Domino City, Játékbolt, október 22. vasárnap, 17:30.

– Yuugi! – kiáltott Kaiba a lépcsők felé igyekvő párbajozónak.

– Igen? – fordult vissza Yugi.

– Azt mondtam, igyekezz, de nyugodtan zuhanyozz le és öltözz át! Ilyen kinézettel nem mutatkozhatok a társaságodban.

– Rendben. – Yugi nagyot sóhajtott és az emelet felé vette az irányt. Nem állt szándékában ellenkezni, jobbnak látta követni Kaiba-kun utasításait. Riválisa legalább foglalkozott vele, és ezt csak értékelni tudta, bár kicsit még csodálkozott a dolgon.

Úgy tett, ahogy Kaiba kérte tőle, lezuhanyzott és átöltözött. Utána fekete nadrágot, lila inget és középlila mellényt vett fel. Feketét szeretett volna, de mostanra mindkét fekete inge mosásra várt, így azokat csak bepakolta, hogy majd valahol kimossa őket. Berakott még néhány ruhát a szürke-fekete sporttáskájába, és lesietett a földszintre.

– Kaiba-kun? – kérdezte, amikor sehol sem látta a karizmatikus cégvezetőt.

– Mindent bepakoltál? – lépett ki Seto a konyhából, egy nagy pohár vízzel a kezében. Yugi engedelmesen bólintott. – Akkor idd ezt meg – nyomta a kezébe a poharat Kaiba –, és induljunk!

– Rendes tőled, de nem vagyok szomjas... – kezdte volna Yugi, ám Seto megkomolyodó tekintetét látván inkább visszatért az engedelmes rivális sémához, és elvette a poharat. Lassan a szájához emelte és inni kezdett. A sok sírás valóban elvette a szomját korábban, így kisebb meglepetésként érte, hogy mennyire könnyen lecsúszott az a pohár víz. – Azt hiszem, iszom még eggyel – jelentette ki, és gyorsan a konyhába sietett.

– Ezt add ide! – szólt Kaiba és elvette tőle a sporttáskát, amit saját vállára akasztott.

– Köszönöm – bólintott Yugi, majd újabb pohár vizet engedett magának, amit mind meg is ivott. – Nem is hittem volna, hogy ennyire szomjas vagyok...

– Hm – hümmögte Kaiba mindentudóan. – Aki egész nap az egereket itatja, annál ez elég általános dolog – tette még hozzá, mire Yugi nagyot sóhajtott. – Mutou! Induljunk! – szólította fel Seto, és jelentőségteljesen társára pillantva a kijárat felé indult.

– Menjünk – egyezett bele Yugi.

– A paklid megvan? – kérdezte Kaiba az előszobában, ahol Yugi a cipőjét húzta.

– Igen.

– És a DuelDisked?

– Nem hinném, hogy a közeljövőben lenne kedvem párbajozni. A paklit is csak azért...

– Nem számít, DuelDisket adhatok én is – vágta rá Kaiba ellentmondást nem tűrve. – Még valami! – fordult a felegyenesedő Yugi felé. – Nyakkendőt látom, nem vettél, az még nem is nagy probléma, viszont... Tűrd be végre az inged a nadrágodba, mert úgy nézel ki, mint egy hajléktalan!

– Ezen túl minden lépésembe bele fogsz szólni? – kérdezte Yugi kihívóan, de valahol legbelül elfogadóan. Kaiba-kun irányításmániáját jelenleg ugyanis biztonságot és stabilitást adó törődésként élte meg.

– Tudsz te magadtól is járni – felelte Seto, direkt rosszul értelmezve a kérdést. Még csak az kéne, hogy Yugi azt higgye, számít annyit neki, hogy irányítani próbálja. Az igazság az, hogy számított. Valamiért amióta csak megérkezett, úgy kezelte Mutou-t, mint tulajdon testvérét. – Nem értem – sóhajtotta, és későn jött rá, hogy ezt hangosan is kimondta.

– Micsodát? – nézett rá kérdőn Yugi.

– A-azt... – terelte Kaiba a témát, és kinyitotta az ajtót. A sofőrje még nem érkezett meg a játékbolt elé, aminek most kifejezetten örült. – Azt, hogy miért nem képes egyetlen emberem sem a pontosságra! Már legalább tíz perce szóltam a sofőrömnek, hogy jöjjön értünk!

– Bizonyára perceken belül ideér – mondta Yugi.

Kiléptek a szabadba, és amíg Seto mindenfelé nézegetett, ő alaposan bezárta a boltot. Érezte ugyan, hogy Kaiba-kun valami teljesen más dologra célzott az elején, de nem mert nyíltan rákérdezni. Remélte, hogy idővel Seto legalább annyira megnyílik neki, mint ő tette az este folyamán. Hiába jön itt a rivális dumával, Yugi érezte, hogy ők már régen a barátság zónába léptek. Csupán újnak érezték a helyzetet mindketten, főleg Seto stílusa miatt, aki semmiképpen nem volt hajlandó kimutatni az érzéseit, és bevallani neki, hogy igenis szívből, és nem holmi egoista elvből, törődik vele.

Megérkezett a fekete limuzin. Beszálltak, és Seto Yugi holmiját az egyik ülésre dobta. A fekete-szőke hajú párbajozó nagyot sóhajtott.

– Most hová megyünk, Kaiba-kun? – kérdezte Yugi útközben. – Hozzátok?

– Hozzánk, a céghez – felelte Kaiba. – Tudom, hogy este hat óra van, és vasárnap este, de nincs időnk lazítani. Holnap elkezdjük a legújabb virtuális párbajrendszer tesztelését, amit két hét múlva piacra dobnánk, így ma este minden előkészületet be kell fejeznünk – magyarázta.

– Értem.

– Remélhetőleg még éjfél előtt végzünk, és akkor mehet mindenki a dolgára.

– Dolgára? – ejtett meg Yugi egy halk nevetést. – Hullafáradtan fognak beesni az ágyba.

– Te viszont ne aggódj! Megvárhatsz az irodámban, amíg végzek, és Mokuba majd társaságot nyújt.

– Mokuba? Ő nem dolgozik a projekten?

– Rengeteget dolgozott az elmúlt napokban – mondta Seto, egyértelmű elismeréssel a hangjában. – Éppen ezért ideje lesz felváltanom. Nem gond, hogy a Kaiba. Corp.-nál töltöd az estét, ugye?

– Nem gond – törődött bele Yugi. – Amúgy is, mi mást csinálnék?

– Jogos. Bizonyára a boltot takarítanád.

– A bolt! – jutott Yugi eszébe. – Holnap is munkanap van...

– A boltot felejtsd el, Mutou! – szólította fel Kaiba. – A következő néhány napot velem töltöd!

– Azt értem, hogy szeretnéd, ha nálatok aludnék, de... a munkából mégsem hiányozhatok!

– Higgy nekem, Yuugi! Nem fogsz hiányozni semmilyen munkából, és még hálás is leszel nekem azért, amit veled tervezek!

– Hogyan? Miről beszélsz? – döbbent meg Yugi.

– Mindent a maga idejében – somolygott Kaiba. – De abban biztos lehetsz, hogy nem fogsz unatkozni!

– Ha te mondod...

Domino City, Kaiba Corp. épülete, 18:10.

A limuzin befordult egy mellékutcába, ahonnan a Kaiba Corp. dominói épületének saját parkolóházába hajtott. A mínusz első szinten álltak meg. Seto kiszállt az autóból, és Yugi spottáskáját a közelben parkoló saját, piros sportkocsijának csomagtartójába tette. Yugi követte, majd együtt indultak el a lift felé. Az épület folyosóin haladva az éppen arra járó alkalmazottak visszafogottam meghajoltak Kaiba-sama előtt, tiszteletük jeléül.

– Ez nem semmi, Kaiba-kun – szólalt meg Yugi elismerően. – Az embereid igazán tisztelnek téged.

– Természetes, hogy így tesznek. Máskülönben repülnének a vállalattól.

– Milyen pontosan az új virtuális párbajrendszer, amit említettél? Miben különbözik a régebbitől, amit akkor használtál, amikor hat hónapja rendezted azt a bemutató bajnokságot?

– Tulajdonképpen a korábbi rendszer továbbfejlesztett változata, ami bármelyik új típusú DuelDiskre letölthető lesz, így a párbajozók a föld bármely pontján hozzáférhetnek.

– Ez nagyszerű, Kaiba-kun! – mosolyogta Yugi.

– Továbbá, a Kaiba Corp. műholdas rendszerével két távoli országban lévő párbajozó is harcolhat egymással, és a holografikus térnek hála az egész olyan lesz, mintha mindketten egy helyen lennének.

– Azt hiszem, értem. Szóval mondjuk A helyen B játékosról és a szörnyeiről hologram fog megjelenni, B helyen A játékosról és az ő szörnyeiről jön létre hologram, a teret pedig mindketten látják.

– Egész jól eltaláltad – felelte Kaiba. – Ráadásul a teret a játékosok maguk választhatják meg, sőt, egy alkalmazás segítségével saját tereket alkothatnak.

– Csodásan hangzik – bólintott Yugi. – Akkor mindenki a saját maga által elképzelt helyen vagy „dimenzióban" párbajozhat.

– Valójában ebben a dimenzióban maradnak, csak a látvány változik – pontosított Kaiba. – De úgy vélem, te is így értetted.

– Igen – bólintott Yugi lelkesen. – Alig várom, hogy kipróbálhassam ezt az új rendszert!

– Azt meghiszem – mondta Seto, és újra ravaszul mosolygott a nem létező bajsza alatt.

– Így akár Joey-val is újra játszhatok majd, és nem azokat az unalmas netpárbajokat!

Seto arcáról lehervadt a mosoly.

– Színvonalasabb ellenfeleket is válogathatnál magadnak, ha az én rendszeremet készülsz használni!

– Ne kezd már megint, Kaiba-kun! Jonouchi igenis jó párb...

– Akkor befejezem! Megérkeztünk – jelentette ki Seto, és megállt az irodája ajtaja előtt. Beütötte a kódot és az ajtó kinyílt. – Csak utánad – mondta Yuginak, aki bizonytalanul belépett az irodába. Elképedve nézett szét.

Az ajtóval szemben, a szoba másik végében egy dolgozó asztal állt, mögötte egy teljes fal üvegablakokból. Az éjjeli város fényei izgalmasan alakították ki a hátteret. Jobbra egy másik helyiség nyílt, Seto saját mosdója. Szintén jobb oldalt, az asztal előtt volt egy barna kanapé, azzal szemben pedig két barna fotel, amik mind a szoba közepe felé néztek. A jobb és bal oldali falakon polcok voltak, különféle díjakkal, DuelDisk modellekkel és néhány sárkányokat ábrázoló üvegszoborral és akciófigurával. Egy Kékszem Hósárkányt ábrázoló kis üvegszobornak az íróasztalon, a papírok mellett is jutott hely. Az ajtó melletti falon balra volt még egy nagy plazmatévé, a bal és jobb oldali falak mentén pedig alacsony szekrénysor húzódott a polcok alatt. Baloldalt egy beépített hűtőszekrény is volt. A szoba sarkaiban cserepes pálmák díszelegtek.

– Ha befejezted a nézelődést, nyugodtan foglalj helyet – mondta Kaiba, és a barna kanapéra mutatott. Az asztalához sétált és benyomott egy gombot a telefonon. – Mokuba! Az irodámba tudnál jönni? Most! – üzent a testvérének.

– Igazán mutatós irodád van – jegyezte meg Yugi, miközben helyet foglalt a kanapén.

– Nem szoktam mutogatni, csak ha muszáj – felelte Seto. Pár pillanatig farkasszemet néztek egymással, majd Yugi elnevette magát, Seto pedig megengedett egy mosolyt magának. – Látod, máris jobb kedved van, hogy kiszakadtál abból a patkánylyuknyi játékboltból – jegyezte meg a barna hajú.

– Mondjuk – vett Yugi nagy levegőt. – De az a bolt volt a nagyapa büszkesége. Kérlek, ne becsméreld, mert azzal Gii-chan emlékét bántod...

– Tévedsz – vágta rá Seto határozottan.

– Igen? – kérdezett vissza Yugi dacosan, majd meggondolta magát. Mégis mi oka van Kaiba-kunnal veszekednie pont most? Nem mintha a tényeket bármi megváltoztatná... – Talán igazad van. A nagyapának már úgy sem számít a bolt...

– Igaz, de nem erre céloztam! – mutatott rá Seto. Yugi kérdőn nézett rá. – Tévedtél, amikor azt állítottad, hogy az a nyamvadt kis bolt volt a nagyapád büszkesége. Hiszen tudhatnád, hogy az öreg igazi büszkesége csakis...!

– Igaz! – vágta rá most Yugi. – A Kékszemű Hósárkánya volt az! – találgatott. Azaz biztos volt benne, hogy a Hósárkányok legnagyobb rajongója csakis erre célozhatott. Ám Seto fejcsóválásából úgy tűnt, újból tévedett.

– Nem, Mutou! Nem a sárkány volt, hanem Te! – jelentette ki Seto. – Te voltál a nagyapád igazi büszkesége, hát nem egyértelmű?! Ha most találgatnom kellene, mire gondol éppen az Alvilágban, azt állítanám, bizonyára csakis körülötted keringenek a gondolatai. A nagyapád nem fog a játékbolt miatt aggódni, csakis te miattad! Azért, hogy mi van veled.

– Kaiba-kun... Olyan szépeket mondtál – mondta Yugi, nedvességtől csillogó szemekkel. – A nagyapa...

– Szerinted miért hagyta ott a régészkedést annyi éven keresztül és élte az életét egy mérethiányos játékboltban? – kérdezett rá Kaiba. – Csakis miattad, Yuugi – válaszolta meg saját kérdését nyomban. – Azért, hogy ott lehessen veled, amikor szükséged volt rá. Azért, hogy jobb eséllyel indulhass az életben.

– Kaiba-kun... miért mondod most ezt nekem?

– Szerinted a nagyapád azt szerette volna, ha az egész életedet egy játékboltban töltöd? Szerinted ezért dolgozott annyit?

– Mire akarsz kilyukadni?! – csattant fel Yugi. – Mégis mióta vagy az apám?!

– Ha az apád lennék, most egy egyetem kampuszán ülnél a kanapém helyett!

– Hogyan?!

– Mivel te lettél az új riválisom, adok neked egy esélyt, Mutou!

– Esélyt? Mire?

– Nekem fogsz dolgozni!

– Tessék? – kiáltotta Yugi meglepetten. – Alig egy napja tudtam meg a hírt, hogy...!

– Csak holnaptól kell munkába állnod – csitította Seto. – És mielőtt még azt hinnéd, kihasznállak téged, tudnod kell, hogy ez nagyszerű lehetőség a fejlődésedre, és nem fizetnék keveset.

– Mégis milyen munkáról lenne szó?

– A részletekről majd holnap beszélünk. Addig van egy estéd hozzászokni a dologhoz.

– És ha nemet mondok?

– Nem fogsz!

– Ez nem ilyen egyszerű...

– Mokuba beavat az új párbajrendszer jellemzőibe – hallotta meg Seto a folyosón közeledő lépteket. – Ma este erről fogsz informálódni, a többiről pedig holnap.

– Úgy látom, ezt jól eldöntötted a tudom nélkül.

– Hisz épp most avattalak be. Egyébként meg hálásnak kellene lenned, nem sértettnek! Csak a javadat akarom. Meg persze a sajátomat. Ha jól teszed a dolgod, annak mindketten élvezzük majd az előnyeit.

– Meggondolom.

– Nii-sama! – lépett be Mokuba az irodába. – Minden jól ment Yugi...? Yugi-san! – kiáltott fel, amikor meglátta a kanapén ücsörgő, színes hajú párbajozót. Gyorsan odasietett hozzá. – Yugi-san! – ismételte. Yugi üdvözlés képen felállt, ő pedig abban a pillanatban átölelte és szorosan magához húzta.

– Mokuba... – sóhajtotta Yugi és visszaölelte.

– Annyira sajnálom, Yugi-san! A nagyapád igazán remek ember volt.

– Köszönöm – mondta Yugi halkan.

– Nii-sama – nézett bátyjára Mokuba. – Örülök, hogy elhoztad ide Yugit, így nincs egyedül. De mi lenne, ha az éjszakát is nálunk töltené?

– Ez a terv, Mokuba. Egy lépéssel előtted járok – vigyorodott el Seto. – Már persze csak, ha neked nem gond.

– Gond?! – ismételte Mokuba fellelkesülve. – Ez nagyszerű ötlet, Nii-sama! Akkor tényleg nálunk alszol, Yugi-san? – kérdezte a mellette álló fiút. Yugi bólintott egyet válaszul. – Ez rendes tőled, Nii-sama – mondta Mokuba elismerően.

– Jó-jó, csak oltárt ne emelj itt nekem! – sóhajtotta Seto. – Ha pedig már itt vagy, mi lenne, ha elszórakoztatnád a vendégünket, amíg én a laborban leszek? – bökött Yugi felé. – Megoszthatnád vele, mondjuk, a legújabb virtuális párbajrendszer működésének elvét és legfőbb jellemzőit!

– Szívesen itt maradok vele – felelte Mokuba. – De nem hiszem, hogy az ilyen tudományos dolgok érdekelnék...

– Itt maradsz és megosztod Mutou-val a részleteket, amik a teszteléshez szükségesek! – zárta le a vitát Seto határozottan, majd feléjük vette az irányt. Megállt az öccse mellett, és pár pillanatig a vállára tette a kezét. – Számítok rád, Mokuba.

– Rendben, Nii-sama – bólintott a fekete hajú. – Ha ezt szeretnéd...

– Ezt – bólintott Seto is, és az ajtóhoz lépett. – És Mutou! – nézett vissza a válla felett. – Ne feledd, ma még vendég vagy, de holnap az alkalmazottam! – Azzal Kaiba elhagyta az irodát és a labor felé indult.

– Az... alkalmazottad?! – hökkent meg Mokuba, és az ajtóhoz rohanva bátyja után kiáltott. – Nii-sama! Mit akar ez jelenteni?!

– Nyilvánvalóan azt, hogy te és Mutou holnaptól kollégák lesztek – felelte Seto egyre távolodva.

– Na, de... Nem hittem volna, hogy alkalmaznád a legnagyobb riválisodat...

– Kevesebb hiszékenység és több tudás, Mokuba! – javasolta Seto, és eltűnt a kanyarban.

– Hát, ez fura volt – sétált vissza Mokuba a szobába. Nagy levegőt vett és újult lelkesedéssel sietett oda Yugihoz. – Együtt fogunk dolgozni, Yugi-san!

– Tudod... még nem döntöttem...

– Mit kell ezen gondolkodni? Ez a világ legklasszabb cége! És egyébként is, ha a bátyám valamit a fejébe vesz...!

– Nem sok választásom maradt, igaz? – sóhajtotta Yugi, majd bizonytalanabbul folytatta. – De nem vagyok biztos benne, hogy én vagyok az, akire Kaiba-kunnak szüksége van. Még sohasem dolgoztam egy ilyen cégnél, és...

– Ugyan! Nagyszerű lesz! – bíztatta Mokuba. – És te is nagyszerű leszel!

– Úgy véled?

Mokuba magabiztosan bólintott.

– Itt minden a párbajozásról szól, abban pedig eszméletlen vagy, Yugi-san! Seto mindent okkal tesz, és téged is jó okkal választott.

– Remélem, nem kellesz csalódnia bennem.

– Nii-sama senkivel sem elégedett, de ezt általános dolog itt. Ha egy nap háromnál többször nem kritizál téged, vagy a munkádat, akkor jó helyen vagy – mosolyogta Mokuba.

– Kemény főnök, mi?

– Kemény, de király. Miatta ilyen sikeres a cég, és ez végső soron mindenki előnyére válik.

Yugi elfogadóan bólintott.

– Mi legyen, Yugi san? – kérdezte Mokuba. – Elkezdjem a szövegelést, vagy előbb hozassunk magunknak valamit inni? Teát, kávét, kólát...? Bármi van!

– Egy tea most jól jönne – felelte Yugi.

– Én meg kólát kérek, és ha szerencsém van, a nélkül csenhetek Seto szakéjából, hogy észrevenné!

– Mokuba-kun! – nevette Yugi dorgálóan.

– Ott tartja az egyik szekrényben, na! – vágta rá Mokuba ravaszul. – Rendszerint kiöntök belőle egy kicsit, és eddig még észre sem vette.

– Pengeélen táncolsz.

– Úgy az izgalmas – kacsintott rá az öcskös.

Seto még néhány óráig felügyelte a rendszeren végzett utolsó simításokat a szimulációs terem melletti laborokban. Mokuba ez alatt elmagyarázta Yuginak a rendszerrel kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat, miközben ő szakés kólát szürcsölgetett, Yugi pedig egy csésze zöldteát némi citrommal és mézzel. Mikor a tudományos résszel nagyjából végzett, más téma is szóba jött. Mokuba elmondta neki, hogy a Kilenc Démon bandája, Ameldával és Marikkal az élen, a Kaiba Corp. gépén fog Japánba repülni, amiről viszont Seto még nem tud. Itt kicsit elakadt a szava.

– El kell mondanod neki, Mokuba-kun! – tanácsolta Yugi. – Minél előbb tudja meg, annál kevésbé lesz dühös rád.

– Tudom, de... – emelte a plafonra a tekintetét Mokuba. – De nem akarom, hogy üvöltözzön velem!

– Ennyiért? Hiszen csak segíteni szerettél volna! Ha dühbe is jön az elején, meg fogja érteni.

– Mit fogok megérteni?! – lépett be az ajtón Seto Kaiba. – Mokuba, mit kell elmondanod nekem? – kérdezte jelentőségteljesen.

– Semmit, Nii-sama, tényleg nem fontos...

– Szóval nem fontos – sétált oda mellé a bátyja. Rögtön megérezte az öccse kólás poharából áradó enyhe alkoholszagot. Összevonta a szemöldökét. – Mokuba! Mi van ebben a kólában?!

– Hát... csak... – hebegte Mokuba.

– Megint megcsapoltad a szakét a szekrényből, nem igaz? – kérdezett rá Seto mindentudóan.

– Hát én... Sajnálom, Nii-sama – nyögte Mokuba. – Ne haragudj, kérlek!

– Az alkohol csak eltereli a figyelmet a munkáról! – jelentette ki az igazgató. Elvette a félig teli poharat az öccse kezéből, és bár Mokuba utána nyúlt, gyorsan kiöntötte annak tartalmát a szemetesbe. – Szerinted én miért nem ittam még abból a szakéból egyszer sem?

– Mert nem kedvelted a tagot, aki adta? – kérdezte Mokuba kissé dacosan.

– Épp az előbb válaszoltam rá! Azért, mert megzavarja a koncentrációt.

– Jól van már, csak egy kortyot öntöttem a kólába...

– Egy kortyot most, meg egyet két napja, és azelőtt...

– Ha végig tudtad, miért nem szóltál?

– Érdekelt, meddig mennél el! Már a múltkor félig üres volt az üveg, Mokuba! Nem kéne így italoznod! – oktatta ki Seto.

– Ha ennyire zavar, miért nem dobtad ki?

– Reméltem, rájössz magadtól is, hogy nem kellene innod belőle.

– Tinédzser srác vagyok, Seto, mégis mit vártál?! – csattant fel Mokuba. – Ígyis-úgyis innék ilyet-olyat néha.

– Erre még visszatérünk – zárta le a bátyja a vitát, aminek Yugi is fültanújává vált. – Mutou, te is meghúztad a szakémat? – fordult a párbajozóhoz.

– Nem – ingatta a fejét Yugi. – Mondtam is Mokubának, hogy nem jó ötlet...

– Emiatt ne fájjon a fejed! Mokubával majd később elbeszélgetek.

– Igazán nem fontos – vágott közbe Mokuba, de Seto rámordult, így befejezte.

– Azért kérdeztem – fordult vissza Yugihoz Kaiba –, mert a te esetedben nem bánnám. Sőt, készültem is ajánlani. Talán rád férne egy feles. Iszunk egyet?

– Nem nagyon szoktam... – válaszolta Yugi bizonytalanul.

– Csak egy feles, már ha Mokuba hagyott annyit az üvegben – mondta Seto, és a bal oldali szekrénysor felé kezdte terelni Yugit.

– O-oké – egyezett bele Yugi.

– Bezzeg ő ihat belőle! – dacoskodott Mokuba. – Ő is itt fog dolgozni!

– Igaz, de Yugi már felnőtt, és mindenekelőtt nem az öcsém, akit meg kell óvnom a rossz döntésektől.

– Most komolyan! – sóhajtotta Mokuba szem forgatva, és hátradőlt a kanapén.

– Na és, sikerült mindent megtudnod a párbajrendszerünkről? – kérdezte Seto. Két kis pohárkát vett elő a szekrényből, és mindkettőt háromnegyedig töltötte szakéval. – Mokuba mindent elmagyarázott?

– Úgy vélem, igen – bólintott Yugi. – Mellesleg jó dolognak tartom, hogy próbálod megóvni az öcsédet az alkoholizmustól. De néha az embereknek hibázniuk kell, hogy tanulhassanak belőle.

– Igaz, de Mokuba már épp eleget hibázott. Pontosabban négy deciliternyit hibázott! – saccolta meg Seto az öccse által elfogyasztott mennyiséget.

– Más idősebb fivér már elhívna egy bárba vagy kocsmába, ahol együtt nyomulnánk a haverjaival – jegyezte meg Mokuba jelentőségteljesen.

– Más idősebb fivér nem tudja, mi a jó neked. És még csodálkozol, miért nem szeretném, hogy azokkal a motorosokkal lógj!

– Ami azt illeti...

– Igyunk! – mentette ki Yugi Mokubát a kellemetlen helyzetből, és felkapta az egyik feleses poharat a kezébe. Elég, ha a bátyja egyszerre csak egy dolog miatt haragszik rá.

– Az új munkádra! – emelte fel Seto saját poharát.

– Az új... munkámra! – ismételte Yugi, kissé még bizonytalanul. – Bár még azt sem tudom, pontosan mi lesz a dolgom...

– Ma este lazítasz, holnap aggódsz! – utasította Seto, és lehúzta a szakét.

– Nos, legyen – vett nagy levegőt Yugi, és ugyanígy tett. Ám az ital úgy égette a száját és torkát, hogy nagy nyeldeklés után köhögésbe fogott. Seto elnevette magát a dolgon, de ezúttal minden gúny nélkül.

– Jobban bírom a piát, mint ő! – erősködött Mokuba.

– Ezzel nem kellene dicsekedned – rótta meg Kaiba, majd visszafordult Yugihoz. – Ami pedig téged illet, nem szeretnélek alkoholistává tenni, de ezt még gyakorolni fogjuk!

– Gyakorolni? Az ivást?

Seto bólintott.

– Meglehetősen kellemetlen lenne, ha ezt a köhécselést egy hivatalos fogadáson kezdenéd el. De ne aggódj, még pár feles, és belejössz!

– Úgy érted, ma este?

– Dehogy! Holnap korán kelünk! Majd lassacskán, idővel.

– Mokuba, köszönöm, hogy elmagyaráztad Yuginak a dolgokat – sétált az öccséhez Seto, és a vállára tette a kezét. – Ne hidd azt, hogy hegyi beszédem célja a te zavarba hozásod volt Mutou előtt – tért vissza korábbi témájukra. – Csak nem szeretném, ha iszákos, drogos, sikátorban graffitiző, semmivel sem elégedett tuskó válna belőled.

– Ezt igazán jól megfogalmaztad – forgatta meg a szemeit Mokuba. – De nem vagy az apám. Nem kell ennyire keményen fognod.

– A bátyád vagyok, és emiatt még keményebben kell, ha netán nem vennél eléggé komolyan.

– Nii-sama, erről szó sincs! Nagyon is tisztellek téged!

– Tudom – bólintott Seto.

– Egész héten keményen dolgoztam, és csak lazítani szerettem volna egy kicsit...

– Ezt megértem. De nem így! Nem csak tisztelned kell, hanem megértened, hogy jót akarok neked.

– Megértem, Nii-sama – ismerte el végül Mokuba. – Nem értek egyet minden szabályoddal, de tudom, hogy szeretsz és...

– Szeretlek Mokuba, és szeretném, ha felelősségteljes, ambíciózus felnőtté válnál. A bátyád szakéjából lopni pedig minden, csak nem alelnökhöz illő viselkedés!

– Fogtam.

– Legközelebb inkább kérdezz rá!

– Minek, ha úgy is megtiltod, hogy igyak belőle?

– Ki mondta, hogy mindig megtiltanám? Talán egyszer majd úgy vélem, hogy elég érett vagy hozzá. De amíg a hátam mögött piálgatsz, nem bízhatok benned. Ha már a véleményem sem kéred, hogy lennél képes mértéket tartani?

– Jól van, Nii-sama, elég a kioktatásból! Többet nem iszom egy kortyot sem!

– Amíg ilyen dacos vagy, jobban is teszed. Most viszont... menjünk vacsorázni! Mutou! – fordult Seto Yugihoz, aki kicsit zavarban érezte magát, amiért ilyen családi vitának vált újból szem- és fültanújává. – Hol ennél szívesen?

– Hát, ő... – dadogta Yugi kissé bizonytalanul. Bár nagyjából egyet értett Kaiba-kun nevelési stílusával, azt sem szerette volna, hogy Mokuba úgy érezze, csakis a bátyja pártját fogja, így azon vacillált, hogyan álljon a dologhoz.

– Ennyire nehéz a döntés? – vonta fel Seto a szemöldökét.

– Szerintem zavarba hoztuk a vitánkkal – mutatott rá Mokuba. Mindketten kérdőn néztek Yugira.

– Csak nem szeretnék belefolyni a dologba – vallotta be.

– Megértem – vont vállat Kaiba. – De már épp végeztünk.

– Ne aggódj, Yugi-san – mondta Mokuba újult jókedvvel. – Nii-samával egészséges a fivéri kapcsolatunk: naponta legalább egyszer összeveszünk vagy vitatkozunk valamin.

– A pontosság kedvéért – vágott közbe Kaiba –, a mostani nem kifejezetten vita volt, hanem én elmondtam a véleményem, te pedig nem igazán értetted meg – pillantott öccsére.

– Megint kezdjük? – nézett vissza rá Mokuba kihívóan.

– Inkább ne! – kérte most Yugi, és a farkasszemezők közé állva próbálta távolt tartani őket egymástól. Seto és Mokuba ekkor csodálkozva bámultak rá, majd elnevették magukat. Sőt, hosszabb röhögésbe kezdtek, amihez végül Yugi is kénytelen-kelletlen csatlakozott.

– Min is nevettünk pontosan? – kérdezte kis idő elteltével Yugi.

– Csak azon, hogy ne vedd úgy a szívedre az ilyesmit, Yugi-san! – mondta Mokuba. – Sokkal durvább összetűzéseink is vannak Nii-samával, de végül mindig kibékülünk, és megoldjuk valahogy.

– Ne érezd magad kellemetlenül, hanem hagyd ránk a dolgot... ahogy most is próbáltad – tette hozzá Kaiba.

– Rendben – sóhajtotta Yugi.

– Na, akkor most irány a KFC! – határozta el Mokuba.

– Csak így elhatározod? – kérdezte Seto kissé rosszallva a dolgot. – Minket meg sem kérdezel?

– Jó lesz a KFC?

– Nekem jó – bólintott Yugi.

– Többség dönt, úgy vélem – vont vállat Seto, és beletörődően a kijárat felé indult. – Haladjunk! – intett a többieknek.

Amikor a piros sportkocsi begördült a KFC parkolójába már fél tíz körül járt az idő. Szerencse, hogy ez a gyorsétterem éjfélig nyitva volt. Seto, Mokuba és Yugi szinte ugyan azt rendelték, mint csütörtökön. Egy ablak melletti boxban foglaltak helyet, Seto Mokuba mellett, és várták a rendelést.

– A héten harmadszorra jöttünk ide vacsorázni! – sóhajtotta Seto. – Kezd unalmassá válni.

– Egyáltalán nem – ellenkezett Mokuba. – Imádom ezt a helyet. És Yugi is! Igaz, Yugi? – nézett támogatást várva a vele szemben ülő fiúra.

– Valóban jó kis étterem – értett egyet Yugi.

– Sültcsirke-őrültekkel vagyok körbevéve! – sóhajtott újból Seto.

Domino City, Külváros, Kaiba fivérek háza, 22:40.

Seto behajtott a kocsival az automata kapun, majd egyenesen a garázsba. Ott mindhárman kiszálltak. Yugi a sporttáskáját szerette volna kivenni a csomagtartóból, de Kaiba gyorsabb volt, és kivette azt helyette, átvetve vállán a pántot.

– Kaiba-kun, nem muszáj... – kezdte volna Yugi a szabadkozást.

– Induljunk – jelentette ki Seto és kisétálva a garázsból a főbejárat felé indultak.

Seto és Mokuba otthona közel sem volt palota, kúria, vagy olyan hivalkodó, hatalmas építmény, amire Yugi számított. Egy háromszintes, négyzet alapú, modern stílusú családi ház volt, egyszerű stílussal, világosszürke falakkal. A szinteket az alagsor, magasföldszint, és első emelet jelentették. Az utóbbit egyik oldalról függőleges helyett ferde fal határolta, tetőablakokkal, izgalmasabb formát adva a háznak. Az ablakok nagyok és négyzet illetve téglalap alakúak voltak. A harmadik szinten két erkély látszott, amik a fivérek hálóihoz tartoztak.

A viszonylag nagy telek négy másik teleknek felelt meg, és a fivérek háza pont a közepén állt egy nagy, zöld gyeppel borított kerttel körülvéve. A kertben nem nagyon akadt más a makulátlan pázsiton kívül, csupán pár bokor, dísznövény és a kerítés mellé ültetett tuják. Sok szabad tér volt – párbajozni kitűnő helyszín volt ez a kert. A garázs a ház jobb oldalán helyezkedett el, és a garázstól a főbejáratig térkövekkel kirakott út vezetett. Yugi és a fivérek ezen az úton baktattak most végig, miközben Yugi megszemlélte új környezetét.

Megérkeztek és cipőiket a folyosón hagyva beléptek a nappaliba. Belülről a ház szintén egyszerű, modern stílust mutatott. Néhol egy-egy húszadik századi műalkotás, avagy bekeretezett poszter párbajszörnyekről. A nappali mellett volt egy nagy konyha, ebédlőasztallal, és egy kamra az ételek tárolására. Balra egy fürdőszoba és mellette Seto dolgozószobája. A nappali másik oldalán, a bejárattal szemben egy tágas lépcsősor vezetett az emeletre. Az emeleten három hálószoba volt – Seto és Mokuba szobája, és egy vendégszoba. E mellett még egy fürdőszoba, kicsivel nagyobb, mint a földszinti.

Mokuba megmutatta Yuginak a szobáját, ami természetesen a vendégszoba lett. Volt ott minden, amire szüksége volt: egy francia ágy, szekrények és egy dolgozóasztal székkel. Miután Yugi letette a holmiját az ágy mellé, Mokuba a ház többi részét is megmutatta. Seto ez alatt teát készített a konyhában. Miután Yugiék végeztek az idegenvezetéssel, mind a hárman az ebédlőasztal körül gyűltek össze, egy-egy csésze citromfüves zöldteát iszogatva.

– Igazán szép házatok van – jegyezte meg Yugi.

– Mintha másra számítottál volna – felelte Seto mindentudó mosollyal.

– Nos... legalább egy palotát vártam – vallotta be Yugi. Seto és Mokuba elnevették magukat.

– Ez érthető – mondta Seto. – De Mokubával úgy döntöttünk, nincs szükségünk húsz hálószobára és harminc fürdőre. Három éve eladtuk mostohaapánk, Gozaburo, villáját és megvettük ezt a házat.

– A fennmaradó összeget pedig új projektekbe ruháztuk be – tette hozzá Mokuba. – Akkoriban szükség is volt rá. Most azonban a cégünk rengeteg profitot termel.

– És még többet fog azzal az új párbajrendszerrel, gondolom – tételezte fel Yugi. – A cégeteknek, és nektek is bizonyára számos ellensége akad, ami miatt többször is bajba kerültetek... – célzott a múlt kalandjaira, amiből végül mindig találtak kiutat. – Nem féltek, hogy megtámadnak titeket? Ez mégiscsak a külváros legszéle.

– Ez a ház nem egy palota ugyan, de erődhöz hasonló biztonsági rendszerrel rendelkezik! – magyarázta Seto. – Nem kell aggódnod, ide még a legképzettebb ügynökök is nehezen jutnának be! Elég nehezen ahhoz, hogy időben cselekedjünk.

– És a fenti fürdőben a zuhanyrózsa Kékszemű Hósárkány alakú! – újságolta Mokuba vidáman.

– Ez meg hogy jön ide? – vonta fel Seto a szemöldökét.

– Azt hittem, hogy most hencegés idő van – vont vállat Mokuba. Seto megforgatta a szemeit és nagyot sóhajtott.

– Úgy vélem, eleget teáztunk – szólalt meg Seto néhány perc múlva. – Javaslom, kezdjünk el készülődni lefekvéshez! Holnap nyolcra be kell érnünk a Kaiba Corp.-ba, legalább hatkor kelnünk kell.

– Hogy legyen a fürdő használat? – kérdezte Mokuba. – Eddig folyton hetenként váltottuk, hogy ki használja a fentit és a lentit, de most, hogy hárman vagyunk...

– Nekem mindegy – jelentette ki Yugi előzékenyen.

– Én használom a lentit – döntötte el Seto. – Te ketten döntsétek el, hogy melyiket használjátok!

– Végül is használhatjuk mindketten a fentit – mondta Mokuba. – Yugi-san, te menj előre, én meg majd utánad! – ajánlotta.

– Rendben – bólintott Yugi.

Elindultak készülődni. Egy óra múlva már mind készen voltak fürdőszobai teendőikkel. Ekkor éjfél körül járt az idő. Mindhárman saját szobájukba visszavonulva töltötték a lefekvés előtti utolsó perceket. Mokuba animét nézett a tabletjén, hason fekve az ágyán kék, Star Warsoos pizsamájában. Seto üzleti e-maileket nézett át és válaszolt meg, amiket mostanában küldtek a távoli országokban, más időzónákban lakó üzleti partnerei. Az íróasztalánál ült a földszinti dolgozószobájában, kék szaténpizsamájában. Yugi a vendégszoba íróasztali székében ült, és az asztalra kirakott párbajkártyáit nézegette bordó pizsamájában. Lassan újra eszébe jutott a nagyapja és könnyek gyűltek a szemébe.

Egy óra is lehetett már, mire Seto minden e-mailre válaszolt, és úgy döntött, aludni tér. Az, hogy még öt órája lesz aludni szinte bűntudattal töltötte el. Szívesebben töltött volna még egy órát munkával, de nem jött több levél, így nemigen tudott mást tenni.

Az emeletre felérve ránézett Mokubára, aki résnyire nyitva hagyta ajtaját. Mokuba szobájában már nem égett villany. Seto belopózott a félhomályban és puszit nyomott az alvó öccse homlokára. Óvatosan kivette a tabletet a kezeiből, és az íróasztalra helyezte. Egy utolsó pillantást vetve testvérére kilépett a folyosóra.

Saját hálója felé tartva, Seto valamilyen belső késztetés hatására a vendégszobát is útba ejtette. Yugi nyitva hagyta az ajtót. Odabent már csak az ágy melletti éjjeli lámpa égett, de Yugi mégis az asztal melletti székben ült, és egy kártyát szorongatott a kezében. Seto hangtalanul mögé lopózott és az éjjeli lámpa halvány fényénél vetett egy pillantást a kártyára. Az egy szörnyet ábrázolt, és nem is akármilyet.

– A Sötét Varázsló – állapított meg Seto, mire Yugi meglepetten kapta felé a fejét. – Hogy mennyire ki nem állhatom ezt a szörnyet! – jegyezte meg, kivételesen gúny nélkül, tényszerűen.

– Kaiba-kun! Te meg?! – kérdezte Yugi. Seto ekkor látta meg, hogy szemeiben nedvesség csillog, arcát könnyek tarkítják. Yugi, mikor eszébe jutott, hogy Seto láthatja a könnyeit, sebesen elkezdte letörölni azokat, de hiába. Így is nyilvánvaló volt, hogy sírt.

– Szatén. Alvásra a legjobb – bökött Seto Yugi bordó pizsamája felé. – Szinte összeöltöztünk – célzott saját, kék színű, de hasonló stílusú pizsamájára.

– A tied bizonyára sokkal többe került.

– Valójában... nem hiszem. Vannak dolgok, amikre eszméletlenül sokat bírok költeni – vallotta be Kaiba, – de más dolgoknál megelégszem az alappal. Hülyeség lenne vagyonokat költeni egy pizsamára.

– Igaz – bólintott Yugi. Még mindig könnyezett, de próbálta leplezni.

– Jól van, elég a csevegésből! – szólította fel Seto, és közelebb lépve átkarolta. – Gyere! – utasította, és az ágyhoz vezette. – Üljünk le!

Leültek egymás mellé. Yugi, a délutáni ellenére is, elég kellemetlenül érezte magát, miközben próbálta abbahagyni a sírást. Nem akart újra riválisa előtt kiborulni, úgy vélte délután pont elég volt, és Seto tűréshatárát sem szerette volna feszegetni. Seto ellenben újból segíteni szeretett volna neki. Már annyira fáradt volt, hogy okokat sem volt hajlandó keresni, vajon miért törődik még mindig Yugival. Átkarolta és közelebb húzta magához.

– Saj...sajnálom – hüppögte Yugi. Seto mellkasának dőlt és hangosabban kezdett sírni. – Nem... nem szeretnék... a... terhedre lenni...! – Seto erősebben tartotta, és másik kezével is átölelte.

– Nem vagy a terhemre – mondta halkan. – Sírj nyugodtan.

– De nem... nem... akarok...! – ellenkezett Yugi, mialatt egyre csak hulltak a könnyek lila szemeiből.

– Ha magadba fojtod, attól csak rosszabb lesz. Hidd el, tapasztalatból beszélek – sóhajtotta Seto, és lágyan simogatni kezdte Yugi hátát. – Amikor anyánk meghalt, nem sírtam, hogy Mokuba erősnek láthasson, és biztonságban érezze magát a közelemben – mesélte Seto. – Emiatt még évekkel az eset után is éktelen fájdalmat éreztem, ha csak szóba került édesanyánk. Nem adtam ki magamból a fájdalmat, amikor kellett volna, így nem sikerült rendesen tovább lépnem. A szenvedés elkerülése végett, azóta nem beszélek anyánkról, ha csak nem feltétlenül szükséges. Mokubával sok vitánk volt emiatt. Ő még alig múlt négy éves, amikor a dolog történt, és szeretné, ha mesélnék anyáról, de én... – Seto hangja elcsuklott egy pillanatra. – Én képtelen vagyok...

– Kaiba-kun – nézett fel Yugi egy pillanatra. Könnyes szemeiben együttérzés és fájdalom csillant, de ezúttal Seto miatt fájt a szíve. – Miért mondod ezt el nekem? Eddig sohasem beszéltél személyes dolgokról nekem vagy a többieknek...

– A lényeg, hogy ne nyomd el a fájdalmat, Mutou! – vágta rá Seto, aki épp most eszmélt rá, hogy fáradtsága miatt talán jobban megnyílt riválisának, mint kellett volna. – Most jobban fogsz szenvedni, de később kevésbé.

– Sajnálom... az anyukátokat – mondta Yugi, majd szaggatottan sóhajtott. – Milyen kegyetlen is az élet. Az én szüleim is meghaltak, autóbalesetben, amikor még csak hat voltam. Azóta... azóta a nagyapa... a nagya... – Yugi újból sírásban tört ki. Seto karjaiba bújt, aki odaadóan simogatta tovább. Valójában még élvezte is, hogy támaszt nyújthat Mutou-nak, de remélte, hogy ez a dolog örökre köztük marad. Milyen kellemetlen is lenne, ha, mondjuk, Kutyuli rájönne, hogy ő már nem is utálja Mutou Yugit olyan nagyon...

– Hát még én – sóhajtotta Seto kis idő múlva, és erősebben ölelte át Yugit. Bár riválisa nem láthatta, közben az ő kék szemeibe is könnyek gyűltek. És noha egyet sem volt hajlandó ejteni, a könnyek még egy ideig ott maradtak, mialatt elméjében egy homályos kép lebegett édesanyjáról és páratlan, kedves mosolyáról.

Talán holnap... – gondolta Seto. Talán holnap mesélek anyáról Mokubának...

Mouto gyásza valahogy előhozta a sajátját, amit édesanyja iránt érzett, de a gyász megváltozott. Csupán már azzal, hogy beszélt róla, nem gyötörte úgy a fájdalom, mint korábban. Eddig beszélni sem szeretett az édesanyjáról, most viszont már mindazt a sok történetet gondolta végig, amit majd holnap Mokubának mesélni fog. Már nem nyilallt a mellkasába fájdalom, vagy fojtogatta a kín, csupán némi sajgást érzett a szívében, de olyasmit, amit el tudott viselni. Lehet, hogy... ez a jutalom, amiért kedves volt Mutou-val, sőt még most is őt vigasztalja? Vagy sokkal inkább egymást vigasztalják?

– Sajnálom a szüleidet – mondta Seto, visszaterelve Yugira a témát. – Bizonyára nagyon szerettek téged.

– I...igen – szipogta Yugi, és letörölt néhány könnycseppet. – A te anyukád is biztos... biztos...

Seto nagy levegőt vett. Újból ő a téma. Bár már sikerült magában némileg rendeznie a dolgot, arra még nem volt kész, hogy akár véletlenül is, de Mutou előtt könnyeket hullasson. Az rendben volt, hogy Yugi elbőgte magát, hiszen őt amúgy is mindeni érzékeny srácnak tartotta, de ő... Kaiba Seto nem az érzelgősség mintapéldánya, és korábbi megnyilvánulásaival már így is a határt súrolja!

– Anya szeretett minket – mondta végül Seto. – Engem és Mokubát mindenek, még a karrierje elé is helyezett. Ha pedig nem tudta másképpen megoldani, magával vitt a fellépéseire.

– Szívesen... hallanék többet róla – válaszolta Yugi óvatosan. Kíváncsi volt, de nem akarta feszegetni a húrt.

– Talán majd máskor – felelte Kaiba.

– És apukád? – kérdezett még rá gyorsan Yugi. Kaiba-kun családi hátterének megismerése izgatottá tette, így nagyapja miatt kevésbé sírt.

– Ő róla még annyira sem szeretek beszélni, de pont ellenkező okból. Anyámról beszélni fáj, mert annyira szerettük egymást. Apámról pedig azért, mert ő egyáltalán nem szeretett minket. Szinte sohasem láttuk, és amikor anya meghalt, hagyta, hogy én és Mokuba árvaházba kerüljünk, mialatt minden örökségünket elszedte tőlünk...

– A szemét! – kiáltott fel hirtelen Yugi, amivel még önmagát is meglepte. Seto pedig azon lepődött meg, hogy mostanra sikerült abbahagynia a sírást, sokkal hamarabb, mint délután tette.

– A szemét enyhe kifejezés – helyesbített Kaiba. – De végső soron csak jót tett nekünk. Sok nehézségen mentünk keresztül mind a vérszerinti, mind mostohaapánknak köszönhetően, de a nap végén miénk egy sikeres nemzetközi cég, saját magunk főnökei vagyunk, és már így is életünk végéig elegendő pénzt kerestünk.

– Tudod, Kaiba-kun, a pénz nem minden – jegyezte meg Yugi.

– Persze, hogy tudom, Mutou! – kérte ki magának Seto. – A siker is fontos. Éppen ezért dolgozom keményen annak ellenére, hogy már így is van elég pénzem.

– Annak örülök, hogy a pénzed elégnek találod. Sok vagyonos ember sohasem lesz elégedett azzal, amije van.

– Valamilyen szinten én sem vagyok elégedett. Csupán engem a pénz helyett a siker és dicsőség hajt. Na meg persze a hatalom. Nem fogok hazudni neked, Mutou. A büszkeségem, és annak okán ezek a dolgok igenis fontosak a számomra.

– Örülök, hogy őszinte vagy velem, Kaiba-kun. De a pénz, siker és hatalom mellett, nem érzed mégis üresnek az életed? Tudod, ahhoz, hogy boldog légy, emberi kapcsolatok, barátok is kellenek.

– Neked talán – ellenkezett Seto. – Nekem viszont itt van a testvérem, és ebben kimerül az „emberi kapcsolatok" témakör. Nincs szükségem senki másra! – bizonygatta.

– Ha nincs szükséged másra, akkor miért foglalkozol ennyit velem? – vonta fel Yugi jelentőségteljesen a szemöldökét.

– Mégis miket képzelsz, Mutou?! – csattant fel Seto, és azzal a lendülettel az ágyról is felpattant. Dühösen nézett Yugira, akinek szemeibe kezdett visszatérni a határozottság. – Nem nekem van szükségem rád, hanem elsősorban neked van szükséged rám!

– Látod?! Azt mondtad, hogy „elsősorban" nem pedig, hogy „kizárólag" – áll fel Yugi. Farkasszemet néztek.

– Ebből elegem van! – rázta meg Seto a fejét. – Csakis azért jöttem be hozzád, mert nem szerettem volna, ha felzavarod Mokubát a sírásoddal, de már látom, hogy hiba volt. – Hátat fordított riválisának és a kijárat felé lendült.

– Várj! – ragadta meg Yugi a karját határozottan.

– Mi van?!

– Máris megszeged a szavad, miszerint nem hazudsz nekem?!

– Hogyan?! – Seto visszafordult, és újból farkasszemet néztek.

– Nem a hangszigetelés miatt jöttél ide – mutatott rá Yugi, majd ugyanilyen komoly hangon folytatta. – Eljössz a város azon részére, ahová egy évben egyszer, ha eljutsz. Kedves és megértő vagy velem. Elviszel a céghez, munkát ajánlasz. Elhozol magatokhoz. Este átjössz megvigasztalni, majd a saját fájdalmadról beszélsz...

– Fejezd be! – vágott Seto a szavába. Nem bírta tovább. – Már én is látom, hogy hibáztam!

– Hibázni?! Sokkal inkább... Én csak tudni szeretném az igazat, Kaiba-kun! – hozta a tudtára Yugi.

– Miféle igazat?! – förmedt rá Seto. Még csak az hiányzik, hogy Yugi a lelkébe lásson, és rájöjjön, hogy törődik vele. Valamiért ösztönösen törődik vele.

– Kaiba-kun! Úgy vélem, ez most nem egy újabb trükköd arra, hogy kihasználj engem, hogy átverj – állapította meg Yugi. Mélyen Seto szemébe nézett, majd a kezét, amivel még mindig Seto karját fogta most lejjebb csúsztatta, egészen a csuklójáig. – Te nem vagy olyan szívtelen, mint látszani akarsz. Annak idején is kizárólag Mokuba miatt voltál olyan kegyetlen velünk, mert nem láttál más kiutat...

– Engedj el! – kiáltotta Seto, és lerázta magáról Mutou kezét. Ez a dolog kezdett elfajulni. Mégis miért bizalmaskodik itt vele Mutou?! Az, hogy ő percekkel ez előtt még pont őt próbálta vigasztalni, valamiért nem számított. A gondok ott kezdődtek, hogy valahogyan Mutou lelki problémái mellett az övéi is szóba jöttek.

– Nem! – kiáltott Yugi, és megragadta Seto kezét. – Kaiba-kun! Két oka lehet annak, hogy ilyen kedves vagy velem!

– Ki ne merd mondani! – fenyegette Seto, miközben megpróbálta lefejteni magáról Yugi kezét.

– Az egyik, hogy...

– Felejtsd el! – Seto újra megszabadult Yugi kezétől, de Yugi ekkor a másik csuklóját ragadta meg.

– Te igenis a barátodnak tartasz engem, Kaiba-kun!

– Csakis kizárólag riválisok vagyunk!

– A másik, hogy... Talán még te sem jöttél rá igazán, de... Szükséged van rám, ezért próbálsz közeledni!

– Persze, hogy szükségem van rád! ...Mint riválisra! Egy párbajozó sem lehet igazi bajnok riválisok nélkül, akiken végül felülkerekedik!

– Vagy az is lehet, hogy mindkettő – találgatott Yugi, de hangján érződött, hogy valójában már biztos a dologban.

– Ostobaság! – fordította el a fejét Seto, mint egy durcás kisgyerek.

– Ha mások gondjáról van szó, teszel rá, de ha a sajátodról, teszel arról, hogy senki, még véletlenül se szerezzen tudomást róla, nem igaz?

– Nem igaz. A te gondoddal is foglalkozom!

– Éppen ezért hiszek benne, hogy képes vagy változni, másképp viselkedni.

– Mégis hogyan kellene szerinted viselkednem, Mutou?!

– Nem baj az, ha néha-néha megnyílsz másoknak – mondta Yugi szelíden, tartva a szemkontaktust. Közelebb lépett Setóhoz, és a vállára tette a kezét. – Te meghallgattál engem, Kaiba-kun, amiért igazán hálás vagyok. Cserébe én is meghallgatlak téged. Nekem nyugodtan elmondhatod a fájdalmadat, a gondjaidat.

– Akkor is meghallgatnál, ha én nem tettem volna! – ellenkezett Seto. – Te már csak ilyen jótékony vagy!

– Látom, úgy véled, már jól ismersz – mosolyodott el Yugi. – Hagyd, hogy én is jobban megismerjelek!

– Még csak azt kéne!

– Engem sosem tévesztett meg az álcád, Kaiba-kun. Sok rossz vonásod van, de tudom, hogy rengeteg jó is. Miért nem engeded, hogy megtudjam, ki vagy valójában?

– Azért, mert... Semmi közöd hozzá!

– Megint csak terelsz. Valójában tudom a választ. Nem szeretnéd, hogy bárki gyengeséget lásson benned, mert tartasz attól, hogy ezt felhasználnák ellened.

– Nem tudsz te semmit!

– Ezzel is csak engem erősítesz meg!

Seto kihátrált Yugi érintéséből, de Yugi követte. Így bár elengedte Setót, nem változott a közöttük lévő távolság.

– Úgy tűnik, te sem ismersz engem eléggé – folytatta Yugi. – Ha ismernél, Kaiba-kun, tudnád, hogy én sohasem tennék ilyesmit. Nem fordulnék ellened, nem használnám fel ellened a dolgokat, amiket te gyengeségként élsz meg.

– Hagyd abba! – követelte Seto. Tovább hátrált, és Yugi tovább haladt felé.

– Azt, hogy valójában igenis törődsz másokkal. Azt, hogy fáj, ha nem törődnek veled. Azt, hogy mennyire szereted a testvéredet, mennyire bánt, ha nem ért egyet veled, és mennyire aggódsz miatta minden nap.

– Elég! Állj le! – Seto háttal az ajtó melletti falnak ütközött. Yugi addig követte, amíg alig egy karnyi távolság maradt közöttük.

– Azt, hogy igenis bántanak dolgok, amiket egyszerűen csak szeretnél megosztani másokkal, de nehezedre esik megbízni bárkiben, így csakis akkor vagy képes kicsit is megnyílni, ha a másikban a tiédnél is nagyobb gyengeséget vélsz felfedezni!

– Huh...? – Seto szava teljesen elakadt. Ennyi volt. Yugi rájött arra, amit még ő maga sem értett, a lelke mélyére látott, és ettől végtelenül kiszolgáltatottnak érezte magát. Azt latolgatta magában, hogy kisurran az ajtón, bezárkózik a szobájába, és megpróbálja mindezt elfelejteni, de... Ilyesmit a gyerekek szokása tenni!

– Látom, kellemetlenül érint, hogy így ráéreztem a dologra – szólalt meg Yugi, megtörve a csendet, és újból megfogta Seto kezét. – Végül is megértem, de... nem szükséges, hogy rosszul érezd magad emiatt. – Felnézett a remegő, égkék szemekbe. – Bennem megbízhatsz, Kaiba-kun. Nem foglak elárulni, senkiért és semmiért!

– Fura egy srác vagy te, Mutou – felelte végül Seto. Nagy levegőt vett, és valamivel könnyebb lélekkel nézett Yugi szemeibe. – Hatalmas tragédia ér, mégis... a sajátod helyett máris az én lelkivilágommal foglalkozol.

– „Nem lehet csak a halottakkal foglalkozni. Ez a világ az élőkhöz tartozik." – mondta Yugi. – Ezt még a nagyapa mondta nekem, mikor hónapokkal a szüleim halála után sem tudtam eltölteni egy napot hiszti nélkül. Akkor belegondoltam... A halottakra emlékezni kell, az élőkkel viszont törődni. Persze, utána még sokat sírtam, és valószínűleg ezúttal is fogok, de... Az, hogy veled törődhetek, Kaiba-kun, új célt ad nekem. Te is így voltál ezzel, nem igaz? Miután Atemu nem küzdött meg veled, kellett egy új cél, ami...

– A célom az, hogy legyőzzelek... majd a jövőben, ha jobban leszel!

– Jobban vagyok, most, hogy tudom, itt vagy nekem!

– Ami azt illeti...

– Igen?

Seto nagyban járatta az agyát, Mégsem vonhatja vissza korábbi ígéretét. A szavahihetőségét veszélyeztetné vele, másrészt... még mindig sajnálja Mutou-t a nagyapja miatt. Még mindig, annak ellenére, hogy ez a srác annyira... annyira...

Yugi egyszerre támogatóan és támogatást várva fürkészte az arcát. Yuginak nyilván szüksége van rá, de ha mellette marad, egyben azt is elismeri, hogy neki is szüksége van rá. Mit tegyen...?

– Számíthatsz rám, Mutou – mondta végül. – Hiszen megígértem. Nem hagylak magadra. De ha kérhetlek, ezeket a lélekelemzős szarságokat hagyd el a jövőben! Semmi szükségem rájuk!

– Szerintem nem ártana, ha többet beszélnénk ilyenekről. Te is közelebb kerülhetnél önmagadhoz, és...

– Na, jó éjt! – zárta le a vitát Seto, és sarkon fordult.

– Kaiba-kun! – kiáltott utána Yugi.

– Mi van már?!

– Te is számíthatsz rám, Kaiba-kun – mondta Yugi meleg hangon. – Én is itt vagyok, ha szükséged van rám!

– Remek! – ironizált Seto szem forgatva. Legbelül mégis értékelte Mutou eme megnyilvánulását, amit az említett is sejtett. Indult volna tovább...

– Kaiba-kun!

– Igen?!

– Köszönöm – mondta Yugi, majd nagyot sóhajtott. – Köszönök mindent!

Seto nagy levegőt vett.

– Szóra sem érdemes – felelte, bár valójában igenis szóra érdemesnek találta, és Yugi természetesen ebben is biztos volt. – Bármelyik rivális megtette volna a másikért. ...Na, aludj végre! – jelentette ki az ajtóban állva. – Reggel hatkor kelés van! – Yugi bólintott, így fogta magát, és miután váltottak egy utolsó pillantást, végre a szobájába indult.

– Nem, Kaiba-kun – mondta Yugi, szinte csak magának. – Szerintem riválisok nem tesznek ilyesmit egymásért. – Az ajtóhoz sietett, és halkan, nehogy Mokubát felzavarja, Seto után szólt. – Aludj jól, Kaiba-kun! Jó éjszakát!

– Már tulajdonképpen reggel van – nézett vissza Seto a válla felett.

– Akkor reggel újra találkozunk! – mosolyogta Yugi, majd visszatért a vendégszobába. Alig feküdte be az ágyba, húzta magára a paplant és oltotta le az éjjeli lámpát, az álom máris elérte őt. Ezen az éjjelen végre rendesen aludt, sokkal mélyebben, mint előző este.

Seto szintén visszavonult hálójába, és félig betakarózva bámulta a plafont. Mostanában sokat elmélkedett e módon, talán túl sokat is. Ennek nyilván Mutou volt az oka, mégis... Amennyire zavarta, hogy Yugi a lelkébe látott, annyira töltötte el ez melegséggel, és valamily furcsa mód biztonságérzettel. Végre van valaki, aki vette a fáradságot, hogy az igazi énjét keresse. Valaki, aki egyre közelebb kerül az igazsághoz, és minél többet ismer meg belőle, annál nagyobb örömet lel benne, mert igazán értékeli őt. Yugi... értékeli őt! Azért, aki, és nem azért, aki lenni szeretne, nem a képért, amit másoknak mutat. Mutou az igazi énjét keresi, és amilyen kis lelkiismeretes, nagy eséllyel igazat beszélt, és sohasem használná ezt fel ellene.

Talán ezért érdekel ennyire Mutou sorsa? Ezért késztet valami szokatlan érzés, hogy törődjek vele? Valójában én is vágyok valakire, aki ugyanígy érez irántam? Csak azért segítenék neki, mert abban én is előnyt látok? ...Ez végül is elég önző dolog, pont olyasmi, amit a nagyvilágnak mutatott Kaiba Seto tenne. De akkor miért? Erre ráeszmélve... mégis miért nem haragudott meg rám Yugi? Miért tűnt úgy, mintha még így is csak a jót látná a tetteimben? Hiszen én... talán kihasználom a gyászát, ő pedig... Mutou bizonyára egy ostoba panda!

De talán... Talán lehet, hogy önző érdekeim mellett mégis csak törődök vele egy kicsikét. Talán, ő erre jött rá. Egyszerre vezérelnek önző és önzetlen célok. Érdekes, hogy ilyen létezik. Érdekes, hogy ő erre ilyen könnyen rájött. Mutou... Ez a srác veszélyes. Vigyáznom kell vele! Olyan mintha előle képtelen lennék bármit is eltitkolni. De... baj ez egyáltalán?! Előnyös lenne, ha megpróbálnák bízni benne?

Seto még egy ideig elmélkedett, majd az álom őt is elérte. Egy biztos: évek óta ez volt a legszokatlanabb, legváratlanabb, legmélyebb érzelmeket megmozgató estéje. Talán... új korszak kezdődött az életében.

...

________________________________________

Megj.: Most kezd feltűnni, hogy ebben a történetben akaratlanul is reklámot csináltam a KFC-nek azzal, hogy a valós világban is létező gyorséttermet írtam a sztoriba. Ehhez hozzáfűzném, hogy nekem valójában nem sok közöm van a KFC-hez, azon kívül, hogy néha eszek ott, szóval ez a történet semmiféle szempontból sem propaganda! Csupán próbáltam valamit a való világból is bele emelni :)