Domino City, Kaiba Corp. épülete, október 23. hétfő, 16:10.

A liftből kilépve Seto az irodájába vezette a könnyező Yugit. Odabent leültette a kanapéra, egy időre mellé ült és átkarolva tartotta.

– Ú-úgy érzem... talán sohasem tudok majd... túllépni ezen – nyöszörögte Yugi, mialatt könnyei továbbra is Seto garbójára hulltak.

– Ne légy ostoba! – parancsolt rá Seto a lehető legvisszafogottabban. – Idővel... könnyebb lesz. – Közelebb húzta magához Mutou-t és párszor végigsimított a hátán.

– Nagyon... kedves vagy hozzám... Kaiba-kun – jegyezte meg Yugi.

– Ez az én átkom – felelte Seto szem forgatva, de mindketten tudták, hogy csak viccelt és valóban törődik Yugi sorsával. Tovább simogatta állítólagos riválisát.

Néhány perc múlva megcsörrent a dolgozóasztalon lévő telefon.

– Ezt fel kell vennem – jelentette ki Kaiba, és óvatosan eleresztve Yugit felállt. Az asztalhoz lépett és benyomott egy gombot a készüléken. – Ki az?

– Nii-sama, én vagyok! – hallatszott Mokuba heves, kissé zilált hangja a vonalból.

– Mi az Mokuba, mi történt? – kérdezte Seto enyhe aggódással.

– Nii-sama, sajnálom! Yugi... kirohant a laborból és... eltűnt!

– Eltűnt? – vonta fel Seto a szemöldökét, ravasz mosollyal a kanapén ücsörgő párbajozóra tekintve.

– Rosszul lett és haza akart menni – magyarázta Mokuba. – Én kértem, hogy ne, hogy beszéljük meg, de elrohant! Tudom, hogy mennyire utálod, ha a dolgozóid a munkaidő vége előtt hagyják el az épületet, így utána siettem, de sehol sem találtam! Mintha a föld nyelte volna el...

– Vagy inkább egy lift.

– Megkérdeztem a recepción, de nem látták, hogy elhagyta volna az épületet...

Seto legbelül jól szórakozott öccse izgalmán, de nem szerette volna túl sokáig húzni az idegeit.

– Na, jól van, elég a viccből! – jelentette ki a cégvezető.

– Szerinted csak viccelek? – horkant fel Mokuba. – Nii-sama, okosabb vagyok annál, mint hogy megtréfáljalak munkaidőben!

– Tudom Mokuba – felelte Seto kimérten. – Ahogy azt is tudom, hol van Mutou.

– Igen?! Hol?!

– Menj vissza a laborba, mond meg a fejlesztőknek, hogy mára vége a tesztelésnek, utána pedig gyere az irodámba! – adta ki az utasítást Kaiba.

– Na de... Mi lesz Yugi-kunnal? Nagyon zaklatottnak tűnt! – erősködött Mokuba.

– Miatta ne aggódj. Itt van velem az irodámban.

– Tényleg? ...És nem gondolod, hogy szólhattál volna nekem, mielőtt végigjárom az egész épületet?!

– És te? Nem gondolod, hogy szólhattál volna, mikor elhagyta a labort?

Mokuba nem válaszolt, hanem sértődötten megszakította a vonalat és indult a dolgára.

– Nem voltál túl kemény vele? – kérdezte Yugi Setótól. A fivérek beszélgetése alatt sikerült abbahagyni a sírást, és csupán néhány könnycsepp maradt az arcán. Seto kivett egy zsebkendős dobozt az egyik fiókból, és odaadta neki. – Köszönöm – mondta Yugi. Kihúzott egy zsepit, hogy megtörölje az arcát.

– Nyilván nem akarta, hogy kiakadjak, azért próbált egyedül megkeresni – felelte Seto, megkerülte az asztalt és leült a székébe. – De attól még szólhatott volna. Ha nincs olyan szerencsém, hogy belém ütközöl, most kereshetnénk városszerte.

– Sajnálom – ismételte Yugi. – Kiakadtam és...

– Megértem – sóhajtotta Kaiba. – De most foglald el magad valamivel, amíg dolgozok! – kérte, és elkezdett a laptopján ügyködni. – Még be kell fejeznem pár algoritmust, mielőtt hazamegyünk.

– Úgy hittem, minden nap legalább este nyolcig maradtok.

– Azért nem minden nap, az hosszú távon tönkretenné a munkakedvet. Csak kivételes időszakokban, mint a mostani. De mára úgy terveztem, hogy csak a hivatalos munkaidő végéig, azaz ötig maradunk.

– Ha gondolod... visszamehetek a laborba tesztelni a...

– Nem! – jelentette ki Kaiba. – Eleget tettél, és nem szeretném azt se, ha újra kiakadnál!

– Nem fordul elő többet, ígérem...! – sóhajtotta Yugi.

Kaiba nagy levegőt vett, és egy időre abbahagyta a munkát, hogy Yugi szemeibe nézhessen.

– Nem haragszom rád, rendben? De ma már nem szükséges visszamenned a laborba! A mérnökeim a napközben tájékoztattak a fejleményekről, és úgy véltük, elég jól haladtatok Mokubával. Ha holnap folytatjátok, az pont elég lesz!

– Hát... rendben. De talán tudnék segíteni Mokubának valamiben...

– Elég! – mordult rá Seto. – Tíz percre maradj nyugton, légy szíves! A Kaiba Corp. wifijének jelszavát már biztosan tudod, ha meg nem, akkor: kékmok tizenöt, kisbetűvel! Foglald el magad!

– Kékmok tizenöt? – ismételte Yugi, elnevetve magát. – Gondolom a Kékszemű és Mokuba miatt...

Seto megforgatta a szemeit.

– Igen, zsenikém! Most pedig pofa be, dolgoznom kell!

– Befogtam – sóhajtotta Yugi, és máris felcsatlakozott a netre. Legalább megnézi, írtak-e neki a barátai, és azokra válaszol majd.

Domino City, Kaiba Corp. épülete, 16:30.

– Nii-sama! Yugi-kun! – lépett be Mokuba Seto irodájába. Bátyja jelenleg annyira belemerült a programozásba, hogy fel sem nézett a laptopból, hanem csak hümmögött valamit köszönésképpen.

– Mokuba-kun! – köszöntötte Yugi, felállva a barna kanapéról. – Kérlek, ne haragudj, hogy úgy elrohantam! Nem szerettem volna nehézséget okozni neked, csak kiakadtam, és...

– Semmi gond, Yugi-kun – felelte Mokuba. Yugihoz sétált és megölelte. – Örülök, hogy végül meggondoltad magad, és nem rohantál haza.

– Valójában... – Yugi és Mokuba elváltak egymástól, hogy egymás szemébe nézhessenek. – Összefutottam Kaiba-kunnal, és neki esze ágában sem volt hazaengednie – mesélte Yugi. – Ide hozott, és... azóta itt vagyok.

– Jobban vagy?

– Nem igazán... de újra kisírtam magam.

Mokuba újra megölelte Yugit, majd mindketten leültek a kanapéra. Yugi röviden beszámolt Mokubának arról, hogy mit írtak magukról a barátaik: Joey, Anzu, Honda, Duke, Rebecca és a bandatagok közül Marik és Mai. Ám amikor jobban belemerülhettek volna a motoros bandát érintő témába, Kaiba úgy döntött, közbeszól.

– Mokuba! – nézett fel Seto a laptopja képernyőjéről. – Beszéltél a tervezőkkel?

– Igen – bólintott a fiatalabb fivér. – Minden terv szerint halad. Akadtak kisebb hibák, amiket sorra találunk, de lényegében jól működik a rendszer.

– Helyes, nekem is ezt mondták.

– Szóval te is beszéltél velük?

– Néhányszor, telefonon – bólintott Seto. – Az új rendszerrel nincsenek nagyobb gondok, de ami a régit illeti...

– Gond van a jelenlegi párbajrendszerrel? – döbbent meg Mokuba. – Ha mondtad volna, újratesztelhettük volna azt is!

– Te már el is felejtetted, ami a Kékszeművel történt? – vonta fel Seto a szemöldökét. – Még a múlt héten megkértem a mérnökeimet, hogy nézzék át a Kékszemű programját, de eddig semmi rendelleneset nem találtak.

– Kaiba-kun – vágott közbe Yugi. – Még mindig azt hiszed, hogy a Kékszeműt a rendszered keltette életre?

– Ahogy az össze többi szörnyet.

– Tudod, hogy nem így értettem – ingatta a fejét Yugi.

– Tudom – mondta végül Seto. – De biztosra kell mennem. Ha a legkisebb esély is van rá, hogy egy rendszerhiba megmagyarázhatja azt, ami múlt szerdán a parkban, másnap a sikátorban és szombaton az...

– Szombaton? Akkor próbáltad ki a dimenzióugrást! – emlékeztette őket Mokuba.

– Szóval a Kékszeműt... az Alvilágban is láttad? – szűrte le Yugi rögtön a lényeget. Setónak eszébe jutott, hogy erről nem akart neki mesélni, Mokubának pedig még az Alvilágról sem tett említést.

– Alvilág? – ismételte rögtön az öccse. – Nii-sama, mégis mit értett ezen Yugi?!

– Nem... nem számít! – hadarta az általában kimért, hidegvérét rendszerint megőrző cégvezető. – Felejtsük el! Eddig úgy tűnik, nem hibás a régi rendszer, és kész!

– De ami a sikátorban történt... – erősködött Mokuba –, azt még én sem értem. Nem kellene már beszélnünk róla?

– NEM! – vágta rá Seto. Yugi és Mokuba nagyot nyeltek, és elhatározták, hogy kicsit várnak még a dologgal. – Felejtsétek el!

– Szóval... már kunnak nevezed Yuugit – váltott témát Seto, Mokubához fordulva. – Jól összemelegedhettetek párbajozás közben – jegyezte meg.

– Az nem kifejezés! – újságolta Mokuba lelkesen. – Remek küzdelmek voltak! Bár akárhányszor Yugi-kun a Mágikus Erdőt használta, esélyem sem volt nyerni...

– A lényeg nem is a párbaj végkimenetele, hanem a rendszer tesztelése volt.

– Tudom – sóhajtotta Mokuba. – De jó lett volna többször nyerni. Összesen három meccset nyertem, Yugi meg tizenhármat!

– És nem jöttél rá, hogyan semlegesítsd azt a mezővarázslapot? – kérdezte a bátyja.

– Sajnos nem – rázta meg a fejét Mokuba. – Te tudod, hogyan kell?

– Már akkor kitaláltam, amikor Pegazus elküldte a Kaiba Coprporationnek a terveket. Nem minden mezővarázslapra emlékszem tisztán, de erről lerítt, hogy elsősorban Mutou-nak készítette.

– Igen, írt is nekem egy e-mailt, amikor elkezdte tervezni a lapot – szólalt meg Yugi. – Aztán, amikor elkészültek az első példányok, küldött egyet – magyarázta.

– A főként varázsló típusú lényeket tartalmazó pakliddal, nyilván, maximálisan ki tudod használni a benne rejlő lehetőségeket – jegyezte meg Seto.

– Ahogy mondod, Kaiba-kun! – mosolyogta Yugi. – Szóval, halljuk, te hogyan küzdenél a Mágikus Erdő ellen?

Seto nem szavakkal válaszolt, hanem halvány mosollyal az arcán visszafordult a laptopjához, majd ügyködött rajta valamit. Kis idő múlva öccse és Yugi felé fordította azt, miközben arcára elégedett mosoly kúszott. A képernyőn egy sziklás, napsütéses fennsíkot ábrázoló kártyalap jelent meg. A fennsíkon néhány sárkány portyázott, s megint néhány a levegőben szállt.

– Egy mezővarázslap, a Sárkányok Földje! – állapította meg Yugi, a kártyán lévő szöveget olvasva. – Remek választás Kaiba-kun!

– Hm – felelte Seto, mintha ez egyértelmű lenne.

– Ez kiüti a Mágikus Erdőt, ráadásul hasonló előnyökkel ruházza fel a sárkány típusú lényeket. Minden sárkány ereje másfélszeresére nő, azonnal támadhat, illetve bármelyiket áldozatok nélkül idézheted! ...Hogyhogy nem használtad még sohasem ezt a lapot? – kérdezte Yugi csodálkozva.

– Pegazus ezt is nemrég tervezte – magyarázta Seto. – A Mágikus Erdőt elsősorban neked, a Sárkányok Földjét pedig nekem alkotta meg. Gondolom tudta, hogy ha elkészíti neked azt a lapot, akkor én is követelni fogok egy hasonlóan hatásos mezővarázslapot.

– Bizonyára – mosolygott Yugi mindentudóan.

– Nem ér! – kiáltotta ellenben Mokuba. – Mégis honnan kellett volna tudnom, hogy pont a Sárkányok Földje az, amit fel lehet használni a Mágikus Erdő ellen?

– Valójában – nézett rá a bátyja –, nem csupán ez az egy lehetőség van. Én nyilván ezt választanám, de lényegében bármilyen másik mezővarázslap szóba jöhet.

– Hogyan? – döbbent meg Mokuba.

– Mint tudod, egy párbaj alatt egyszerre csak egy mezővarázslap lehet működésben, aminek a hatása általában kiterjed az egész játéktérre – magyarázta Seto az öccsének. – Emiatt, hacsak az adott mezővarázslap leírásában nem szerepel kizárólagos mód a kiütésére, akkor deaktiválódik, amint valamelyik játékos új mezővarázslapot használ fel. Ha pedig egy mezővarázslap e módon kiüthető, végső soron az a lap marad érvényben, amit utoljára használtak fel.

– Értem már! ...Ezek a mezővarázslapok nemrég jöttek csak divatba, ezért nem sokat tudok róluk – magyarázta Mokuba. – Szóval nekem is be kellene szereznem egyet!

– Legalább egyet érdemes a paklidba tenned – mondta Seto. – Hogy tudd, akkor még elmondom, hogy hatás szempontjából alapjába véve kétféle mezővarázslap létezik. Az egyik a homogén, aminek a hatása a párbajban résztvevő összes játékosra kiterjed. Ilyen lap a Mágikus Erdő és a Sárkányok földje is.

– Homogén?

– Ezt azt jelenti – szállt be Yugi a magyarázatba –, hogy ha mondjuk Kaiba-kun felhasználja a Sárkányok Földjét, és az ellenfél is sárkány típusú szörnyeket idéz meg, a lap hatása azokon is hasonlóan érvényesül.

– Értem... – felelte Mokuba, elgondolkodva.

– A másik fajta pedig az irányított hatású mezővarázslap – folytatta Yugi. – Ilyen például... Ha jól tudom, Mai nemrég beszerzett egy Rózsakert nevű mezővarázslapot.

– Az hogyan hat? – kérdezte Moki.

– Nos... még nem volt szerencsém harcolni Mai-jal azóta...

– Az irányított hatású mezővarázslapok – vette vissza a szót Seto –, általában az azt felhasználó játékost előnyösebb, az ellenfelet pedig hátrányosabb helyzetbe hozzák.

– A Mágikus Erdő is elég hátrányba hozott – jegyezte meg Mokuba.

– Igaz, de ha lett volna varázsló típusú lényed, akkor nem. A Rózsakert ellenben olyan lap, aminek pozitív hatása csak az azt megidéző játékosra és lapjaira, negatív hatása pedig az ellenfélre és az ő lapjaira érvényes.

– Felrobban az agyam – sóhajtotta Mokuba.

– Ha már így szóba jöttek a mezővarázslapok, akkor itt van ez – mondta Seto. Az egyik fiókjából egy borítékot húzott elő, felállt és átnyújtotta az öccsének. – A szülinapodra szerettem volna odaadni, de...

– Ne, Nii-sama! – rázta a fejét Mokuba, és felállva a bátyja felé tolta a borítékot. – Nem muszáj előre odaadnod.

– Úgy sem ez lett volna az egyetlen ajándékod – mondta Seto határozottan, és Mokuba kezébe nyomta a borítékot.

– Biztos?

Seto válaszul bólintott. Mokuba nagy levegőt vet, és izgatottan belenyúlt a borítékba, ahonnan egy kártyát húzott elő. Ekkor Yugi is felállt, és mindketten kíváncsian fürkészték a lapot. A kártya egy zöld fűvel borított, erdőkkel és hegyekkel körbevett tisztást mutatott, ahol néhány nindzsa szerű alak harcolt egymással.

– Harcosok Völgye, mezővarázslap – olvasta Mokuba. Felnézett a bátyjára, aki jelezte neki, hogy olvasson tovább. – Ez a lap minden harcos típusú szörny erejét, aminek a nevében szerepel a „nindzsa" szó ötszáz ponttal megnöveli. Minden ilyen szörny áldozat nélkül hívható a pályára, azonnal és egy körön belül kétszer is támadhat. ...Váó, Nii-sama! Ez a lap eszméletlen!

– És mindaddig érvényben van, amíg valaki más be nem dob egy újabb mezővarázslapot – tette hozzá Kaiba.

– Köszönöm, Nii-sama! – kiáltotta Mokuba, és a bátyja nyakába vetette magát, aki kedvesen visszaölelte.

– Szívesen, Mokuba.

– Ezek után már szinte rosszul érzem magam, amiért a tudtod nélkül ajánlottam fel Ameldának és a bandának, hogy a Kaiba Corp. gépe repítse őket Japánba – jegyezte meg Mokuba.

– Hogy... mi tettél? – mordult rá Seto. – Mégis mikor ígérted te ezt azoknak a szánalmas motorosoknak?!

– Hát... szombat este, amikor már aludtál...

– Nem önszántamból! – emelte ki Seto.

– Szóval akkor hívott ugye Amelda, és... úgy véltem, egyszerűbb és könnyebb lenne, ha a mi gépünkkel jönnének el... – magyarázkodott Mokuba.

– És eszedbe sem jutott szólni nekem?!

– Nos, aludtál, és...

– Mokuba!

– Ne haragudj, Nii-sama! Féltem, hogy nem egyeznél bele, és...

– Honnan tudhatnád, ha meg sem kérdezel?!

– Hát...

– Kaiba-kun, ha szabad közbeszólnom! – állt közéjük Yugi. – Ne haragudj Mokubára, csak segíteni akart... nekem és a bandának... hogy hamarabb láthassuk újra egymást!

– Nyilván – prüszkölte Seto. – De akkor is szólhattál volna!

– Most szóltam... – mondta Mokuba halkan.

– Komolyan nem hiszem el, hogy ennyire nem bízol bennem! – szidta az öccsét Seto.

– Nem, ez nem igaz, Nii-sama! – Seto keményen nézett a szemébe. – Ta...talán nem teljesen bíztam benned, de... de ma gondolkodtam és...

– És?

– És sajnálom, Nii-sama! Te nem ezt érdemled – vallotta be Mokuba, és gyorsan átölelte a bátyját. Seto megpróbálta lehámozni magáról, hogy tovább nézhessen a szemébe, de Mokuba erősen szorította. – Sajnálom! Ezentúl bízni fogok benned, mert tudom, hogy csak engem próbálsz védeni. Ne haragudj, kérlek!

– Moku...ba... – sóhajtotta Seto, mert kezdetben torkán akadt a szó. Az öccse... talán tényleg belátta, hogy csak jót akar neki, azért hoz annyi szabályt és bánik vele szigorúbban, mint azt a legtöbb testvér tenné?

– Megbocsátasz, Nii-sama? – kérdezte Mokuba, s tovább ölelve fivérét, éjkék tekintetét őrá emelte.

– ...Meg – bólintott Seto végül.

A közelben álló Yugi helyeslően bólintott. Örült, hogy újra béke van a fivérek között.

– Mikor jönnek? – kérdezett rá Seto, miután a dühe elpárolgott. – Mikorra küldjük a gépet?

– Nos... körülbelül két nap múlva érnek La Pazba, mert a hegyeken át mennek, és megállnak a Titicaca tónál.

– Akkor szerdán odaérnek – állapította meg Seto.

– Csütörtökön, pénteken és szombat délelőtt fellépnek – folytatta Mokuba. – Szombat délutánra értük küldhetnénk a gépet.

– La Paz kelet felé tizenegy időzónányira van tőlünk, nagyjából tíz óra az út, de ott tizenhárom órával kevesebb van – gondolkodott Seto. – Ha szombaton délután négykor elküldjük értük a gépet, helyi idő szerint délután egyre ér oda, addig végezniük kell. Azután ha kettőkor, pilótaváltással visszaindulnak, akkor itteni idő szerint vasárnap délután egyre érkeznek meg.

– Már persze, ha pontosan tíz órára jön ki az út – tett hozzá Mokuba.

– Ezt szépen kiszámoltad, Kaiba-kun – jegyezte meg Yugi. – Ezek szerint nem bánod, ha Marik és Mai bandája Japánba jön?

– Ha bánom is, mit számít? Nem miattam jönnek – zárta le ennyivel a vitát Seto. – Csak azért számolgattam, mert szeretem pontosan tudni a napirendet.

Seto visszaült az asztalához és befejezte a programot, amin dolgozott. Mokuba ezalatt Yugival elemezte ki a legújabb kártyája tulajdonságait és bevethetőségét. Néhány perc múlva Yugit telefonon keresték, Ishizu hívta.

(Egyiptom, Kairó, október 23. hétfő, 9:50)

– Yugi, itt Ishizu! – szólt bele a vonalba egy lágy női hang. – Talán ostoba kérdés, de... hogy vagy?

– Ishizu... – köszöntötte Yugi, és nagy levegőt vett. – Nos... nem jól...

– Ahm – sóhajtotta Ishizu megértően. – Ha tehetek bármit...

– ...De már kicsit jobban – tette hozzá Yugi. – Kaiba-kun... nagyon rendes velem...

– Seto-sama? – kérdezte az ex-sírőrző, és hangján érezni lehetett, ahogy egyre izgatottabbá válik. – Úgy tudtam, ritkán találkoztok...

– Igaz, de... nemrég sok minden megváltozott...

– Nekem mondod... – Mindketten mélyet sóhajtottak. – Yugi! Két fontos dolog miatt is hívtalak – tért a lényegre Ishizu.

– Miről van szó?

– Yuugi! Kivel beszélsz? – kérdezte Kaiba, aki annyira belemerült a munkába, hogy csak most vette észre a dolgot.

– Ishizu hívott – felelte Yugi, majd visszafordult a telefonhoz.

– Yugi – ismételte Ishizu –, a munkásoknak sikerült kiásniuk a nagyapád testét...

– A testét... – Yugi szemébe villámcsapásra könnyek gyűltek. Ishizu hallotta, ahogy elcsuklik a hangja.

– Tudom, hogy mennyire nehéz lehet, de meg kell beszélnünk a hazaszállítását...

– Haza... szállítani... – hebegte Yugi halkan. – Mikor... mikor tudod...?

– Sajnos, ez nem ilyen egyszerű. Rengeteg hivatalos dolgot kell elintézni, mielőtt felengednek egy holttestet egy repülőgépre, továbbá...

– Mit... micsodát intézzek...?

Kaiba, aki kérdése óta figyelemmel kísérte a párbeszédet, pontosabban Yugi válaszait, megelégelte a dolgot. Felpattant az asztaltól, Yugi mellé lépett, és kérés nélkül kikapta a telefont a kezéből. Yugi és Mokuba döbbenten bámultak rá. Mutou szólni sem bírt, mert újból a sírás fojtogatta.

– Nii-sama! – szólt fivérére Mokuba. – Tudom, hogy tiszteletlenségnek tartod, ha mások a jelenlétedben telefonálnak, de ez fontos hívás volt! Ishizu nyilván azért hívta Yugit, hogy...

– Tudom – felelte Seto higgadtan, és a füléhez emelte a készüléket. – Ishizu? Itt Kaiba Seto!

– Seto-sama! – hagyta el Ishizu száját egy meglepett, de egyben izgatott sóhaj. Seto külön értékelte, hogy bár angolul beszéltek, a nő mégis a japán, mély tiszteletet kifejező „sama" szót használta a „Mr" vagy a „Sir" helyett. – Hogy kerülsz ide? – kérdezte Ishizu érdeklődve.

– Eddig is itt voltam – válaszolta Seto egyszerűen. – Az irodámban vagyunk.

– Ó... vagyis Yugi...?

– Mától nekem dolgozik, bár ez nem érinti a beszélgetés témáját.

– Neked dogozik?! – döbbent meg a nő.

– Térjünk a lényegre! – határozta el Kaiba. Váltott egy jelentőségteljes pillantást Mokubával, aki éppen a Seto viselkedésén csodálkozó és újból pityergő Yugit próbálta vigasztalni, és elhagyta az irodát, hogy a folyosón folytathassa a párbeszédet Ishizuval. Mivel kissé szakadozott a vonal, odakint kihangosította.

– A... lényegre? – ismételte Ishizu és fejében akaratlanul is nem oda illő gondolatok fordultak meg, amiből Seto magabiztos hangja zökkentette ki.

– Sugoroku Mutou holttestének hazaszállítása miatt telefonáltál, igaz? – kérdezte a cégvezető.

– Igen.

– Ezek szerint sikerült kimenteniük a testét.

– Igen. De... hosszadalmas hivatali ügyintézés van, mivel halottat szállítani magas egészségügyi kockázattal jár. Továbbá bizonyítani kell a hatóságoknak, hogy a test legalább egy élő japán állampolgár rokona, és neki kell kérvényezni a hazaszállítást... Plusz a légitársaságok is jelentős összeget kérnek egy ilyen szállításért, amíg pedig mindezt elintézem, az egészségügyi kockázat is nő... Szóval, ha rá tudnád venni Yugit, hogy működjön együtt...

– Ishizu! – állította meg Seto. – Ne aggódj! Ezeket a hivatali ügyeket majd én elintézem. Két napon belül indulhatsz a... Úgy tervezted, hogy te is jössz, igaz?

– Igen – sóhajtotta Ishizu. – Ez a legkevesebb. De... biztos vagy benne, hogy két napon belül el tudod intézni? Mert nekem azt mondták, hogy legalább egy hét...

– Most komolyan? – kérte ki magának Seto. – Ismersz már jól, vagy tévedek? Csak azért kell két nap, hogy te is el tudj készülni! Egy is elég lenne...

– Elnézést a hitetlenkedésért, Seto-sama! Hálásan köszönöm.

– Én köszönöm, hogy foglalkozol ezzel.

– Ez a legkevesebb.

– Elküldöm a Kaiba Corp. gépét, az leegyszerűsíti a dolgot.

– Köszönöm, Seto-sama...

Kinyílt az iroda ajtaja és Mokuba lépett ki rajta.

– Nii-sama! Hozzak neked valamit a kávézóból? – kérdezte lelkesen.

– Nem. Telefonálok, Mokuba! – szúrta le Seto.

– Ja, Yugi mobilján – vágta rá Mokuba cinikusan, majd elindult a lift irányába. Seto visszairányította figyelmét a telefonbeszélgetésre.

– Van még valami? – kérdezte a nőtől, mert már egy ideje érezte a bizonytalanságot a hangjában.

– Valójában két valami – sóhajtotta Ishizu. – Az egyik, hogy... a holttest...

– Igen? – kérdezte Kaiba rezzenéstelen arccal.

– ...Nincs a legjobb állapotban – próbálta megfogalmazni az ex-sírőrző kevésbé sokkolóan a dolgot. – Félek... ha Yugi meglátja, akkor...

– Égettesd el! – javasolta, azaz hangjából ítélve utasította Seto. – Amúgy is ezen gondolkodtam. Ha csak hamvakat hozol, az nagyban lecsökkenti az egészségügyi kockázatot. A test már napok óta a romok alatt volt, melegben, mindennek kitéve...

– Igen, tudom. Ez lenne a legjobb megoldás, mégis... ezt nem dönthetjük el Yugi nélkül. Visszaadnád neki a telefont, kérlek?

– Nem – vágta rá Kaiba azonnal.

– Hogyan?

– Nem adom vissza. Mutou most nincs olyan állapotban, hogy beszéljen. És ha lenne is... jobb, ha én intézem ezeket. Elég gond neki, ami történt, még azzal sem birkózott meg.

– Tudom, és igazán rendes tőled, Seto-sama, hogy segítesz neki, de... Yuginak joga van dönteni. Joga van látnia a nagyapját, még utoljára, ha úgy kívánja.

– Majd azt mondjuk, hogy másképp nem engedték ki a határon a testet – vetette fel Kaiba.

– De... hazudnál neki erről?!

– Mivel ártunk többet Ishizu, most komolyan? Ha meglátja a nagyapja testét, ami képzelem, milyen állapotban lehet, az utolsó emléke a nagyapjáról borzalmas lesz. Ha egy hazugság az ára, hogy biztonságosabban szállítsuk ide, ami maradt belőle, és egyben őt is megkíméljük, hát ez a legkevesebb!

– ...Legyen – egyezett végül bele Ishizu. – Értékelem, hogy törődsz Yugival, sőt, kissé meg is lep a dolog... De azt ugye tudod, hogy ha rájön, hogy a háta mögött cselekedtünk, talán sohasem bocsát meg nekünk?

– Ezt a kockázatot hajlandó vagyok vállalni – közölte Seto. Ishizu beletörődően sóhajtott.

– Mi a másik dolog? – kérdezte a cégvezető.

– Nos... a földrengés, ami okozta a templom beomlását... valamiért természetellenesnek tűnt.

– Csak nem arra célzol, hogy valami természetfeletti volt a dologban? – forgatta meg Seto a szemeit. – Tényleg segít az, ha az istenekre fogod ezt a balesetet?

– Először valóban azt hittem, hogy Thot büntette meg a betolakodókat, de utána rájöttem, hogy a bölcsesség állítólagos istene nem lehet ennyire kegyetlen... – magyarázta az ex-sírőrző.

– Nem lehet, mert istenek nincsenek!

– Ezt mondod mindazok után, hogy...?!

– Ne gyere már te is ezzel nekem! Amúgy meg, a Szellemek nem istenek, csak az ostoba emberek láttak bennük isteneket!

– Várj... – gondolkozott el kicsit Ishizu. – Azt mondod, hogy nem csak Rá, de a többi egyiptomi isten is valójában egy Szellem a másik világból?

– A Szellemek dimenziójából – pontosított Kaiba, de ekkor rájött, hogy talán túl sokat mondott.

– Logikus lenne, de... te mégis honnan vagy ebben olyan biztos, Seto-sama?

– Nem számít! Nyilván nem Szellemek okozták a földrengést.

– Ezért mentem el a szeizmológiai központba válaszokat keresni – váltott végre témát Ishizu. – Ott azt mondták, hogy a rengés epicentruma valóban nem a föld alatt volt, ahonnan a természetes rengések általában indulnak, hanem a felszínen. Az afrikai kőzetlemez lassan begyűrődik az eurázsiai alá, és ezért a földrengések a térségben nem lennének meglepőek, de az utolsó két rengés... azokat valami más okozta.

– Van már ötleted, mi lehetett a kiváltó ok? – kérdezte Seto némi tanakodás után. – Talán egy sziklaomlás a közelben? Vannak arrafelé egyáltalán hegyek?

– Nincsenek. Csupán pár nagyobb szikla, de ott nem történt omlás. A szeizmológusok szerint talán... egy készülék okozta a földrengést.

– Készülék? – kapta fel a fejét Seto. Ez az ügy kezdett egyre baljósabb lenni. – Hallottam már rengéseket generáló készülékekről. Van, amit ismeretlen vidékek feltérképezésére használnak, de másokat hadászati célra fejlesztettek ki. Ishizu! Arra célzol, hogy terroristák lehettek a közelben?!

– Gondoltam rá, ahogy arra is, hogy talán valakik csak teszteltek egy ilyen szerkezetet, mivel ilyen messze a fővárostól nem várhattak nagy pusztítást. Elmentem a rendőrségre, de hivatalosan senki nem nyújtott be tesztelési kérelmet ilyen szerkezetekre. Egyébként már ők is nyomoznak a földrengés okán, pont ezek miatt.

– Szóval, ha tesztelésről is volt szó, nyilván illegális volt, ergo terrorizmusnak minősül. ...Az a helyzet, Ishizu, hogy szerintem ezt sem kellene megosztanunk Yugival.

– Hogy a nagyapja halálát lehet, hogy terroristák okozták? Nem, de ezt is joga lenne tudni... másrészt...

– Másrészt?

– Mi van, ha nem terroristák voltak? – vetette fel Ishizu. – Ha... valaki azt szerette volna megakadályozni, hogy a régészek felfedezzék azt, amit a templom rejthet? Talán már sosem tudjuk meg az igazi okát Sugoroku halálának...

Seto elméjét hirtelen nyugtalanító gondolatok özönlötték el. Eszébe jutottak Sugoroku baljós szavai, amit azóta sem osztott meg Yugival, Seth kérésére. A tény, hogy – amennyiben az öreg igazat beszélt – Yugi családjának több tagját is balesetnek álcázott merényletekkel távolították el a képből. Bár az öreg nem említette, mégis mi célból irtja a családjuk tagjait Yugi állítólagos másik nagyapja, akaratlanul is szöget ütött a fejébe a gondolat.

Talán ez is az ő műve lenne? Az a rejtélyes keresztapa fazon csak a megfelelő alkalomra várt volna? Ha igen, akkor Yugi... Yugi is veszélyben lehet...! Ám egyelőre elhatározta, hogy senkinek sem említi meg a dolgot és következtetését. Amíg nem biztos a dologban, jobb lesz, ha egyedül ő nyomoz az ügyben.

– Seto-sama? – kérdezte Ishizu aggódva. – Itt vagy még? Fogalmam sincs, mit kezdjek ezzel az egésszel...!

– Semmit! – vágta rá Seto idegesen. – Hagyd abba az ostoba összeesküvés elméletek gyártását, Ishizu, és a „mi van, ha" kezdetű elmélkedést! – parancsolt rá a nőre. Jobbnak tartotta egyelőre őt is kihagyni az ügyből. – Ezzel senkinek sem segítesz! Ami megtörtént, megtörtént, felesleges bűnbakokat keresni!

– De... ha nem baleset volt, arról tudnunk kell!

– Nem kell! Ahogy nyilván az illegális tesztelők sem tudtak a templomról a közelben. Baleset volt, erről ennyit!

– Nem értem, miért nem szeretnéd, ha kiderítenénk az igazat, Seto-sama!

– Az igazság veszélyes lehet – közölte Seto. – Ez esetben pedig már tudjuk – tette hozzá gyorsan. – Még ma elintézem a hivatalos ügyeket, és két nap múlva küldöm érted a gépet. Ha már így belekeveredtél, szeretném, ha te adnád át a hamvakat Yuginak.

– Úgy lesz, Seto-sama – ígérte Ishizu, beletörődve, hogy Kaiba végleg lezárta a gyilkosság témát.

– Holnap még keresni foglak. De addig is hívj, ha bármi van!

– Rendben. Yugi mobiljában benne van a számom.

– Nyilván. Viszhall.

– Viszlát, Seto-sama – köszönt el Ishizu.

Seto letette a telefont, elküldte sms-ben magának a nő számát, és indult is volna vissza az irodájába. Annak az ajtaja viszont nyitva volt, az ajtóban pedig ott állt Yugi, könnyes szemmel, neheztelő arckifejezéssel. Magyarázatot várva fúrta tekintetét az övébe. Na, remek! – gondolta Seto, és ösztönösen nyelt egyet. Nem értette, hogy nem vette észre, hogy Yugi kijött az irodából. Semmi kedve nem volt magyarázkodni, de sejtette, hogy ebből az lesz.

Mivel Yugi nem szólalt meg, csak keresztbe fonta maga előtt a karjait, ő törte meg a jeget.

– Mennyit hallottál? – kérdezte a párbajozót. Yugi mintha válaszolni készült volna, de végül nem mondott semmit, hanem továbbra is tartotta a szemkontaktust, mialatt kitörölt pár könnycseppet a szeméből. – Yuugi! – kezdte elveszteni a türelmét Kaiba. – Megértem, hogy haragszol...

– Amikor Mokuba elment a kávézóba... – bökte ki végül Yugi –, meghallottam, amit Ishizuval beszéltél, és... Valójában, mostanáig nem értettem, miért vetted el tőlem a telefont.

– Vagyis szinte végig itt voltál – szűrte le a lényeget Seto. – És akkor most már érted? – Yugi visszafogottan bólintott. – Haragszol? – kérdezett rá a már kevésbé nyilvánvalóra Seto. Yugi hangjából végül is nem düh, hanem csalódottság beszélt.

– Mit számít?! – kérdezte Yugi kissé idegesen, hangjából ezúttal sértődöttség sugárzott. – Mond, Kaiba-kun, lesz még valaha valami, amiben egyedül dönthetek, vagy ezentúl minden döntést meghozol helyettem?

– Csak a te érdekedben...

– Csak, ugye?! Azért döntötted el helyettem, hogy nem láthatom a nagyapám testét, és hogy eltitkolod előlem a halála körülményeit?!

– Igen, pontosan – felelte Seto kimérten. Próbálta megőrizni a hidegvérét, ahogy láthatóan Yugi is, bár utóbbinak nehezebben ment.

– Tudom, hogy az, hogy találkoztál a nagyapával az Alvilágban bizonyára nagy hatással volt rád, és mindenképp segíteni szeretnél nekem...

– Nem egyedül amiatt...

– De ettől még nincs jogod helyettem döntéseket hozni! – fejezte be Yugi, miután mindketten egymás szavába vágtak.

– Te pedig tudod jól, hogy az, hogy mihez lenne jogom és mihez nem, sohasem befolyásolt abban, hogy mit tettem és mit nem! – válaszolta Seto.

– Sajnos ebben igazad van.

Yugi vett egy nagy levegőt, és visszament Seto irodájába. Visszaült a kanapéra és fáradtan maga elé meredt. Seto legalább arra számított, hogy most végleg elhatározza, hogy haza indul, de Mutou-t láthatóan keményebb fából faragták, minthogy ezúttal is megpróbálja feladni. Nem is értette, miért nem akadt ki jobban, de azért értékelte a dolgot. Mutou után ment és leült mellé a kanapéra, természetesen minden engedélykérés nélkül.

– Nem fogok elnézést kérni, mert nem bántam meg, amit tettem – mondta Seto, és átnyújtotta Yuginak a telefonját. – Tessék!

– Kösz... gondolom – sóhajtotta Yugi, és eltette a telefont.

– Amit sajnálok... – folytatta Seto, és Yugi ekkor végre ránézett –, hogy végül mégis hallanod kellett. Már így is eléggé szenvedsz, semmi értelme nem lett volna, hogy halld, amit hallottál. És semmi értelme nem lenne, hogy lásd azt a testet, de... ha akarod, beszélek Ishizuval, hogy...

– Nem kell – vágott a szavába újból Yugi, és Seto neki kivételesen másodszor is elnézte a dolgot. – Már eleget beszéltél vele. – Seto válaszolni készült, de végül nem tette. Már elmondott mindent, amit fontosnak tartott. Yugi érezte ezt, így ő folytatta. – Tulajdonképpen... nem haragszom rád, Kaiba-kun. – Seto felvonta a szemöldökét. – Csalódott vagyok – magyarázta Yugi.

– Éreztem – sóhajtott végül a cégvezető.

– Nem volt jogod ezt tenni, Kaiba-kun – ismételte Yugi a korábbit –, és jobban is bízhattál volna bennem!

– Ezt meg hogy érted?

– Megbeszélhetted volna velem a dolgokat, az égetést, a földrengés okát... Talán végül egyet értettem volna. De te esélyt sem adtál rá, Kaiba-kun, és ez rosszul esett, még akkor is, ha miattam tetted!

– Talán megbeszélhettem volna – ismerte el Seto. – De minél hamarabb szerettem volna elintézni...

– Már eleget magyarázkodtál, Kaiba-kun! – jelentette ki Yugi. – ...Megbocsátok neked.

– Igen? – csodálkozott Seto. – Ez gyorsan ment...

– Nem tetszik, amit tettél, de értem tetted. Ostobaság lenne sokáig neheztelnem rád – magyarázta a párbajozó.

– Ha ezt szeretnéd – vont vállat Kaiba, ám legbelül igazán megkönnyebbült. Egy gonddal kevesebb. Mélyet sóhajtott, és pár pillanatra magához ölelte Yugit, aki nem ellenkezett, hanem lassan visszaölelte őt. – Itt biztonságban vagy, Mutou – monda halkan Seto.

– Tudom – felelte Yugi megenyhülve. Nem is sejtette az igazi okot, ami miatt Seto ezt közölte vele.

Mokuba néhány perc múlva visszatért hozzájuk, és végül mindenkinek hozott uzsonnát. Elhozott a Kaiba Corp. ebédlőjeként funkcionáló étterem-kávézóból egy büfés kocsit, amin volt két kancsó tea, egy tálca szendvics, egy másik tálca sütemény és még egy nagy tál gyümölcs. Amikor behúzta a rakományt az irodába még Seto szeme is elkerekedett a csodálkozástól, pedig ő hozzá volt szokva Mokuba kissé szokatlan ötleteihez.

– Felcsaptál tolvajnak és kifosztottad az éttermet, Mokuba? – kérdezte Seto viccelődve. – Vagy talán csőtörés volt, és menteni kellett a menthetőt?

– Ha azt mondom, hogy mindkettő, akkor elnézed nekem, hogy felhoztam az irodádba egy szekérnyi kaját? – kérdezte Mokuba, de ezúttal sejtette, hogy bátyja nem fogja leszidni. – Úgy véltem, most ránk férne a fiesta!

– Ha tolvajnak álltál, riasztanom kellene a rendőrséget – jegyezte meg Seto, miközben segített Mokubának betolni a kocsit a szobába, nehogy azt nekitolja valami értékesnek. – Ha pedig csőtörés volt, akkor a vízvezeték szerelőket!

– Nyugalom, Nii-sama – felelte Mokuba, akaratlanul is vigyorogva. – Már szóltam a szerelőknek, és uzsonna után megyek és feladom magam a rendőrségen!

– Nagyon helyes – bizonygatta Seto, de az ő arcán is ott bujkált a mosoly. – Na, akkor te és Mutou kezdjétek eltűntetni a zsákmányt, én pedig befejezem a munkát...

– Nem! – ragadta meg Mokuba a kezét, mielőtt elindult volna a székéhez. – Most mind együtt uzsonnázunk!

– Akkor tovább kell bent maradnunk.

– Nem számít!

Seto Yugira nézett, aki bólintott, hogy őt nem zavarja. Nekiláttak az uzsonnának.