Kezdetleges izgalmamban végképp nem tudok mit tenni, bárgyúan mosolyogva magam elé bambulok, és azt hiszem, most először fordul elő, hogy egy mukkot nem tudok kinyögni, szavaim elapadnak, a legnagyobb szükség esetén hagynak cserben. Hálás vagyok, ezt mindenképp tudatnom kell velük. Viszont, jobban belegondolván, ha veszik az időt, a fáradságot arra, hogy akárcsak két perc erejéig a helyembe képzeljék magukat, rögvest eléjük tárul az a mérhetetlen szintű izgalom, meglepettsége és a szüntelen kísértő euforikus állapot, mi elvitte a nyelvemet.

- Gyere. - karol belém gyengéden Luke, és ahogy kisebb ideje ott ácsorogtam a magánrepülőgép széles, kárpitozott folyosóján, a korábbi üléseinkhez vezet, annyi különbséggel, most nem húz az ölébe, közvetlenül az ablak mellé ültet. - Talán a gomolygó felhőtakaró csodálata képes kizökkenteni, és végre felfogod, ez a valóság! - nyom egy puszit fejem búbjára. Elgondolkodva, kezeit csípőre téve a fehér takarót kémleli, csak úgy, mellékesen hozzáteszi. - A fellépések előtt mindig megnyugtattak. Úgy éreztem, idefenn nincs probléma. - leguggol elém. Finoman, szinte bűvölten mutatóujjával végigsimít homlokomon, le a járomcsontomig, végül államat csippenti keze közé.

- Ez csak egy álom. - motyogom, ráemelem (bizonyára bamba) tekintetemet, és a szemébe nézek.

Luke horkantva, mégis hihetetlenül édesen felnevet, ahogy fejét lehajtja. Mikor ismételten elém tárul hibátlan arca, igyekszik komolynak mutatkozni, íriszei csillogása azonban mindent elárul. Szája felfelé görbül, bár nem lehetek biztos benne. Az álomban bármi megtörténhet. Ezek szerint nem is ébredtem fel, az anyával folytatott nem éppen kellemesnek nevezhető diskurzusom után, mikor azt hittem, minden valódi, ami megtörténik, az igazából is megtörténik, hallatszik, kiderült: egy újabb kép, mellyel tudatom az álom lidérces felét igyekezett kompenzálni, cseppnyi örömöt adni nekem.

Akkor mégis hol vagyok? A szülinapos sem volt megtartva? Nem vesztem össze Luke - kal? Egyáltalán ismerem őt? Létezik a 5 Seconds of Summer együttes, netalántán a képzeletem szüleménye Blanche - vel, Dominic - kal, March - val és Frankkel együtt? Anya biztos meghalt, Eric tényleg rám támadt volna a temetőben? A tegnap esti magyarázata szemen szedett hazugság vagy éppen igazság lett volna, egy álom formájában? Ha igen, honnan tudta volna mindezt a tudatalattim? Kitalált mindent? Mi a garancia arra, ha most felébredek, nem a szobámban találom magam, egy törött otthonban? A négy fiú nélkül, Elizabeth - tel - mert mától nem vagyok hajlandó az anyámnak nevezni - és Eric - kel, tizenegy alkoholos üveggel a hűtő mélyén elrejtve, rengeteg rettegéssel, félelemmel, valamint ordibálással? Sőt, ez valóban az én életem? Mi van akkor, ha a kisbabák is képesek álmodni? Akkor számolhatnánk az eshetőséggel: éppen az újszülött osztályon fekszem, kifogásolhatatlan rálátást kapván jövőm pontos képére? Netalántán: valaki máséra? Lehetne ez a múlt is; egy hozzám közel álló múltja, egy családtagé? Megszülettem, megfogantam egyáltalán? (Hiszen Eric beszámolóját végighallgatva, nem tűnt oly valószínűnek, hogy anyá... Elizabeth képes lenne összeállni, ráadásul, pont vele. Habár, a szükség nagyúr. Akkor... hol a vérszerinti apám? - Tessék, már a „csak úgy mellékesen átfutó gondolatokra, amelyekkel teóriámat bizonyítanám" - ra is rákérdezek, mintha két dimenzióban gondolkodnák.)

Miért nem kalkulálnak az emberek azzal, mi van, ha az álom tulajdonképpen nem a fejünkben játszódik le, valóságértéke sokkal nagyobb, mint a nagybetűs ébrenlétes életnek, ami ezek szerint az, mit megálmodunk? Ha álmunkban vagyunk ébren, és a kis jelenetek a történetünk, összekuszálódott sorrendben, ami csak megfejtésre, időrendbe állításra vár, s íme, megismernénk ezáltal önmagunkat? Erre miért nem gondolnak sohasem? Miért kell megrögzötten abban hinni, amiben mindenki más? És, ha éppen ez az elmélet a helyes, akkor mi van?

Mindezekkel a kérdésekkel nem bombázhatom Luke - ot, látom a fiún, nem ilyen kaliberű tudakolózásra számít, inkább arra, mit, miért, hogyan és mikor csinált. Már, ha valóban megtörtént.

„Állj már le!" - panaszkodik Summer, a fejemben. Vagyis... egy belső hang. Talán ő az igazi, én pedig csak egy klónja, egy megalkotott hasonmása vagyok, megtévesztés céljából? - „Egy, és ugyanazon ember vagyunk, lásd a testünket! Most pedig, légy szíves, hagyd abba ezt a pszichiátriai esetekre jellemző elmefuttatásodat, mielőtt valóban begolyózol, magaddal rántván engem is!"

Még soha nem gondoltam bele, de miért tudunk magunkkal beszélgetni - fejben? Normális lenne, megfelel azoknak a normáknak, melyeket e keretbe zárnak? Emlékszem, hat éves voltam, mikor először felfigyeltem a hangra, mi szólt hozzám...

„Nem hallod, Black?" - mordul fel. - „Ó, és ne ráncold ennyire erősen a homlokod, az üveges tekinteted pedig jó lenne minél előbb eltüntetni, Hemmingsre a frászt hozod." - teszi hozzá mellékesen, mint egy jó tanácsként.

Sűrű pislogással feleszmélek, résnyire nyitott szájjal Luke arcára réved rebbenő tekintetem, és a Hang - Summer által elejtett megjegyzést fontolóra véve, kezdek attól félni, valóban baj van velem. Amennyiben ez megtörténik, hangsúlyozom!

- Ez csak egy álom. - súgom Luke - nak, megerősítvén saját magamat. A fiú kedves mosolya némiképp hatással van rám, feloldja bennem a feszültséget.

- Akkor, ébredj fel! - azzal hevesen megcsókol.

Nem tudom, milyen reakcióra számított, talán elvárta, hogy közelebb másszak hozzá, míg helyet foglal mellettem, derekamat megragadva ölébe ültet. Lángoló belsőmmel úgy érzem, nem lehetek elég közel védelmező karjaihoz, tökéletes testéhez, bódító illatához. Hasamban pillangóim elvetemültek módjára csapkodni kezdenek, a kitöréssel fenyegetve, s nem tudom, ettől, avagy lángoló sejtjeimtől kapok idegbajt, nem beszélve hasznavehetetlen végtagjaimról, vadul dübörgő szívemről, aminek erősen féltem további funkcionálásról szőtt terveit. Nincs más, csak Lukvadászom és én.

Na, akkor ez az a pillanat, mikor felébredek!

Ehelyett nem történik semmi. Ugyanúgy ott ülünk, egymásba gabalyodva, ahogy azt az ezek szerint tévesnek vélt álmomban tettük.

- Felébredtél? - kuncog a fiú, miután elválunk. Egy puszit nyom halántékomra.

Nem tehetek róla, de a jókedve ragályos. Kezdeti elhatározásom, amelyben keresztbe fonom karjaimat, dühösen nézek rá az előbbi hozzáfűzéséért, mosolya láttán mind dugába dől, és én is elkezdek vele nevetni, bár, fogalmam sincs, min.

- Megyek, megnézem Blanche - t. Szegénynek tériszonya van, ma már harmadjára kapna pánikrohamot. - szól, azzal mindketten felállunk. Ismételten ledobom magam az ablak mellé, mire még kajánul vigyorogva, a folyosóról hátraszól. - Remélem, addigra felébredsz!

- Nem vagy vicces! - azzal felkapok egy, a kezem ügyébe akadó tárgyat, a fiú felé hajítom.

Pechemre, egy vizes palack az. Lélegzet visszatartva, tenyeremmel számat betapasztva várom az üveg becsapódását, ami nem éppen barátom felé száguld. Tudni kell, tökéletes a célzó képességem, szinte mindig eltalálom azt, amit szeretnék. Tízből egyszer - ha lágyszívűek maradunk.

Luke folyamatos vihogása mellett még mindig azon izgulok, hol csapódik be a palack, illetve: kin. Hemmings alapból nem szól egy szót sem, én nem tudok, egyrészt, mert be van tapasztva a szám, másrészt, hangszálaim úgy gondolták, ez ismét egy kiváló pillanat, mikor felmondják a szolgálatot, ezért nem maradt más választás: várni.

- Aúú! - ordít fel artikulálatlanul Michael, kezével azon nyomban bordáihoz, a fájó ponthoz kap, eltorzult arckifejezéssel.

Jobbnak látom innentől lebukni, hagyni, ahogy Mike Luke - ot vádolja, és inkább a fülesemet bedugva kémlelni kezdem a kinti tájat, homlokomat az üvegnek döntve. Van valami csodálatos, valami magával ragadó, ami elkápráztat a kilátásban. A kék ég tejfehér vattapamacsaival tökéletest alkot. Amikor az emberek elfogultan vagdalóznak ezzel a szóval, majd végső elkeseredésük eredményeképp kijelentik, tökéletes már pedig nem létezik, ezt a csodát nem veszik számba.

Nemcsak gyönyörű, hanem a nyugalomérzetemet növeli, erőt ad, ráadásul a fejemet is képes kitisztítani. Már csak egy dologra vágyom: arra, hogy szippanthassak egyet a hűvös, frissítő levegőből, azután, mint egy ünneprontó, megjelenik Hang - Summer, a megtestesíthetetlen lelombozó készség, s máris kedvemet szegi, mikor közli: amennyiben kinyitom az ablakot, nemhogy friss levegőt nem fogok érezni, a magasságot tekintve megfulladok.

Jó, elismerem, igaza... igazam van, mégis jó volt pár percig erről fantáziálni, ha már egyszer kiskori nagy vágyamat nem tudom teljesíteni, és megfogni a szelet, felfeküdni a felhőkre, azokkal ellebegni valahova, messzire. (Mondjuk, az effajta menekülésre, azt hiszem, többé nincs szükségem!)

Az óceán csillogó habjait nézve, mi elválaszt az összes problémámtól, mindemellett a csalódásaimtól, a szomorúságomtól, s valaha volt összetört otthonom öröme vesztett lakóitól, észre sem veszem, de a lejátszási listám végére érek. Vonakodva, mégis újra elindítom, lehunyom a szemem pár másodpercre, míg a Nap forró sugarai nem csillannak meg a kristálytiszta, igéző víz felszínén, látásomat bántva.

Észre sem veszem, mikor nyomott el az álom, arra eszmélek, valaki összecsippenti az orromat, így gátolja légzésemet. Fuldokolva, légszomjammal küszködve pattannak ki a szemeim, ezzel egyetemben tépem ki a fülhallgatómat, dobom mobilom az ülésre, és pattanok fel megverni Calum Hoodot.

- Jó, jó, nyugi, Summy baby! - röhög megállás nélkül, a földön fetrengve. Kezeivel bordáit védi, folyamatosan böködöm az oldalát két ujjammal.

- Nyugi? Nyugi?! - leginkább hörgésnek nevezhető, amilyen hangok elhagyják torkomat. - Kis híján megöltél, te vadállat!

- Mi? Kikérem magamnak!

- Na, ne már, hogy neked áll feljebb, Hood! Letépem a kis Calumot, aztán sírhatsz a sarokban kedvedre!

- De most ne rám légy mérges, Luke ötlete volt, hogy keltselek fel! - háborog. - Persze, míg ő a vécén trónol!

- De nekem nem az a bajom, te idióta, hogy felkeltettél! - üvöltöm az arcába, majd egy hatásosabb módszerhez folyamodok. - Hanem az, ahogyan.

A fülét kezdem el pöckölni, hiszen köztudott, a kiwi ki nem állhatja, mind ahányszor ezt tesszük vele, kislányokat meghazudtoló sikolyokat hallat, míg végső nyafogása, miszerint vörös a cimpája, és ha nem hagyom abba, a füle is akkora lesz, mint az orra - „Ezt akarod, ezt?! Hát, van neked szíved?" -, azután mindig könyörgőre fogja, felajánl valamit.

Ismételten célba értem volna, ha nem jelenik meg Luke és az ő unott arckifejezése.

- Miért nem lepődöm meg ezen? - sóhajtja, kérdi, azt hiszem, saját magától.

Egy jól irányított mozdulattal a hónom alá nyúl, lefejt barátjáról, majd lenyom a legszélső ülésre.

- Sum, nem akarsz kérdezni semmit sem? Nincs, ami foglalkoztat, és ne tudnád rá a választ? - ahogy Blanche - re nézek, azt látom, erősen kapaszkodik a felem szemben levő hely karfájába. Arca falfehér, azonban még ez a szín is jól áll neki.

- Ti hisztek a túlvilágban, a mennyben? - ahogy sejtettem, a repülő hat utasa furán kezd méregetni, mintha súlyos agyi sérüléseket szenvedtem volna, és most bizonyosodnának meg arról, valóban szükségeltebb lett volna korházba szállítani. Azon sem lepődnék meg, ha a pilóta kiszólna a fülkéjéből egy jól irányzott, önelégült „Én megmondtam!" - mal.

- Ne haragudj, de ez hogy jön ide? - harap az ajkába aggódón Ashton, leguggol elém.

- Miután elmentem a buliról, körülbelül végigsprinteltem a fél várost és gondoskodtam Sydney vízellátmányáról legalább öt évre - Luke fájdalomtól csillogó szemeit lesüti -, az egyik parkba mentem. Azt hittem, éjjel senki nem jár azon a környéken, elvégre, a kapu is csukva volt. Egyszer csak egy kapucnis alak ült le mellém, megszólított. Ahogy beszélgettünk, egyre több kérdésemre válaszolt a múltammal kapcsolatba - ekkor Cal és Blanche sokatmondóan összenéznek, amit nem tudok hova tenni. -, elszórtan utalásokat tett, míg végül rájöttem, ki az.

- Ki volt? - kérdezi feszülten, egyszerre öt hang, a hatodik, Dominiké nem szól. Oldalasan a férfire pillantok, aki laptopja mögött úgy tesz, mintha dolgozna, közben beszélgetésünket figyeli.

- Apa. - súgom. Hangos köhögése hallatszik, kényelmetlenül mocorogni kezd székében.

- Az igazi? - döbben le Michael, megjegyzem: jogosan.

- Nem. Eric.

- Hogy vagy képes az apádnak nevezni azután... azután, hogy... - Luke keze ökölbe szorul. Felesleges mondania akár egy szót is, jóllehet, mérgében képtelen rá, így is megértem, mire céloz.

- Legyen elég annyi, ha nem is száz százalékosan, nagy részben megértettem, mit miért tett. - súgom. - És nem tudok rá ezért haragudni. Sokkal inkább arra a férfire, aki egyedül hagyta az állapotos anyámat, mert megijedt, netalántán praxist végzett! - szűröm fogaim közül, s hogy elém vetül a tegnap este képe, Eric, amint gyengén, az életbe belefáradva kitálal, engem maradásra bír, majd véget vet gyertyája lángjának, még intenzívebben elönt a düh.

- Mit tett? - barátom keze ökölbe szorul.

- A pontos kérdés: mit kért? - javítom ki. - Az övemet. Hogy felakaszthassa magát vele.

Az térben mindenki elnémul, ki szomorúan, mert nem ismerte (Blanche), ki bűnbánóan, amiért élete végéig gyűlölte (Calum, Ashton, Michael), ki elégtétellel az arcán (Luke), ki érzelmeit titkolva (Dominic) mered maga elé, fogaskerekeit szüntelen munkába fogva. A menedzser arcát fürkészem, mikor szólásra nyitja a száját, gyorsan közbevágok.

- Emellett találkoztam anyával.

- Hol? - szisszennek fel, álluk szinte a földet verdesi. Igen, a repülőgép alattit, a talajt.

- Egy fehér térben, ami vagy valóság volt, álom bőrben, vagy álom valóságnak álcázva. - mondom a szerintem logikus választ, viszont miután erős kételyekkel az arcukon mentális épségemről méregetnek, rákérdezem. - Ez itt - mutatok körbe. - valóban megtörténik?

Egyedül Michael olyan bátor - sokkal inkább nevezném gyermekded ostobaságnak -, hogy kérdésembe bele nem gondolván elmormol egy igent. A többiek erősen gondolkozóba esnek, már, nem a válaszon.

„Ezt többé nem hangoztathatod." - mondja Testetlen - Summer. - „És nem hívhatsz így!"

- Akkor álmomban. - biccentek. - Bár, azt hittem, kellemes lesz a viszontlátás, cseppet sem tűnt olyan mesebelinek, mint gondoltam. - ezzel a kitérő válasszal lezártnak tekintem a témát, a többiek némán bólintanak. Érzem magamon Luke átható, vizsgálódó tekintetét, mégis ignorálom. Talán egyszer elmondom neki. Talán.

Dominic megköszörüli a torkát. Úgy döntök, inkább rá nézek, mintsem a barátomra, kérdésektől csillogó szemeibe. Meg kell értenie, mennyire bánt, bizonyos mértékben kikészít: amit eddig jónak hittem, kiderült, csak hamis és önző. Mert az emberek változnak. És soha nem indulhatunk ki valamiből az alapján, milyen volt ezelőtt valaki, mert nincs rá garancia, a viszontlátás pillanatában is ezekkel a tulajdonságokkal, a külsővel és megjelenéssel rendelkezik.

- Summer. - szólít meg tárgyilagos hangszínnel, közben számítógépén pötyög. - Amennyiben nem veszed személyes sértésnek, bátorkodtalak magántanulóként bejelenteni a gimnáziumodban, hiszen ha a 5 Seconds of Summerrel tartasz mindvégig a turnén, sehogy nem lehetsz jelen a tanórákon, kezdve az évnyitóval, ami két nap múlva esedékes. Az igazgatónővel úgy egyeztünk meg, év végére kell visszautaznod, az érettségi feltételeket teljesítened, ezen kívül az év közbeni vizsgáidon nem szükségelt a megjelenésed.

- Öhm, köszönöm? - préselem ki magamból.

„Ezt akartad hallani, nem?"

- Igazán semmiség volt. - legyint. - A papírokat a megkerülésed után írtuk alá, míg pihentél. Mivel valamilyen oknál kifolyólag - egy szúrós pillantással díjazza Ashtont és Michaelt - az intézet rendszerében a születési dátumod egy hónappal későbbre szólt, illetve figyelembe véve, Miss Perrington ezelőtt nem találkozott a törvényes gyámoddal, én írtam alá a nevében a papírokat.

- Azért tudtommal, ez mégsem egy napot vesz igénybe!

- A dolgozók sok mindenre hajlandóak, ha némi hasznuk is származik a dologból. - feleli sokat sejtően. Legalábbis, szemmel láthatóan abban bízik, sikerült így tennie.

- Értem. - biccentek. - Na, de mi a helyzet a megtalálásommal? Hogy... egyáltalán hol...?

- Ott feküdtél, azon a dombon, amit mutattam neked. - gördül Ashton szája felfelé. - Valószínűleg a csillagokat nézhetted, azután annyira kimerültél, hogy elnyomott az álom. Mikor rád akadtunk, összegömbölyödve szuszogtál. Azon kívül, hogy egy merő kosz voltál, valamint eltekintve a karcolásaidtól, kék - zöld foltjaidtól, makkegészséges voltál.

Ekkor felvetül bennem, ha valóban annyira piszkos voltam, mint a dobos állítja, s így, végignézve magamon tiszta pólóban és rövidnadrágban vagyok, sampon illatú hajjal, ki mosdatott meg? Összeakad a tekintetem Blanche - ével, aki sápadt arcomat látva halványan, biztatóan elmosolyodik, jelezvén: ő volt. Nem tudom, miért, viszont ez a tudat valahol mélyen jobban megnyugtat, mintha Luke tette volna.

- Ó, majd elfelejtettem! - csap a homlokára Mike. - A zongorádat is elhoztuk, amit Ash vett neked!

- Mégis... hogy a francba? - rökönyödök meg.

- Hát, nem volt a legkönnyebb. - vihog. - Emellett bizonyára sokan fognak furcsán vizslatni, amikor végigvonszoljuk a reptéren.

Hitetlenül felröhögök. Hajamba túrok, mégis megakadok a mozdulatban, mikor Luke elém lép, arca komoly. A zsebéből egy kisebb dobozkát húz elő, majd felém nyújtja.

- Ezt oda szerettem volna adni a bulin. - kezdi, a tarkóját vakarja. Idegessége rám is átragad, ajkamba harapok. - Csak elfutottál...

Azzal kezembe nyomja a gondosan becsomagolt dobozkát. Felnézek rá, majd dobogó szívvel kibontom a masnit, lefejtem az ezüst szalagot, a papírral nem bánok ilyen kegyesen, egyszerűen letépem róla. Megemelem a fedelét, majd felsikkantok.

- Tetszik? - mosolyodik el zavartan.

- Imádom. - és nem mondom, „túl drága volt", vagy „ezt nem kellett volna", hiszen tudom, mi lenne a válasza. Nem vártam el tőle, hogy ennyit költsön egy vacak év betöltésére, mégis, ha büszkén mutogatom, nem azért teszem, mert az árával vágnék fel.

Hanem az engem körülölelő szeretettel.

Luke felcsatolja a csuklómra a karkötőt, amelyről egy gyémánt, szívecske formájúra csiszolva, lóg.

- Szeretlek. - pattanok fel, a nyakába mormolom. Ez csak a kettőnk ügye.

- Szeretlek. - ismétli meg. - Tudod, kezdetben nem ezt szerettem volna venni, de... talán egy fémkarika csak szimbólum, semmit nem bizonyít. Az a mi dolgunk.

- Istenem, de szeretlek! - azzal nem törődve a többiek fújozásával, nevetve megcsókolom.

„What if you slept

And what if

In your sleep

You dreamed

And what if

In your dream

You went to heaven

And there plucked a strange and beautiful flower

And what if

When you awoke

You had that flower in you hand

Ah, what then?"

××××××××××××××××××××××××××××××××××××
Lessetek bele az új Ashtonos fanfictionomba Winter camp címen🙃💕