Mintha csak az időjárás is tiszteletét szeretné leróni édesanyám előtt, egész nap zuhog az eső, és az izzasztó napsütés kiváltotta hőmérséklet csökkenni látszik. Pontosan a hangulatomhoz illik.

Reggel kisírt szemmel ébredek, csigalassúsággal a szobához tartozó fürdőbe vonszolom magam, és lezuhanyzom. Semmi kedvem nincs a kádban áztatni magam, mintha csak relaxálnék. Inkább előnyben részesítem, hogy a forró, már - már égető víz rám folyjon. De ez sem elég. Legnagyobb sugárra állítom a tűzforró, gőzölgő, nyugtató csodát. Bőröm bevörösödik, kisebb hólyagok jelennek meg a szabad felületeken, a szememből megállás nélkül patakokban folynak könnyeim... mégsem nyugodom. Kiszállok a zuhanyzóból, és a márványba vésett mosdóhoz lépek, amit ezalatt a két hét alatt tömegesen elleptek a piperecuccaim. (A fiúktól kaptam őket, természetesnek vették, hogy rám költenek, mégis énem legmélyéről elindult ez a nyomasztó érzés, ami tettvágyat vont maga után. Egyszerűen nem akarom azt, hogy élősködőként tekintsenek rám - nekem a 5 Seconds of Summer srácai jelentik a "család" fogalmát.)

Kezembe veszem a borotvám pengéjét, és gondolkodás nélkül a kezemhez érintem. Azután valami történik. Sorjában lepnek el az emlékek életem boldog pillanatairól. Megéri ezt tennem? Mit nyerek vele? Semmit. Ebben az egész kurva játékban nem lehet semmit nyerni, csak csalódni, összetörni, darabjainkra hullani és elveszíteni mindent. Erre a sorsra kárhoztattunk, mi, emberek, hogy a sors kegyetlen játszájában kezünkkel - lábunkkal, csúszva - kapálózva megpróbáljunk kivergődni a veszedelmes sodrásból, megtanuljunk tovább lépni, és mikor már úgy érezzük, minden kötél szakad, akkor összeszorított fogakkal állni az újabb csapásokat, és majd a legvégén, emelt fővel kiszállni a játékból.

Anyának mégsem sikerült. A problémák, az élet sínylődései és az iszákos apám teljesen elvették az életkedvét. A reményét. A szabadságát. Mindenét.

Hogy gyáva volt - e vagy bátor? Máig nem tudom megmondani. Attól függ, honnan nézzük. Csodálatra méltó abból a szempontból, hogy ennyi éven keresztül kitartott a rohadt férje mellett, képes volt állni a veréseket, melyeket én kaptam volna, egy pillanat alatt mosolyt varázsolt gyönyörű arcára, holott jól tudtam, ez az egész egy álca. Próbálta velem elhitetni az ellenkezőjét, de tudom, gyilkos vagyok; részben az ő tettéért is én felelek. Nem ilyen embernek ismertem meg, csalódtam benne. Hogy volt mersze a saját önbecsülését aláásni azzal, hogy ilyen szánalmas, lebecsülendő módon szállt ki a játékból? Vesztett, az anyám egy nagy vesztes volt.

Én miért ne követném a példáját? Elvégre nem azt tanítják a gyerekeknek, hogy a szülőkből okuljanak? Nekem még választási lehetőségem is van. Eldönthetem, öngyilkos leszek vagy egy részeg csődtömeg.

Vacilálok, az ajkamat harapdálom. A kezdetes düh, amit édesanyám gyávasága vált ki belőlem, rám is átterjed. Nem tudom ezt megtenni. Már akkor is mondtam, mikor megtaláltam a begyógyszerezett testét, én ehhez gyenge vagyok. A halált nem vagyok képes választani, úgy látszik, sodródnom kell az árral, és várni, mikor csap le rám fekete karmaival. Igen ám, csakhogy lényem nevetséges fele nem akadályozhatja meg, hogy fájdalmat okozzak magamnak.

Húsomba mélyesztem a pengét. Felhevült testemmel nem az égető érzést realizálom, sokkal inkább arról lehet szó, az agyam átváltoztja az információt, ezért érzem jéghidegnek az orsócsontom tájékát. Összeszorított fogakkal tűrve a vörös folyadék ömlését, lejjebb haladok alkaromon, egészen a csuklómig. Ott az ereimet érintetlenül hagyom. A véres pengét a mosdókagylóba ejtem, ami csörömpöléssel ér le annak aljára, és beszínezi a fehér felületet.

Lemosom a vért a karomról, és komótosan a szekrényemhez sétálok, minek polcai lakótársaim jóvoltából roskadoznak az újabbnál újabb ruhadaraboktól. Nem kell sokat válogatnom, gondolkodás nélkül kikapom a leghorgasztóbb felsőt és térdénél szaggatott nadrágot, majd magamra ráncigálom.

Letörlöm még egyszer a karomat, utána lemegyek a lépcsőn, be a konyhába, ahol Ashton reggelizik éppen.

- Jó reggelt, álomszuszék! - köszön hatalmas mosollyal az arcán, felpattan a székéről, és szorosan megölel.

- Először is: fél tizenkettő van. - motyogom a vállába. Próbálok kiszabadulni biztonságot nyújtó karjai közül, de nem enged, így körülbelül úgy nézek ki, mint egy parton vergődő hal. - Másodszor: bök a farkad.

- Ja, bocsi. - enged el végre, közben kuncog.

"Marha vicces, mindjárt megszakadok... hülye buzi." - nem arról van szó, hogy neheztelnék Ash - re, amiért megvannak a maga szükségletei, csupán megvan az a bájos tulajdonságom, hogy morcos vagyok reggelente. Meg úgy általában. De reggel főleg. Azután a mai történések sem derítetek jobb kedvre, pláne, ha belegondolok, mi vár még rám.

- Csak, tudod, pornót néztem. - magyarázza.

- Hát, ezt pont nem tudtam. És nem is érdekelt. - morgom.

- Mi ez a jó kedv, Morci? - lép be a konyhába Calum. Éppen egy tálat halászom elő ágaskodva az egyik polcról, mikor mögém lép, és belemarkol a fenekembe.

- Még egy ilyen, Hood, és levágom a farkad! - csapok rá bicepszére. Megfordulván szembetalálom magam tökéletesen kidogozott felsőtestével, amibe belepirulok. Látszólag nagyon is élvezi, befeszíti izmat, ezért inkább lehajtom a fejem, a székhez kullogok, és tejet öntök a tálba, Ashton pedig beleszórja az elmaradhatatlan gabonapelyhet.

- Na, de Summer! - tetet felháborodást Calum, miközben levágja magát mellém. - Megfosztanád a világot ettől a 22,6 centiméteres gyönyörtől?

Grimaszt vágok, és kanalazni kezdem a reggeli - ebédemet. Miért van az, hogy mostanában az étkezéseim jó pár órával későbbre csúsztak? Aztán, persze vacsorázhatok éjjfélkor a beosztás miatt...

Calum álmossága miatt nem vesz észre semmit, azonban Ashton a sérülésemmel szemez.

"Francnak kellett felhúznom a póló ujját!"

Aggódást vélek felfedezni tekintetében, összeráncolt homlokkal ajkait szívogatja, süt róla a féltés. Mint egy báty, aki legszívesebben minden apróságtól megóvná húgát. Lábaival gyors ütemet követ, ami egyre inkább idegesítőnek hat, nem úgy, mint elsőre, mikor aranyosnak találtam törődését.

- Khm... megyek megnézek valamit a neten. - improvizálok. Valamit ki kell találnom, mert lassan a lábdobogás az őrületbe kerget. - Ashton jössz? Úgyis meg szeretted volna mutatni azt az oldalt...

Értetlenül merednek rám mindketten, mire óvatosan lehúzom a fekete felsőm felgyűrt ujját alkaromra; két okból is: ezzel szeretnék jelezni Ashton - nak, viszont nem szeretném, ha Calum tudtára jutna.

- De... öhm... aha, persze. - nyögi.

Felállok a székről, ő is követi példámat, először azonban odalép az egyik fiókhoz, kivesz belőle valamit, és pizsamanadrágja zsebébe dugja. (Igen, Ashton Flecher Irwin - en volt nadrág, rendes nadrág méghozzá! Bár nem értem, miért, mindig is egy szál alsóban alszanak - vagy mesztelenül.)

- Miért kell ezt eljátszani? - morogja gúnyosan Calum. - Nem lehet azt mondani, "bocsi, Cal, dugni megyünk", vagy mi? Mert nem vagyok hülye, lejön, mit akartok.

- Mi nem is... - kezdem, de félbeszakít.

- Aha, jó. Tudod, ki hiszi el.

Két választásom marad. Vagy elmondom a legjobb barátomnak, mit tettem, ezzel szánalmat és dühöt gerjesztenék benne magammal szemben. Vagy hagynám, higgyen, amit akar, amivel azt érném el, hogy ugyanolyan lotyónak tartana, mint Luke. Márpedig nem akarom megbántani a barátaimat, magamra haragítani meg végképp nem.

- Elestem a kádban... - motyogom, fejemet lehajtom, nem bírok szemébe nézni.

Az utóbbi két hétben éppen elég ideje volt megismerni, tudja, mikor hazudok, mikor mondok igazat.

- Mutasd. - szól fojtott hangon. Semmi fenyegető nincs benne, mégis lesütött szemmel felhúzom a fekete ruhadarabot. - Ashton, légy szíves, menj ki. - mondja. A fiú előhúz valamit a zsebéből, majd Cal kinyújtott tenyerébe nyomja.

Azután elmegy.

Itt hagyott. Egyedül. Kibaszottul egyedül.

"Na, kösz, jó fej vagy." - morgom magamban.

Calum lemondóan megrázza a fejét; azt kívánom, bárcsak a pillanat töredéke alatt a föld alá süllyednék.

- Miért csinálod ezt magaddal? - kérdezi lágyan, szinte elcsukló hangon, és mélyen a szemembe néz.

- Nem értem, miről beszélsz... - próbálom elfordítani a fejem, de ujjaival állam alá nyúl, ezzel arra késztet, hogy tartsam vele a szemkontaktust.

- De, nagyon is érted. - szomorkás mosolyra húzza szája szélét. - Inkább én vagyok az, aki értetlenkedhet... Summer, egyszerűen nem fér a fejembe... Annyi erényed van, gyönyörű vagy, de a belsőd, ami igazán fontos. Hogy törődsz másokkal... komolyan, még az én érzéseimmel is! Nem szeretnél megbántani senkit sem, amivel még vonzóbbá teszed magadat a szememben. Miért dobnád el mindezt? Luke - ért? Az anyukád miatt?

- Én nem... - kezdem, de megakadok. Elmondhatom az igazat. - Nem bírom tovább. Gyenge vagyok.

Kedvesen elmosolyodik, kezeivel végig simít felkaromon.

- Néha a gyengeség nem szégyen. - mondja, majd ajkaimra hajol.

Kezdetben annyira meglep közeledése, hogy a szememet is elfelejtem lecsukni. Mikor megszokom puha száját, gyengéd csókját, belevetem magam az élvezetbe. Én húzom őt vissza a pólójánál fogva, nem hagyom elhajolni. Ujjaimat hajába vezetem. Nyelve a számban van, nagy tenyere a derekamon gyűrögeti a ruhadarabot. Nem akarom elengedni, míg egymásba nem forrunk. Arra lettünk teremtve, hogy egymáséi legyünk, hogy élvezzük a forró érintéseket, a közeledést.

Mégis úgy érzem, ezzel megcsalom Luke - ot. Az a rohadék a legszebb pillanataimat is képes gallyra vágni, nem számít, éppen mennyi energiát fektetek arcképének kiverésébe a fejemből. Ott motoszkál bennem a gondolat, vajon mit csinálhat, mit érezhet, hallom mély, dörmögűs hangját, ami el - elcsuklik, holott a dalokat kristálytisztán énekli, ha lehunyom a szemem, őt látom. Pedig kedvelem Calum - ot. Tényleg. Szeretnék vele lenni, nem csalódni, élvezni, míg elhomályosodunk az élők emlékezetében. De nem lehet. Nem tudok ellent mondani annak a vonzásnak, ami Luke - hoz köt, úgy érzem, ha nem vagyok mellette, menten megbolondulok. Szükségem van az érintésére, a biztonságos ölelésére, a csókjára... egész lényére.

Eltolom magamtól Calum - ot. Csalódással a szemében a kötszer után nyúl, levág egy jókora darab fáslit, majd miután lefertőtleníto mazochista elmém ötletének elég csúnya szüleményét, beköti karomat. Tudomás nem véve a fátyolos tekintetemről, a krokodil könnyekről, amik minden egyes másodperc elteltével nagyobbak és nagyobbak lesznek, amik rekordgyorsasággal folynak le arcomról, esnek le a konyha rozsdaszínű csempéjére, a reszkető ajkaimról, a szaggatott lélegzetvételiemről, közelebb hajol, és egy puszit nyom a homlokom búbjára.

- Vigyázz magadra. Luke kedvéért. - szomorkás mosolyra húzza száját, mintha búcsúzna.

A gombóctól a torkomban megszólalni nem tudok, szédülök, remeg a térdem. A vér kiszökik lábaimból, lehet, a sebem okozza ezt a rosszullétet.

- Calum... - súgom. Mit mondhatnék? Hogy szeretem? Hogy vele akarok lenni? Igen és igen, kétség kívül ezek lennének a válaszaim, ha Luke nem lenne... de van. - Ma elmegyek édesanyám temetésére. Esetleg elkísérnél?

Hangos, lemondó sóhajjal kifújja a levegőt.

- Sajnálom, de ezt egyedül kell elintézned.

Ledermedek. Képes volt ezt mondani?

- Ezt teszed velem, amiért képtelen vagyok viszonozni az érzéseidet olyasképpen, mint ahogy az te teszed irántam? - hitetlenül felnevetek, közben könnyeimet vadul letörlöm pólóm szegélyével.

- Nem, nem ezért. - rázza a fejét indulatosan. - Tudtam, hogy nem fogod megérteni. - motyogja.

- Akkor magyarázd el!

- Mondd csak, Summer Black, mire mennél vele, ha ott lennék? Az ég világon semmire. Amennyire megismertelek már téged a nálunk töltött idő alatt, valamelyest képes voltam feltérképezni egy szisztémát a hangulatingadozásaidról. Először szükséged van az egyedüllétre, mikor kisírhatod magad, nem kell senki előtt szégyenkezned, nem gátol senki. Csak te vagy és a gyászod. Aztán kezded magad egyedül érezni... azt hiszed senki nem szeret, ezért elkövetsz egy újabb butaságot, azon filozofálásod alapján, képes lennél - e ugyanazt végig csinálni, mint az anyukád. Akkor leszek ott melletted. Megvigasztallak, életet öntök beléd, és ha már tényleg nem szeretnél mást, némán, a hajadat simogatva ringatlak álomba. Nem fogjuk hagyni, hogy még egyszer ezt tedd magaddal, érted? Fontos vagy nekünk... Te... te már egy vagy közülünk. És bármennyire is fenntartásaid vannak ezzel kapcsolatban, mi nem hagyunk cserben a legnagyobb szarban. Inkább utánad ugrunk, és veled fulladunk. - karjait széttárja, ölelésébe bújok. Úgy érzem, Calum tartja meg teljes testsúlyomat, a lábaim felmondják a szolgálatot. - Szeretünk. - búgja a hajamba, mire nedves arccal bólintok. - És bármennyire is fáj beismernem, Luke még nálam is jobban. Összeilletek. Ha ez a kis köcsög nem értékeli, milyen csodálatos lány vagy, ki merem jelenteni, egy vérbeli balfasz. Ha még egyszer megbánt téged, velem gyűlik meg a baja.

- Aludjunk... - nyöszörgöm. Nem tudok koncentrálni, egy épkézláb mondatot kinyögni.

Calum óvatosan a térdhajlatomba nyúl, majd karjaiba vesz. Felsétál velem az emeletre, lábával belöki az ajtót, és lefektet az ágyra. Éppen kiáltanám utána, hogy "Ne menj el!", mikor az ajtó becsukása után lekapja pólóját, átkarolva mellém fekszik.

₹

Soha nem voltam igazán vallásos, azonban ahogyan édesanyám sírkövének a kopár fű fölé magasodását látom, a zuhogó esőben elképzelem a részvétüket nyilvánító ismerősöket, egy gondolat mégis felmerül elmém legmélyebb bugyrában. A nagyszüleim már régen meghaltak apám felől - ezt csak autóbalesetként emlegetjük, holott mindannyiunk tudja, durvább dolgok állnak a háttérben. Na, az meg, hogy anya szülei eljöjjenek, egyszerűen kizárt. Ha jól tudom - és igaz mindaz, mit anyám megosztott velem -, mamáék a kezdetekkor kinyilvánították nemtetszésüket a kapcsolattal szemben, azután a házasság ellen. Akaratuk, miszerint a szerelmesek nem kelnek egybe, meghiúsult, ezért kitagadták anyámat, mindennemű találkozástól még a mai napig is tartózkodnak. A temetésére sem jöttek el.

És most... elment. Vajon van élet a halál után? Hova kerülnek azok az emberek, akik kiestek a játékból? Elveszítették, feladták... az teljesen mindegy. De valaminek történnie kell. Talán eljutnak a keresztény vallás állított menyországába vagy poklába, a viselkedéstől függően, vagy valami felsőbb, rangosabb dolog lesz belőlük. Reinkarnálódnak? Lehetséges, hogy összefuthatok még anyával egy másik életben, egy másik világban, valaki más lényében? Molekuláinkra bomlunk, fény lesz belőlünk? Csillagok? Esetleg visszatérhetünk kísérteni a Földre? Ijesztgethetném az iszákos apámat... igen, az jó lenne. A gondolatra elmosolyodom. Azonban nem ezért vagyok itt.

Szépen lassan kimászok a sír mögül, hallom a záporozó cseppek kopogását a köveken, a kapucnimon. Remegő lábakkal odasétálok, odaérvén megsimítom a márványfelületet. Hangos, fájdalmas, mélyről törő sóhaj tör fel belőlem.

„Bárcsak itt lennél... Luke." - ez jellemző. A legkritikusabb helyzetben is képes vagyok magammal foglalkozni, akadályt nem ismer az önzőségem. Ez a pillanat elvileg anyáról kellene, hogy szóljon, én mégis megtalálom a kibúvót, hogyan terelhetném át gondolataimat valami egészen másra, valami egomán dologra.

Lerogyok a földre, térdem a sárban toccsan. Nem érdekel, most nem. Egy könnycseppnek, sőt, rohadtul többnek kellene utat törnie, azonban képtelen vagyok sírni. Úgy érzem, nincs semmi, ami ösztönözne, ami kiváltaná ezt belőlem, mint reakciót. Mert anya meghalt... két hete. Attól nem lenne jobb, ha szétbőgném magam. Miért hiszi ezt mindenki? Egy átkozott sírkő nem fog az őrületbe, a végső melankóliába taszítani. Talán nem is érdemlem meg az ember szót, mint rangot, lehet engem csúszómászónak, utolsó gerinctelen nyomoréknak nevezni, azonban ezt érzem. Nem tudok változtatni rajta, hiába próbálom. Higgyétek el, az első, amit megtennék ezesetben, hogy kiverem a fejemből Luke Hemmings - et!

Reszketeg kezemmel végig simítom a feliratot. Torkom kiszárad, alig kapok levegőt. Ez a valóság?

„Elizabeth Faith Black

1973 - 2016

Nyugodj békében, drágám. - szerető férjed"

Elkapom a kezemet, mintha csak megégettem volna. Nem szabadott volna idejönnöm. A borongós idő megfelelő hangulatot, a frissen vágott virágok jó illatot, a csend nyugalmat ad... én mit keresek itt? Rontom az összképet ezzel a szemtelen felirattal együtt. Hogy volt mersze?! Szerető férj nélkül élne a gondos feleség.

Felpattanok, próbálom letakarítani a piszkot a nadrágomról, bár a térdem porolásával inkább csak még jobban belekenem a sarat.

- Hova ilyen sietősen? - kérdezi egy érdes hang a hátam mögül. Felesleges lenne megfordulnom, ez a hanglejtés, ahogy azt hiszi, mindenki másnál felsőbbrendűbb, a szaggatott beszéd, amiben észlelhető, mikor bonyolodik bele mondandójába, és a szag, amit neki háttal állva is érzek... Igen, ő Daniel. Vagyis az apám. - Mondd csak, milyen érzés úgy itt lenni, hogy tudod, te okoztad a halálát?

Nem fogja kiprovokálni belőlem a heves reakciót, az indulatokat. Azt akarja, legyen mire lereagálnia egy pofont.

„Addig nagy a szád, míg meg nem ütlek!" - mondogatta, az utóbbi időben sajnos rendszeresebben.

Még mindig hátat mutatva neki, összeszorított ököllel és fogakkal válaszolok. Higgadtan.

- És neked, avass már be, milyen, ha az embert elhagyják a barátai, a szerettei, nincs kire számítania, mindenki megveti őt csakis a természete miatt, azután alkoholistává válni, páros lábbal kirúgva lenni a jól kereső munkahelyről, végül a család felbomlásának okozójaként itt állni? - könnyed hangon kezdtem, már - már túlságosan is kedves voltam. Tudhattam volna, amilyen nyugalommal elkezdem, akkora hévvel kerekedik fölém a harag és az indulat. Nem győzhetek. A természetem miatt. Olyan vagyok, mint Daniel.

- Fordulj meg! - szűri a fogai közül.

- Nem. - nevetek fel a helyzet abszurditásán. Végre volt merszem a szemébe mondani a véleményem, kíváncsi vagyok, erre mi lesz a következő lépése. Nem vagyok a bábja, a szolgája, a lábtörlője soha többé!

- Nem hallottad, mit mondtam? - üvölt artikulálatlanul. - Fordulj meg, büdös ribanc!

- Egy család voltunk, egy kurva család! - kiáltom azzal a lendülettel, ahogy tettem egy száznyolcvan fokos fordulatot. - Tudod te, mit jelent egyáltalán maga a szó? Érted? Egy összetartó közösség, akik között vérbeli kötelék is van. Ezek voltunk mi... de te elcsesztél mindent! Miért kezdtél el piálni? - vonom kérdőre.

Bozontos szemöldöke monoklis, táskás szemei felett megemelkedik. Szája vékony vonallá szűkül össze. Egyik kezét koszos, elnyűtt farmerja zsebébe dugja, a másikkal a whiskey - s üveg nyakát szorongatja. Arca beesett, és mintha a nadrág is lötyögne rajta. Csak nem elfogyott a pénz? Nem volt miből megélni, mi, Daniel?

„Mégsem sajnállak olyan hű de nagyon. Ha akartál, tudtál volna élelmiszert vásárolni. Ehelyett az alkoholos üvegek fenekére nézel elég gyakorta, ahogy így elnézem!"

- Milyen vérbeli viszony, ugyan már! - nevet fel, hogy a nyála is kiszökik. - Ezt te sem hiszed el komolyan, Summy.

A becenév hallatán a hideg futkos a hátamon. Libabőrös leszek, a hányinger kerülget.

- Ne hívj így!

- Ne? - szalad fel a szemöldöke, azután közelebb lép. Az üveget a fűbe ejti, leheletét nyakamon érzem. - Mindig is kíváncsi voltam, vajon olyan jó vagy, ahogy az lerí rólad? Milyen lehetsz az ágyban, cica?

Szaggatott levegővétel után megérzem a forró könnycseppeket végig szántani halálra vált arcomon. Undorom van, mit akar ez az állat?

- Még szerencse, hogy nem vagy igazából a lányom. - búgja, én meg úgy érzem, menten elhányom magam a hír hallatán, valamint az érintéseitől, amit el kell viselnem. Nem vagyok a lánya? Nem az apám? Nincs közünk egymáshoz?! Akkor miért bánik így velem? És úristen... mit fog csinálni most? Félek. Egyedül vagyok. - Annyi éven át vágyakoztam utánad. Hát, nem remek, hogy nem vagyok a szülőd? - felnevet. A szesz bűze megcsapja az orromat. - Így megtehetem ezt. - mondja, majd a negyven éves idegbeteg pasas, akit eddig apámnak hittem, megszűnteti azt a pár arasznyi távolságot a nyakam és az ajkai között, és szívogatni kezdi.

Erőteljesen ellököm magamtól, holott félő, a remegő térdemtől nem fogom tudni megtartani az egyensúlyomat. Pedig minden ezen áll vagy bukik. Ha elesek, vége a játéknak. Könnyű préda leszek - márpedig én nem akarok az lenni!

Egy hirtelen mozdulattal visszaránt magához, a hajamba markol, és nem ereszt. Akárhogy ficánkolok, nem segít. Lökök egy hatalmasat a csípőmmel, amivel azt érem el, hogy megtántorodik, és bőszülten néz rám. Kihozom belőle a vadállatot.

- Felkínálom magam, erre visszautasítasz? - ordítja. Látom kezét, ahogy a magasba lendül. Lehunyom szemeimet, kicsivel később megérzem a csattanást, majd tenyere távolodtával a csípő, égető érzést. Megütött. Már megint. És én nem tehetek ellene semmit sem.

„Addig nagy a szád, míg meg nem ütlek!" - régen talán tudtál nekem parancsolni, meghagyhattad, mit tegyek, elvehetted az életkedvemet, rettegésben tarthattál, mára azonban nincs hatalmad felettem! Más ember lettem, megváltoztam, hála a 5 Seconds of Summer - nek.

- Te egy utolsó iszákos csődtömeg vagy, és örülök, hogy nem te vagy az apám! - kiáltom mámorosan az arcába, mire egy újabb pofonnal jutalmaz. Csak ennyit tudsz? - Az életben nem nyúlnék hozzád, sőt, mi több! Legszívesebben megfojtanálak!

- Igazán, baba? - tettlegességének határát átlépve megragadja a torkomat, és szorongatni kezdi. Nem jutok levegőhöz, mégis beteges, szinte fuldokló nevetés tör fel torkomból. - Nehogy azt hidd, ezzel megúszhatod! - morogja a fülembe. Ficánkolok karjaiban, mire még erősebben szorít. - Nem öllek meg. Még nem. Az enyém leszel, azután azt csinálsz magaddal, amit akarsz. Persze, történhetnek karkulálatlan eshetőségek, ha túl jó leszek, akár meg is tarthatlak szexrabszolgának.

- Anyádat! - sikítom, majd könnyeim ismét utat törnek maguknak. - Hagyj békén, te perverz disznó!

Sikerül kirángatnom az egyik kezemet, amit eddig fogva tartott, amivel a bordái közé könyökölök. Felnyög, ekkor kitörök szorongató karjaiból, és ágyékon térdelem. Futásnak eredek, de elkapja a csuklómat. Rángatni kezd vissza. Nem hagyom magam, megvetem a sarkaimat, próbálom kiszabadítani magamat. Ismét.

Hirtelen ránt rajtam egyet, amire nem vagyok felkészülve. Morogva a földre lök, majd belerúg párszor az oldalamba. A fájdalom hatalmába kerít, felsikítok. Torkom szakadtából üvöltök, a hangom elmegy, mégis az utolsó leheletig kitartok, nem engedek, és legfőképpen nem leszek az övé!

Felránt, megajándékoz pofonjaival is, amik ha mondhatom, még nagyobbat csattannak könnytől áztatott nedves arcomon.

- Büdös kurva, te büdös kurva! Kérsz rögtön bocsánatot!?

- Rohadj meg! Remélem a pokolban égsz!

Mit veszíthetek már? Ma meghalok, érzem. Akkor nem mindegy, hogy szájalok - e? Nem. Így legalább valamennyicske méltóság kísérhet át a túlvilágba.

- Ereszd el! - kiált valaki a háttérből. Daniel nem foglalkozik vele, engem mégis érdekel, ki lehet az új jövevény. Az ütések áradatában próbálok úgy helyezkedni, hogy lássam, majd mikor szembe szökik a szőke, felzselézett haj, a hozzá tartozó, dühödt, mégis angyali arc, elmosolyodom.

- Luke?

- Summer!

Ideér hozzánk, megragadja Daniel vállát, így maga felé fordítva őt. Öklével orrba vágja, aki visszatámadásra készül, fellendített karjával azonban engem talál célba. A lökéstől elvesztem az egyensúlyomat, hátra esem. Először a fenekem ér talajt, azután hátra dőlök, a fejem beverem a sírkőbe. Éles fájdalom nyilall belém, összeszorított fogakkal próbálok felkászálódni, hogy Luke segítségére siessek, ugyanis látom: eléggé alul van maradva a küzdelemben.

Minden elszántságom ellenére nem sikerül felülnöm. Színes pöttyöket látok a szemem előtt táncolni, amik fokozatosan a félhomályba taszítanak, végül érzem a feketeség hidegét, ahogy szemeimre örök sötétség borul.

„Legalább úgy halok meg, hogy szeretnek! Viszlát, Luke, találkozunk egy jobb életben!"

„This is everything I didn't say

Wait, don't tell me, heaven is a place on earth

I wish I could rewind all the times that I didn't

Show you what you're really worth

(what you're really worth)

The way, you held me, I wish that I had put you first

I was wrong I admit, numb from your kiss

While you were slipping through my fingertips

Taking every breath away

With all of the mistakes I made

From all the letters that I saved

This is everything I didn't say

I wish I could've made you stay

And I'm the only one to blame

I know that it's a little too late

This is everything I didn't say

Whoa, whoa

This is everything I didn't say

Wake me up now, and tell me this is all a bad dream

All the songs that I wrote, all the wrongs that I hoped would erase from your memory

(erase from your memory)

Holding onto a broken and empty heart

Flowers I should've bought, all the hours I lost

Wish I could bring it back to the start

Taking every breath away

With all of the mistakes I made

From all the letters that I saved

This is everything I didn't say

I wish I could've made you stay

And I'm the only one to blame

I know that it's a little too late

This is everything I didn't say

I hope you know, for you I'd sacrifice

To make this right, whoa whoa

Someday, I'm sure

We'll pass each other by

Until that time

Taking every breath away

With all of the mistakes I made

From all the letters that I saved

This is everything I didn't say

I wish I could've made you stay

And I'm the only one to blame

I know that it's a little too late

This is everything I didn't say

Whoa, whoa

This is everything I didn't say"