Luke, mint aki az idő rövid leforgása alatt, csupán másodpercek elteltével megunná nyoma vesztett buszsofőrjük menetirányát követve történő fellelését, szép lassan, somfordálva a kezem után nyúl, majd nemes egyszerűséggel azt hazudja, mi megnézzük Steve - t picit távolabb, a kopár, sivatagra hasonlító, berepedezett földű terület távolabbi szegletében, valahol a kéken csobogó, kellően vastag medrű folyó közelében. A saját testét kínként megélő Calum, a legjobb barátom, egyben lelki roncs szerepében nem fog gyanút, ebből értetődik, Ashton, aki a fiúk közül leginkább próbálja szemmel tartani a őt, és empatikusan viszonyulni fájdalmához - amire Luke esetenként képtelen, mondván: ha szabad öt percre tesz szert, azt a barátnőjével, azaz velem töltené szívesebben, nem pedig hallgatná Calumot, ahogy frissen szerzett, valamint régi sebeit nyalogatva kiadja a benne felgyülemlett feszültséget. Úgy gondolom, az éjnek évadján, álmaiból felvert Michael meg a legkisebb figyelmét sem szenteli párosunknak, örül, amennyiben képes rákényszeríteni magát szemei nyitva tartására, nem alszik el állva, akár egy ló.

Ujjainkat összekulcsolva a legkevésbé szem nyújthatunk szürreális látványt, ahogy éppen egy szál bugyiban és barátom elnyűtt pólójában feszítek, oldalamon Luke - kal, aki a Suzie és Tekergős pizsama felsője fölé az egyik piros - fekete ingét kapta fel gyorsan, még az indulás előtt. Ezt azzal indokolta, amikor a lesifotósok rajtakapják a semmi közepén sétafikálni, nem az ő fenekével lesznek tele a tinédzserek nagy csoportjának érdeklődését megcélzó bulvármédia - felületek, s mikor erre kerül sor, óvatlanságomért Luke nem ugrik elém, hogy takarjon, sokkal inkább a távolban fog állni, röhögni, mélyen fontolóra véve, ne örökítse meg hátsó felemet ő is, feltöltve a kezelt internetes oldalaira.

- Tudod, Luke, te még mindig alsó nélkül hordod a nadrágot. - emlékeztettem barátomat egyik alvási nüánszára, míg arcomra öntöttem a győztesek vigyorát. - Egyébként is, Szörny Rt. - s mamuszban nem jártatnám a számat!

Vette az adást, én pedig képtelen voltam elismerni, helyesesen tette, holott kezdtem volna felkészülni a „háborúra". De, azt hiszem, a sors, a mindenható, vagy akármi is irányít bennünket ebben a semmirekellő, már - már röhejes játékban, hogy a lényegre kitérjek, most az egyszer jónak látta elkerülni az újabb akadályok elénk hányását, amikben felbuckázhatnánk. Látja, milyen elcseszettek vagyunk. Egy ártatlan játék is vérengzéssé fajulhat, a mi szabályainkkal, a mi részvétünkkel.

Mégis, ha ez kell ahhoz, igaz emberek vegyenek körül, számíthassak rájuk, tudjak támaszkodni, merjek bízni és feltétel nélkül szeretni, nem szeretnék az emberek normalitástól szőtt illúzióáradatába csöppenni. (Függetlenül attól, a véleményem ez ügyben rendületlen: Luke Hemmings igenis megérdemelne magának egy érzelmileg stabil lányt, nem valaki olyasfajtát, kinek nehezére esik magára erőltetni a társadalmi normák megkövetelte illedelmes szokásokat. Ezalatt értem például azt, ne változtassam a nézőpontomat elhamarkodottan, egy esemény, elcsúszott történés árnyékában, arra alapozva közeli jövőm alakultját, megpróbálva eltaszítani azokat az embereket, akik ismernek. Az ismeretség nem feltétlen rossz.)

- Mondd csak, Luke. - köszörülöm meg a torkom, a fiú felé sandítok óvatosan, ahogy megkísérelek nem elakadni a buckák hálózta talajon, a félhomály nehezítésével. Bátorítóan bólint, jelezvén, folytassam. - Miért én?

- Tessék? - szalad össze a szemöldöke.

- Úgy értem, nagyon jól tudod, ki is vagyok valójában. Tisztában vagy a múltammal, a jelenemmel, még a jövőm szerves részére is rálátásod van, mégis itt vagy, mellettem... nos, én pedig... nem értem, hogyhogy nem lettem még elhagyva. Ennyi idő után.

- Te nem vagy normális! - nevet fel kényszeredetten, hangjában mégis felfedezhető a kezdetleges meglepettség, ami pár másodperc alatt nehezteléssé fokozódik.

A folyó, amiről Luke mesélt, tényleg olyan csodálatos, mint állította. Amint meglátom a csobogó áradatot, még így is, az éjszaka közepén, hatalmába kerít egyfajta megmagyarázhatatlan nyugalom. Elengedem a mellettem toporgó srác kezét, aki, gondolom, azon agyal, mennyire buggyantam meg, illetve, miért pont ilyenkor, a legelhavazottabb hónapjai egyikében jut eszembe a kérdés, az esetleges összezördülést azzal nehezítve, napi szinten alig látjuk egymást, jóformán fél órácskára. Sehogy nem jutna idő a problémáink megbeszélésére, hosszútávon az pedig felettébb ártalmas. Ezek a kétségek mégsem az én vállamat nyomasztják, miután megcsodáltam távolról a holdfényben csillogó felületet, megdörzsöltem a szemeimet, biztosítva az elmémet, mégsem álmodom ezt a magával ragadó látványt, egyre nehezebb legyűrnöm a víz bennem keltette vágyat. Hívogató csobogásával, ahogy a sodrástól kísérelve neki - nekiloccsan a szikláknak, még inkább vonz. Nemcsak a látvány, a hang, hanem a belőle áradó frissesség és nyugalom, amit kénytelen vagyok a felhőtlen léttel azonosítani.

Úgy döntök, megéri a tüdőgyulladás kockázatát, ha most térdig belegázolok, majd nemes egyszerűséggel elmerülök benne, csak egy pillanatra, mindazonáltal ott motoszkál tudatom legmélyén, akkor mégsem vélekednék ilyen könnyedén róla, siklanék át felette lehunyt szemmel, amennyiben hosszas betegeskedés után az orvos diagnosztizálná nálam.

- Nyugodtan menj bele, nem hideg!

Beleegyezést várva hátrapillantok a vállam felett a lazít ácsorgó fiúra, halvány mosolyra húzódik szám sarka, ahogy látom, a vigyorát fojtja el. Lélegzet visszatartva sétálok a folyóhoz, nyelvemet rágom. Lekapom lábamról a sebtében ráaggatott cipőt, először csak a lábam ujját mártom bele, megbizonyosodván a víz valódi hő fogáról.

Azonban egy óvatlan pillanatomban Luke a hátam mögé settenkedik, és mikor fél lábon ugrálva rángatom le a másik pár Converse - met, a derekamat megragadva belelök a sekély, talán combközépig érő csordogáló mederbe. Szerencsére sikerül belemarkolnom az inge ujjába, amire, az arckifejezéséből ítélve nem számított, magammal rántanom.

Pontosan a Hold nagy kiterjedésű vízképébe sikerül belefordulnunk. Köhögve, prüszkölve bukok fel a felszín alól, megátkozva a pillanatot, amikor is mindkét kezem foglalt volt, nem tudtam befogni az orromat. Ennek köszönhetően a járataim színültig teltek iszappal keveredett édesvízzel.

A fiú önfeledt kacagása üti meg a fülemet, majd megérzem, ahogy hozzám akar bújni, arcát a vállamba temetve, én azonban ellököm magamtól a közelítő karokat.

- Hagyjál! - emelem fel a mutatóujjamat, de hiába hátrálok, követ. - Figyelmeztetlek, Hemmings. Még egy lépés, és...

- És mi lesz?

- Hó, nem tetszik a pajkos csillogás a szemeidben! Mit szeretnél?

- Csak egy csókot a legszebb lánytól. Olyan nagy kérés ez?

Karomat, amivel a felszínt szántottam, hátha könnyít a haladásban, megragadja, a mellkasához ütközöm heves rántása kíséretében. Teljesen rápréselődöm, egy pillanatra még a szívverése is észlelhetővé válik a nagy közelségnek köszönhetően. Elpirulok.

- Jaj, de édesen kivörösödtél, Summy. - kuncog. - Tán elfelezetted, ennél intimebb helyzetbe is kerültél már velem?

- Luke Hemmings, akinek csak a szája nagy. - öltöm ki a nyelvem incselkedve, mire teljesen ajkaimra tapad.

Heves csókolózásba kezdünk, helye sincs a finom puhatolózásnak és gyengédségnek, ez sokkal inkább a helyzet fokozta vágytól válik tüzesebbé, szenvedélyes vonzalommá, amely egyikünket sem engedi kicsusszanni karmai közül. Talán jobb is, sőt! Luke a derekamon gyűrögeti testemhez tapadt ruhadarabot, én a tarkójára simult nedves tincsekkel játszadozom. A karjába kap, úgy sétál ki velem a partra. Egy rövid időre sem szakadunk el egymástól, mintha csak a hajlandóságon alapulna ennek miértje - márpedig én nem vagyok hajlandó -, az ölébe ültet, majd érzelmeink lecsillapodásával hatalmába kerít a lelkesen verdeső pillangóim tudata alhasamban, a tény, milyen mértékű szerelmet vagyok képes egyetlen szőke, kék szemű srác iránt táplálni, és csókunk valami egészen mássá, érzékivé alakul át, mintha a gondolataimban olvasna.

- Akarod tudni? - szakad el hirtelen.

- Mit?

- Hogy miért éppen te.

Némán bólintok.

- Tudod, minden az első találkozásunkkor dőlt el. - halvány mosoly fut át az arcán az emlék megjelenésével. - Fogalmad sincs, milyen mérhetetlen szintű pánik kerített uralmába, amint megláttam a partra kifelé sodródó, eszméletlen testet, amit a víz nyaldos. Gondolkodni mentem oda, egyszerűen... csak az óceán sós illatát érezni az orromban, kiszellőztetni a fejem, mikor is nem tudtam többé a saját magam generálta, sekélyes problémáimra gondolni, csak az érdekelt, legyél életben.

- Hisz azt sem tudtad, ki vagyok! Simán lehettem volna egy sorozatgyilkos, akinek a halálával fellélegezhetne a világ. Erre miért nem gondoltál?

- Gyilkosok minden másodpercben kerülnek ki közülünk, manapság viszont az olyan szeretetre vágyó tiszta lelkek, mint te, ritkák. Na, de befejezhetem, te lány?

- Csak tessék.

- Pffh. Köszönöm. Tehát. Gondolom, nem lepődsz meg azon, ha azt mondom, nem szoktam még hozzá a külvilági élettől elszigetelt, fájdalmat sugárzó barna szemű szörfbajnokokhoz, akiknek azon felül, hogy tippjük sincsen kilétemről, eszük ágában sincs megköszönni, amiért megmentettem őket a fulladástól, sokkal inkább számon kérnek, miért nyomkodom a mellkasukat, illetve hogy merészeltem az ő lélegző, törékeny testüket egy tárgy, történetesen egy deszka elé helyezni.

- Látom, maradandó volt a találkozás. Ilyen szívhez szóló első benyomást még Michael titkos ponyvaregényeiben sem olvashatok minden nap. - ugratom.

- Kikészítesz. - sziszegi, mégis, szeme sarkában összefutnak nevetőráncai. - Valóban, kezdetben megvolt a rólad alkotott képem, de minden negatívum, ami felhalmozódott bennem, nemes egyszerűséggel tovaszállt, amikor az apádról... vagyis Ericről - korrigálja gyorsan. - beszéltél. Az a fajta rettenet, a borzongás, ami a szavaidtól átjárt... elképzelni sem tudtam, hogy voltál képes közel tizennyolc évet ott tölteni, a családot eltartani, iskolába járni, emellett tetetni, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Aznap nem a szánalomtól vezérelve kértelek meg, hogy gyere el hozzánk, aludj ott. Egyszerűen, azt hiszem, megijedtem.

- De mégis mitől? - szalad fel a szemöldököm.

- Hát, attól, hogy bántódásod esik. Mintha az egész fizikai fájdalmat okozott volna képtelen voltam belegondolni, mi minden várhat rád otthon, pláne azután, elvesztetted a szörfdeszkádat...

- Igen, mindig mindent meg kellett becsülnöm. Alapjában véve nem voltunk annak idején rászorulva a nehézkes életmódra, mindössze azután csúszott ki a kezeink közül az irányítás, miután alkoholproblémái lettek. - magyarázom kellemetlenül fészkelődve, elvégre régi, mára már darabjaira hullott családom anyagi helyzete nem olyasvalami, amit barátommal beszélnék meg a legszívesebben. Legfőképpen nem egy olyan tehetős fiúval, akinek minden kívánságát lesik, a szavára minimum heten ugranak a stábjából. Ilyen körülmények között nem értheti meg, min mentem keresztül. - Mindegy is... ami elmúlt, elmúlt. Nem tudunk rajta változtatni.

- Akkor miért érdekelt ennyire, mit gondoltam rólad?

- Nem tudom. - rántok vállat. - Fúrta az oldalam a kíváncsiság. Megfordult párszor az is a fejemben, nem lehet, hogy ezt a kapcsolatot elhamarkodottan kezdtük el, hiszen könnyedén átsiklottunk az olyan dolgok felett, mint a randevú eshetősége, ezen kívül...

- Summer. - fogja közre arcomat, mire belém szorul a szó. Olyan érzésem támad jég kéken csillogó íriszeibe merülve, mintha ma este különösen szomorú dalok megírására lenne képes. Ez az este az övé, mintha inspiráltságot látnék megbújni tekintetében, de... ki tudja. - Attól még, hogy ezek az alap dolgok kimaradtak, nem jelenti azt, hogy ez - mutat kettőnkre. - ne lenne igazi és komoly. Tudod, akárhányszor viaskodsz a démonjaiddal, elég feltűnően teszed. Tökéletesen tisztában vagyok vele, mit gondolsz a viszonyunkról, hol vannak kétségeid, mennyire tartod magad lojális félnek, és ez tetszik. Rohadt jól tudom, még most is azért kell harcolnom nap, mint nap, hogy velem maradj. Ne! Ne ellenkezz, felesleges.

- Te... úgy érted...

- Talán rosszul értelmeztem a jeleket? - vonja össze szemöldökét, amitől nevetséges látványt nyújt. Biztosan nevetnék is, ha nem éppen a sírás határán egyensúlyoznék.

Átható szemeivel lelkemig hatol, úgy méreget, mint aki azt szeretné elhitetni velem, ha most letagadom, nemmel válaszolok a kérdésre, hazudok a lényemnek is. Mintha kérné, legalább önmagamat ne csapjam be.

- Hé! Nincs semmi baj. - szorít a mellkasához, amint elfátyolosodik tekintetem, szemeim csípni, torkom égni kezd. - Szeretem a kihívást, legalább nem hagysz ellustulni. Na, ne itasd az egereket! - kéri játékosan. - Mi a baj?

- Az a baj, hogy még ebben a rohadt helyzetben is neked kell vigasztalnod engem! - fakadok ki. - Szerinted megőrültem? Lehetséges, az egyik nap még nem észlelem a tüneteket, majd a másik reggelen teljesen elborul az elmém, és a saját gondolataim szolgáltatta sötét menedékben meghúzódva, kuporogva szakad el minden szál, ami összeköt a világgal?

- Maximum hülye vagy, nem dilis. - mondja ezt a legnagyobb könnyedséggel, amitől, jóllehet, oldódik a bennem keletkezett görcs, mégsem tudok olyan könnyen tovasiklani azon, ami már korábban szöget ütött a fejemben.

Egy darabig némán ülünk így, átázva, egymásba kapaszkodva, a némaság leple alatt bujkálva. Nem tudom, miért kezelem úgy, mintha megállna az idő, elveszne a fájó, mázsás súly mellkasomról, míg Luke szívverését hallgatom, minden esetre segít. Azt hiszem.

- Aggódom Calum miatt. - böki ki végül.

- Hogy érted?

- Csődöt mondtam! A legnagyobb pácban hagyom magára, mert képtelen vagyok elmondani neki, mennyit jelent számomra a barátsága.

- A szavak nem feltétlen árulkodnak szeretetről. Van, hogy megformálva máris elveszítik jelentésüket. Tettekkel bizonyíts, ne vacak monológokon törd az eszed! - motyogom pizsamájába.

- Summer?

- Ha most azt mondod, szeretsz... - kezdeném, de félbeszakít.

- Jó, annyira ne szállj el magadtól, légyszi. Csak annyira szeretlek, mint a többi barátnőmet. - vigyorog. - Nem, most komolyan. Nem gondolkodtál már... nos, Cal zsánerén?

- Zsánere? - prüszkölöm. - Öhm, nem akarlak megsérteni, de ha a srácnak én is tetszettem, elég jó ízlése van. - húzom az agyát.

- Mégis mivel sértenél meg? Ez csak azt jelzi, ennek a srácnak - mutat végig magán, szándékosan az én szavaimat használva. - jó ízlése van. Szóval maradhatsz. Szívesen.

Hangosan fújtatok.

- Viszont nem így értettem, hanem... mi a fajtája?

- Nos. Azt gondolom, Calum határozottan ember.

- Te ezt élvezed? - csattan fel.

- Teljes mértékig. - vigyorgok. - Na, mit szerettél volna kérdezni?

- Nem lehet, hogy... hogy Calum... neki nem... nemcsak a lányok tetszenek? - veti fel, nekem pedig olyan hirtelen marad tátva a szám, szinte érzem, ahogy koppan.

- Megártott a Nap? - kísérelném megfogni a homlokát, de elkapja a csuklómat.

- Nem hiszel nekem? Pedig vele különösen összemelegedett az utóbbi időben. Én ott voltam, láttam! Gyere, megmutatom!

Úgy látszik, nemcsak a képek, a beszélgetések is lehetnek szürreálisak.

„People don't become gay, bisexual, pansexual, transexual. People just fall in love with another person."