„Kétféle boldogság van az életben: szeretni és szeretve lenni." Akinek mindez nem adatik meg, szörnyű dolgokra képes. Mert a boldogság nem állandó. Egyik pillanatban még itt van, a két kezünk között szorongatjuk, így próbáljuk maradásra bírni, hogy örökké velünk maradjon. De amilyen gyorsan jön, még gyorsabban megy. Megtalálja a rést összezárt tenyerünkön, és kiszökik. Ilyenkor várnunk kell, hogy újra kopogtasson az ajtónkon. Néhányunkat meglátogat egyszer - egyszer a földi élet során, de vannak, akik soha többet nem ízlelhetik meg ízét.

Olyan, mint a remény. „A remény hal meg utoljára." - És mi van akkor, ha meghalt? Úgy érezzük, nincs maradásunk, véget kell vetnünk szánalmas sínylődésünknek.

Néha elgondolkozom, miért történik mindez? Miért érzünk fájdalmat? Miért kell mindezen keresztülmennünk? Bizonyítás szempontjából? Hogy megmutassuk az életnek, akárhányszor tipor minket porba, veszi el minden reményünk és boldogságunk, mi fel tudunk állni, és újult erővel visszavágni?

Ez lenne az élet értelme? A tűrőképesség kialakítása?

Mi van akkor, ha az ember nem bírja tovább? Meghal...? Igen, meg.

De nem természetes úton, maga vet véget életének.

Ezért is vagyok olyan hálás, és szeretnék köszönetet mondani neked, Élet, amiért elvettél mindenemet!

Reggel nem Luke Hemmings ölelő karjaira, sem bújására kelek. Nem is a melengető napsugarak ébresztenek fel álmomból. Egy hatalmas tüsszenés zavarja meg hajnali nyugalmunkat, amit több társa is követ.

Leemelem magamról az énekes kezét, majd visszahelyezem az ágyra. Nyugtalanul forgolódni kezd, nyöszörgéssel fejezi ki nem tetszését. Kisimítok egy kósza hajtincsét az arcából, és egy puszit nyomok homlokára. Gyönyörködnék még az alvó szőkeségben, ha nem lennék figyelmes hangos csörömpölésre, macskafújásra, és ordítozásra a fölszintről.

A vendégszoba a második emeleten van, egy szinten Cal és Ash szobájával. Luke a harmadik, egyben legfelső emeleten él, Mike az elsőn, egy játékteremmel és egy hangszerekkel telepakolt szobával. A földszinten csak a nappali és a konyha van. Fürdő minden hálószobához jár.

Lefutok a lépcsőn.

- Megállj! - kiált rám Mikey, mikor le tervezek lépni az utolsó fokról. A gitáros maga a díványon térdel, és cicceg szüntelen.

- Mit csináltok? - kérdezem furán.

- Ez a barom - lép elő Cal egy seprűvel a kezében, majd Ashton felé biccent. - macskát kapott ajándékba, de az nem jutott eszébe, hogy allergiás a szőrükre. Tüsszentett egyet, mire ez a kis dög beijedt, fölborogatott mindet, összetörte a kedvenc vázámat, lekarmolta Mikey - t és befutott a kanapé alá!

- Ne merd még egyszer ledögözni Melchi - t! - sikítja a dobos.

- Van kedvenc vázád? - ráncolom a homlokom visszatartva a röhögést. Ki más tudna ennyit szerencsétlenkedni, mint a 5sos srácai? Luke, aki végig hortyogja a reggeli kavalkádot, Ash, aki sértődötten szidja Calum - ot, Mike, aki keresztbe hasal a díványon, feje lelóg a földre, bekukucskál a bőrkanapé alá, és úgy cicceg a kismacskának, Cal, aki miután összesöpöri a törött szilánkokat, Ashton fenekét csapkodja a seprűnyéllel, és Melchizedek, aki fújtatva kapkod kieresztett körmével Michael keze után.

- Igen, mert antik. - válaszol, mintha ez normális lenne. - Legalábbis: az volt.

- Hé, nem tetszik a hangsúly! - bök felé a dobos. - Úgy mondod, mintha Melchi hibája lenne!

- Mert az is! Ha ez a dög...

- Ajaj. - húzza el a száját Mikey.

- Mi az? Megint megkarmolt? - kérdezem, miközben beszállok a kismacska kicsalogatásába.

- Nem. Cal megint ledögözte Melchi - t...

- Na és? - értetlenkedem.

- Majd meglátod! Nézd csak! - nyúl be az állam alá a piroshajú, majd megfordítja a fejem a két bandatag irányába.

- Melchizedek a neve! - kiáltja Ashton.

Előkap egy üveg kifújható tejszínhabot a zsebéből, majd arcon fújja a basszgitárost. Calum sikongatva, csapkodva, mint egy kislány, próbál kikerülni a szórás középpontjából, kisebb - nagyobb sikerrel. Végig szaladnak a nappaliba, így ránk is kerül a fehér habból, majd az emeletről hallom lábdobogásukat.

- Hemmo - nak is jusson! - kiáltok utánuk, mire hangos röhögés a válasz. - Tudnám, miért volt Ash - nél tejszínhab? - rázom a fejem, amin Mike jót nevet.

- Tudod, egészen beillessz közénk. - mondja mosolyogva.

- Öhm... köszönöm?

- Nem érted. - rázza a fejét. Már könyékig a kanapé alá van szorulva, a macskát mégsem éri el. - Nem szoktunk lányokat idehozni, mert sikongatnak vagy sírnak örömükben, és azt kiabálják „Vegyél feleségül!" - felnevetek az emlékre. Az autóban én is ezt a mondatot mondtam Luke - nak, mikor kiparodizáltam a rajongókat. - Erre jössz te, ráadásul Lukey hoz!

- Ez miért akkora szám? - vonogatom a vállam.

- Mert nem bízik az emberekben, amióta Arzaylea leitatta, bedrogozta és egy évig szívta a vérét. - mondja sóhajtva. - Szegény Luke le volt sokkolva, mikor rájött, hogy a csaj csak érdekből van vele!

- Ti nem szóltatok neki? - lepődök meg. - Nekem úgy jött le, mindent megtennétek a másikért, akkor miért...

- Mondtuk neki, hidd el, számtalanszor! - felül, a szemembe néz. - Azt hitte, féltékenyek vagyunk a kapcsolatukra, és azzal fenyegetőzött, ha nem hagyjuk abba Arzika - grimaszolva ejti ki a gúnynevet, amin elmosolyodom. - bemocskolását, akkor kilép a bandából!

Elképedve nézek Michael - re.

- Komolyan? - hitetlenül rázom a fejem. - Luke tényleg nem vett észre semmit az egészből?

- Nem. Pedig eléggé nyilvánvaló volt a média szerepléseken kívül a Twitter - ére írogatott, az Instagram - jára tett ki olyan képeket, ahol Hemmo teljesen el volt ázva. Ja! - kap a homlokához, mintha csak elfelejtett volna egy fontos tényt közölni. - És letiltotta a rajongókat Luke összes közösségi oldaláról, akik bármi rosszat mertek írni Arzipicsáról!

- És hogyan jött rá Luke, hogy csak kihasználják? - rágom a szám szélét.

- Rányitott a csajra és Justin Bieber - re, amikor a dolog közepén voltak...

- Ez szörnyű! - rázom a fejem. Ekkora élősködőt hordhat a hátán a Föld?

- Igen az. - horgasztja le a fejét, majd felkiált, amivel a frászt hozza rám. - Kijött! Megvagy!

Elkapja Melchizedek - et, majd a kismacskával a kezében örömittas táncba kezd. A jószág ijedt szemekkel bújik Michael két kezében, ezért nevetve elveszem tőle. Leülök, majd az ölembe rakom. A combomon dülöngél, egyensúlyt próbál találni. Elkezdem simogatni. Hangos dorombolással jelezi elégedettségét. Addig babusgatom, míg elalszik. Felemelem, vigyázva nehogy felébresszem a fotelbe teszem.

Felnézek, Mike mosolygós arcával találom szemben magam.

- Mi az?

- Semmi. - legyint boldogan.

- Mindegy. - fújom ki a levegőt. - Ezek ketten nagyon csendben vannak. - intek fejemmel az emelet felé. - Szerinted mi fog kisülni ebből?

- Semmi jó.

Bólintok.

- Én is így gondoltam. - feszengve a nyakamhoz kapok, a tarkómat vakargatom. - Tudnál adni egy nadrágot, amiben hazamehetek?

- Miért, az Ashy - s bokszer nem jó? - felröhög. - Pedig jól áll. Nekem van Calum - os, felveszed?

- Hülyék vagytok mindannyian! - rázom a fejem, amit elönt a pír. - Na, kaphatnék egy farmert vagy valamit?

- Persze. Nem gond, ha Hemmo - ét hozom? A piszkafa lábai miatt olyan, mint egy balerina...

- Nem tudom eldönteni, hogy megsértődjek - e vagy sem? - húzom el a számat. - Elvégre most tituláltad laposnak a seggem.

- Muti, fordulj meg!

- Mike, nem vagy normális! - kapok a hátsó részemhez.

Vigyorogva felfut a lépcsőn, majd egy fekete, a térdénél szaggatott nadrággal tér vissza.

- Bocs. - mondja, miközben felveszem a ruhadarabot. - Csak ilyenje van. Mi mondtuk neki, hogy vegyen már valamit, ami nincs kiszaggatva, de szerinte ez már az imidzséhez tartozik!

- Persze, ez Luke - ra vall. - mondom, majd az előszoba felé igyekszem. Ott megtorpanok. Cipőm sincsen.

- Tessék. - vesz elő a színes hajú egy fekete Converse - t. - Próbáld fel, hogy jó - e a lábadra!

- Köszönöm. - felállok a lábbelivel a lábamon, ami tökéletesen illeszkedik rám. - És nem csak a cipőt, hanem hogy befogadtatok!

- Nincs mit. - Mike felfelé pislog. Ugye, nem kezd el sírni? - Látunk még, Summy?

- Egészen biztos. Még vissza kell hoznom a cuccaitokat.

- Nem így értettem! - néz mélyen a szemembe.

- Tudom. - puszit nyomok az arcára. - Még meglátom. - ez az utolsó szavam, mielőtt kilépek a meleg nyári időbe.

Széttárom a karomat, hagyom a napsugaraknak, hadd kényeztessék bőrömet. Vidáman indulok hazafele. Jóllehet, jó félóra gyaloglás vár rám, mégis boldogan teszem meg az utat. Nem akarok arra gondolni, hogyan fogad majd apa, ezért inkább felidézem a fiúkkal töltött nap pillanatait. Néha felnevetek - ilyenkor a mellettem elhaladó emberek furcsán kezdenek méregetni, és inkább elhúzódnak mellőlem.

Nagy jókedvemben észre sem veszem, hogy hazaérek. Oldalra pillantok, a kocsi nincs a feljárón. Apám nincs itthon. Úgy érzem, a fellegekben járók. Felfutok a lépcsőn, be az ajtón. Lerúgom magamról Mikey cipőjét és befutok a szegényes nappalinkba.

- Anya? - szólítom. - Megérkeztem. Itt vagy, anya? Hahó!

Nem érkezik semmi válasz, így a keresésére indulok. Benézek a konyhába, onnan az ablakon keresztül ki a kertbe, de nincs ott. Kettesével veszem a lépcsőfokokat, úgy szaladok fel az emeletre. Egyre idegesebb leszek.

- Anya!

Belököm a hálószoba ajtaját, onnan az én szobámba rohanok. Semmi. Mit hagytam még ki?

A fürdő! Szinte beesem az ajtón, olyan hévvel nyitom ki. És igen, itt van. Csak éppen nem olyan állapotban, amiben reménykedem. Könnyeim útnak erednek, megállíthatatlanok. Látásom elhomályosul, úgy rogyom le édesanyám mellé. A padlón fekszik eszméletlenül, tabletták szétszórva körülötte. A sírás fojtogat. Fuldokolva veszem a levegőt, nyálam nyúlik, ahányszor számat nyitom. A mellkasára helyezem tenyeremet, de nem érzek semmit. A szíve feladta. Még keservesebb ordításba kezdek. Felemelem ernyedt testét, magamhoz szorítom. Kulcscsontjában temetem arcomat, ott sírom el bánatomat.

Nem tudom, mennyi ideig ülhetek így, de bömbölésem rövidesen szipogásba vált, végül elapadnak könnyeim. Elzárták a zsilipet. Hevesen megtörlöm nedves arcomat. Anyával ellentétben, az én szívem igenis dobog - méghozzá vadul. Nem tudom, mi tévő legyek. Teljesen tanácstalan vagyok, és szíve szakadt. Vállamig érő hajamba túrok, belemarkolok, majd velőtrázó sikoly kíséretében tépni kezdem. Magzatpózban összegömbölyödöm anyám mellett, átfogom a térdeimet, magamhoz ölelem őket, és úgy ringatózok.

Ahogy jobban megnézem, egy papírt szorongat ernyedt kezeiben. Feltápászkodom, egyik kezemmel megtámaszkodom, a másikkal lefejtem ujjait a galacsinról, széthajtogatom, majd olvasni kezdem.

„Sajnálom, Summer. Nem bírtam tovább. Mihez kezd az ember, ha elveszti a reményt? Ha ezt elveszíti, nem marad semmije. Olyan lesz, mint én.

Mihamarabb tűnj el innen... akár a kontinensről is!

Előtte azonban egy valamit tegyél meg nekem. Vidd csődbe apádat!

- Egy perc a boldogság. Mulandóbb, mint az élet, ezért minden pillanatát élvezd ki!"

Szaggatottan kifújom a levegőt. Nem írt semmi olyasmit, hogy ne kövessem a halálba. Tudta: nem fogom megkísérelni. Nem vagyok olyan erős, mint ő. Egy hős.

Kitörök a fürdőből, keresek egy bőröndöt, majd a szobámba rohanva beledobálom hiányos ruhakészletemet. Egy halomban állnak a cipőim, a kozmetikumok, a könyvek és füzetek... Leszaladok a konyhába, kinyitom az egyik faliszekrényt, előveszem a cukortartót. Lekapom a fedelét. Anya ebben tartotta a pénzt, erről még apám sem tud. Kimarkolom a tartalmát, és azt is a bőröndömbe dobom.

„Vidd csődbe apádat!" Hogyan? Hogyan, anya, hogyan? Felkapcsolok minden villanyt a házban, megnyitom az összes csapot. A szobákba beérve felborogatom a szekrényeket, eltöröm a vázákat, poharakat, tányérokat. Apám ruháit szétvagdalom, majd az udvarra dobálom a kis sifliket. Már csak egy valami maradt hátra. Bőröndömet magam után ráncigálva lefutok a lépcsőn, a konyhába megyek ismét. Előhalászom a hűtőből az élelmiszert. A tojásokat falhoz vágom. De nem egyszerre, dobozostul. Nem! Élvezni akarom, ezért az egész házban egyenként dobálom szét. A tejet kiöntöm az ablakon, a húst is utána dobom. Ekkor megakad a szemem a fagyasztó hátsó zugában, ahová az alkoholt rejtette. Kiveszem valamennyit, majd a konyhaasztalra állítom. Megszámolom: összesen tizenegy. Ég bennem a düh; ezért vesztettem el az anyámat. Nyakuknál megragadva valamennyit földhöz vágom. Ilyenkorra már kiönt a mosogatóból a víz, mert megengedtem a csapot. A folyadékok összekeveredik lábam előtt - piros színt kap. Jobb lesz innen eltűnnöm, mielőtt minden elázik.

Kirohanok az előszobába, és felkapom Michael cipőjét. Kilépek az ajtón a szabadba, de megtorpanok. Visszaszaladok, fel a lépcsőn, be a fürdőbe. Csókot nyomtok halott édesanyám homlokára, és a nekem szánt levelét összegyűrve a zsebembe rejtem.

- Nem felejtelek el soha, anya! - súgom fülébe, mintha még hallaná. - Hiányozni fogsz! Szeretlek.

Felállok, becsukom magam mögött az ajtót. Nem sokára a kád is megtelik. Nyugodt léptekkel lemegyek a lépcsőn. Behúzom magam mögött a bejárót, megmarkolom a bőrönd fogantyúját, és futásnak eredek. A pénznek elegendőnek kell lennie egy repjegyre. Elhúzok Sydney - ből, sőt Ausztráliából is. Nem tudom, hova utazzak, de az biztos, hogy nehéz lesz az újrakezdés. Munkát kell találnom, amivel eltarthatom magam - egy a baj: nem igazán bízom benne, hogy tizennyolc év alatt kapok tisztességes állást. Apám miatt nem izgulok. Mire hazatolja a képét, már messze leszek. Lehetőleg egy repülőn. Már csak arra kell ügyelnem, nehogy lenyomozzák a telefonomat...

A rohadt életbe! A telefonom a srácoknál maradt! Igen, emlékszem is rá, mikor este Luke átjött, Teen Wolf - ot néztem, majd az évadzáró után aludni mentünk, én meg az éjjeli szekrényre helyeztem készülékem... Hogy lehettem ilyen ostoba? Ottfelejtettem a 5 Seconds os Summer fényűző villájában?

Hogy eljussak a reptérre, jobbra kellene fordulnom. Mégis balra kanyarodom, a srácok felé. Bőröndöm lassít, néha elakadok benne. Segítőkész járókelők mindig kezüket nyújtják, de én ellököm magamtól a végtagot, felpattanok, és rohanok tovább.

Kilököm a kovácsoltvas kerítés ajtaját, majd a bejárati kilincsre vándorol kezem. Zárva. Dörömbölni kezdek, öklömmel verem a mahagóni fát. Észre sem veszem, de könnyeim ismét utat törtek, hiába építettem fel egy egész gátat.

Mi lesz már? Nekem sürgősen el kell tűnnöm innen!

Az ajtó kinyílik; Lucas - szal találom szemben magam. Szőke haja teljesen lekonyult, az arcába lóg. Tengerkék szemei aggódással telve engem pásztáznak. Nyelvével bökögeti ajakpiercingjét.

Nem bírom tovább tartani magam, a karjaiba vetem magam. Rögtön szorít magához; ölelésében úgy érzem, teljesen biztonságban vagyok. Behúz a házba, berúgja az ajtót mögöttünk, de egy percre sem enged. Nem is bánom. Még szorosabban bújok hozzá, és belélegzem az illatát. 175 centi vagyok, Luke mégis egy fejjel magasabb nálam. Állát fejemen pihenteti. Úgy tart, hogy a három fiúval szemben találom magam. Az aggódó tekintetek, még inkább a sírásra késztetnek.

- Sum, mi történt? - tol el magától.

Amint testünk közé rés kerül, védtelennek érzem magam; visszabújok hozzá.

- Anya... öngyilkos lett. - szakad ki a mellkasomból.

"But I'm always too late

I'm always too late

I see you but I always hesitate

'Cause I'm always too late

Don't wanna be too late

To have you by my side and I can't wait

'Cause never is too late

Wanted to tell you

What I feel inside

Don't wanna hurt you

I'll make you feel alright"

"Everything is falling down

We're suffering, helpless thoughts and

Out we sing, prayers go to the sky"

"Hey we're taking on the world

I'll take you where you wanna go

Pick you up if you fall to pieces

Let me be the one to save you

Break the plans we had before

Let's be unpredictable

Pick you up if you fall to pieces

Let me be the one to save you"

"She sleeps alone.

My heart wants to come home.

I wish I was, I wish I was beside you.

She lies awake.

I'm trying to find the words to say.

I wish I was, I wish I was beside you.

Another day and I'm somewhere new.

I made a promise that I'll come home soon.

Bring me back, bring me back to you.

When we both wake up underneath the same sun.

Time stops, I wish that I could rewind.

So close but so far away."