Domino City, Japán, október 21. szombat, 18:30.

A Kaiba Corporation épületének párbaj szimulációs laborjában hosszú pillanatokra megfagyott a levegő. Minden ott dolgozó elképedve figyelte a kapszulát, amit egy, a forgalomból régen kivont, istenszörny alakja dobott le a terem közepén. De biztosan csak káprázott a szemük a dimenziókapuból származó energiáktól – döntötték el.

Seto Kaiba nagyot sóhajtva lélegzett fel a füstölgő kapszula belsejében. Szóval épségben visszaért. Rá betartotta az Atemunak tett ígéretét és visszahozta a világába.

– NII-SAMA! NII-SAMA! – rohant oda hozzá az öccse könnyes szemekkel, a lehető leghangosabban ordibálva. – Nii-sama! – tette hozzá, mialatt ő kikászálódott a kapszulából. A közelben lévő tudósok legalább olyan gondterheltnek tűntek, mint testvére, akinek szemeibe könnyek gyűltek.

– Mokuba – nyögte ki halkan. Bár Atemu ereje rendbe hozta a testét, a dimenzióugrás és a történtek így is megviselték. Érezte, ahogy eluralkodik rajta a kimerültség.

– Nii-samaaa! – kiáltotta az öccse, és arcát a mellkasába nyomva átölelte őt. – Nii-sama, azt hittem, már sohasem térsz vissza! Annyira aggódtam érted! Nii-sama... én... – szipogta összetörten.

– Mokuba – szólított meg újból Seto, majd odaadóan visszaölelte az öccsét. – Nekem is hiányoztál. Belátom, hiba volt elmennem – ismerte el, amin még Mokuba is annyira meglepődött, hogy nedves szemeit bátyjára emelte. – De most már itt vagyok, és többé nem hagylak egyedül! – nyugtatta testvérét Seto. – Megígérem!

– Hát akkor... akkor rendben – sóhajtotta Mokuba, és még utoljára magához szorította bátyját.

Seto nem tudott mit tenni, mint sem hagyni, hogy szívét boldogsággal vegyes bűntudat járja át. Most értette csak meg igazán felmenője, Seth főpap szavait. Mokubát kellett volna választani a bosszúja helyett, s ezután így is fog tenni! Atemu várhat, amíg egy napon majd meghal, de addig is... Ezentúl minden szabadidejét az öccsének szenteli! Mokubának, aki történjen bármi, mindig megbocsátott neki és kitartott mellette. Soha többé nem hagyom cserben! – döntötte el.

– Soha többé... nem hagylak cserben, ígérem! – suttogta az öccse fülébe. – Sajnálom, hogy aggódnod kellett miattam. Meg tudsz bocsátani?

– Mégis hogy kérdezhetsz ilyen? – ingatta a fejét Mokuba, mialatt az utolsó könnyeket törölte ki a szeméből. – Még szép, hogy megbocsátok! – kérte ki magának. – Viszont... magyarázattal tartozol!

– Igazad van, Mokuba. De nem biztos, hogy...

– Nii-sama! Azt beszéltük meg, hogy legfeljebb két órát maradsz! – rótta az öccse. Seto bólintott. – Akkor mégis hol a fenében voltál hat és fél órán keresztül?! – vonta kérdőre Mokuba.

– Szóval tényleg...

– Mi tényleg?!

– Az itteni időt mutató óra elromlott az oda út alatt, de akkor lehet, hogy mégsem erről van szó. Akkor valóban átugrottam öt órát, amikor abban a dimenziós átjáróba kerültem!

– Átugrottál... öt órát?! – hüledezett Mokuba.

– Valójában... néhány teoretikus számításunk alapján – lépett oda hozzájuk az egyik fehér köpenyt viselő tudós –, ez nagyon is lehetséges. Másik dimenziókban valószínűleg más a téridő kontinuum felépítése, így a dimenziók közötti térben való tartózkodás akár váratlan ugrásokat eredményezhet az időben.

– Háát... akkor ezt megoldottuk – felelte Mokuba. – Na és jól vagy? Minden rendben? Megtaláltad őt? Mit találtál a másik dimenzióban? Megküzdtél Vele? Miért jelent meg Rá, amikor visszatértél? Én is elmehetek majd egyszer oda? – halmozta el öccse a kérdéseivel.

– Valójában... – sóhajtotta Seto kimerülten –, egyszerűen csak örülök, hogy visszatértem! Abban az Alvilágnak nevezett nevetséges, Egyiptom majmoló, negyvenkét fokos, energiaelszívó világban mindenkit a fejére ejtettek! – újságolta felháborodottan. – A hasonmásomat, Yugi hasonmását, a nagyapja hasonmását, Ishizu hasonmását... Nem találkoztam mással, csak idiótákkal, akik okkult marhaságokat próbáltak elhitetni velem a holtak büntetéséről, meg arról, hogy nem szabadna ott lennem! Közben végig párolgott a testem, majd akaratlanul is belekeveredtem egy évszázadokon átívelő Shakespeare-i, misztikus családi drámába, amiben varázserővel rendelkezem, és egy halott nagyapa velem szeretne üzenni az egyetlen élő rokonának, arról, hogy nem is ő az egyetlen... Továbbá, a Sötét Varázsló mestere rám támadt, a Kékszemű meg életre kelt, hogy megmentsen, sőt... még hozzám is szólt! Hidd el nekem, Mokuba, nem szeretnél te abba az őrültek házába belépni, ahol én jártam! – fejezet be a szenvedélyes esemény beszámolót Seto.

Mokuba és a köréjük gyűlt tudósok bizonytalanul méregették, mint valakit, akinek nehéz napja volt, és őrültségeket beszél. Seto valójában tisztában volt ezzel. Tisztában volt vele, hogy ha mindenről részletesen beszámol, nem hinnének neki. A tudósai bizonyára másfajta dimenziókat vártak, mint a mitológiák Alvilága, ahol a Szellemek vezetik a halottakat. Azt hiszik, hogy képzelte az egészet, és ezt nem is bánta. Mert ha hinnének neki, bizonyára olyan dolgokra jönnének rá vele kapcsolatban, amiről tudta, hogy nem oszthatja meg velük. Vagyis épp most tette meg, de nyilván senki nem hitt neki.

– Nii-sama – szólította meg az öccse óvatosan. – Hallod te, mit beszélsz? Ez mind nagyon őrült dolognak hangzik!

– Pedig... így történt – bizonygatta Seto elmerengve.

– Kaiba-sama – szólt most hozzá egyik tudósa. – Előfordulhat, hogy nem jutott el egyik konkrét dimenzióba sem, csupán céltalanul keringett az extradimenzionális térben. Lehet, hogy elvesztette az eszméletét, és az egészet csak képzelte.

– Az megmagyarázná az életre kelt párbajszörnyeket, nem igaz? – kérdezte Seto ravaszul.

– Igen, Kaiba-sama. Valószínűleg ez történt. Remélem, legközelebb több sikerrel járunk.

– Nem! – vágta rá Seto. – Nem lesz legközelebb. – Az emberei értetlenül néztek rá, hiszen hónapok óta ezen dolgoztak. – Legalábbis egyelőre nem! A rendszer még túl veszélyes! Akár örökre elveszhettem volna!

– Nii-sama... – értetlenkedett Mokuba. – Hát tényleg nem jutottál el sehova?

– Valószínűleg csak a képzeletem játszott velem! – jelentette ki az igazgató. – Bizonytalan időre felfüggesztjük a Kvantum Kocka kutatását és felhasználását! Mindenki térjen vissza a legújabb párbajrendszer fejlesztéséhez! – utasította embereit. – Két hét múlva bevezetjük a virtuális párbajteret, amit a legújabb digitális DuelDisk segítségével lehet majd aktiválni! Hétfőre legyen tesztelésre kész!

– Addig már csak másfél nap van – közölte az egyik mérnök.

– Köszönöm a tájékoztatást, arról, amit én is tudok! – förmedt rá Seto. – Most pedig munkára!

– Igenis, Seto-sama!

– Igenis, Kaiba-sama!

ooo

– Nii-sama – fordult hozzá Mokuba, miután a mérnökök és tudósok szinte egytől egyig a dolgukra indultak. Szívesen halmozták volna el kérdésekkel arról, hogy mi más történt vele, de be kellett érniük a landoláskor meghibásodott kapszula tanulmányozásával. – Sajnálom, hogy végül nem harcolhattál Vele.

– Ne sajnáld – felelte Seto. – Ostoba dolog volt egy halott embert tartani a legfőbb riválisomnak, szinte őrültség!

– Ami azt illeti...

– De már nem számít! Felejtsük el ezt az egészet! Fontosabb dolgom is van, mint a múlton rágódni!

– Végre, hogy rájöttél! – sóhajtotta Mokuba, majd testvére arcára kiülő sértődöttséget látván magához szorította. – Szeretlek, Nii-sama! Jó, hogy végre újra a régi vagy!

– Régi...? – Setónak akaratlanul is eszébe jutott Yugi nagyapja. – Valamit... muszáj elintéznem... – Viszont ezzel egyetemben lett végleg úrrá rajta a kimerültség, és Mokuba karjai között a földre rogyott.

– Nii-sama! – kiáltott az öccse rémülten. – Mi a baj?!

– Semmi – hazudta Seto, és megpróbált felállni, de annak erős zihálás lett a vége. – Csak... kimerültem... – Próbálta összeszedni magát, de attól csak még jobban elnehezültek a tagjai, és szaggatottá vált a légzése. Mát térdelve sem tudta megtartani az egyensúlyát, így öccse vállára borult. – Sajnálom..., Mokuba!

– Orvosra van szükséged! – jelentette ki Mokuba, és sebesen körbenézett. – Hé, valaki! Hívjatok orvost! A bátyám rosszul van!

– Nem kell, csak... – nyögte Seto erőtlenül, Mokuba hajába temetve az arcát –, csak két percet adj...!

– Nem, Seto! – ellenkezett az öccse. – Neked orvos kell! – Újból körbenézett. – Jöjjön már valaki, vagy egytől-egyig ki lesztek rúgva!

– Itt vagyunk! – sietet oda hozzájuk egy fehér köpenyes férfi két nő kíséretében. – Doktor Mazaki vagyok, ők pedig itt a nővéreim – mutatott a nőkre. – A mérnökökkel együtt vettem részt a Kvantum Kocka kutatásában, a különböző dimenziók lehetséges fiziológiai és biokémiai hatásai vizsgálva. Valójában számítottunk rá, hogy egy ilyen utazás fizikailag megterhelő lesz. – Lehajolt a pihegő igazgatóhoz és csuklóját átfogva próbálta maghatározni a pulzusát.

– Szóval maga orvos? – ment biztosra Mokuba.

– Igen – bólintott Dr. Mazaki. – A Kaiba Corporation által alkalmazott orvos kutatók egyike vagyok. ...Ötven alatt van – célzott Seto pulzusára. – Javaslom, vigyük az orvosi szobába! – nézett a nővérekre.

– Nem kellene egy hordágy? – kérdezte Mokuba, miközben aggódva szorította magához az eszméletét lassan elvesztő bátyját.

– Már hozzák is! – pillantott Dr. Mazaki a labor fotocellás ajtaja felé, ahol két hozzá hasonló köpenyes férfi egy hordágyat gurított feléjük. – A kollégáim, ők is orvosok – magyarázta Mokubának. A két férfi ekkor odaért hozzájuk, és együtt feltették Setót a hordágyra, amit a fiatalabbik Kaiba aggodalmasan figyelt. – Ne aggódj! A bátyád jó kezekben lesz velünk – mondta Mokubának.

– Hát remélem is! – felelte Mokuba, majd amikor elkezdték Setót az ajtó felé tolni, ő is elindult velük. – Önökkel tartok! Nem hagyom magára! – döntötte el.

– Ahogy óhajtja!

ooo

Seto pár pillanatra elvesztette az eszméletét, de amikor kiértek a teremből a folyosóra, lassan újra magához tért. Bár mozogni nehezére esett, beszélni még volt ereje.

– ...Sama... – nyögte Setó halkan, csukott szemmel, mivel az elhaladó lámpák fényét túl erősnek ítélte. Mokuba kérdőn hajolt oda hozzá.

– Mi az, Seto?

– Az orvosok... mond meg nekik..., hogy ne a te bátyádnak szólítsanak..., hanem samának! – kérte Seto.

– Jaj, te hihetetlen vagy! – csattant fel az öccse, de végül is jót derült a dolgon. Ha fivére még most is ilyenekkel foglalkozik, akkor nagy baja nem lehet. – Szerintem hallották – tette hozzá.

– Helyes, mivel... csak azért, mert kifeküdtem..., még nem tűröm el a tiszteletlenséget!

– Elnézését kérem, Seto-sama! – mondta Dr. Mazaki, aki többiekkel együtt a hordágy mellett haladt. – Nem úgy értettem.

– Jó – sóhajtotta Seto. – Csak vigyenek valahova, ahol alhatok egyet. De nem sokat... Ma este még dolgoznom kell! – Szemeit, mivel a folyosó neonfényei nagyon zavarták, még most sem nyitotta ki.

– Az eszedbe se jusson, Nii-sama! – figyelmezette az öccse. – Most legalább holnapig pihenni fogsz!

– Ha szabad közbeszólnom – mondta Dr. Mazaki –, először még elvégeznék néhány tesztet. Meg kell győződnünk róla, hogy a dimenzióugrás nem károsította-e a szerveit!

– Semmi szükség rá! Már rendbe jöttem – ellenkezett Seto rekedt hangon. – Csak alszom pár órát, és...

– Ezt most fejezd be! – követelte az öccse. – Ma kétszer is majdnem elveszítettelek téged! Azt teszed, amit az orvos mond, utána meg aludni fogsz!

– Mokuba... Ha ezt szeretnéd...

– Ne aggódj, Nii-sama – felelte Mokuba, mialatt befordultak az orvosi szobába, amihez több másik helyiség is, köztük egy pihenőszoba tartozott. – Ők majd rendbe hoznak!

– Már Atemu megtette... – közölte Seto. Ezt viszont már senki sem vette komolyan. Biztosak voltak benne, hogy az állítólagos hallucinációihoz lehet köze.

ooo

Setót, aki már csak félig volt éber, feltettették egy fehér ágyra, majd az orvosok, Dr. Mazaki vezetésével hozzá láttak a kivizsgálásához. Először megszabadították kabátjától és garbójától, ami alatt csak egy fekete atlétát viselt, és oxigénmaszkot helyeztek rá, hogy könnyebben kapjon levegőt. Kicsit megdöbbentek a kabát a ruháit tarkító vágáson, de mivel sérülésnek nem volt nyoma sem a hátán, sem máshol, azt feltételezték, hogy talán még indulás előtt akadt bele valamibe.

Elég alaposak voltak. Érzékelőket ragasztottak a mellkasára és halántékára, a jobb karjára vérnyomásmérőt, egyik ujjára pedig pulzoximétert húztak. A testét átvilágították MRI-vel, CT-vel és röntgen-sugarakkal is. Emellett vért vettek tőle, amit azonnali elemzésre küldtek. Közben a légzését is vizsgálták. A laborvizsgálat eredményére még várni kellett, de végül az enyhén instabil életjelekből és képalkotó diagnosztikából arra jutottak, hogy kimerülésen és erős fizikai igénybevételen kívül más gond nemigen van vele. Talán még napszúráshoz hasonló tüneteket jelentkeztek.

A kiszáradás ellen bal karjába branült, majd abba infúziót kötöttek be, amit persze halk morgással jutalmazott. Utána az orvos utasítására átvitték a pihenő szobába, ahol egy kényelmes, fehér ágyneművel borított ágyba helyezték. Néhány érzékelőt rajta hagytak, hogy továbbra is figyelhessék az életjeleit, és az oxigént is tovább adagolták. Mokuba leült az ágy mellé egy székre, mialatt az orvosok még a vérvizsgálat eredményit várták.

– Nii-sama – mondta Mokuba aggodalmasan, mialatt megfogta Seto bal kezét, ami felett az infúzió is vezetett a karjába. – Pihend ki magad, kérlek! – Nem volt benne biztos, hogy bátyja még magánál van, de könnyített a lelkén, hogy kimondhatja ezeket a szavakat.

– El kell... mondanom... – sóhajtotta Seto, miután lehúzta magáról a maszkot. – El kell... Yuginak... mondanom...

– Huh? Te meg miről beszélsz? – döbbent meg Mokuba.

– Mennem kell! – jelentette ki Seto, és már fel is ült az ágyban. Ekkor persze megszédült, és a fejéhez kapott. – Hülye Alvilág! – szitkozódott, miközben megpróbálta kihúzni magából a kanült, amin keresztül a folyadékot kapta. – El kell mennem...

– Seto! Ne csináld! – követelte Mokuba, és lefogta a kezeit. – Az orvos szerint pihenned kell!

– Megvolt! – jelentette ki Seto, és igyekezett lefejteni magáról öccse kezeit.

– Nem! Doktor Mazaki! – kiabálta Mokuba, miközben felé mászott. – Megpróbál felkelni!

– Mokuba! Fejezd be! – kérte Seto. – Fogalmad sincs, kivel találkoztam!

– Ostobaságokat beszélsz! Pihenned kell! – erősködött tovább az öccse, mialatt a doktor és kísérete a szobába lépett. Számítottak rá, hogy Seto-sama makacsságához híven el akarja majd hagyni a pihenőt, így már felkészülten érkeztek, egy tálcával a kezükben.

– Maguk meg mit állnak ott?! – förmedt rájuk Seto. Elég ideges volt, mert amióta csak újra kinyitotta a szemét, színes foltokat látott. – Szedjék le rólam az öcsémet, és tűntessék el ezeket a foltokat!

– Foltokat? – bámult rá Mokuba. – Látod, hogy aludnod kéne!

– Majd...

– Sajnálom, Seto-sama, de Mokuba-samának igaza van – közölte vele Dr. Mazaki, ezúttal elővigyázatosan megválogatva a szavait, miközben egy átlátszó anyagot tartalmazó injekciós tűt vett el a tálcáról. – Pihenésre van szüksége. – Fogta a kanülhöz tartozó egyik műanyagcső végét, és abba fecskendezte bele a tű tartalmát.

– Az... altató volt? – kérdezte Mokuba bizonytalanul, még mindig testvérén feküdve.

– Altató és némi nyugtató keveréke. Reggelig biztosan alszik majd tőle – felelte az orvos. – Ne aggódjon, mindig lesz, aki itt marad és ellenőrzi az értékeit.

– Ma még... – közölte Seto halk, sértődött hangon, ahogy egyre inkább elnehezültek a tagjai, és örvénylő érzés vett erőt rajta. Most már képtelen lett volna felállni. Ezt Mokuba is észrevette, testvére elnehezedő szemhéjait, és lemászott róla. – Mert holnaptól... ki vannak rúgva! – jelentette ki az igazgató. Egyre nehezebb volt ébren maradnia, így még gyorsan hozzátette: – Mind a hárman... ki vannak rúgva! Mokuba! ...Írd meg az elbocsátásukat!

– Nem gondolja komolyan – nézett Mokuba röstelkedve az orvosokra. – Nincsenek kirúgva.

– De! – suttogta Seto, majd lassan megszűnt számára a külvilág és álomba merült. Az orvosok visszahelyezték rá az oxigénmaszkot, és kimerülten sóhajtottak, Mokubával együtt.

– Nehéz eset – mondta Mokuba alvó bátyját figyelve, majd felnézett az orvosokra. – Rábeszélem, hogy ne rúgja ki magukat!

– Köszönjük, Mokuba-sama! – mondta Dr. Mazaki. – A szomszédos szobában leszünk, ha szükség lenne ránk.

– Rendben – bólintott Mokuba. – Lehet, hogy ma én is itt alszom. Ha jól látom, még két másik ágy is van.

– Ahogy kívánja – felelte a doktor, és kollégáival együtt elhagyták a pihenőt.

ooo

Mokuba sokáig ült Seto ágya mellett, végiggondolva mindazt, amin keresztül mentek. A rablók, a Kékszemű megjelenése, Yugi-san... Most pedig ez a dimenzióugrás. Sok minden történt az elmúlt napokban. Remélte, hogy egy rendes, hosszú alvás, amit a bátyja hónapok óta nélkülözött, végre elég lesz ahhoz, hogy megszabaduljon a stressztől és jobban érezze magát.

Körülbelül egy óra gondolkodás után arra jutott, hogy Seto nyilván nélküle is tudja folytatni a pihenést. Mokuba ekkor nagy levegőt vett, és kinézett az ablakon. Este nyolc óra körül járt az idő. Az eget sötétkék felhők borították, odakint a városban már kigyúltak a lámpák. Hogy testvére nyugodtabban tudjon aludni, lekapcsolta a szobában a világítást.

A kintről beszűrődő éjszakai fények keltette félhomályban utoljára bátyjára pillantott, majd új ötlettől vezérelve elhagyta a pihenőt. Seto már jó kezekben van.

– Elmegyek, hogy hazaküldjem a párbajrendszer fejlesztésén dolgozókat – szólt oda az orvosoknak kifelé menet. Csak nem dolgozhatnak éjjel-nappal, szünet nélkül! – gondolta. – Majd éjszakára visszajövök – ígérte.

– Rendben, Mokuba-sama.

ooo

A fiatalabbik Kaiba fivér alig tett pár lépést a folyosón, máris megszólalt a zsebében lévő mobiltelefonja. Nem nagyon volt most hangulata az ismerőseivel csevegni, sem üzleti ügyeket lebonyolítani, de tudta, hogy fel kell vennie. Most, hogy Seto alszik, ő a főnök, és testvére bizonyára megharagudna rá, ha elszúrna akár egyetlen fontos üzleti lehetőséget is.

– Itt Mokuba Kaiba, a Kaiba Corporation alelnöke, kivel beszélek? – szólt bele angolul a telefonba. A nyelvben nem tévedett, de kellemesen csalódott.

– Mokuba! Itt Amelda!

– Amelda! – örült meg Mokuba. Most, hogy Seto alszik, legalább nem fogja árgus szemekkel felügyelni a beszélgetésüket. – Hogyhogy nem a saját telefonodról hívsz? Nem írta ki a neved.

– Az a helyzet, hogy egyik fellépésen kiesett a telefon a zsebemből, Páncél meg áthajtott rajta... kétszer!

Mokuba alig hallhatóan kuncogott egyet.

– A Páncél az Valon, ugye? Figyelj, ha pénzre van szükséged, csak szólj! Seto most pont nincs itt, szóval nem szólhat bele.

– Köszönöm, Moki, de... Ezzel kapcsolatban már megegyeztünk a bandával. Nem fogadunk el pénzt senkitől adomány gyanánt, csakis elvégzett munkáért cserébe. Tigris szerint... ezzel a méltóságunkat védjük.

– Mondjuk, ezt meg tudom érteni. Akkor, mi a helyzet? Jól mentek a dolgok Limában?

– Oh, ott nagyszerűen – magyarázta Amelda. – Tegnap volt az utolsó fellépésünk, és szinte megőrültek értünk!

– Gondolom. Megnéztem néhány videót rólatok a YouTube-on, és már vagy kétszázezren kedvelik!

– Fent vagyunk a YouTube–on?! Ezt el kell mondanom a srácoknak! Tudod, nincs laptopunk, így csak mobilról netezhetünk, ha éppen van net, ahol vagyunk. Ebben a motelban még meleg víz sincs... De nem ezért hívtalak, hanem...

– Hogy érdeklődj utánam? Köszi, ez jól esik! – mosolyogta Mokuba. – Nos, a bátyámmal sokat dolgozunk, de a héten végre párbajozott velem, ami nagyon király volt, mondjuk végül ő nyerte meg. De utána elmentünk a KFC-be, majd másnap is ott ettünk, és voltunk moziban is. Meg néztünk Spongyabobot és játszottunk Assasin's Creedet! – újságolta Mokuba. – Csak ma kicsit... Ma Seto kicsit túlhajtotta magát, ezért az orvosok pihenésre ítélték, de jól van egyébként. Jaj, de jó, hogy végre tudunk beszélni! Akkor most mentek La Pazba, ugye?

– Igen. Figyelj, örülök, hogy jól mennek a dolgok, de valamit el kell mondanom...

– Feloszlik a banda?! Neeeee! Akkor alapítsunk együtt egy újat!

– Nem hiszem, hogy a bátyád díjazná az ötletet – felelte Amelda, majd komolyabb hangot erőltetett magára. – Néhány órája, Egyiptomban... történt valami megrázó.

– De akkor nem is Peruban vagytok?!

– Mi igen. Marikot felhívta a nővére, Ishizu, ő mondta el neki, ő pedig nekünk. Úgy véltük, legjobb lesz, ha értesítjük Yugi barátait, mert ő talán annyira maga alatt lesz, hogy...

– Yuginak mi köze ehhez? Hiszen ő sem Egyiptomban van...

– Nem, de a nagyapja ott volt.

– És? – kérdezte Mokuba továbbra is csodálkozva. – Mi van vele?

– Meghalt.

– MICSODA?! Az öreg Mutou. Mi történt vele? ...Olyan kedves, vicces, habókos öregember volt. Bár Seto nem bánt volna olyan gonoszul vele akkoriban!

– Én nem nagyon ismertem, de Ishizu kedvelte. Könnyek között közölte a fivérével, hogy összeomlott a templom, amiben Yugi nagyapja és társai végeztek kutatást, és emiatt bizonyára mind meghaltak. Annyi törmelék esett rájuk, hogy nem valószínűsítik, hogy bárki túlélte volna – magyarázta Amelda.

– Jaj, ez szörnyű. Yuginak amúgy sem mennek valami fényesen a dolgai. Ha ezt megtudja, ki fog akadni.

– Éppen ezért gondoltunk arra is, hogy ha La Pazba érünk, repülőre szállunk, és meglátgatjuk. Viszont... Megtennéd, hogy foglalsz nekünk repülőjegyet? Persze kifizetjük majd, csak azért, hogy biztosan legyen hely!

– Persze – egyezett bele Mokuba. – Akkor találkozhatunk is!

– Igen. Én is így gondoltam – értet egyet Amelda.

– De a Kaiba Corp. egy gépét is elküldhetem értetek! Akkor nem is muszáj La Pazba érnetek.

– Marik bizonyára szeretné, ha az indulás előtt még fellépnénk ott néhányszor. De tudod mit? Az csak nem sérti a méltóságunkat, ha utána a Kaiba Corp. gépe repít minket Japánba!

– Ugyan már, ragaszkodom hozzá! – bizonygatta Mokuba, és remélte, Seto nem fogja a fejét venni emiatt. – És hamarabb is ideértek!

– Rendben. Akkor még hívlak! Nagyon köszönöm, Mokuba!

– Szívesen. Üdvözlöm a Démonokat!

– Átadom.

– Hé, várj! Yugnaik ki mondja el?

– Ishizu fogja. Vagy már meg is tette.

– Értem. Szia.

Egy nappal korábban.

Domino City, Japán, október 20, péntek, 18:20.

Yugi Mutou és Ryo Bakura egy, a Játékbolthoz közeli teaházban ültek és vidáman csevegtek. Mindketten fekete inget és világos nadrágot viseltek, szinte úgy tűnt, mintha összeöltöztek volna. A szobát megtöltötte a lágy popzene és különféle szárított tealevelek illata. Mindenfelé japán írásjelekkel és középkori életképekkel díszített vázák, festmények és függönyök. Yugiék egy kancsó gyömbéres zöldteán osztoztak, amit saját, kistányér alakú csészéjükbe öntögettek ki.

– Hoztatok még egy kancsóval? – kérdezte tőlük egy csinos, világoskék és aranyszínű kimonóba öltözött pincérnő.

– Igen, köszönjük – felelte Bakura enyhe brit akcentussal (japánul beszéltek), majd a lányra mosolygott. A lány pironkodva felkapta a kancsót, majd eltűnt vele a konyhában.

– Ejnye, Ryo – jegyezte meg Yugi játékosan. – Bárhol jársz, zavarba hozod a lányokat!

– Hát, nincs mit tenni – tárta szét a karjait Ryo. – Fehér haj, fekete ing, bordó szemek... ellenállhatatlan vagyok – sóhajtotta elégedetten, némi rájátszással.

– Hát, azért nekem sem átlagos a frizurám, mégis levegőnek néznek. De már hozzászoktam...

– Jaj, ne már, Yugi-kun! Szerzek neked barátnőt, akár már ma este!

– Más alkalmad nem is igen lenne, mert holnap délután indul a géped Londonba! – mutatott rá Yugi.

– Bloody schedule, hát ez is igaz! Nagyon fogsz hiányozni!

– Te is nekem, Bakura-kun! Köszönöm, hogy velem töltötted a délutánt. Jó ötlet volt bezárni a boltot és inkább elmenni a parkba párbajozni!

– Remélem nem lesz gond a munkaidő kimaradásából.

– Nem hinném. Majd holnap tovább hagyom nyitva a boltot. Péntek este amúgy is mindenki bulizik.

– Talán nekünk is buliznunk kellene! – vetette fel Bakura. – Végül is ez az utolsó estém Japánban! Csapassuk!

– Csapassuk?! – nevette Yugi. – Fura ezt a te szádból hallani, főleg egy teaházban.

– A tea a nemesek itala! – jelentette ki Ryo, miközben látta, hogy a pincérnő már hozza is ki nekik az újabb kancsó teát. – Meg persze a briteké. – A lány odaért hozzájuk, és mielőtt letette volna a kancsót az asztalra, még öntött mindkettejüknek. – Köszönöm, kedves! – kacsintott a lányra, miközben szájához emelte csészéjét. Annak arcán újabb pír jelent meg, és meghajolva sebesen távozott is a helyszínről.

– Meg a japánoké, kínaiaké, és mára mindenki másé – tette hozzá Yugi, és ő is felemelte csészéjét. – Jó veled lenni, Bakura-kun!

– Valóban. – Ryo nagyot kortyolt a teából. – Én is élvezem. Főleg azt, hogy a hét párbajunk során...

– Szerintem nyolc volt.

– De egy döntetlen lett. Az nem számít. Viszont hétből kétszer legyőztelek! Ez elég király, nem?

– Igen, nagyszerű voltál – felelte Yugi, és látszott rajta, hogy őszintén örül barátja sikerének.

– Másrészről, nem fura ez egy kicsit? – Bakura öklét az álla alá helyezve támasztotta meg azt.

– Micsoda?

– Hogy ilyen könnyen legyőztelek? Egy volt párbaj bajnokot! Még Kaiba sem volt képes rá, csak csalással.

– Nem volt azért olyan könnyű dolgod – emlékeztette Yugi. – Egyébként meg, egy bajnok nem attól bajnok, hogy sohasem veszít.

– Igaz – bólogatott Ryo. – Azonban... nem lehet, hogy kicsit berozsdásodtál?

– Mi van? – hüledezett Yugi. Viszont már látta a Bakura szája sarkában bujkáló ravasz vigyort. – Csak szórakozol velem! – állapította meg.

– Többet köllene gyakaralnad! – cukkolta tovább Ryo fennkölt hangon.

– Neked meg a nyelvet, brit fiú! – húzta Yugi. – Mi itt nem gyakaralni szoktunk, hanem gyakorolni!

– Jól van már – nevette Bakura. – Hagyjuk abba!

– Ó igen? Pedig szerintem neked sem ártana a gyakarlás, Lord Bakura gróf! – Yugit szinte már rázta a nevetés.

– Yugi-kun, ne már! – próbálta Bakura visszafogni magát. – Vagy a szemed láttára fogom villával enni a sushit! – fenyegette, és megpróbált komoly képet vágni hozzá. Már mindketten fennhangon nevettek.

– Hát, ha ezt akarod... akkor én meg citromlével iszom majd a teát, és üdítősüvegből!

Akkorát röhögtek, hogy egy időre rájuk nézett a teaház összes vendége és a felszolgálók. Gyorsan kikuncogták magukat, majd nagy levegőt vettek.

– De komolyan, Yugi-kun – mondta Ryo. – Mintha mostanában kevesebb versenyen és bajnokságon vennél részt.

– Nem nagyon van időm vagy pénzem külföldre utazni.

– Azért csak próbálkozz! Bizonyára lesz a közelben is nemsokára. Ha pedig nem... gyere ki hozzám Angliába! Ott most kezd egyre népszerűbb lenni a párbajkártya!

– Akkor biztos nagy sikered lesz, Bakura-kun! – mosolyogta Yugi.

– A sikerről jut eszembe – mutatta fel mutatóujját Ryo. – Akkor elmegyünk bulizni?

– Nem is tudom... Nem vagyok egy nagy parti-arc – szabadkozott Yugi.

– Helytelen! Hiszen arcod van, a partiba pedig most indulunk!

Yugi újból elnevette magát. Bakura mellett végre kicsit el tudott lazulni. Ha arra a tényre gondolt, hogy holnap utolsó közeli barátja is elhagyja az országot, összeszorult a szíve.

– Bakura-kun... Tudom, hogy önző dolog, de annyira sajnálom, hogy elmész!

– Nem vagy önző, minden barát így érezne! De nem örökre megyek el. Majd a szünetekben visszajövök, és te is eljöhetsz hozzám!

– Majd meglátogatlak – ígérte Yugi. – És tudod mit? – hajtotta fel a csészéjében lévő tea maradékát. – Csapassuk azt a bulit!

– Ez a beszéd, my friend! – örült meg Bakura, és ugyanúgy tett a teával, mint Yugi. – Menjünk!

– Menjünk!

Egy kicsit sétálgattak a városban, megfelelő helyszínt keresve, majd beléptek abba a játékterembe, ahonnan a legtöbb sikolyt vélték kihallatszani. Végül is, ha csinálják, akkor csinálják rendesen. Ez az előnye annak, ha Japánban szeretne bulizni az ember. Nem feltétlenül kell órákig iszogatnia egy bárban, amíg este tíz körül végre kinyitnak a szórakozóhelyek. A játéktermekben már délelőttől, a délutánon és estén át egészen hajnalig tart a nyüzsgés.

Mellesleg sokkal jobb móka hajnalig játszani, táncolni, versenyezni, mint hajnalban részegen tengődni egy szórakozóhely mosdójában. Legalábbis Yugiék számára ez volt a tökéletes este. Játszottak, tomboltak, szinte minden játékgépet kipróbáltak többször is. Úgy kilenc körül elugrottak vacsorázni, majd visszatérve egészen hajnalig maradtak. Közben mindkettejüket többször is párbajra hívtak, és egyszer egy páros párbajban is részt vettek, természetesen egymás oldalán.

Domino City, Japán, belváros, október 21. szombat, 06:40.

Már vöröslött az ég alja, és az égen gomolygó bárányfelhők alja rózsaszínbe borult, amikor kiléptek az utcára. Ryo egészen a Játékboltig kísérte Yugit, a hosszú séta alatt sokat beszélgettek. Megtárgyalták az esti buli eseményeit, s a jövőt is tervezgetni kezdték. Megegyeztek abban, hogy valamikor decemberben Yugi kiutazik hozzá Angliába egy-két hétre, ahol nála és az apjánál fog lakni.

A tervezgetésbe annyira belefeledkeztek, hogy fel sem tűnt nekik, mire megérkeztek már teljesen kivilágosodott az ég, és leoltották a lámpákat. Éppen hogy csak lefékeztek a Játékbolt bejárata előtt, és nem sétáltak elkalandozva tovább. Bakurára itt rájött az érzelgősség és szó nélkül átölelte barátját. Mégis csak a világ másik felére készül elutazni éppen, és Yugi állt hozzá legközelebb gimis évei óta.

Yugi kissé szomorúan sóhajtott, és szorosan visszaölelte barátját. Nem volt mit tenni, el kellett engednie őt, ezért, ameddig még tudta, szenvedélyesen húzta magához közelebb. Végül, amikor már a madarak is belefogtak reggeli énekükbe, s az utca lassan hangversenytermükké változott, elengedték egymást. Azaz kezeiket egymás vállán pihentetve, egymás tekintetébe néztek.

– Hiányozni fogsz, Bakura-kun! – mondta Yugi érzelmesen. – Nagyon fogsz hiányozni, de a legjobbakat kívánom neked! Ígérd meg, hogy gyakran felhívsz majd!

– Ígérem – felelte Ryo hasonló ragaszkodással. – Nekem is hiányozni fogsz! Sok sikert a boltvezetéshez!

– Neked pedig az egyetemhez!

– Vigyázz magadra, Yugi-kun! – kérte Ryo, majd elengedte barátját.

– Te is, Bakura-kun! – kérte cserébe Yugi. Még pár pillanatig néztek egymás szemeibe, majd Bakura elindul saját lakása irányába. Végig, amíg még látták egymást, a fehér hajú hátrafelé oldalazott, és sokáig integettek egymásnak.

– Minden jót, Yugi-kun! – kiáltotta Ryo a sarokról, miután teljesen eltűnt Yugi látóteréből.

– Minden jót! – válaszolta Yugi, és nagyot sóhajtva felnézett a főként felhős, hajnali égre. Majd vett egy nagy levegőt, és visszavonult a házába. Még aludhat körülbelül... Nos, igen, talán két órát, mielőtt ki kell nyitnia. De hát ez van, a szombat neki még munkanap! Dolgoznia kell!

Jelenleg.

Domino City, Játékbolt, október 21. szombat, 20:00

A Játékboltban ma különösen nagy volt a forgalom. Yugi alig aludt hajnalban pár órát, mivel már kilenctől talpon volt és sürgött-forgott ezerrel. Néhány perce zárta be a boltot, és esett fáradtan a kanapéra. Micsoda egy nap! – gondolta magában. Ha a nagyapa látta volna, mennyi vásárló megfordult itt a mai nap folyamán! Bár ő is mondogatta folyton, hogy a szombat a legforgalmasabb nap a Játékbolt életében.

Ryo már biztosan rég a felhők felett repül – sóhajtotta. Ekkor csörrent meg a telefonja, amit kihalászott a zsebéből. Az a külföldi szám volt, amiről tegnapelőtt, csütörtökön a nagyapja hívta. Ideje volt már, hogy felhívja az öreg!

– Haló! Nagyapa? – szólt bele lelkesen a telefonba. – Megint a szálláson hagytad a telefonod? – mosolyogta.

– Yugi, itt Ishizu. Beszélnünk kell! – A volt sírőrző komoly hangja máris kellemetlen érzéseket keltett Yugiban.

– Ishizu... Mi történt?

Most vagy soha – gondolta magában Ishizu odaát. Talán egyszerűbb lesz elmondani, mint számított.

– Yugi... Nagyon sajnálom, de... tegnap földrengés volt, ami miatt Thot templomának pár járata beomlott, és a nagyapád két társával együtt a legalsó szinten ragadt.

– De... Miért nem mondtad tegnap?! Próbálják már kimenteni őket?

– Próbálták – sóhajtotta Ishizu halkan. – Nem mondtam, mert reméltem, hogy majd felhívhatlak, ha sikerül, de...

– Mi történt?! – kérdezte Yugi egyre idegesebben. – Ishizu, mond el, kérlek!

– Ma újabb földrengés volt. Az egész épület összeomlott, szinte a földdel vált egyenlővé. Tizenegy ember: három régész, és nyolc mentőmunkás vesztette életét. Rettenetesen sajnálom, de a nagyapád is közöttük volt – vallotta be végül Ishizu. – Nagyon sajnálom.

– Biztos... biztos, hogy nem élhette túl?

– Sajnos igen. Az életben maradt munkások majd idővel elhordják a köveket, hogy kiszedjék a testeket, de egy ilyen mértékű beomlást senki sem élhet túl. Nagyon sajnálom, Yugi.

– Nem. Ezt nem hiszem el! – ellenkezett Yugi. – Nem lehet... NEM!

– Sajnálom.

– De a nagyapa... még olyan fiatal volt! – erősködött a fiú, pedig ezt már ő sem gondolta komolyan. – Még annyi mindent szeretett volna megtenni, mielőtt...!

– Sajnálom. Sugoroku valóban rendes és jó kedélyű ember volt...

– Volt? Volt?! Szóval most már... már így kellesz beszélnünk róla?

– Amikor a rengések kezdődtek... – magyarázta Ishizu –, két régész a sírkamrában bajba került. Sugoroku visszament értük, hogy segítsen. Akkor ragadtak odalent. Még utolsó óráiban is az életét kockáztatta másokért.

– Nagyapa... Gii-chan... Gii-chan meghalt – mondta Yugi elfúló hangon. – Nem, ezt nem akarom elhinni! Gii-chan... többet jelentett nekem bárkinél! Jelentett...

– Yugi, imádkoztam a nagyapád és a többiek lelkéért, és továbbra is így fogok tenni. Ha pedig előkerül a teste, megoldom, hogy visszaszállítsák Japánba, hogy rendes temetése lehessen.

– Temetés?! – Yugi hangján érezni lehetett, hogy a sírás határán van. Teljesen összetört szegény.

– Megértem, hogy ezzel szeretnél most a legkevésbé foglalkozni, úgyhogy később majd visszatérünk rá. Addig is, ha bármiben segíthetek, kérlek, szólj! – mondta Ishizu együtt érzően. – Annyira sajnálom, hogy nem lehetek most ott veled! De ahelyett, hogy rögtön elutazom, talán jobb lesz, ha megvárom, amíg kimentik a nagyapád testét...

– A teste már nem számít! – vágta rá Yugi, könnyek közepette. – Ishizu, köszönöm, hogy elmondtad.

– Ha bármit tehetek érted...

– Már eleget tettél.

– Sajnálom, Yugi. Annyira sajnálom... Ha nem engedtem volna be őket, akkor talán...

– Most ne is hozz fel ilyeneket! A nagyapám makacs ember volt, úgyis bement volna... Csak azt sajnálom, hogy... hogy még el sem búcsúzhattam tőle rendesen.

– Bizonyára elmondta volna, mennyire büszke rád – biztosította Ishizu, vöröslő szemekkel. Ettől a beszélgetéstől az ő szemeibe is újra könnyek gyűltek. – Nagyon szeretett téged, Yugi.

– Tudom... Köszönöm, hogy hívtál. De most... most tegyük le, kérlek!

– Rendben. – Ishizu is szipogott egyet. – Majd még felhívlak.

Yugi válaszként csak hümmögött egyet, majd megszakította a vonalat. Lelkére kősziklaként rakódott a gyász és a bánat, szívét összeszorította a fájdalom. Összehúzta magát, térdébe temette az arcát, és sírni kezdett. Néha már-már levegőért kapkodott, annyira bőgött. Végtelen kín és kétségbeesés lett úrrá rajta. A nagyapa, Gii-chan... Nem lehet! Most már teljesen egyedül maradt. Nincs már senki, aki itt lenne vele, és Gii-chan... Gii-chan nem ezt érdemelte! Nem így, nem egy nyomorult templomban kellett volna meghalnia!

Nem igazság, hogy még csak el sem búcsúzhattam! Kegyetlenség! A gyász és a fájdalom lelkének olyan részeit érintették meg, szívének olyan részeit törték össze, amikről nem is tudta, hogy léteznek. Hosszú percekig zokogott a kanapén, közben egyre és egyre értéktelenebbnek érezve magát, ahogy lassan süllyed lefelé a bánat tengerében. Miért kellett ennek történnie? Miért most? Miért pont az ő nagyapjával? Úgy érezte ez a fájdalom már soha többé nem fogja elhagyni.

Talán felhívhatta volna a barátait, hogy beszéljen valaki mással is, hogy hagyja megvigasztalni magát, de nem tette. Nem akarta. Nem akart beszélni senkivel. Egyedül akart maradni. Egyedül a zokogással, egyedül a bánattal és egyedül a gyásszal. Talán neki amúgy is ez a sors rendeltetett. Egyedül leélni az életét egy Játékboltban, magányosan és gyászolva. Ó, Gii-chan bár itt lennél! Bár még láthattalak volna egyszer utoljára! Megrázkódott, és még erősebben kezdett sírni.

Domino City, repülőtér, október 21. szombat, 20:10.

Ryo Bakura már órák óta várt a repülőtéren, de még mindig semmi. A városra és az egész régióra a nap folyamán sűrű köd ereszkedett. Mivel ilyen rossz látási viszonyok miatt nem engedélyezték a felszállást egy repülőgépnek sem, szinte az összes járatot bizonytalan időre elhalasztották. Mikor pedig bemondták a hangos bemondóban, hogy most már másnap délelőttig sem a londoni, sem másik gép nem száll fel, Bakura sejtette, hogy ezt azt éjszakát még dominói lakásukban tölti.

Kissé csalódottan vette az irányt a kijárat felé, hogy fogjon egy taxit, amikor valaki telefonon hívta.

– Halló?

– Bakura! Itt Honda!

– Honda-kun! Rég hallottam felőled.

– Most még Dominóban vagy? – kérdezte Honda minden felvezetés nélkül.

– Igen – sóhajtotta Ryo. – A köd miatt elhalasztották a járatomat holnapra. Tiszta gáz. Most mehetek haza, pedig már mindent összepakoltam.

– Figyelj, azért hívlak... – magyarázta Honda komoly, szomorkás hangon –, mert valamit meg kellene tenned! Én nem tehetem meg, mert a köd miatt mi is itt ragadtunk Shizukával a hegyekben, és előreláthatóan innen holnap sem oszlik fel a köd.

– Mi lenne az? – kérdezte Bakura türelmesen. Más dolga a várakozáson kívül úgy sem akadt.

– Tudod..., néhány órája Egyiptomban összeomlott egy ősi templom, ami éppen akkor tártak fel...

– Jaj, csak nem megint ezek az egyiptomi dolgok! Évekig tartott uralma alatt az a hülye Gyűrű!

– Ez most nem olyan – bizonygatta Honda. – A helyzet az, hogy Yugi nagyapja is a templom egy alsó szintjén tartózkodott. Összesen tizenegyen haltak meg és...

– MI?! Yugi nagyapja is meghalt?! – rémült meg Balura. – Ez egészen biztos?!

– Igen, sajnos.

– És Yugi mondta neked? Akkor lehet, hogy engem is felhív majd.

– Azt nem tudom, de engem még nem hívott – közölte Honda. – Én Shizukától tudom, akinek a bátyja, Jonouchi mondta. Joey-nak Mai mondta, aki Mariktól tudja, akit felhívott a nővére Ishizu. Ishizu ott volt a helyszínen, és elvileg ő értesíti Yugit. De Marik bandája úgy vélte, értesítsük mi is egymást, hogy azután mi hívhassuk Yugit.

– Igaz – bólintott Ryo. – Valószínűleg nagyon megrázza majd a hír. Gondolom, tőlem is azt kérnéd, hogy menjek el hozzá.

– Megtennéd? Nemsokára felhívjuk majd őt Shizukával, és a többiek is így fognak tenni, de mi mind messze vagyunk. Neki pedig szüksége lesz valakire, aki átöleli és vigasztalja!

– Elmegyek hozzá – határozta el Ryo –, és holnapig nála maradok, de utána mennem kell.

– Mi leghamarabb kedd este jövünk haza. Tíz napot maradtunk volna, de hamarabb jövünk. Köszönöm, Bakura!

– Nincs mit!

– Jó utat holnap! – mondta Honda.

– Nektek pedig kedden!

Bakura nagy levegőt vett, majd kilépett a repülőtér fotocellás ajtaján és taxiért intett.

Domino City, Játékbolt, október 21. szombat, 21:00.

Ryo nagy levegőt vett. Bőröndjét és spottáskáját letette a bejárat mellé, sötétkék zakóját összehúzta magán. Becsöngetett. Fogalma sem volt, mégis mit mondjon barátjának. „Honda felhívott, hogy meghalt a nagyapád, ezért eljöttem, mert úgy is elhalasztották a járatomat?" Ez elég bénán hangzott. De majd megoldja valahogy.

Várt, de nem nyitottak ajtót. Újból csöngetett. Ekkor lépteket hallott, majd lassan fordult a kulcs a zárban, és kinyílt a bolt ajtaja. Az ajtóban Yugi állt, gyűrött, fekete ingben és kivörösödött szemekkel. Bizonyára hosszú ideig sírt, s talán még most is azt csinálta.

– Már zárva vagyunk...! – vetette oda a jövevénynek Yugi kedvetlenül, amikor végre leesett neki, hogy ki áll vele szemben. – Bakura-kun? – kérdezte meglepetten. – Neked már nem a gépen kellene lenned?

– Elhalasztották a járatomat a köd miatt – felelte Ryo kimérten. – Itt tölthetném az éjszakát? – bökött fejével a ház felé.

– Bakura-kun, tudod... tudod... – nyögdécselte Yugi, mialatt újból könnyek árasztották el a szemét. – Most nem lennék jó társaság... Tudod..., éppen most... – A hangja elcsuklott és újból sírni kezdett. – Sa...sajnálom...

– Semmi baj – nyugtatta Ryo, majd közelebb lépett és gyengéden átkarolta barátját. – Tudom, mi történt. Azért is jöttem.

– Ho...honnan tudod? – érdeklődött Yugi, miközben arcát barátja zakójába temette és a vállaiba kapaszkodott.

– Honda hívott. Neki Shizuka mondta, akinek... De mindegy is. Inkább menjünk be! – javasolta Ryo.

– Rendben – bólintott Yugi szipogva, majd kicsit elengedte barátját, hogy Ryo betehesse a holmiját a házba.

Bezárták az ajtót, majd a nappaliba sétáltak és leültek a kanapéra. Ott Yugi szó nélkül Bakurához bújt, és újból az ő vállán fogott zokogásba. A Ryo odaadóan ölelte át, és hagyta, hadd sírja ki magát. Tisztában volt vele, hogy mást nemigen tehet Yugiért. Remélte, hogy holnapig legalább egy kicsit megkönnyebbül.

– Akarsz beszélni róla? – kérdezte egy idő után Ryo. – Nekem bármit elmondhatsz!

– Ne...em... – rázta meg a fejé Yugi, levegőért kapkodva, majd tovább sírt. – Sa...sajná...lom – tette hozzá nem sokkal utána.

– Semmi gond – mondta Bakura, és közelebb húzta magához. – Megértem. Minden rendben lesz – próbálta nyugtatni.

– Nem – rázta meg újra Yugi a fejét. – Semmi sem le rendben. Gii-chan...

– Nyugodj meg! – kérte Ryo, és tovább ölelte. – Minden rendben lesz.

– Nem... – sóhajtotta Yugi, és tovább könnyezett.

ooo

Az este folyamán Yugit sorban felhívták a barátai, hogy kifejezzék részvétüket a nagyapja halálával kapcsolatban. Kiderült, hogy Mai értesítette Joey-t, aki felhívta Anzut és Shizukát, aki szólt Hondának. Honda szólt Bakurának, ahogy Ryo említette. Anzu ez alatt felhívta Rebeccát, aki szólt a nagyapjának, majd felhívta Duke-ot és Leont is.

Jeoy, Anzu, Becca és a Professzor, Leon, Duke, Honda és Shizuka egymás után hívták fel és próbálták vigasztalni. Nem sokkal utána Marik, Mai és a banda hívták fel, szintén elmondva, mennyire sajnálják. Yugi értékelte ugyan barátai gesztusát, de még az ő hangjuk sem segített a bánatán. Néhány szóval megköszönte ugyan mindenkinek a hívását, de utána letette a telefont. Képtelen volt most bárki mással sokáig beszélni.

A barátai még azt is megígérték, hogy idővel, ki korábban, ki később, ellátogatnak majd hozzá Japánba, de ez nemigen vidította fel. A nagyapját már semmi sem hozza vissza. Miután Marik és Mai közölték vele, hogy egy héten belül Japánba repülnek, Joey megbeszélte Anzuval, hogy két héten belül együtt hazarepülnek, Rebecca megígérte, hogy a firenzei útjuk után, egy hét múlva meglátogatják, és Honda tudatta vele, hogy ő és Shizuka kedden hazajönnek, ugyanolyan fájdalmat érzett a szívében, mint azelőtt.

Az este folyamán szinte folyamatosan sírt, Ryo karjai közt keresve menedéket. Képtelen volt abbahagyni. Így ment ez egészen éjfélig. Akkor egy időre álomba szenderül, és Bakura ekkor felvitte a szobájába, majd az ágyára helyezve betakarta őt. A fehérhajú brit srác saját maga a kanapén talált fekhelyet, és amint lefeküdt, el is nyomta az álom. Hajnalig fel sem kelt onnan.

Yugi viszont pár óra alvás után magához tért. Alvás közben rémálmok gyötörték a nagyapja halála körülményeiről, és nem bírta tovább. Kipattantak a szemei. Hajnali három körül lement megnézni, mi van Bakurával, de mivel látta, hogy már alszik, nem szerette volna felzavarni. Visszament a szobájába és ott sírdogált reggelig. Egy szemhunyásnyit sem aludt többet ezen az éjjelen.

Másnap.

Domino City, Játékbolt, október 22. vasárnap.

Ryo már reggel hatkor felkelt és elment a közeli szupermarketbe, hogy reggelit csináljon kettőjüknek. Ám Yugi csak nyolc körül vánszorgott le a lépcső, és nem volt hajlandó többet enni pár falatnál. A tegnapi fekete ing és nadrág volt rajta, gyűrötten és viseltesen. Ryo azt tanácsolta neki, hogy zuhanyozzon le és öltözzön át, hátha attól majd felfrissül egy kicsit, de Yugi kijelentette, hogy ő már semmitől sem fogja jobban érezni magát.

A délelőtt többi része is hasonló, nyomott hangulatban telt. Yugi nem sokat beszélt, csak sírt, könnyezett vagy zokogott. Ha pedig mégis megszólalt, főleg a nagyapjáról és az élet kegyetlenségéről beszélt. Ryo próbálta vigasztalni, és mellette lenni, amennyire lehet, de úgy érezte, így sem segített eleget. Végül már csak a tévét nézték, némán, néha-néha felsóhajtva. Valami természetfilm ment a pingvinekről, de egyiküket sem érdekelte igazán. Csak azért nézték, mert már kezdett nagyon megterhelővé válni a ház csendje.

Azonban Bakura sem maradhatott az örökkévalóságig Yugi mellett. Értesítették a repülőtérről, hogy mivel kezd eloszlani a Japánt burkoló köd, este hét körül, huszonnyolc órás késéssel, végre elindul a járata Londonba. Nem volt mit tenni, indulnia kellett, nem maradhatott tovább.

Búcsúzáskor az ajtóban még hosszú percekig ölelték egymást Yugival, aki halkan szipogott a vállán.

– Indulnom kell – mondta végül Ryo, óvatosan eltolva magától Yugit. Kezeivel megszorította gyászoló barátja vállát. – Ugye rendben leszel?

– Meg...megpróbálom – vett nagy levegőt Yugi, és fáradt tekintetét a fehér hajúra emelte. – Köszönöm, hogy itt voltál ve...velem, Bakura...kun – mondta kicsit zihálva.

– Vigyázz magadra! – kérdte Ryo, és mély beleérzéssel még utoljára megölelte. – Nagyon szeretlek!

– Én is... téged... – sóhajtotta Yugi. – Jó... utat!

– Köszönöm.

Yugi visszalépett a házba, és becsukta az ajtót. Bakura még hallotta, ahogy odabent újból erőt vesz rajta a sírás, és háttal az ajtónak dőlve zokogni kezd. Bár tovább maradhatott volna!

Kisétált a járdára, majd áthaladva a zebrán a közeli tér felé vette az irányt. Ott mindig állomásozott néhány taxi, ami közül az egyik majd kiviszi a repülőtérre. Remélte, hogy Yugi idővel túltesz magát majd ezen, és nem tesz semmi ostobaságot. Hogy legalább rendesen eszik és iszik majd, mivel aznap egy pohár vízen kívül semmit sem ivott, és ebédre még csak gondolni sem akart. Bár Honda-kun és Shizuka két nap múlva hazajönnek, addig sem ártana, ha lenne valaki, aki vigyáz Yugira, és ott van mellette ezekben a nehéz napokban. De tudtával Yuginak már egy barátja sem maradt a városban, ő volt az utolsó.

Nehéz szívvel haladt hát a tér felé a járdán, amikor hirtelen belebotlott valakibe. Meglepetten bámult a magas, sötétkék öltönyt és királykék inget viselő férfira.

– Hülye közlekedés! – kiáltott fel a homlokát dörzsölgetve.

– Nem tudsz vigyázni?! – förmedt rá a tag, akinek nekiment. Elnézést kérően nézett fel rá. – Bakura? – ismerte fel a másik.

– Kaiba-kun?! – kérdezte Ryo meglepetten.

ooo

Sziasztok! Remélem eddig tetszik a történet. A véleményeket megköszönném, akár pozítív, akár negatív tartalmat hordoz! Írjatok, hogy érdekel-e a folytatás!