Szenvedésem második hete sokkal mozgalmasabban telik, mint az előző, amit a barátaimnak köszönhetek. Először, volt az az eset, mikor azt hittem, Calum karjai között ringat engem álomba. Csakhogy nem így történt. A kreol bőrű basszgitáros helyett a szőke fővokalistával találtam szemben magam. Szerencsére, csak hunyorogtam, ezért nem vette észre, milyen szinten ledöbbentett a közeledése. Igen, bevallom, szerelmes vagyok Luke Hemmings - be. Azonban valahol mélyen, zsigeri szinten gyűlölöm. És ebben nincs nagy szerepe annak, amit a fejemhez vágott. Néha azon kapom magam, jól lehordom a fiút - ami mondhatni hobbimmá vált -, azonban az oka megdöbbentő, még számomra is. Azért neheztelek rá, mert kihúzott a vízből.

Némán tűrtem, megvártam, míg elénekli a dalt, magamra hagy, csak azután eredtek útnak könnyeim.

Olyanná váltunk, így egymásnak, mint az elvált házastársak. És a fiúk akarva - akaratlanul is áldozatául estek a helyzetnek, ami a buta ötletünk következményeként ütött rajtunk, ért utol. Ha Mikey - val szerettem volna lógni, be kellett jegyeznem magam a hűtőre mágnessel rögzített beosztás sorai közé. Ilyenkor Luke - nak jutott Calum és Ashton egyaránt. Mindannyiunkat megviselt ez a koncepció, mégsem tehettünk ellene. Túlságosan nagy volt az önbecsülésünk, egyikünk sem volt hajlandó bocsánatot kérni, valamint a fiúk tartottak attól, mi lenne, ha tovább fokoznák a javaslatukkal a kialakult kavalkádot, ezért befogták a szájukat, tették, amit helyénvalónak ítéltek, amit kértünk, és nem raktak még egy lapáttal a kaotikus életünk romhalmazára.

Anya minden nap eszembe jutott, ilyenkor jött elő az emós - énem, aki legszívesebben vagdosta volna a karját. Őszintén, némiképp csodálom őket, csak én nem a kezemmel kezdeném. Egyenesen a csuklómra hajtanék.

Nagy esélyt látok rá, elkövettem volna legalább egy ostobaságot a mazochista elmém szüleményei közül, ezért is vagyok hálás a 5 Seconds of Summer srácainak. A barátaimnak. A családomnak.

Ashton - nal egyik nap kimentünk megsétáltatni Melchizedek - et. Ki hitte volna, a göndör komolyan gondolja, és egy - mellesleg kutyáknak szánt - pórázt köt a macskája - ami azóta közös, Ash ragaszkodott hozzá - nyakába? Mert én nem. Sőt, meglepődtem, ahogyan szembesülnöm kellett a dobos tervezett programjával. Persze, mint megszokott reakció, pofon nevettem. Egyáltalán nem találta furcsának, nem kapta fel a vizet, csak felküldött az emeletre, és a szobámba érve magamra kaptam valamit, ami Ashton szerint "nem süti magából a depressziót". Ezért egy fekete rödidnadrágra és ugyanilyen színű pántos topra esett a választásom. Leugorván az utolsó lépcsőfokról mindkettőnk lehervadt mosollyal az arcán konstatálta, a másik nem normális. Ash esetében, hogy nem tartom tiszteletben a kérését - amit sokkal inkább volt parancsnak nevezhető, lehet ezért cselekedtem szavai ellen.

Ha azt mondom, a járókelők nem meresztgették a szemüket a szokatlan látványra, hazudok. Pontosan akkora csodálkozó szempárok követte kínos mozdulatokat generáltunk és döbbenetet keltettünk, mint vártam. Kezdtem magam zavarban érezni, ezért addig böködtem Ashton bordáit a könyökemmel, míg meg nem értette, miért is nem lenne jó az "Ashton Irwin állatkínzása a nyilvánosság szeme láttára" című címlapsztori, és felkapta a vakuk keresztüzében sétáló megszeppent jószágot.

Ezután kiértünk a pár háztömbnyire kialakított parkba, ahol barátom újabb egetrengető ötlete folytán leszedtük a macska nyakörvéről a pórázzal összekötő kapcsot, majd szabadjára engedtük. A kis Melchi kiélvezve a szabadság első pillanatát szaladni kezdett. Eltelt pár másodpercig, míg a házi kedvenc degenerált gazdái ráeszméltek, mi is történik pontosan. Szökik a macska!

Mindig biztató látványt nyújt, ha két tinédzser eszeveszett módjára rohan egy kiscica után, pláne, ha az említett tagok közül az egyik világszerte híres és elismert punk - rock zenekarának dobosa. Nem szeretnék mutogatni, de... név szerint Ashton Irwin!

Velem senki sem foglalkozott, most még keltettem némi feltűnést, hiszen egy jól kereső zenész társaságában láttak, de ha egyedül lettem volna, nem látnának mást, csak egy lelkileg sérült, elkenődött szemfestékű lányt, aki az egereket itatta. Vagyis inkább megfullasztotta őket.

Melchizedek felmenekült a legközelebbi fára, annak legmagasabb ágára. Miért nem tudott egy alacsonyabbat választani? Jobbat kérdek! A földön maradni?

- Cicc, cicc, cicc, Melchi... itt a papa! - gügyögött.

Egyre inkább ment fel bennem a pumpa, amiért a göndör... hogy is mondjam? Ennyire hülye!

- Hagyd már abba, könyörgöm, inkább mássz fel! - mutattam rá a leglogikusabb megoldásra. Nem is tudom, nekem eléggé volt kellemetlen, ahogyan ott tökölt a nagyvilág szeme láttára. Örültem, ha őt nem bántották a lesajnáló pillantások és gunyoros megjegyzések, de engem akkor is idegesített, ahogy a megoldást várva - vagy Melchizedek lemászását - csak beszélt a macskához.

Tapasztalt mászónak vallom magam, elvégre, akinek volt szerencséje Calum tenyere álltal az ember fenekén felnyomva bemászni egy első emeleti ablakon, az már rangos személynek tudhatja be magát a szememben.

Így történt (ismét), hogy megmentettem a napot. Mielőtt hősnek titulálnám magamat, elhinném, igazi profi vagyok a fára mászás terén, Melchi úgy döntött, az arcomba ugrik, mert legjobb megítélése szerint így biztonságban földet érhet. Aha, csak pofon karmolt. Semmiség.

Calum - mal a délutánjaimat töltöttem. Nem tagadom, sokkal jobban élveztem ezeket a programokat, mint a Michael - lel való gamer napokat. Sokkal inkább hatott szórakoztatónak Cal társasága, mint a többieké. Szörfözni voltunk, fagyiztunk, moziztunk, sétáltunk éjszaka a mólónál, pizzázni mentünk... mint a tipikus, mindenki álltal űzött randik. Nem tudom, a mi időtöltésünk nevezhető - e annak, de a lényeg, hogy jól éreztem magam. Miután tisztáztam - többször is -, mit érzek a legjobb barátom, vagyis Calum iránt, viszonylag lecsökkentek a bepróbálkozásai.

A nyár legfullasztóbb napjára ébredek, amolyan "szerencsés vagyok, hírességekkel lakom, mikor jön el a pillanat, amikor rám unnak, és kidobnak?" - érzéssel, ami a hétvégéim és hétköznapjaim szerves része lett, mint agyalnivaló, a kérdés egyre jobban foglalkoztat. Mert van alapja. És csak reménykedni tudok, nekik is számítok annyit, mint ők nekem.

Kiabálásra leszek figyelmes a szomszéd udvarából, mégis meg mernék rá esküdni, Mikey hangját hallom.

Magamra kapok egy nadrágot és egy ujjatlant a fehérneműimre, amiben aludtam - mostanában szokásommá vált ilyen formában nyugovóra térni; lehet azért, mert várom, hogy Luke ismét bemásszon mellém az ágyba -, azután lefutok a lépcsőn, félszegen köszönök a konyhában reggelizőknek - mivel Hemmings is ott van, a beosztás miatt nem mehetek be -, és kisietek az udvarra. Megkerülöm a házat, hátra sétálok a medencéhez. Odatolom az egyik napozóágyat a kerítés mellé, felállva rá átlesek, pontosan minek/ kinek köszönhető ez a nagy lárma.

- Nem, nem, nem! Ilyet nem játszunk! - ahogy meglátom a kék hajkoronát, máris alátámasztódik a félésem, miszerint Mikey ordibál a szomszédok legnagyobb örömére. Csak éppen a felnőttet nem látok. - Ha George kiszáll, mert ő lenne a fogó, akkor nem vesszük be a játékba, miután megfogtam Andrew - t! Nem!

- De én játszani akarooook! - nyafog meglepetésemre egy kisgyerek. Felágaskodok, hogy lássam az arcát. Visszatartott nevetéssel figyelem a helyzetet, ahogy Michael Gordon Clifford egy hat éves körüli kissráccal veszekszik az udvaruk közepén.

- Nem. - rázza a fejét Mike karba tett kézzel, duzzogva. - Nincs csalás!

- De én akarohoook jáhátszani! - toporog az elől fogait váltó George.

- Pff. Ha neked megengedném, akkor Nash - t is vissza kellene hívnom. De nem teszem, mert nem játszom csalókkal! - ölti ki a nyelvét a kékhajú.

- Nekem az sem világos, miért játszol egyáltalán gyerekekkel. - kuncogok a kerítés mögül.

- Sum? - pislog nagyokat, kezéből napellenzőt formázva, majd a hang irányába forogni kezd. Mikor összetalálkozik tekintetünk, szemrehányóan méreget, amolyan "kikérem magamnak" - stílusban, és csípőre vágja mindkét kezét. - Ne nevess rajtam, az idegeimre mész, te lány! Inkább gyere ide, töröld le a mosolyt az arcodról, és döntsd el a vitánkat?

Vihogva felhúzom magam a betonkerítésre, átvetem a lábaimat, majd leugrom, egyenesen a szomszéd udvarba. Gazdag lakótelep lévén ez a ház is fényűző stílusban épült, innen látom a bútorokat, a bent uralkodó pompát a hatalmas erkélyablakokon keresztül.

- Na, miről lenne szó?

- Te csak ne vedd ennyire félvállról a konfliktusunkat, mert igenis komoly ügy! - kéri ki magának. Ismét.

- Michael bácsi, mi az a konfliktus? - kérdezi az egyik szőke fiú barátom shortjának szárát rángatva.

- Kuss, Nash, ez a felnőttek dolga! - rendezi le egy legyintéssel.

- Megmondalak anyunak! - hisztizik a harmadik gyerek, aki látszólag idősebbnek tűnik. Valószínűleg ő lehet Andrew.

- Bazki, és én azt hittem Luke - ék a nehéz esetek. - motyogja a tenyerébe temetve Mike. Odalépek mellé, és "átérzem a helyzetet, haver" - stílusban simogatom a hátát.

- Michael bácsi csúnyát mondott! - tapsikol Nash, aki dobozos gyümölcslevének szívószálját rágja. És nyáladzik. Nagyon. - Kérsz? - lép közelebb az italt nyújtva, mikor észreveszi, a narancslevét fixírodom.

- Mmm, kösz, nem. - rázom a fejem. - Hé, de töröld meg az orrodat. - szólok utána, ami kicsit... khm. Minek ecsetelni, mindenki találkozott már emberrel, akinek takony lógott az orrából. Nash legalább kisgyerek volt, na!

- Segítesz kifújni? - halász elő a zsebéből, egy, már túlságosan is használatba vett papírzsebkendőt.

- Mi? Nem! - vágom rá azonnal. Kizárt!

Nash közelebb lép, mire ösztönösen hátrálok, miközben Mikey a "Bazki - Ezt nem mondhatod - Miért - Csak" - játékot játssza a két kölyökkel, a körülbelül kilenc éves Andrew - val, és Nash ikertestvérével, George - vel.

- Eredj innen, menj! - hessegetem. - Mike bácsi segít kifújni. - improvizálok. Vagyis kimondom, ami elsőre az eszembe jut, hogy ne nekem kelljen elvégezni a piszkos munkát. Sajnos mindig ő van velem, amikor ilyen helyzetekbe kerülünk, de a strandos incidens után mit várt?

- Neeem! - kezd ismét nyafogni, míg testvérei az újannon tanult szavat ismételgetik letörölhetetlen vigyorral az arcukon. Komolyan mondom, ha tíz másodpercen belül nem hagyják abba, sorba beledobom őket a medencébe! - Az múltkor is fájt.

- Akkor... menj, és töröld bele anyád kedvenc díszpárnájába!

- Jó! - csillan fel a szeme, amint meghallja a csínytevés lehetőségét. Kacagva befut a nyitva hagyott üvegajtón.

Kifújva a levegőt, és leizzadva, részben a melegtől, részben a fárasztó szomszédkölyök egyikétől megtörlöm a homlokomat. Hátrapillantok Mikey - ra, akinek kezén éppen George csimpacskodik, lábán Andrew kapaszkodik. Némán tátog egy "Segíts!" - et, mire a számba harapva befutok a villába.

Kutakodom, sikeresen felfordítom a gondosan kitakarított, rendbe rakott helyiségeket, majd utolsó reménysugárként megállok a gyerekszoba ajtaja előtt. Mély lélegzetet veszek, majd benyitok, felkészülve az eshetőségre, bármelyik pillanatban hegyém zúdulhat az egyik játékhalom. De nem. Minden egyes gyermekek szórakoztatására készült árucikk rendezetten áll a kijelölt helyén; könnyű megtalálnom, amit keresek.

Felkapom valamennyit - minek nekik tíz? -, a konyhába sietek velük, megtöltöm őket vízzel. Egyet az értetlenül pislogó Nash kezébe nyomok, aki elfogadva a vízipisztolyt a nyomonban loholva követi a mozdulataimat. Vagyis összevizezi Mikey - ék hármasát.

A srácok rögtön fellelkesülve leszállnak barátomról, kikapják a kezemből a pisztolyokat, és elkezdődik a játék.

Mindenki lő mindenkire, és mindenre, ami mozog, így pár percen belül csurom vizesen rohangálunk a vízsugár elől.

Michaellel ki nem mondott szövetséget kötünk. Jóllehet, fogalmam sincs, miért van itt a barátom, gyanítom vigyázni a kölykökre, mert az anyjukat sehol sem látom, és igaz, rövid ideje vagyok náluk jómagam is, mégis idegesítenek. Ezért agyonlőjük őket, de igazán. Ha paintballoznánk, egészen biztos, nem maradna négyzetmiliméternyi tiszta felület sem rajtuk.

A kezdetleges bosszúnak, ami önfeledt nevetésbe megy át, a farzsebemben rezgő telefonom vet véget - üzenetem érkezik. Előhalászom a készülékem, mutatóujjamat feltartva, jelezvén, most ne vizeljenek össze, feloldom a kijelzőt, azután megnyitom az üzenetet.

"Tisztelettel meghívjuk Önt Elizabeth Faith Black asszony hétfői napon tartandó temetésére, mely négy órai kezdettel történő végső búcsúzás formájában nyilvánul meg a sydney temetőben."

Mindez feladó nélkül, ismeretlen számról. Nem, nem az apám küldte. Igen, igen elmegyek. Tartozom ennyivel anyának, bár magamat ismervén az egyik távoleső sírkő mögül nézem végig, ahogyan a földbe eresztik; elmondhatom, ott voltam. Nem gyötörhet a lekiismeret - furdallás többé. Mert mindent megtettem, mit a helyzetem lehetővé tett. Sőt, úgy érzem, néha még többet is.

Elengedtem. Még azon a napon, mikor rátaláltam a fürdőben. Mégis fáj, ha rá gondolok. Hiányzik.

És ezt a fajta hiányérzetet egyedül Luke Hemmings tudná kompenzálni a jelenlétével, de mivel a szénánk nem éppen áll úgy, hogy vigasztalgasson, ezért a mosolyt lehervadni látni Mike odarohan hozzám, és karjaiba zár.

"I always needed time on my own

I never thought I'd need you there when I cry

And the days feel like years when I'm alone

And the bed where you lie

Is made up on your side

When you walk away I count the steps that you take

Do you see how much I need you right now?

When you're gone

The pieces of my heart are missing you

When you're gone

The face I came to know is missing too

When you're gone

The words I need to hear to always get me through the day

And make it OK

I miss you

I've never felt this way before

Everything that I do reminds me of you

And the clothes you left, they lie on the floor

And they smell just like you,

I love the things that you do

We were made for each other

Out here forever

I know we were, yeah, yeah

All I ever wanted was for you to know

Everything I do, I give my heart and soul

I can hardly breathe, I need to feel you here with me, yeah

When you're gone

The pieces of my heart are missing you

When you're gone

The face I came to know is missing too

When you're gone

The words I need to hear will always get me through the day

And make it OK

I miss you"