyafog Mikey már sokadára. - Ébresszük már fel, nem igaz, hogy megöli a poént!

Miután a négy hülye - igen, magamat is beleértve - behúzza Hemmings - et, vagyis az ötödik hülyét az óceánba, rájönnek, hogy barátjuk el fog sodródni az áramlattal egy felfújható gumimatracon, ha nem csinálnak sürgősen valamit. A felismerés után teljesen beparázva, lélekszakadva járjuk körbe a tengerparti kajáldákat - természetesen arra nem gondoluk, hogy kihúzzuk; elvégre túl egyszerű lenne, nem igaz?

Egy étteremben megszánnak minket, és mivel maga a büfé a mólón helyezkedik el, így tengeri és halászos stílust kapott. Amolyan tipikus hely, ahova a strandoló fiatalok kiülhetnek pihenni/ sörözni/ enni. Innen jö az ötlet: biztosan van kötelük.

Felfutunk a rozoga falépcsőn. Azonban a következő pillanatban meg kell torpannunk az óriási, kígyózó sor miatt.

- Pszt. Mike. - szólítom, mire napszemüvegét lejjebb húzta orrnyergén, és kérdőn pislog. - Vedd le a szemüveged, és menj oda! - mutatok a homokos part egy távolabb eső pontjára.

- Miért? - értetlenkedik enyhe grimasz kíséretében.

- Ne kérdezősködj, csak csináld, amit mondtam! - adom ki az utasítást.

Barátom kelletlenül, mégis teljesíti kérésem - na, jó: utasításom -, és lehorgasztott fejjel az általam kijelölt helyre vonszolja magát. Mikor elhalad mellettem, motyog valami „Mindig engem kell kihagyni a buliból!" - félét.

Az embertömegre kapom a tekintetem, és boldogan konstatálom: a sor háromnegyede fiatal lányból és kisgyermekes családból áll.

- Úristen! - sikítom örömmámoros hangszínnel, mire többen felém kapják fejüket. Köztük Calum és Ashton is, akik inkább arrébb állnak pár lépést, amolyan „nincs közünk egymáshoz" - stílusban. Most mentem meg a haverjukat, erre egyedül hagynak? Na, kösz. - Az ott Michael Clifford a parton? - sikongatva a gitárosra mutatok, aki elkerekedett szemmel mered rám vissza. A lányok követik példámat, kieresztik hangjukat, úgy indulnak meg szegény Mikey felé, hogy majdnem lesodornak a lépcsőn. Szerencsére időben elugrom útjukból. Igen, vannak alapszabályok, amelyeket nem lehet megszegni, csakis saját felelősségre. Ilyen például a „Ne fordíts hátat az ellenfélnek!", de a „Ha fanatikus 5sos rajongók rohannak az irányodba, azonnal tűnj el az útjukból!" is. Senkinek nem hiányzik egy kar - vagy lábtörés.

A kiszolgálóablak üresen tátong, amire nem csak én figyelek fel, hanem egy egyetemista társaság is, ami csupa fiúkból áll. Egy vörös hajú megböki a vele szemben ülő barátját, és a pénztár felé biccent. Őt szuggerálom. Majd találkozik a tekintetünk. Egyszerre indulunk meg a pulthoz, lépteink hangosan dübörögnek a fadeszkákon. Én érek oda először, de a fekete, vizes hajú - mellesleg jól kinéző, felső nélküli - srác ellök a vállával. Megtántorodom, de szerencsére sikerül a pult sarkában megkapaszkodnom. Megvetetem lábaimat, majd taszítok ezen a bunkón egyet. Én voltam itt előbb, hadd kérjek már egy rohadt kötelet! Egyikünk sem enged, acsarkodva fordulunk a pénztár mögött értetlenül figyelő néni felé. Amikor úgy áll a helyzet, hogy a srác lenyom, és kilök a kiszolgálóablak elől, karok ragadják meg hátulról, és elrántják. Ashton és Calum - egyik a fiú nyakán, másik a bal karján talál fogást - lerángatják a lépcsőről, az utolsó foknál konkrétan lerúgják, majd a mólóról a vízbe dobják, amolyan „fürödj egy kicsit, és gondold át hogyan bánunk a hölgyekkel!" - stílusban. Persze, ők papolnak az úriemberségről, mikor egy órája, a strandra megérkezve, nekem kellett cipekednem, míg őkegyelmék egy hollywoodi filmsztárként végig menőztek a partszakaszon.

Ziháltan beletúrok összegubancolódott hajamba, majd hatalmas vigyort erőltetve magamra a nénire mosolygok.

- Csókolom. Ne tessék bolondnak titulálni, de nincs véletlenül kötelük, amit kölcsön tudnának adni? - villantok rá ezer wattos mosolyomat.

- Mire az neked, kedvesem? - a hangja meg - megremeg, miközben beszélt. Melegség jár át. Nekem sosem voltak nagyszüleimet; vagyis valahol biztosan éltek/ élnek, én mégsem ismerem őket, és ennek az iszákos apám az oka.

- Hát, tetszik tudni - a tarkómat vakargatom -, betoltuk a vízbe egy barátunkat egy úszó matracon, de arra nem gondoltunk, hogy elsodorhatja az áramlat!

Felkacag, mire én is megengedek magamnak egy halvány mosolyfélét.

- Mi is voltunk fiatalok! - hátra kiált a válla felett. - Frank ki tudnád hozni a leghosszabb kötelünket? - majd következő szavait nekem intézi. - Azért tudni akarom, hogyan sült el a tréfa! - rám kacsint.

- Rendben. - adom be a derekamat vadul bólogatva, elfojtottan vigyorogva.

Mit lehet tenni? Az öregek azt mondják a mi generációnkra: romlott; mi fiatal szemmel szintén beleesünk ugyanebbe a hibába, és „elcseszettnek" tituláljuk az idősebb nemzedéket. Holott mindannyiunk belegondolhatna, a másik milyen helyzetben van, megpróbálhatná más szemszögből is nézni a dolgokat, nem csak a sajátjából... Mert igenis tartogat mindkét generáció kedves embereket, akikkel öröm a találkozás. Közülünk két fajta tinédzsert emelnék ki:

1, aki életét mindenféle balhé nélkül éli le, jó jegyeket hoz haza, mindennapjait a tanulással tölti és a nem túlzásba vitt nyalizással, kérés nélkül főz, mos, takarít, az időseket és szüleit tiszteli, ami teljesen rendben van. A tipikus „jó kislány" - erről kellene példát vennünk.

2, a lázadozó vadóc csaj, festett hajjal, káromkodik, rongál, sitten tölt néhány éjszakát, és a „nyuggereket" alacsonyabb rendűnek titulálja, állítása szerint ő az atyaúristen, csak azért, mert ereje teljében van; arról azonban megfeledkezik, az idősek mit is élhettek át - őket teljes mértékben elítélem, megvetem (poén, mégis nekik van barátjuk, jóllehet a srácok azt hangoztatják, hogy nem kell nekik ribanc barátnő; vagy csak én hallom ezt mindenhonnan, mindenkitől?)

3, olyanok, mint én - a lelki háttértől eltekintve. Szabadok, lazák, lusták, szarkasztikusak és gunyorosak, előszeretettel használják az iróniát. És most hívom fel a figyelmet, ez miért tér el az előző típustól: mert mi megtaláljuk, összekaparjuk azt a csöppnyi tiszteletet, ami belénk szorult, és tudjuk, merre vagyunk arccal a felnőttekkel/ idősekkel szemben! (Az is mutatja, mekkora „rebel" vagyok, hogy a két pontos helyre hármat írtam!)

És mégis, ugyanez jellemző a jó pár évtizeddel öregebb nemzedékre is:

1, azok a tipikusan kiállhatatlan nyanyák, akik mindenkinek beszólogatnak, pletykálnak, leskelődnek az ablakukból, fent hordják az orrukat, ami beismerem, néha engem is kihoz a sodromból... mégsem küldöm el melegebb égtájakra, hanem összeszorítom a fogaimat, és tűröm a szitokáradatot, mert belátom: ez a legjobb, amit tehetek.

2, az egykoron vadóc stílusú tinédzserekből lett jó fej nénik és bácsik, akik belátják, hogy mi nem is vagyunk „taknyos kölkök" vagy „hanyatlásnak ítélt generáció", akik a „bezzeg az én időmben..." hegyi beszédet érdemelnék, hanem simán csak fiatalok, akik ki szeretnék élvezni az élet legapróbb örömeit is (ezért többnyire butaságokat követünk el). Jókedvűek, mosolygósak és kedvesek.

Én, személy szerint, a második típussal kommunikálok szívesebben, ahol felengedhetek kicsit, megmosolyoghatom a nosztalgikus perceiket, és tanulhatok azokból a hibákból, amikből nekik nem sikerült. Bunkó vagyok, de nem hülye.

- Köszönöm. - mosolyogok a pult mögött álló nénire, aki átnyújtjaa nekem a kötelet. - Megkérdezhetem... - megakadok, de mégis kinyögöm, amit tudni szerettem volna. - Megkérdezhetem, miért van maguknak harminc méteres kötelük?

Csilingelő hangján felnevet, szeme sarkában összefutnak nevetőráncai.

- Egy tengeri témájú étteremnél azt hiszem, elengedhetetlen. Ráadásképpen, neked is jól jön! - kacsint rám ismét.

- Igen, és még egyszer szeretném megköszönni, nagyon hálás vagyok...

- Ugyan, hadd csak! - legyint félbeszakítva.

- Mivel tartozom? - kérdezem.

- Egy jó történettel, hogyan sült el a barátotok megviccelése. - mosolyog.

- Hali. - csapóik a pultnak Calum, majd csípőjével megbök. Kicsit erősebben viszonzom gesztusát, ezzel próbálom jelezni: tisztelettel bánjon a nénivel.

- Semmi gond, kedves! - nyugtat.

- Elnézést. - húzza el a száját a basszgitárus. - Szeretnék rendelni. - mondja kedvesebb hangtónussal.

- Mit adhatok? - vesz elő egy papírt és egy ceruzát a néni. Miközben a lapért nyúl, meglátom a névkitűzőjét mellkasán, amibe a March név volt gravírozva.

- Lesz egy fél literes kóla, négy hot - dog kechuppal, egy hamburger. - sorolta. - Ja! - kap homlokához. - Ashton - nak egy szénsavmentes ásványvíz, és tizenöt csokis palacsinta.

Tátott szájjal, kistányér méretű szemekkel meredek rá, ő ebből semmit nem észlel.

- Luke alszik, ő nem kap kaját. Mikey - nak is kellene valami engesztelő étel, miután így kijátszottad. - felnevet. - Mellesleg megjegyezném, találékony volt! - büszkén kihúzom magam a bók - én annak veszem - hallatán. - Szóval Mike - nak lesz két gyros és négy sült virsli. Tudja mit? - támaszkodik Calum a pultra. - Legyen még tíz palacsinta, és inkább egy literes kóla!

Most már nem bírom tovább, hitetlenül felröhögök.

- Ebből én is kapok, vagy ti szándékoztok megenni huszonöt palacsintát, négy hot - dogot és egy hamburgert, két gyrost és négy virslit? És literes kóla... mi a fenének?

- Múltkor is megitták a felét! - fontja össze maga előtt a karját durcásan.

- Hát, ez kész! - túrok a hajamba, March csak mosolyog.

- Jó. - dobbant Calum. - Kérsz valamit te is?

- Egy... hmm... pizzát, inkább nem. - rázom a fejem grimaszolva, mire Cal fuldokolva röhögni kezd. - Halat sem. Kérek szépen két kechupos hot - dogot én is. - barátom felé fordulok. - A palacsintából majd kaphatok?

- Nem. - néz rám értetlenül. Ő! Énrám! Na, ne már! Komolyan? - Kérj magadnak, azért állunk a sorban. - adja a szerinte logikus választ.

- Oké. - kiöltöm rá a nyelvem. - Akkor még három nutellás palacsinta lesz.

- Három? - vonja fel a szemöldökét Calum, mire bólintok. - Aztán ne nekem panaszkodj, hogy elfogyott!

- Veletek ellentétben nem eszek meg egy afrikai város éves ételkészletének megfelelő mennyiséget, úgyhogy ne izgulj, nem fogok!

- Ez lesz minden? - kérdezi még mindig mosolyogva March. Őszintén, hogy bírja? Cal már most az idegeimre megy, ő meg halálos nyugalommal, kedvesen, lágy hanggal felvetszi az éttermet csaknem kizabáló rendelésünket.

- Igen. Köszönjük. - March beüti a pénztárba az összeget, majd Calum rezzenéstelen arccal kifizeti. Ha én szeretnék ennyit enni, két hétig dolgoznom kellene - mert, ugye, étel vásárláson kívül a villanyt, vizet, gázt is fel kellene fizetni -, erre ő kihúzza a pénztárcájából a bankjegyeket mindenféle különösebb fejfájás nélkül. Szép az élet, és igazságos is, mondtam már?

- Egy kis ideig el fog tartani a rendelés elkészítése, addig nyugodtan megvárhatjátok az asztalnál ülve! - mutat az említett tárgyakra kihajolva a kiszolgálóablakból.

Bólintunk, majd arrébb sétálunk az éteremtől.

- Én megvárom, míg elkészítik, ti kössétek ki Luke - ot. - mondja.

- Jól van. - leugrálok a lépcsőn, elvégre augusztusban, azaz kemény négy hét múlva leszek tizennyolc, addig gyereknek számítok, hát, úgy is viselkedem. Hirtelen megtorpanom. - Mi a garancia, hogy Mike nem próbál vízbe fojtani?

- Próbálj akkor „összefutni" vele, mikor már nálunk van a kaja! - rajzol macskakörmöket a levegőbe.

Futok a forró homokban, ami igencsak égeti a talpamat. Nem vettem fel papucsot, mert miért is tettem volna? Szándékomban áll tovább rohanni, mikor egy mellkas állja el az utamat. Konkrétan majdnem lefejelem az illető képembe dugott testrészét, akire aztán dühösen nézek fel.

- Wow. Cica, mire ez az összeráncolt szemöldök? - az a feketehajú egyetemista az, akivel élet - halál harcot vívtunk a büfénél. - Nekem lenne okom mérgesnek lennem, nem neked! - felnevet. - Eléggé kemény haverjaid vannak.

- Ja. - biccentek, majd kikerülöm, és tovább sétálok. Illetve, próbálnék, ha nem kapja el a csuklóm, és ránt vissza magához. Összeszorított állkapoccsal szűröm fogaim közül. - Mit akarsz?

- Kárpótlást. - húzza perverz mosolyra a száját.

Ah, legyen! Ahányszor elhatározom, tisztességesebb életet fogok élni, egy ilyen senkiházival mindig összefutok, és meginog az önuralmam... és rohadtul átbaszom. Mit képzel, mi vagyok, egy olcsó lotyó?

„Rossz helyre jöttél, faszikám!"

Provokálásképpen hátra dobom a hajamat, széles mosolyra húzom a számat, és megpróbálok minél ostobább tekintetet erőltetni magamra. Megállás nélkül rebegtetem a szempilláimat, ami valljuk be, eléggé könnyes végbe fullad.

- Ha megvársz a nyilvános vécék mögött - tekergetem a hajam. -, kárpótolhatlak. - közelebb hajolok hozzá, a fülébe súgom. - Garantáltan ez lesz életed legjobb tengerparti szexe!

Elhajol tőlem, a szemembe néz. Vagyis a melleimre. Önelégülten vigyorg.

- Ott találkozunk. És ne késs, baby!

A jól ismert ribancos vihogás hallatva megvárom, míg eltávolodik. Egyetemistának eléggé hiszékeny szegény párája, nem mintha panaszkodnák, ez nekem teljesen megfelel így.

- Pöcs. - morgom, miközben már derékig gázolok a langyos vízben.

Lucas úszógumijához kiérve, ami eléggé messzire sodródott a szárazföldtől, káromkodom egy sort, mert nincs semmi fogantyú, amit megköthetnék. A csuklójához, meg végképp nem erősíthetem hozzá a kötelet, mert felsértené a bőrét. „Minden mindegy" alapon a derekára húzom a hurkot, elvégre az mégsem sebesedhet úgy ki, mint egy kéz. A kötél másik végét a napellenzőhöz kötöm.

Leheveredem az egyik nyugágyra. Lehunyom szemeimet, próbálok kikapcsolni. Nem megy. Most, hogy végre megszabadulok az idegesítő, de imádnivaló srácoktól anyán kattogom. Ha aznap nem alszok Luke - éknál, még mindig élne. Mennyire biztos ez? Otthon alvásom garantálná, hogy anya nem kísérelte volna meg az öngyilkosságot később? Nem.

Érzem a gombóc keletkezését a torkomban, és csak arra tudok gondolni, hogy ne gondolkodjak. A figyelemeltereléssel próbálkozom, ezért egy verset ismételgetek magamban:

„Várom a kezeim közül, hogyan folyik át a sötét idő,

S a testemet meggyötörték, rémes, fájdalmas erők.

Miért kínoz itt? Vérben, forgó szemeket néztem,

Választ nem kaphattam,

s egyre csak azt hallgattam:

"Mit képzelsz, mit tettél? Itt senki sem ártatlan!"

Kezemen és lábamon kötél van.

Megsértett emberekkel tárgyaltam,

Mert a szememben meglátták a tüzet,

de én parazsat nyelve tűrtem.

Bátor tekintettel méltatlanul csak néztem.

Bűnös titkokat őriznek, tiszta tébollyal, megőrjítenek.

Mocskos átok, köd és fátyol!

Romlott tettek, ártó álmok,

Mindent tudok, menekülni vágyok.

Ők parancsolnak, akármit is várok,

Mert mindent megtehetnek, hisz régen övék az életem,

Már soha nem szeretek, csak ők vannak felettem.

Lelkemben nem keresnek, már senkit sem érthetek meg!

Ez egy büntetés, ők rendezték a hibáimért.

S a belső énem még titokban imádkozik!

A csillagok még beragyogják az eget,

A szívem még utoljára egy jót nevet,

némán haldoklom, már nem is fáj!

Tudom, hogy nem a bosszú a megoldás.

Hangomat könnyen elfúja a szél.

Még egyszer megszólal bennem a remény,

Irigyen szúrnak meg, de már semmit nem érzek,

lábam nem mozdul kezem törékeny,

tomboló a vihar, méreg a kísértés,

s elém tárult egy hatalmas kerítés.

Félelem itatta táj,

dallama messzire kiált.

Padlóra került, napok és percek,

a homályba évek elvesztek.

Minden tönkre ment,

Dühöngő sértett emberek,

széles vigyorral nevetnek,

Fogolyként harcolok velük,

de mostanra mindenem eltűnt,

utolsó kiborult emlékek,

meg nem értett érvek,

Minden esőcsepp az én könnyem,

feladni most ezerszer könnyebb,

millió fénykép van most előttem,

vajon hová is kerültem?

Minden szavam erőtlen,

"elbúcsúzom tőletek."

Vajon így érzett ő is? Kiszolgáltatott volt, mert apám folyamatosan bántalmazta mind testileg, mind lelkileg? Elmenekült volna, ha nem jelent terhet számára az eltartásom? Volt még benne némi remény? Nem, biztosan nem. Ha lett volna benne, nem követi el ezt a szörnyű tettet. És én még azt hittem, okos édesanyám van!

„Az öngyilkosság becstelen halál, csak a gyávának kiút."

„Az öngyilkosság nem vet véget a fájdalomnak, csupán a megtört túlélőkre hárítja azt."

- Sum! - Calum hangja szakít ki az egyre melankolikusabb gondolatok tömkelegéből. - Kaja!

Levágja magát a mellettem levő, egyben utolsó napozóágyra, amit magunkkal hoztunk. Ash és Mikey pár lépést lemaradva ballagnak Cal után, ezért csak most érnek ide.

- Te! - mutat rám dühösen Michael. Védekezőn felemelem a kezeimet. - Több nyelves kaptam a mai délután, mint ebben az évben összesen. - jelenti be, majd komor arckifejezése vidámba vált, és felnevet.

- Úgy érted, mint egész életedben. - mondja Ashton. Egyszerre három palacsinta van a szájában, ezért egészen nehéz minden egyes szavát megérteni.

Michael könnyen lerendezi barátját; egy marék homokot dob rá.

- Hülye! - pattan fel Ash, szájából potyognak ki a kajamaradékok. - Tudod te, milyen nehéz kimosni a hajból? - mérgelődik, majd öklével belebokszol a gitáros karjába.

- Tehetek én róla, baszki, hogy hosszabb hajad van, mint a lányoknak? - tárja szét két kezét Mike. - Az Aranyhajban képzeled magad, vagy mi?

Ashton dühösen lehuppan a napozóágyam szélére, csaknem feneke alá temetve kinyújtott lábaimat. Motyog valamiféle „Ezt még visszakapod, Clifford!" - ot, de a végét nem hallom.

- Mike. - szólok. - Akkor nem haragszol?

- Dehogyis, hugi. - mosolyog fél gyros - szal a szájában. A megszólításra először összefut a homlokom, majd végig gondolva ellágyulnak vonásaim. Ez azt is jelentheti, hogy úgy érzi, hozzájuk tartozom, nem?

- Oké, bátyó.

Negyed órával később, egy komplett szemétkupac közepén mind a négyünk szétterülve fekszik valahol. Voltam olyan engedékeny, és felengedtem Ashton - t - alias a Szőke herceget - magam mellé, mert addig nyaggatott a „homokos lesz a hajam" dumával, míg meg nem elégeltem, és felráncigáltam. Mondjuk arra semmit nem reagált, mikor közöltem vele: a haja már most tiszta homok, akkor nem mindegy hol fekszik?

Kulturáltan unatkozunk - én, Cal, Ash -, Mike hangosan szenved és sóhajtozik. Vártuk, Lucas mikor ébred fel, hogy nevethessünk rajta egy nagyot. Így utólag belegondolva, hülyeség volt, az egész egy elcseszett ötlet, és bár hiába Ashton és Michael papíron felnőttek, az eszük akár az ötéveseké.

Egy pillanatra sem gondoltam, hogy a „Szívassuk meg Hemmings - et, elvégre egyszer élünk!" - ből az fog kisülni, ami.

Ha tehetném, visszapörgetném az időt; sajnos Hermione Granger bagolypostájával gondok vannak, ezért gondolom nem kapta meg a levelemet, és küldte el a Dumbledore - tól kapott Időnyerőjét. Átkozott madarak! A Roxfort - ban miért nem lehet postással levelet vagy haladva a huszonegyedik századdal e - mailt küldeni?

Hermione válaszáig kénytelen vagyok folytatni a már két hete megállás nélkül űzött tevékenységemet, a bocsánatkérést, majd a neheztelést. És várni, míg őkegyelme, Mr. Világsztár hajlandó szóba elegyedni egy magamfajta senkivel...