- Még mindig nem hiszem el! - nyafog Mikey tele szájjal, ahogy a popcornt tömi magába két kézzel. Természetesen a srácok az elmaradhatatlan amerikai foci meccseket nézi kiguvadt szemekkel, extra férfitársaságban. - Hogy tudtatok lebeszélni a halloweeni party adásról?

- Azt hittem, ezt már megbeszéltük. - mondja nyomatékosan Dominic... vagyis apa. Még mindig problémáim vannak ezzel a megnevezéssel, de mentségemre legyen mondva, senki nem hánytorgathatja fel nekem, hogy ne próbálkoznák. - Azt hiszem, mindannyian egyetértünk abban, hogy még egy olyan bulit nem kérünk, mint a legutóbbi. Élvezzük ki ezt! - tanácsolja.

Na, igen. Tisztában vagyok vele, mennyire elrontottam a fiúk mókázását, és Michael amilyen tapintatlan tud lenni néha, anélül, hogy rájönne, mivel bántja meg az embereket, a szemükre képes hánytorgatni sérelmeit.

Elég gyorsan teltek a napok, a hetek, s mire észbe kaptam, már a hónapok is. Mindig is úgy véltem, ahhoz, hogy egy kapcsolat túlélje a távolságot, két fél akarata kell. Mert lehet Clay túlbuzgó és elszánt, ha nem vagyok kíváncsi rá. Bombázhatom az sms - eimmel, kérdezhetek az állapotáról, avagy a tanulmányairól, ha nem kíváncsi rám, nem fog válaszolni. Úgy hiszem, ez az opció még kevésbé fájdalmas, mintha csak nyájas jó pofizás lenne a vége. Így mindkettőnknek tiszta lenne a helyzet, ragtapaszok nélkül.

De nem így lett. Elkezdtem bízni benne, ő pedig életében először gyökeret növesztett - mellém.

- Hé, mi a helyzet, szörfös lány? - szakít ki a gondolataim közül Blaine, Blanche ikertestvére.

Ahogy fölém tornyosul, csípőjével lazán a konyhapultnak támaszkodik, várakozó arckifejezéssel mér végig, ahogy azt már nem egyszer láttam e családban, olyan érzésem támad, mintha évek óta ismerném őt is. Vagy legalább ne tegnap találkoztunk volna először, mikor a West család feje, Barnard, s mint minden egyes amerikai település kertvárosbeli felesége, a tipikus kulturális ruhát viselő nejével, Brendával szállást biztosítottak számunkra. Dominic kezdetben ódzkodott az ötlettől, jobb szeretett volna a floridai tengerparton lakást bérelni, avagy a fiúk fényűző villájában letelepedni az adott alkalomra, a családnak mégis sikerült meggyőznie minket a maradásra. Habár elmondásuk szerint senkinek nem jelent kellemetlenséget az itt tartózkodásunk, illetve helyszűkében sem vagyunk a három egymás mellett éktelenkedő telekre épült hatalmas ház fedele alatt, van egy halvány sejtésem, mégiscsak Mikey volt az, aki apát meg tudta győzni a maradásunkkal kapcsolatban. Ugyanis halálosan és visszavonhatatlanul belezúgott Barnard egyik testvérének (az ikrek közül) a lányába, Blissbe - aki habár nem tudhat olyan sokat maga mögött, mégis boldog, büszke, bár elhagyott fiatalanyuka hírében áll a szomszédságban.

- Hol kalandozol? - villant rám egy ezer wattos mosolyt a második legfiatalabb a hét testvér közül. Mindig fejtörést okoz, ha belegondolok, hogy volt képes Blanche hat fiúval egyszerre felnevelkedni. Az ő állításának megfelelően csak szívósabbá tették a bátyjai, egy igazi harcost neveltek belőle, emellett soha nem volt gondja arra, hogy ki védje meg az iskola kapuin belül. Tegnap este arról mesélt, milyen bensőséges viszonya van a testvéreivel, hiszen amellett, hogy csak öt év a korkülönbség közte és a legidősebb, Benjamin között, mindig kiálltak egymás mellett, mikor a maximalista szülők elégedetlen számonkéréseire került sor.

S most már egyikük sem lakik ezen házban, lényegtelen, melyik szobába cuccolhattak volna be. A legnagyobb távolságra törekedtek mind.

- Bocs. Mit is kérdeztél? - rázom meg a fejem. Gyorsan hátat fordítok Blaine - nek, mert félek, ha még tovább nézem az arcát, a cselekedeteit, a mozdulatait, eszembe jut a húga, s Blanche - től vezetve az egész, tágas családfa. Annyira hasonlítanak, már - már egyek!

- Csak azt - nyom el egy mosolyt. -, hogy nincs kedved kijönni velünk amerikai focizni? Luke is jön, és anya azt mondta, inkább söpörjek ki mindenkit a nappaliból, mielőtt tíz férfi valamiféle kárt tenne az antik vázáiban. Szeretnél csatlakozni? - vonogatja az egyik szemöldökét, mire felnevetek.

- Ne, mi ez?! - hallatszik a tombolás első hangja egyenest Michael Clifford szájából, majd követi a többi is.

- Lyukas kezű balfék! - hőbörgi tippelésem szerint Brooks, a középső fiú, mély hangján. - Nem értem, minek kell ilyen világi szerencsétleneket a pályára állítani! Ennél még Brandon is ügyesebb elkapó. - fújtat.

- Lassan a testtel, öcsi! - csillapítja testvérét a lófarokba hátrakötött hajú fiú. - Ne tegyél elhamarkodott megítéléseket. Brandon biztosan nem kapná el. Maximum hasra esne, mert összeakadnak a lábai futás közben! - vigyorog.

- Még egy ilyen, Bryan, és megmutatom, hogy mid akadhat össze. Brandon West becsületét senki sem alázhatja meg. - kéri ki magának a második legidősebb srác, a poén tárgya.

- Ami nincs, azt nem lehet megalázni. - nevet fel röfögve a kigyúrt Benjamin, vagyis az elsőszülött testvér.

- Hm. Ez valahogy hasonlít a mi mindennapjainkra, nem gondoljátok? - csak így, hátamat mutatva a nappalit és a konyhát összekötő nyílt ajtónak, is tudom, Calum fülig érő vigyorral nézett a 5 Seconds of Summer srácaira, Luke - ra egy cinkos mosolyt villantva, a mellette elterülő Mike - kal lepacsizva, a másik oldalán nyomorgó Ashtont pedig oldalba bökve a könyökével.

Hangos fújozás veszi kezdetét a túlzsúfolt helyiségben, felnőttektől a kiöregedett tinédzsereken át mindenki kinyilvánítja az egyhangú véleményét.

- Egy újabb sikertelen passz? - forgatom meg a szemem szórakozottan, majd lehajolok, és a konyhaszekrényből egy vágódeszkával és egy tepsivel egyenesedem fel.

- Nem, az nem ilyen. Ez Blanche lesz. - mormolja grimasszal az arcán. Blaine a hátamra teszi kezét, gyengéden arrébb terel, majd egy kést vesz elő a fiókból, amit a kezembe nyom. - A fűszereket ott találod, a sütő feletti polcokon. - ismételten nekidől a pult márványos sarkának, csak a fejét mozdítja, hogy eligazítson. Csücsörítve, homlokráncolva mered egy irányba, figyelemmel kísérve a szomszédos szobabeli nemtetszés kinyilvánítását, majd futólag a szemembe nézve hozzáteszi. - Blanche és Calum.

Bólintok, mint aki máris megértett mindent. Ebben a pillanatban kék hajú barátnőm torpan be. Találkozik a tekintetünk, mire megrázza a fejét, ezzel jelezve, a fiúk hülyék. Egy széles mosollyal konstatálom, valóban rejlik némi igazság ezen állításában, elvégre, azt hiszem, nekem nem kell sem bemutatni, sem pedig elmagyarázni, milyen gyerekesen is tudnak viselkedni a fiúk, avagy egyik pillanatban felszúrni az orrukat, durcásan viszonyulni a világhoz, a másikban meg, mintha mi sem történt volna, önfeledten csinálni a... fiús dolgaikat.

- Nem igaz, hogy nem lehet szobára menni, Blanchie. - dörmögi Blaine, azonban látni lehet, nem gondolja komolyan. Szeme sarkában összefutnak a nevetőráncai, ahogy várakozóan végigkíséri húga mozdulatait, várva, miképp reagál majd a csipkelődésére.

A lány nemes egyszerűséggel becsukja a hűtő ajtaját, leteszi a felkezdett joghurtot a pultra, majd öklével egy óriásit bokszol testvére hasába. Rezzenéstelen arckifejezéssel.

- Aú! - ordít fel fájdalmasan, félig nevetve az áldozat, kezével simogatva ott, ahol barátnőm az imént eltalálta. - Szólhattál volna! - nyafogja.

- Miért is?

- Akkor nem ért volna ennyire váratlanul, és befeszítettem volna azt a csodálatos, valamint ámulatba ejtő hasamat, hogy öklöd az edzőterem által formált geometriailag kifogásolhatatlan kockáimmal fájó találkozásban részesüljön.

- Egy: pont a spontaneitás volt a cél. - néz rá furán a lány. - És kettő: ilyenkor lepődöm meg, hogy tud egy akkora tahó, mint te, ilyen szép mondatokat alkotni, mint ez.

- Egy és kettő... hogy tud egy ekkora tahó ilyen szép mondatokat alkotni... blablabla... - imitálja a testvérét Blaine, kezeit természetellenes pozícióba vágva, tipegve a konyhában, az utánzáshoz pedig idegesítő, nyílós hangszínt kölcsönözve magának.

- Majd adok én neked, te! - Blanche hangja eltorzul az erőlködéstől.

Gyorsan, könnyed mozdulattal bátyja hátára veti magát, két karját a fiú nyaka köré kulcsolva, lábaival pedig a derekát, a törzsét fogva közre. Végtagjai, mint egy veszedelmes csapda egyre szorosabban és szorosabban tartották, míg végül, mintegy a feladás jeleképp, Blaine hörögve azt mondja: „Engedj el, te idióta, megfulladok!".

- Ó, szóval elismered a győzelmem? Mondd, hogy bácsi!

- Soha! - küszködi - prüszköli az idősebbik, a végsőkig megtartva méltóságát. Kezeivel csapkodni kezd, csak úgy, vakon, hátha meg tud szabadulni a felesleges túlsúlyától, ennek a meggondolatlan cselekedetnek viszont az az ára, hogy az anyjuk kényszerül rendet tenni a két gyerek között. Ahogy Blaine hirtelen megfordul, és találomra ütlegel, kezével leveri a pult szélére tett joghurtot, aminek tartalma szétfröccsen a parkettán.

- Blanche és Blaine West! - menydörgi Brenda a küszöbön, csípőre vágott kezekkel, szigorú tekintettel, homlokán lüktető, nyakán az ordibálástól kidudorodó erekkel. Még én is megmerevedem a mozdulatban, ahogy a pulykát teszem rá a tepsire, s inkább vigyázban, lélegzetemet visszafojtva húzom meg magam. A nő mögött látom, ahogy Burke, a harmadik legfiatalabb testvér mutatóujját ajkához tartva inti csendre a nappaliban összetömörült meccsnézőket. Benjamin lábujjhegyen a bejárati ajtóhoz oson, ami, habár nyikorogva nyitódik ki, Brenda mégsem kapja hátra sárkányfejét, hogy tüzet okádjon a hangos szurkolótáborra, ami nem ment ki az udvarra, mint ahogy azt parancsolta. Benjamin összepréselt szájjal nyitja ki egészében az ajtót, és heves mozdulatokkal jelzi a többieknek, hogy nyomás, azonnal siessenek kifelé, míg nem késő. Luke, aki utolsónak hagyja el a helyiséget, lecsukja a tévét, majd egy provokáló mosollyal búcsúzik tőlem. Jóllehet, legszívesebben bemutatnák neki, avagy lehordanám, hogy merészel a sárkányfészekben bent hagyni, nem merem kinyitni a számat. Inkább szépen lassan visszavezetem a tekintetem az asszonyra, azt remélve, nem vette észre a háta mögött történő szökési akciót, és mereven szobrozva várom az ikrek kirótt büntetését abban bízva, én kimaradok az egészből.

„Hova tűnik ilyenkor Dominic, mikor szükség lenne rá?" - morgom magamban.

- Mindketten, azonnal abbahagyni, vendégeink vannak! - sziszegi az anyjuk dühösen, majd egy szempillantásnyi idő alatt erő vesz a vonásain, ismételten egy szilárd feleség, egy jéghideg ember képét mutatja. Vállig érő sötétszőkére festett haját határozott mozdulattal hátrasimítja mindkét oldalt. Közelebb hajol a gyerekeihez, de nem azért, mert nem szeretné, ha fültanúja lennék - úgy viselkedik, mint aki még csak a létezésemre sem figyelt fel -, hanem hogy ezzel tetézze a szigor mintaképét, az engedetlenség megtorolását, és mondhatni, nagyobb szintű rettegést váltson ki az ikrekből. - Ugye, ti sem gondoltátok komolyan, hogy így viselkedtek? Mi a célotok, vakarcsok, szégyent szeretnétek hozni a fejünkre? - indulatosan lehunyja a szemét. - Blanche egyszer, egyetlenegyszer mondom el, és elvárom az engedelmességet... Azonnal szállj le a bátyád hátáról, különben nem állok jót magamért! - hadarja, a mondat végére pedig egészen úgy hangzik, mintha egy vakkantással zárna. - Teljesen elment az eszetek? Blaine, világosan kikötöttem a feladatodat, le is egyszerűsítettem a borsónyi agyadnak, hát, szívem, annyira azért te sem lehetsz gyüge, hogy nem tudd kitessékelni az embereket a társalgóból, vagy mégis? Csak fel szerettem volna porszívózni, hogy aztán összetologathassam az asztalokat a hálaadási vacsorára, melyre a nagyszüleitek szintúgy hivatalosak, de ti, selejt kölykök, mindig csak beleköptök a levesembe! Vajon úgy tűnik, nem elég nekem az anyai terhelés, a görcs a gyomromban, ami azért keletkezett, mert én, veletek ellentétben bizonyítani szeretnék az apósomnak és az anyósomnak, még most is, ennyi év elteltével, hogy igenis megfelelő partner vagyok Barnard számára, az a cafka, az a szerencsétlen Barric jegyese, Ashlee is beteszi a lábát a házamba, hogy újabb és újabb konfliktusokat robbantson ki a családon belül! Bernice őrjöngeni fog... de nem, természetesen nem! Az én kölykeim még tovább rontják a helyzetet. Mégis mi az az okádék a padlómon, hm? Talán ezt érdemlem, a felnevelésetek ajándéka ez, hogy még ezt sem tudjátok megtenni a kedvemért? Miért büntet engem az ég ilyen sorscsapásokkal?! - megigazítja csípőre tett kezeit, meggyőződésem, miszerint szúrós tekintetével egy szempillantás alatt át tudna döfni.

- Majd én feltakarítom. - motyogja lehajtott fejjel Blaine.

- Nem, majd én. - szól közbe Blanche. - Elvégre, mindez az én hibám volt, én vertem le a joghurtot, illetve én hátráltattam a Blaine - t a feladata elvégzésében. Bocsánatot kérek. Természetesen én is szeretném Bernice mamát elégedettnek látni. - mondja ezt barátnőm úgy, mint akinek a fogát húzzák. Hosszú évek kellemetlen szövege ez, melyet egymástól tanultak a testvérek, a másik védelmezésére.

Mindig kell egy bűnbak. Most Blanche lett az, úgy látszik, nem volt annyi a rovásán, mint a bátyjának.

- Helyes. - biccent szilárd vonásokkal. Már majdnem elmegy, mikor hirtelen visszafordul, és ezúttal rajtam állapodnak meg szemei. - Ó, és Summer! Köszönöm neked, édesem. Te vagy az egyetlen, aki valamit is érez a dolgok fontosságát illetően, drága szívem. - egy vicsorgó mosolyt küld felém, majd már kiegyenesedett hátán látszik, mennyire felfordult a gyomra az iménti jó pofizástól.

- Akkor én... megyek is. - motyogja a fiú. Blanche semlegesen bólint, monoton lehajol, egy nedves ronggyal törölni kezdi a padlót.

Meglepő, milyen gyorsan jöhet egy személy, aki belerondít a boldogságunkba, ezen felül a kedvünket is elveszi mindentől. Régebben azt hittem, csak az én otthonom lógott ki a sorból a folytonos sírással, alkohollal és veréssel, s csak most tizennyolc év után kell ráeszmélnem, a többi ház falain belül sem épült egy, az elejétől a végéig felépített világ, megrendezett valóság. A problémák nem csak nálam jelentkeztek, másoknál is megbújtak, a kezdetektől fogva, várva a kirobbanásra. Meghúzták magukat a legkisebb repedésekben, a zugokban, a tárgyak takarásában, hogy aztán a leginkább alkalmatlan pillanatban tudjanak elő özönleni. Párunknak, mint például nekem is, nem járt ki ez a fajta pompa. A problémák mindig ott voltak, nem bújtak, arcukat nem rejtegették. A képembe nevettek.

Ahogy Blanche betanult mozdulatait figyelem, a kifejezéstelen, gyönyörű arcot, az összeszorított állkapcsot, a kidudorodó ereket kézfején, arra gondolok: lehetséges - e? Vajon lehetséges, hogy Blanche is ugyanazt gondolja, mint ami gondolattal én eljátszottam... hagytam magam játékszernek megtenni, minden egyes éjjel? Hasonlók vagyunk?

Ha nem tévedek, ez az elsőre törhetetlen lány megsérült, és nem tud egyedül lábra állni. Túl sokszor volt már része ilyesmiben; velem ellentétben nem volt ki kívülállónak átadni a cipelt súlyából, egyedül osztozkodni tudtak - Benjamin, Brandon, Bryan, Brooks, Burke, Blaine és ő.

Megosztozni a szégyenen, a szidáson, a félelmen - lehet egy gyerekből az, mint a szülőjéből? Maximalista, alkoholista...

De nekem semmi közöm Erichez. Már nincs.

- Amikor azt mondtam, bocsánat, tőled kértem bocsánatot. - mondja. - Nem hittem volna, de ezek szerint mégis volt mersze beavatni téged ebbe az egész... szarba. Az életemnek nevezett romhalmazba. Nem akartam, hogy lásd. Jobb lett volna, ha továbbra is azt hiszed... nos, az illúziót, amiben saját magad és mások családját hasonlítod össze.

- Nem, ne sajnáld. - térdelek le mellé, fél karommal átölelem. - Így jobb, hidd el.

- Ha így érzed. - ránt vállat. - Viszont kötelességemnek érzem elnézésedet kérni mindazért, ami este fog történni. Soha nem sül ki abból semmi jó, ha az egész rokonság összeül, egyszerre, egy helyen!

Azok a kertvárosi gyerekek, akik ámuldozva elbiciklizhetnek ezelőtt a hatalmas ház előtt, talán féltékenykedve, irigyen mérik végig az épületet, lefékezve a tisztára sikált járdán. De mi, akik fogolyként bent ragadtunk, tudjuk, hogy nincs menekvés. A West gyerekek rá vannak kényszerítve ennek a túlélésére, ahogyan én is itt vagyok a sok könny, és átvirrasztott éjszaka után, mert talán ez határoz meg bennünket. Ott leszünk erősek, ahol sérültünk, azok a témák lesznek közömbösek, melyek egykoron sebeket ejtettek rajtunk. Ezek határoznak meg minket, miképpen kezeljük a problémákat.

Egy család, egy ház, mégis: titkok - titkok hátán. Mi rendbe tudjuk szedni az életünket, most már tudom. Nehéz döntéseket tudunk meghozni, csakis azért, mert mi a küzdő réteghez tartozunk. Olyasvalakikért áldozzuk fel magunkat majd a jövőben, akik soha még csak nem is találkoztak a valós szenvedéssel.

De ez így van rendjén. Mert mi... én kibírom, ő viszont nem. Sokat láttam, sokat éreztem, sokat tanultam. Fel tudom használni, hiszem belém nevelték. A múltam nyomai itt virítanak rajtam, csak eddig senki sem vette a fáradtságot, hogy tüzetesebben megvizsgálja. Csak Clay, ő tudja, figyelmeztetett. Luke számára ezek a jelek láthatatlanok.

Pedig itt virítanak rajtam, a felszín alatt. Ott, ahol örökké fognak.

„Another day, of painted walls and football on the TV

No one sees me

I fade away, lost inside a memory of someone's life

It wasn't mine

I was already missing before the night I left

Just me and my shadow and all of my regrets

Who am I? Who am I when I don't know myself?

Who am I? Who am I? Invisible

Wasted days, dreaming of the times I know I can't get back

It seems I just lost track

Looking on as all of life's colours seem to fade to grey

I just walked away

I was already missing before the night I left

Just me and your shadow and all of my regrets

Who am I? Who am I when I don't know myself?

Who am I? Who am I? Invisible

Who am I? Who am I when I don't know myself?

Who am I? Who am I? Invisible

Who am I? Who am I when I don't know myself?

Who am I? Who am I? Invisible

Another day, the walls are built to keep me safe

I can't escape, it's too late"