Az éjszaka színei összemosódnak egyetlen folttá homályos látásomnak köszönhetően, élénk pontok járnak csúfondáros táncot fakó elmémben. Mintha valami a fejemben folyamatosan üvöltözne, sivítva figyelmeztetne egy roppant fontos tényre, csakhogy képtelen vagyok ráfókuszálni.
Talán, nem is szeretnék.
Nem vagyok részeg. Csupán egy pohár pezsgőt juttattam szervezetembe, a nagy kavalkádnak köszönhetően, mikor erősen illuminált állapotban lévő fiatalok randalíroztak a házunkban... egy tehetséges együttes, a 5 Seconds of Summer otthonában, valamint ok nélkül nyakamba borulva ünnepeltek.
Ez volt a valaha történt egyetlen, ezen felül utolsó alkalom, mikor örültek jelenlétemnek. Önfeledten ünnepelték személyem, melyen sehogy nem tudok átsiklani. Hogy miért tették? Mert nem ismernek, fogalmuk sincs a pusztító utóhatásokról, melyet egyetlen érintéssel, sőt, magával a jelenlétemmel okozok.
A halál a társam. Nem tudok szabadulni, nem hagy rést a tenyerén, melyen keresztül kitörhetnék örökös, kárhoztató börtönömből. Az életem rácsai ezek az ujjak - nincs menekvés.
Már a születésem előtt is pusztítottam. Miben voltam én jobb, mi váltotta ki azt a döntést, hogy pont én születhetek meg kettőnk közül? Megöltem... gyilkos vagyok! A körülöttem sertepertélő egyének nem kerülheti csak úgy ki sorsukat. Jó barátom utoléri mind, s ami a legelkeserítőbb az egészben, én adom kezére szeretteimet. Anya... miért tetted ezt? Létezik, hogy nem is a te akaratod volt? Kit okolsz, áruld el!
A testvérem, a szüleim - merek fogadni, apámat is a sötét peremére taszítottam, a tudtomon kívül -, Eric, aki szépen lassan, sínylődve megy tönkre.
És Luke.
Talán megérezte, minek okozója vagyok. Annyi alkalmat tudnák felsorakoztatni egymás mellé, mikor a fiút féltve megpróbáltam ellökni magamtól. Keservesen sírt, tiltakozott, megígérte: megváltozik. Erre semmi szükség nem volt, nem vele van a hiba.
„Mit tettem veled, hogy ezt hiszed?"
Görcsösen ragaszkodott hozzám, képtelen volt akárcsak nélkülem levegőt venni. Azt mondta, szeret. Én el is hittem neki, legalábbis kezdtem úgy tekinteni rá, mintha valójában így érezne. Ha tovább folytatódik ez a színjáték, valószínűleg ott kötöttem volna ki, hogy senki nem tud meggyőzni az ellenkezőjéről.
Azután, valami megváltozott. Valami nagy, valami erős, tisztán érezhető.
Ezért, természetesen nem okolhatom a fiút. Nem is fogom, elvégre: végre - valahára bekövetkezett, mire vágytam, mire megállás nélkül gondoltam, a képek, amik kísértettek, ahányszor Luke közelében voltam. A küldetésem elvégeztetett.
S most, csak hálát adhatok, reménykedhetek, társam nem veszi ezt kihágott hibának, mely büntetést von maga után. Mert nem érdemelné meg! Luke Hemmings a valaha élt legaranyosabb, legkedvesebb és legtörődőbb fiú, akit ez a világ a hátán hordhat. Nyitott, segítőkész, megértő. Számomra ez a név felbukkanása egy mentőövvel párhuzamos - számtalanszor megtette már; megóvott az óceántól, Eric - től és saját magam generálta fekete képektől.
Annyit görcsöltem azon, hogyan lesz képes elengedni, azt hittem, ragaszkodik ahhoz, amit szeret. Vagy félreismertem, vagy soha a büdös életben nem táplált irántam ilyesfajta érzelmeket.
„Ki tenné meg, Summer?" - kacag fel egy érdes, gunyoros hang, mitől kiráz a hideg. Hirtelen felkapom a fejem, elkenődött sminkemet még tovább maszatolom, az őrület kellős közepén állva körbekémlelek, mintha valóban hozzám szólnának. - „Mit gondolsz, kinek kellene egy selejt lány? Maga a sötét, a halál legjobb barátja, pusztulásuk okozója? Üres vagy. És velejéig romlott."
Hát, ezért. Úgy látszik, Luke Hemmings sokkal okosabb volt, mint feltételeztem róla. Megérezte vesztét, felesleges volt a sok óvó szó, ösztöneire hagyatkozva ellökött magától, a lehető leghatásosabb módon.
Elintézte, hogy óvakodjak tőle, soha ne keressem többé barátait. Egy burkolt üzenettel, nekem címezve, világosan tudtomra adta, mit szeretne. Tűnjek el, mint hajnalodván csillagok az égen, a harmat a fűszálakon. Mintha ott sem lettem volna, létezésem teljesen cáfoljam meg, s ne térjek vissza kísérteni.
„Biztosan tudta, elveszel a saját gondolataid közt. Te gyilkos!"
- Nem! - sikítom, hörgöm többször egymás után, az öklömmel fejemet verem.
Futásnak eredek. Egyszerűen nem érdekel, hova tartok, ki lát meg, menekülnöm kell. Suhanó autók lassítanak le alakomat látva, egy összetört lányét, ki önmagával viaskodik. Néhányan megsajnálnak, a legtöbbjük viszont, nagyon is előre látva jövőjüket, féltve mindazt, mit valaha birtokolhatnak, kezdetben furcsállva elmém épségét, azután szüntelen motyogásom és eszelős tekintetem látván ijedten, a lehető leggyorsabban hajtanak el.
Nem tudom, hol vagyok. Nem észlelek mást, csak a színpaletta pacáit, a szél zúgását fülemben, mellyel az akaratos hang szavát tompítom el, tüdőm oxigénszükségletét, a vad zihálásom, izmaim lüktetését.
Egy hídhoz érkezem, lefutok egészen az aljáig, le a víztükörhöz. Remegő ujjaim lassan közelítem a nyári melegnek köszönhető kellemes, langyos felülethez. Könyékig elmerítem karomat, majd szemügyre veszem piszkos arcomat, izzadságcseppes homlokomat, melyre sötétbarna hajam tincsekké összetapadva ragadt, száraz, cserepes ajkaimat, majd szándékosan utoljára hagyva a legvisszataszítóbbat, vörös, kisírt szemeimet, mik inkább hasonlítanak űzött vadéhoz, mint emberéhez.
Kétségbeesetten, még mindig levegőért kapkodva merítek a vízből, és mosom le arcomat. Erősen dörzsölöm bőrömet, nem érdekel a folyó tisztasága.
„Akármilyen erősen is próbálkozol, ezzel nem moshatsz le magadról semmit sem!" - kacag fel, mire ereimben megfagy a vér.
Mint gát átszakadtával jön a hömpölygő áradat, úgy törnek felszínre könnyeim. Ég a torkom, egyre nehezebb lélegeznek a gombócnak köszönhetően. Szívem vad dörömbölésbe kezd, minden egyes porcikámban remegek, gerincem mentén a hideg futkos, felborzolva szőrszálaimat, és mégis, a legijesztőbb az egészben, fogalmam sincs, miért sírok.
Luke elhagyott, na, és? Ezt akartam. A módszerrel szemben sem lehet semmiféle kifogásom, ugyanilyen galádul támadtam volna hátba, ha úgy kívánja meg helyzetem.
S ebben a szent pillanatban, a gyenge sodrás átváltásának nézésével, ahogyan erősödő hullámok zavarják meg tükre sima felszínét, szíven üt fájdalmam pontos oka. Én Luke - ért viseltem el mindazt a kínt, mely percről percre, nyugtot nem szolgáltatva kergetett, az ő jólétét tartottam szem előtt. Úgy tűnik, mindkettőnknek oly fontosak voltak a fiú érzései, ugyanis Luke szintén emellett cselekedett. Saját magát védte, még akkor is, ha ezzel engem tönkretesz.
„Ne reagáld túl, ennél jobban képtelenség téged elcseszni, kicsi lány!"
- Hagyj békén! - üvöltöm artikulálatlanul az éjszakába, és felpattanok. - Takarodj!
Ahogy fordulok meg, talpammal belelépek az iszapos, sekély vízbe, melynek következményeképp tornacipőm, csikorgó hangot ad ki minden egyes lépésemnél. Újra futásnak eredek, ez az egyetlen, mi kitisztítja fejemet. Hol követtem el a hibát? Miért lettem ilyen? Miért nekem kellett túlélnem? Miért nem halhatok meg egyszerűen?
Hisz... az segítene.
„Segíts magadon, Isten is megsegít." - mondogatta anya mindig, a legkilátástalanabb helyzetekben is. Hiába nem hiszek a szakállas, hullámos hajú férfiban, kit fiának neveznek, vagy akár ebben a mítoszban, érdemes kipróbálnom. Amennyiben a szentnek titulált emberek, ott fent, felhőkön játszva, lantot pengetve, kacagva és mókázva túl elfoglaltak, hogy a poklot átváltó földi kárhozatnak nevezett hely eseményeit figyelemmel kövessék, csak tessék! Nincs szükségem isteni beavatkozásra, van két kezem! És, hogy miért nem hiszek? Úgy vélem, ha létezne egy ilyen állapot, a halál után, az eltávozottaknak kötelességül kellene szolgálnia annak, hogyan tudják segíteni a bajba jutottakat. Nem teszik meg, önzőek. Ennél fogva jobbnak látom azon elv táborát gyarapítani, kik a „nincs élet a halál után" - teóriát vallják.
Szúró oldalammal mit sem törődve, gyorsabb fokozatra kapcsolok, félő, lábaim nem bírják tartani az iramot, izmaim végképp felmondják a szolgálatot, és végtagjaim összegabalyodásával állal a földre esek.
Csapzottan, az izgalom hevében égve, új reménnyel, csattogó, nyikorgó vizes lábbelivel érkezem meg a legközelebbi parkba. Olvasztott vaskerítése fölém magasodik; ajkaimat benedvesítve, lököm be a rácsoknál fogva, közben szívem torkomban dobog. Körbekémlelek, óvatosan fürkészem a feketeséget, mintha bármelyik pillanatban előugorhatva valami belőle.
A kövekkel kirakott járdán caplatok fel a dombra, szándékosan kerülve azokat a pontokat, ahol esetleg az utcai lámpák gyér fényébe kerülve megvilágíthatnák sápadt arcomat. Egy pad felé veszem az irányt, támlájára telepszem. Pontosan megfelel elvárásaimnak ez a bokrok takarásában levő eldugott hely: a fölé magasodó szilárdan álló oszlop égője befuccsolt.
Lehunyom a szemem, és tervezgetni kezdek. Elevenen kijátszódik elmémben uralkodó félhomályból az összes kép, melyet mámorban lebegve képzelek el. Nincs más, csak én és a sötétség. Zihálásom szolgál egyedüli zajforrásként, tudatom, végre valahára az éj bénító csendjében úszik, nem zavar be semmiféle kotnyeles hang, romboló jellem. Teljes vagyok.
Hazaérkeztem.
Soha nem gondolkodtam még azon, miért vonz magába ennyire az éjszaka. Baj lenne velem? Igen, az egyedüli dolog, ami mellett a végsőkig kitartanák, az ez az állítás lenne. Valami még akkor, régen elromlott bennem, amit nem lehet visszacsinálni. Ez tesz Summer Balck - ké, a furcsa lánnyá, ki kezdetben mindenkit eltaszított magától, megtanult szeretni, majd, nehogy megfeledkezzen a csalódások jelentős mértékéről az élet(é)ben, kapott egy újabb adagot a nyakába. Mintha valaki szüntelen azzal foglalkozna, el tudtam - e felejteni mindazt a fájdalmat, mit nagy nehezen átvészeltem.
Különös reccsenésre leszek figyelmes, ez a hang pontosan arra emlékeztet, ha egy személy helyet foglal, súlya alatt nemtetszése jeléül ilyesfajta célzásokat hallatva tiltakozna. Eddig hátravetett fejemet ismét egyenesbe hozom, szemem sarkából kémlelve meg kell bizonyosodjak, sejtésem nem alaptalan, ugyanis egy férfi ül lábammal egy szinten.
- Úgy látom, nem csak én vagyok egyedül, ki él - hal a magányért. - szólal meg rekedtes, különös mód elváltoztatott hangon, mi valakiére emlékeztet. Kapucniját mélyen az arcába húzza, képtelenség rálátnom arcára. Pedig megkönnyítené helyzetemet!
- Inkább a második. - dörmögöm, miközben arrébb csusszanok.
- Ezek szerint te is kaptál bőven hideget. - konstatálja szomorú, mégis leheletnyit megbánó hangon, mire szívem nagyot dobban.
- És, mi van a meleggel? - vonom fel egyik szemöldököm kétkedőn.
- Attól tartok, a boldogságnak az utóbbi években sikerült kikerülnie. - ingatja alig láthatóan a fejét. - Sőt, nem tudnám megmondani, mikor nevettem utoljára. Te hogy állsz ilyen téren?
- Tudja, nem szabadna idegenekkel beszélnem. Ezt még régen belém nevelték. - kezdem. - Valahogy mégis jelentőségét veszítette. Már nincs senkim, ki leszidhatna, ki megróhatná büntetésem, amiért ellenszegültem.
- Őszinte vagy, azt látom.
- A mostohaapám inkább úgy mondta: „Nem tudod, mikor kell befogni a pofád." Azonban a maga verziójában is van valami. - rántok vállat. - Hogy mi a helyzet velem és a mosolygással? Utoljára egy órája nevettem. Persze, ha leszámítjuk az infantilis kirohanásaimat, az őrülettel viaskodva.
- Ki győzött? - fordítja fejét irányomba, vigyázva, nehogy felfedje kilétét.
- Mit gondol, akkor is itt ülnék, így, önnel, ha felülkerekedtem volna rángásaimon? - eresztek meg egy halovány, erőtlen mosolyt lemondásképpen.
- Lehetséges. Tudod, voltam hasonló helyzetben. - megköszörüli torkát, majd pár oktávval magasabban folytatja. - Konkrétan begolyóztam. A házam romos állapotban volt, mikor hazaértem, erre rátettem még egy lapáttal. Mert tudtam, tudtam, hogy mi történt. Negyvennégy évem alatt először eredtek meg könnyeim, mikor szerelmemet eszméletlenül találtam meg. Nem becsültem, házasságunk java részében úgy bántam vele, mint egy közönséges rongydarabbal. És akkor, minden hiába. A fájdalom, az önmarcangolás, a tagadás - nem tudtam visszahozni őt.
- Azután mi történt? - köszörülöm meg torkomat, hogy eltűntessem a légszomjat okozó gombócot, miután a férfi, úgy tűnik, befejezte meséjét.
- Az események áradata magával ragadott. - hajtja le a fejét emlékei súlya alatt. Késztetést érzek, hogy biztatólag tenyeremet vállára tegyem, jelezzem, átérzem kínját, mégis inkább lefogom a végtagot. - Tudod, nekem soha nem voltak gyerekeim. Engem nem szeretett senki sem. Már a gimnáziumban ismertem a lányt, elbűvölő volt, csodálatos. A mosolyától megolvadtak szívem jéghegyei, lelkem napsugaras hellyé változott, esőzések nélkül. Éppen ez volt a baj.
- Csapadék nélkül csak szárazság van. - mormolom.
- Ahogy mondod. - horkan fel fájón. - Éreztem, már megismerkedésünk pillanatában bizton tudtam, ez nem szerelem, hanem puszta rajongás. Úgy gondoltam, amennyiben a lány viszonozza érzelmeimet, minden rendbe jön. Ismét képes leszek átaludni az éjszakát, és nem viselkedem annyira rögeszmésen, mint akkor. Míg végül, négy évet elpocsékolva, a balalgásom napján kellett tőle végső búcsút vennem, persze, csak lélekben.
- Mi következett azután?
- Egyetemre mentem, valami hajtott, hogy a lehető legmesszebb kerüljek ebből az átkozott városból. Minden jól ment. - erőtlenül felkacag. - El se akartam hinni, de fokozatosan felejteni kezdtem. Visszatértem önmagamhoz, ívelő eredményeket értem el az Amerikai Egyesül Államok legjobb jogi karán. Boldog voltam, büszke a sikereimre. Szinte elképzelhetetlen, milyen mértékben örültem, mikor realizáltam, gimnáziumi szerelmem a múlté, valami más köti le a figyelmem. Majdhogynem kiugrottam a bőrömből, valódi izgatottsággal vártam az első szemeszter végét, mikor is hazautazok a szüleimhez, és beszámolok élményeimről; életem legszebb időszakáról. - egy pillanatra elkalandozik, már - már érzem, hogyan öntik el a férfit boldog emlékei. - Minő csoda, édesanyámékat meglepetéssel töltötte el egy szem fiuk hazaérkezése, engem pedig valósággal sokkolt a látvány, mely a konyhában fogadott. Azt képzeltem, fél év elegendő idő, hogy kiverjünk valakit a fejünkből, de ahogy ott ül, az étkező asztalra roskadva, és sírt szüntelen, törékeny vállai keservesen rázkódtak, minden elnyomott érzelem és vágy újfent felszínre tört. Otthagyta a barátja, amint kitudódott, a lány terhes. A szüleihez nem mehetett haza, mi meg pont kapóra jöttünk, elvégre ugyanabban az utcában laktunk már hosszú évek óta.
- Mit tett? - harapom be ajkamat, előre tudva a választ.
- Fiatal voltam, hiszékeny és fülig szerelmes. - nevet fel keserűen, torzított hangon.
- Elvette. - összegzem.
- Együtt mentünk vissza Amerikába tanulni. Míg én az egyetemen voltam, ő otthon szorgoskodott. Azután megszületett a gyerek.
- Egy kislány. - teszem hozzá.
- Pontosan. - egyezik bele. - Azt hittem, képes leszek sajátomként szeretni, megadni neki, mire szüksége van. Csak... valahogy elrettentett a tudat, már az anyaméhben pihenve... nos, egyszerűen öl. Ez volt a kezdő löket, szinte éjjel - nappal foglalkoztatott. S így tette tönkre egy újszülött az életemet. Ott kellett hagynom az iskolát, anyámék őrjöngtek, az meg csak rátett egy lapáttal, hogy nem is az én gyerekem végett teszem mindezt.
- Mit csinált velük? - hangom rideg, számon kérő.
- M... muszáj volt. - rebegi. - Nem támogattak. A szerelememet nyíltan utálták, megpróbálták elűzni mellőlem.
- Mit csinált velük? - ismétlem mondatom sokkal akaratosabban.
- Te is tudod. - súgja. Most először vállalja fel egyéni hangszínét, mi visszhangzik a csendben. Akármennyire is töröm magam, képtelen vagyok beazonosítani a férfit. - És megvolt a kezdőlöket; ez, mint egy láncreakció, vonta magával a többit: pia, erőszak, elmebaj.
- Most melyik stádiumban van? - röhögök fel gunyorosan.
- Egyikben sem. Feladtam.
- E... ezt hogy érti? - nyelek egy nagyot.
- Nem versz át, Summer. - a hideg kiráz, amint nevemen szólít. - Tudom, miért vagy itt. Mégis, azt kérem, ne tedd! Van választásod.
- Nincs. - biccentek akaratosan, meggyőzhetetlennek mutatva magam.
- Kérlek, dönts másképp! - fordul felém, csuklyáját arca takarására szolgálva. - Annyi minden vár rád! Szeretheted a sötétet, én úgyszint rajongok érte, de ne válj azzá!
- Már az vagyok! - remeg meg a hangom. - Én magam a halálként vagyok elkönyvelve. Tönkretettem... van fogalmad róla, hány életet?
- És én hánynak vetettem véget? - replikázik. - Még van miért maradnod, hidd el! Ha úgy gondolnám, nincs, megmondanám! Elvégre, nem úgy ismersz, mint a kegyetlent? Öröm lenne a képedbe vágnom, pláne, ha látnám szemeidben a fájdalmat.
- Volt, hogy emellett az opció mellett döntöttem volna, igen. - ismerem be kelletlen, súgva. - Mára véleményem megváltozott. Azon agyalok, vajon alkohol nélkül rendes család lettünk volna?
- Ne ezen aggódj. Inkább gyűlölj. - sóhajtja.
- Ezt végighallgatva képtelen vagyok rá. Mindkettőnket a szerelem tett tönkre...
- Vagy, kölcsönösen egymást. - leheli elgondolkodva. - Van egy öved? - tudakolja.
Kiszáradt torokkal bólintok, kicsatolom nadrágomból az említett tárgyat. Remegő kezekkel nyújtom át neki, mire, mint egy fogódzkodót, megragadja.
- Köszönöm. - biccent, feláll. - És ne feledd, mindenki szeret mindenkit. Csak nem olyan módon, ahogy elvárnánk!
Éppen sarkon fordulna, mire utána kiáltok.
- Láthatnám még egyszer, utoljára az arcod... Eric? - nyelek egy nagyot.
- Szeretsz szenvedni, látom. - kacag fel szomorúan, majd lerántja kapucniját.
Az egykoron rémálmokat okozó arcszerkezet csalódást, sajnálatot vált ki belőlem. Ajkamat lebiggyesztve bólintok, lehunyom a pilláimat. Csak várok, hallgatom a neszezés, s mikor fuldokolásra leszek figyelmes, kinyitom szememet. Még csak meg sem próbált levegő után könyörögni, elfogadta sorsát, mit önmagát bírálva kiszabott személyének.
A lógó testet kémlelve felállok, szaggatottan kifújva a levegőt elsétálok.
És, már megint félek.

„Another turning point
A fork stuck in the road
Time grabs you by the wrist
Directs you where to go
So make the best of this test
And don't ask why
It's not a question
But a lesson learned in time
It's something unpredictable
But in the end it's right
I hope you had the time of your life
So take the photographs
And still frames in your mind
Hang it on a shelf
In good health and good time
Tattoos of memories
And dead skin on trial
For what it's worth
It was worth all the while
It's something unpredictable
But in the end it's right
I hope you had the time of your life
It's something unpredictable
But in the end it's right
I hope you had the time of your life
It's something unpredictable
But in the end it's right
I hope you had the time of your life"