A kábelek és különféle erősítők zsinórjai között egyensúlyozva rájövök, hogy teljesen elment már az étvágyam. Tulajdonképpen nem is tudom, miért követem Clayt. Vagy egyáltalán hova.

Kezdetben a fiú előttem vonul, széles vállait, izmos hátát figyelem, ahogy kecses járásával, macskára emlékeztető kecsességgel és könnyedséggel suhan a színfalak mögött - azzal a tipikus elszántsággal, amit meglátva az embernek még a cseppnyi kételyei is felszívódnak, miszerint az illetőnek semmi keresnivalója sincs az adott helyen -, majd hosszabb táv megtételével, emellett az idő elteltével, a rajongó sikoltásainak erősödésével egy olyan szűk folyosóra érünk, ahol meghajolva tudunk csak átmenni. A derekamban egy idő után úrrá lesz a sajgás, de nem nyavalygok. Nem akarom megadni Claynek azt az elégtételt, elvégre, soha nem lehet tudni. Valamiért képtelen vagyok neheztelni rá, holott legjobb baráti elvből ez lenne a dolgom. Egészen idáig olyan volt, mintha megjátszotta volna magát, jó fejnek mutatkozott, lazának, fesztelennek és megértőnek, azonban mikor meglátta, hogyan öleli át Blanche Calumot, egy pillanatra meginogott a pajzsa. Erőterében rés keletkezett, én pedig mélyre ástam.

Egy kis helyiségbe érkezünk, tulajdonképpen zsákutcába. Itt hallható a legjobban az odakint tomboló euforikus állapot, ezért meg merem kockáztatni, hogy pontosan a színpad alatt tanyáztunk le. Clay mit sem törődve a lebukás veszélyével, letelepszik az egyik fekete doboz fedelére. Arcán kedves, ösztönző mosoly bújik meg.

Az egyedüli fényforrás az alagútban egy, a falra felerősített sárga neoncső, amit már bőven belepett a por. A legeldugottabb, leghomályosabb sarokban szeretnék helyet foglalni, távol a kíváncsi, mégis meleg tekintetétől, ami jeges borzongásra késztet.

Ahogy tenyeremmel megtámaszkodom a doboz felületén, készülve, hogy leüljek, szédülés kerít hatalmába, és mintha egy hintába ültettem volna a gyomromat, ahonnét nincs kiszállás, érzem, ahogy bukfenceket hánynak az elfogyasztott szendvicsek bennem. Egészen a torkomban van...

- Jól vagy? - kérdezi Clay aggódva, és máris mellettem terem. - Kissé elsápadtál.

- Jól, csak... - azután eszembe jut, kivel is beszélek. Nem lehetek kedves vele, nem barátkozhatok egy ilyen alakkal, aki Calumnak a poklok poklát hozta el. Szó szerint. - Hagyjál békén! - húzódom el tőle, már amennyire az elhomályosodott látóvilágomban meg tudom állapítani, mennyire messze van a fiútól az a „távol". - Légy szíves. - teszem hozzá kissé lágyabban, hiszen mondatom még számomra is nagyot csattant. Nagyobb visszhangja volt a folyosón, mint a fejemben gondoltam, hogy valaha ilyen hatása lehet.

- Minden rendben? - ráncolja a szemöldökét, majd szemeit végig rajtam tartva hátrál, egészen addig, míg vádlijával neki nem ütközik a hangszerekkel telepakolt, lezárt ládának.

- A legnagyobb rendben. - vágom rá elszántan, holott körmeimet a combomba kell mélyesztenem, hogy ne a rosszullétre összpontosítsak.

Mindig is úgy voltam vele, hogy a lelki fájdalomnál minden jobb, ezért bántottam magam, számos módon, különféle módszerekkel. A gondolatok, ha üldöztek, elmenekültem előlük egy kicsit, ami nem segített. Hiába találtam meg a kiutat, a késleltetett ráhatás sokkal jobban kínzott, mint hogy szembenéztem volna velük akkor, míg alkalmam adatott rá. Csakhogy most, egy másik kontinensen, két halott szülővel, vagyis egy mostohával... már nem kell aggódnom. Újas fajta problémák keletkeznek, mintha csak egy gyárban címkéznék fel, a futószalagon való utazás után, kinek szánja őket a sors. A fekete tűz tengerében, ami csakis arra összpontosul, hogy velünk elbánjon, veszít erejéből, ha boldogok vagyunk, s regenerálódik a depresszió betorpanásával, a sötét emlékképekben kapálózva, már - már fuldokolva, sokkal jobb módszernek tűnik, amennyiben megszabadulunk az egyik végtagunktól. Nem engedünk a mély hívásának.

Talán ez a módszer az esetek olyan százalékában is hatásosnak bizonyulhat, mikor démonjainkkal küszködve éppen erősnek mutatkoznánk valaki más, egy „ellenség" előtt.

- Minden bizonnyal. - emésztgeti fanyar mosollyal. Ami meglep, hogy Clay még csak nem is igyekszik leplezni fájdalmát, sokkal inkább kitárja a lelkébe vezető ablakokat, és beengedi a fényt. Kiűzi a sötétséget. Mintha nagytakarítást tartana. - Tudod, soha nem értettem, honnan van neked annyi ösztönzésed világfájdalommal sétafikálni az arcodon, mikor téged védenek.

- Tessék? - sipítom pár oktávval magasabb hangon. Gyorsan szám elé kapom a kezem, nehogy felszínre hozzam a kései vacsorámat.

„Lehet, hogy Clay megmérgezett?" - fut át fejemben a gondolat. - „Túlságosan is tenyérbe mászó azzal a sunyi fejével... tudtam, hogy valami nem stimmel vele. Ennyire nem lehet szerethető!"

- Jól hallottad. - biztosít komor arccal. - Persze, hogy minden a legnagyobb rendben, ha hagynak téged ebben a tudatban élni. Tulajdonképpen, ezen csodálkoztam. Jóllehet, alig találkoztunk párszor, Blanche sokat mesélt rólatok úgy, mint az első családjáról. Igaz, rengeteget kellett győzködnöm, de mikor azzal álltam elő, hogy a csapatotok tagja akarok lenni, na de az úgy nem megy, ha netalántán valami helytelent mondok, és nem is tudom, mivel szóltam el magam, mire belement. - elfintorodik. - Nem hazudtam akkor. Az első találkozás után is élt bennem az a remény, hogy, ne adj, isten, egy következő alkalommal máshogy alakulhatnak a dolgok. Mert nem vagyok hülye, éreztem a feszültséget és, hogy valamit elindítottam a háttérben, amiért mindannyiótoknak haragudnia kell rám halálig. De nem is ez a lényeg. - megköszörüli a torkát. - Egészen aranyos lánynak tűntél, mikor először bemutattak minket egymásnak. Elbűvölő volt, hogyan igyekezted fenntartani a harmóniát és a békét mindenki közt. Mikor nem velem jó pofiztál, akkor Calumot biztosítottad arról, hogy egyébként semmi extra nincs bennem, érthetetlen okokból Blanche mégis a barátnőm lett... Nem haragudtam. Nem kétszínűségnek, sokkal inkább lojalitásnak vettem, ami minden szempontból értékelendő. Meg, ugye, én voltam az újfiú. Mindig, mindig én vagyok az újfiú. - nyomja meg a szót, keserűséget adva a csengésének. - Mégis, hiába igyekeztél minden erőddel, az úton oda és vissza volt időd gondolkodni, s holott próbáltad elnyomni a... hm, belső hangokat, az emlékeket, az ember nem szabadulhat. Van menekülőút, azt azonban mindenkinek tudnia kell, hogy halogatással, kikerüléssel egyre csak rögösebb lesz, és ugyan oda vezet vissza, mint a másik. Megkérdeztem hát Blanche - től, miért vagy ennyire letört, ha egyszer boldognak kellene lenned. Mi az, amit az életük árán is eltitkolnának? Egyáltalán: miért? Miért gondolják, hogy ez a javadat szolgálja majd? Nincs jogod megtudni az igazságot? Nem kellene tiszta lappal indulnod, ha egyszer tudják, hogy a múltad, idő kérdése, és teljesen összetör? Megnyomorít. Az őrületbe kerget. Azt mondtam: én is elvárnám, hogy beavassanak valamibe, amiről tudnak, ami rólam szól. Úgy érezném, muszáj, hogy tisztában legyek vele...

- Na, de mi alapján hasonlítgatod saját magadat hozzám?

- Azért, mert ugyanolyanok vagyunk.

- Ezt fejtsd ki, kérlek! - egy gunyoros mosoly bújik meg szám sarkában.

- Üres és összetört.

- Nem... - csak ennyit bírok kinyögni. Hangom elkeseredetten cseng, és nem vagyok benne biztos, vajon rosszullétem olyan hirtelen múlt volna el, mint ahogy jött, vagy a sokkban találtam meg azt az utat, ami elfeledtetné velem.

- Ó, hogyhogy? - nevet fel kárörvendően.

- Mert te nem vagy az. - préselem össze az ajkaimat. Nincs már hányingerem, mégis teljesen szükségszerűnek tűnik ez a mozdulat. - A múltad... nem olyan, mint az enyém.

- Igazad van. - biccent megszilárdult vonásokkal, mindazonáltal szeméből még így is képtelen kiűzni a melegséget. - Hét éves lehettem, amikor apukám rákban meghalt. Abban az időben anya már három hónapos terhes volt. Hiába hajtogatta, hogy csak én tartom benne a lelket, jól tudtam, ha nem lenne a kisbaba, már nem élne. Vagy ha igen, a legkárosabb életet. Elég szegényes körülmények között nevelkedtünk, a húgom és én, de nem bántam. Helyette a legnagyobb szeretet kaptuk anyánktól. Természetesen tisztában voltam vele, milyen mértékben túlhajszolt, megjelentek a fáradságtól szeme alatt a karikák, a ráncok, pár év alatt borzasztóan sokat öregedett, emellett még mindig feketében járt, és gyászolt. Én meg rátettem egy lapáttal. Tizenöt évesen, mikor azt hittem, hogy mindent tudok a szerelemről, hogy a legboldogabb párkapcsolatban élek, na, meg hogy a világ csupa rózsaszín, anya megkért, nem tudnám - e elhozni a húgomat, mert aznap délután tovább bent kellett maradnia a helyi kisboltban. Kelletlenül lemondtam a randevúmat, elmentem Lillyért az iskolába. Éppen a járda szélén álltunk, vártuk, hogy a lámpa zöldre váltson, mikor sms - em érkezett a barátnőmtől. Elengedtem Lilly kezét, mert válaszolni akartam, mikor is villódzva pirosból zöld lett. Lilly futásnak eredt. Az úttest közepén járhatott, mikor egy autó átgázolt rajta. A kezdetleges sokktól nem tudtam, mit tegyek. Sírva rohantam hozzá, karjaimba vettem, és pont leszartam a forgalmat, amit mi torlaszoltunk el. Csak ő számított. Az én drága, egyetlen testvérem. Lilly, aki a helyszínen meghalt. - Clay látását potyogó könnyei homályosítják el. Érzem, ahogy szépen lassan gombóc keletkezik a torkomban, égni kezd. - A következő, amire emlékszem, hogy rendőrök próbálnak elrángatni mellőle, hogy betehessék a mentőkocsiba. Egy járókelő hívta fel őket. Addig - addig hadakoztam, míg egyszer csak szúrást éreztem, majd azt, hogy a lábaim fokozatosan elgyengülnek. Alig térhettem magamhoz, egy évvel később, a baleset évfordulóján arra éreztem haza az iskolából, hogy borosüvegek hevernek szanaszét a konyhaasztalon, néhányuk széttörve, páran még épségben. Csöpögést hallottam. Az előszobából csak az ebédlőasztalra nyílt rálátás, így könnyen megállapíthattam: nem a bor az. Egyre inkább félve, remegve rúgtam le a cipőmet, a telefonomat szorongatva. Éreztem, hogy mindjárt telefonálnom kell. Ahogy átléptem a küszöbön, és balra fordítottam a fejem, szembetaláltam magam a rettenettel. Ordítva tárcsáztam... de nem a mentőket. Hanem a hullaházat. Anyukám lógott a függöny rúdjáról, a kötéltől kisebesedett nyakkal. Onnan csöpögött a vér. Réveteg, üveges tekintetét rám szegezte, mintha csak üzenni szeretett volna vele. „Ez nem a te hibád." - hajtogatta éjjelente, mikor sírva riadtam fel rémálmaimból. Ő is sírt, mindig vörös szemmel szaladt át hozzám. De tudtam, mindent én csesztem el, és ha nem lettem volna, a családom még mindig élne. Két évet folyamatos megfigyelés alatt töltöttem, ezért nem is árvaházba zártak, hanem egy elmegyógyintézetbe. Igaz, megpróbálkoztak az árvaházzal is... de ahányszor látogatóim érkeztek, mindet elriasztottam. Egyikük sem bírta a rút igazságot: ha engem örökbe fogadnak, előbb vagy utóbb végzek mindenkivel. Majd magammal is. S talán, ezúttal nem a véletlen közrejátszásával.

Néma csend áll be közénk. Clay nem szól, mert nincs más mondanivalója, én pedig azért, mert tudom, ilyen esetekben az a legjobb, ha nem kezdünk el sajnálkozni. Nem menne vele semmire, nem hozná vissza a szüleit és a testvérét. Na, meg olyasmiért nem érezhetjük magukat rosszul, amiben szerepünk sem volt.

Sajnálom - ezzel azt fejezik ki az emberek, hogy az ő hibájukból történt a katasztrófa. Ne kérjenek ezért bocsánatot. Javítani nem tudnak rajta, helyrehozni lehetetlen - akkor egy szó nem tesz semmi jót. Sokkal inkább sértő, felhergelő, mintsem megnyugtató.

- Elismerem, igazad van. - mondom végül, rekedten. Rám emeli fátyolos tekintetét, amivel a kőpadlót pásztázta, és fanyarul elmosolyodik. De ezt őszintén teszi.

- Látod? Megmondtam.

- És ezért hoztál ide? - olyan gyorsan fagy le, hirtelen azt hiszem, valami rosszat mondtam.

- Nem. - ingatja a fejét. - Én csak... lehetőséget szeretnék adni neked.

- Lehetőséget? - kérdezek vissza. - Mégis mire?

Látszólag vívódik magával, majd elszántan csettint a nyelvével, és belefog.

- Nekem már nincs családom...

- Nekem sincs. - mondom.

- De, de van. Igenis van. Egy apukád. - emlékeztet.

- Ó, tényleg! Aki elhagyott a születésem előtt.

- Summer. - sóhajtja. - Esélyed van egy második életre. Egy olyan kapcsolatra egy apával, amiről mindig is álmodtál. Nekem már nincs... mégis, életem első hét évét nem cserélném el semmiért. Nem adnám oda az együtt töltött időnket senkinek sem. Életedben egyszer kerültél közel a mostohaapádhoz, halálának utolsó óráiban.

- Azt hiszem, gyónt. Tiszta vizet akart önteni a pohárba, még mielőtt elmegy.

- Így ismerted meg az egyik nézőpont. Na, de mi van a másikkal? Arra nem vagy kíváncsi? - noszogat.

- Miért érdekel ennyire?

- Mondtam már! Szeretném, ha újrakezdhetnéd. Nekem erre nem volt lehetőségem, a reményt végképp elveszítettem tizenhat évesen, a szeretteimmel együtt. - mondja. - Azt szeretném, ha más nem, legalább ez maradjon meg benned. Rólam.

- Miért ma...

- Az apád azért hagyott magadra, mert félt. Volt tapasztalata, múltja, voltak emlékei... ő is ugyanúgy volt gyerek, mint te meg én, azután felnőtt. Tinédzser korában, mikor végleg elment otthonról, hogy a saját lábán álljon meg, ne pedig a nagyravágyó testvére és a bűnöző apja mellett kelljen sorvadnia. Az embereknek megvan a maguk véleménye, még akkor is, ha te a legmesszebb állsz attól a személytől, aki megbánás nélkül végzett öt ártatlan gimnazistával. Nem akart ilyen lenni, rettegett. Hiszen benne voltak a gének... Miután teherbe ejtette édesanyádat, úgy öntött, mindenkinek jobb, ha tovább lép. Végképp nem akart ártani a gyermekének és a feleségének sem.

- E... ezt ne... m tu... tudtam. - rebegem.

- Persze, hogy nem. Tudod, miért szeretik az emberek az életüket sötétben leélni?

- Miért?

- Mert nem látnak messzire. Gyakorta még az orruk elé sem. És ameddig nem látnak, megvan rá a sanszuk, hogy ne is emlékezzenek rá, illetve jusson eszükbe egy pár kellemetlenség. - Clay lassan feláll, kiropogtatja az elgémberedett csontjait, majd megnézi az órája számlapját. - Mennünk kellene. Kezdődik a koncert.

- Nem maradhatnánk még egy kicsit? - harapom be a számat. - Így olyan kellemes.

- Hogy most már nem kell utálnod?

- Eddig se kellett. Vagyis, na. Csak akartalak. De nem tudtalak. Most már nem is szeretnélek.

- Megtennél nekem egy szívességet? - kérdezi a szemembe nézve. Lassan bólintok. - Megkérdeznéd Luke - tól, ki az apád?

- Dominic az. - mondom, mire Clay homloka felszalad. - Legalábbis, az hiszem. - nyögöm zavaromban. Mi van, ha totálisan mellétrafáltam?

- Honnan tudtad? - esik le az álla, mire kissé megnyugodok. Ezek szerint jók az ösztöneim.

„Ez mást is jelent, Summer, te is tudod..."

- Azt hiszem, valahol mélyen mindig is éreztem. - vallom be. Majd hozzáteszem. - Beszélek vele, ígérem.

Kedvesen elmosolyodik. Nyoma sincs többén annak a fiúnak, aki egész életét végigszenvedte, és megtanulta elveszíteni a számára legfontosabb embereket. A mosolygós srác áll előttem, akitől új esélyt kaptam, holott meg sem érdemlem. Eleve arra sem voltam méltó, hogy hozzám szóljon.

- Tényleg menjünk, Summer. Kellene. - indul meg az ajtó felé.

- Te jól leszel? - szalad ki a számon, ahogy feltápászkodom.

Hirtelen lefagy, kimérten fordul meg.

- Úgy gondolom, a szerelem nem minden. - fintorodik el. - Először sokkal inkább magunkat kell megtanulnunk szeretni, mint a másikat. Nem várhatunk arra, hogy valaki más visszaadja azt, amit elveszítettünk. Bizonyos űrt képesek az emberek befoltozni egymásnak, de a legnagyobbakat sajnos nem.

- Ezt hogy érted?

- Érdekel, miért segítettem neked? - ignorálja a kérdésem. - Mert részben magamra emlékeztettél... De, volt ott még más is. Azt akarom, hogy szép emlékekkel emlékezzenek majd rám, ha elmegyek. Átérzem, milyen az, ha valaki meghal, és te tudod, az utolsó mondatod az volt, hogy gyűlöllek. Vagy valami hasonló... Szeretem Blanche - t. De magamtól undorodom. Még mindig, ennyi idő után is; képtelen vagyok felejteni. Azt szeretném, ha boldog lenne, Calummal.

- Honnan...

- Mikor találkoztam az ikrével, Blane - nel, azt kérdezte: én vagyok - e az a Calum, akiről a húga megállás nélkül áradozik? - tehetetlenül széttárja a karját. - Hát, nem én vagyok. Ezért kell elmennem.

- Nem is az, hogy kell. Szeretnél elmenni. - állapítom meg.

- Soha nem bírtam hosszabb ideig egy helyen. - ért egyet velem. - Az incidens után biztosan nem. Azt hiszem, ez onnan gyökereztethető, mikor két évig egy nyamvadt fehér szobában bámultam a mennyezetet, és fekete pacákat elemezgettem.

- Nem fér a fejembe, hogyan lehet egy fröccsenés egy pillangó. - húzom el a számat.

- Az egy autó, ami készül elütni. A sofőr részeg...

- ... a következő kártyán pedig valaki öngyilkos lesz. - fejezem be helyette.

Cinkosul - büszkén - elmosolyodik.

- Megadtam a számomat Dominicnak. Már, ha szeretnél felhívni, egyszer. - rántja meg a vállát látszólag hanyagul, holott süt róla, hogy fontos lenne számára.

- Mindenképpen. - biztosítom.

- És kérlek, beszélj vele. - nyomatékosan néz a szemembe, azzal megfordul. Távozni készül az életemből. - Ó, még valami! - fordul vissza kissé bohókásan. - Gratulálok... hozzá. - biccent felém. Értetlenül meredek rá. - Mindig úgy terveztem, ha nekem lesz, olyan nevet kap, ami különleges jelentéssel bír. Clay. - húzza el a száját. - Azt jelenti: halandó. Borzalmas! - rázkódik meg teátrálisan, mire felkuncogok. - Nem utolsó sorban. - emeli fel a mutatóujját. - Ne feledd, engem bármikor kereshetsz. Segíteni fogok. És a döntés, amelyet muszáj lesz meghoznod... emlékezz: csak akkor maradj, ha képes vagy magadat is szeretni. Apukád jelleméből kiindulva azonban úgy hiszem, kétségeid vannak ezzel kapcsolatban; tanultál a múltadból. Akárhogy is legyen, tudom, hogy helyesen fogsz cselekedni!

Pontosan. Irigylem azokat, akik nincsenek tisztában a jövőjükkel.

S akik nem léptek ki a fényre. Egyre jobban zavar... zavarok.

„Mire gondolt Clay? Mihez gratulál?"

„I'm breathing in

And breaking down

I feel my time is running out.

The fire in my heart will burn me to the ground.

I did my part, I tried my best, the things I'm fighting to protect

Always shatter into pieces in the end.

Oh

I'm broken and im barely breathing.

I'm falling cuz my heart stopped beating.

If this is how it all goes down tonight

If this is how you bring me back to life...

Woa-oh woa-oh

This is what it's like when we collide

Woa-oh woa-oh

If this is how you bring me back to life...

I'm up in blood abundant dry

My heart's been beating all the time

To help this broken body live another night.

Battlecry it's damage done.

Who has lost and who has won?

Who will be there when my life support is gone?

Oh

I'm broken and im barely breathing.

I'm falling cuz my heart stopped beating.

If this is how it all goes down tonight

If this is how you bring me back to life...

Woa-oh woa-oh

This is what it's like when we collide

Woa-oh woa-oh

If this is how you bring me back to life...

I'm breathing

We lost all feeling.

I'm barely breathing

Still holding on.

I'm broken and I'm barely breathing.

I'm falling cuz my heart stopped beating.

If this is how it all goes down tonight

If this is how you bring me back to life...

I'm broken and I'm barely breathing.

I'm falling cuz my heart stopped beating.

If this is how it all goes down tonight

If this is how you bring me back to life...

I'm broken and I'm barely breathing.

I'm falling cuz my heart stopped beating.

If this is how it all goes down tonight

If this is how you bring me back to life..."