A cím a Dark Side Of Dimensions történetére utal. A nulladik fejezet olvasható a https://www.fanfiction.net/s/12754686/1/Eltitkolt-k%C3%B6tel%C3%A9k címen.

Október vége.

Nazca-fennsík, Peru, Dél-Amerika, 13:00.

Motorzúgás, perzselő napsütés és süvítő szél. A széles autópályán egy kilenctagú motoros banda száguldott észak felé. Balra tőlük az óceán kékje csillogott, jobbra az Andok hegyei terültek el. A megkapó ritmusú rockzenét, ami a hangszórókból üvöltött, már messziről hallani lehetett. Fiatalok voltak a húszas, harmincas éveikben, bőrt és farmert viseltek. Emellett mind férfiak, kivéve egy formás, vadóc, hullámos szőke hajú nőt.

Mai Valentine kissé lemaradt a csoporttól, mialatt az óceán látványában gyönyörködött, ám most rátaposott a gázra. Szokásos lila-fekete bőrszerkóját viselte. Lila bőrcsizma, miniszoknya és bőrkabát, ami alatt csak egy fekete csőtop volt rajta. Sisakja és szemüvege lila-fekete mintával díszített, és a kobak tetején még két fekete macskafül is volt műanyagból. Okkal, hiszen a többiektől, de főleg Valontól, a Cica becenevet kapta.

- Hé, Tigris! – kiáltott előre. Már majdnem felzárkózott a sor elején száguldó, pasztell szőke hajú, kreol bőrű sráchoz, amikor meghallotta énekelni az éppen kezdődő új rock szám dallamára. Ő fekete bőrnadrágot és bakancsot viselt, szintén fekete alapú, de egy tigrist ábrázoló bőrdzsekit, alatta pedig egy narancssárga izompólót, arany nyakláncot és fülbevalókat. A fekete-narancs sisakján pedig a Mai-éhoz hasonló macskafülek voltak.

- Get your motor runnin'! Head out on the highway! Lookin' for adventure! AND WHATEVER COMES OUR WAAAY!

Mai úgy döntött, ő is becsatlakozik a kiabálásba, ahogy önjelölt vezetőjük mellé ért.

- Yeah Darlin' gonna make it happen, take the world in a love embrace!

Az egyiptomi észrevette, és együtt folytatták:

- Fire all of your guns at once and... EXPLODE INTO SPACE!

- Na, mi a helyzet, Cica? – vigyorogta Marik, miközben kissé lehalkította a zenét.

- Csak érdekelt, miért is teszünk kitérőt a Nazca-fennsík felé. Ha nem így lenne, már estére Limában lehetnénk!

- Sok történetet hallani a sivatagba vésett alakzatokról. Egy helyi indián törzs, az inkák leszármazottai szerint a vonalakban ősi erők vannak elzárva. Egykori sírőrzőként képtelen lennék kihagyni egy ilyen menő ősi dolgot!

- Szóval menő, mi? – vigyorodott el Mai. A szél miatt kissé kiabálniuk kellett, de a motoron töltött idő alatt hozzászoktak már.

- Állítólag... - kezdte Marik rejtelmesen -, régen, az idők kezdetén gonosz istenek uralták a földet és tartották rettegésben az embereket. De az inka törzs öt bátor tagja egy karmazsin színű égi isten segítségével a földbe zárta a gonosz isteneket, és a vonalak a pecsétek, amik zárva tartják őket. Minden 5000 évben az istenek viszont feltámadnak, és akkor újra el kell zárni őket, vagy elpusztul a világ...

- Mintha nem hallottam volna már elég mesét istenekről meg szörnyekről – forgatta meg a szemét Mai.

- Itt jön a refrén!

Ösztönösen visszatértek az énekléshez a refrén erejéig:

- BONT TO BE WI-I-ILD! BORN TO BE WI-I-ILD!

- ...Istenek, szörnyek, istenszörnyek... - folytatta az egyiptomi. - Mind léteznek egy másik, párhuzamos dimenzióban. Ebből kiindulva az inka legendákban is lehet valami igazság.

- Úgy véled, Tigris? – kérdezte a domina. Sötét szemüvegén megcsillant a napfény.

- Úgy ám, Cica! – helyeselt Marik. – Annyira klassz lesz, mint amennyire az volt, hogy Páncél és Herkules motorozás közben próbáltak párbajozni!

- Az akkora őrültség...

- Nézd! – kiáltott fel Marik. – Ott! – mutatott jobbra és előre. A távolban, az Andok lábánál már kirajzolódtak a Kolibri nevű alakzat vonalai, és nem messze tőle a Majom és a Pók is láthatóak voltak. – Itt vagyunk!

- Úgy érzem, ma sem fogunk megérkezni Limába – sóhajtotta Mai.

- Vedd úgy Cica, hogy ez egy új kaland! Talán nem csak Egyiptomban vannak elzárt istenek.

Lelassítottak és megálltak egy lehajtónál, ami egyben kilátó is volt az alattuk elterülő sivatagra és a távoli Nazca-vonalakra. Hamar a többiek is melléjük értek.

- Na, mi van, macsekok, miért álltunk meg? – kérdezte Valon. Az ő színei a piros és fekete voltak.

- Kifogyott belőled a lendület, Tigris? – cukkolta Marikot a nála jóval magasabb és nagyobb darab Rafael. Ő kékben és feketében feszített. Az egyiptomi viszont magabiztos vigyorral fordult hozzájuk.

- Páncél, Herkules! Azt hittem már rég lemaradtatok! – húzta őket.

- Lemaradni? – hitetlenkedett Amelda, alias a Légierő. Rajta fekete és korallrózsaszín ruhák voltak.

- Azt úgy mondják, hogy mi hátulról fedeztük a bandát! – tette hozzá Odion, aki a többiekkel ellentétben nem a feketét párosította valami más színnel, hanem homokszínű bőrből készült szerelést viselt. A másik három egyiptomi, akik velük jöttek szinte csak feketében voltak.

- Ököl, benned sosem csalódom! – nyugtázta Marik. – De most nézzetek jól szét, mert holnap reggel indulnunk kell tovább! – Hátat fordítva a társaságnak az alattuk elterülő táj felé fordult és az Andok vonulatai felé mutatott. – Megérkeztük!

ooo

Na, igen, az a nagy helyzet, hogy Marik és a Három Lovas bandája egy éve Észak-Amerikában összefutottak. Nem voltak teljesen ismeretlenek egymás számára, legalábbis Mai már Marikot és Odiont ismerte. Kezdetben persze ment a rivalizálás a két banda között, és Mai is Marikra haragudott, amiért korábban a fiú gonosz énje bezárta őt az Árnyékok közé.

Telt az idő, és a két banda gyorsasági versenyeken és kártyajátékokban párbajozott egymással. Hetek múltán viszont véletlenül mind egyszerre voltak egy motoros akrobatáknak fenntartott akadálypályán. Újra arra készültek, hogy összemérik erejüket, viszont e helyett a versengés csodálatos mutatványokká alakult, amik csakis akkor mutattak a legjobban, ha összedolgoztak. Rájöttek, hogy együtt még sokra vihetnék, és megegyeztek, hogy ezen túl fellépéseket vállalnak majd, amiket egy csapatként adnak elő. Így alakult meg a Kilenc Démon nevű motoros banda.

Az elmúlt év alatt több államban, majd több országban is megfordultak. Mutatványokkal keresték a pénzt, és kitűnően szórakoztak. Idővel jól összeszokott, összetartó bandává váltak. Bár a vezetői pozícióért voltak azért civakodások és verekedések, azt végül Marik nyerte el. Nem ő volt a legizmosabb, de közelharcban bárki ellen megállta a helyét, habár Rafael-lel nehéz dolga volt. Motoron messze ő volt a leggyorsabb. Párbajban pedig mindenkit legyőzött, szóval így ő lett a vezér.

Ahogy közelebb kerültek egymáshoz beceneveket is adtak a másiknak, ami lassan megjelent ruháik és motorjaik stílusán, színén. A fekete persze alapszín volt. Mai, a banda egyetlen női tagja lett Cica, amit szeretője, Valon adott neki. Igen, Valon és ő összejöttek, de amíg a srác romantikát szeretett volna, Mai szinte kizárólag „szórakozásra" vágyott. Valon egyébként Páncél lett a paklija miatt.

Odion beceneve Ököl, Rafaelé pedig Herkules lett, érthetően. Amelda a Légierő nevet kapta kedvenc lapja okán. Marik pedig természetesen Tigris lett, ami eredetileg Mai ötlete volt. A másik három srác az Ördög, Szélvész és Parázs nevet viselte.

Sokat voltak úton, de néha felhívták ismerőseiket, barátaikat is. Joey majd eldobta a fejét, amikor Mai közölte vele, hogy mostantól Marikékkal együtt nyomják. Mokuba pedig folyton arról áradozott bátyjának, hogy milyen menő már, hogy Amelda és a többiek motoros bandát alapítottak. Persze Seto mindig világosan megmondta neki, hogy „Nem, biztos, hogy nem fogsz egy szedett-vedett, piszkos, nyomulós motoros bandához csatlakozni!", de azért Moki álmodozott tovább magában.

Los Angeles, Kalifornia, USA, 10:00.

A Nap erősen ragyogott a felhőtlen égen, aminek vakító kék színe nagyban jellemezte az Államot. Jonouchi Katsuja némi izgalommal, de annál nagyobb szenvedéllyel és lelkesedéssel állt a hatalmas üvegépület ajtaja előtt. Kedvenc farmerjában és fehér pólójában feszített, méretes hátizsákkal a vállán. A közelben rengeteg párbajozó gyűlt össze. A bejárat felett színes poszter hirdette a „Californian Regional DuelMonsters Championship" feliratot. (Kaliforniai Regionális Párbajkártya Bajnokság). Biztos volt benne, hogy bár rengetegen indulnak, és a verseny egy egész hétig tart, ő bizony meg fogja nyerni!

- Nyeh... Ne legyen a nevem Jonouchi Katsuja, ha meg nem nyerem ezt a bajnokságot! – dünnyögte magában japánul. – Elvégre megígértem Yuginak és a többieknek, hogy én leszek a világ legjobb párbajozója! ...Na szóval, menjünk is be! – Remekül elbeszélgetett magában, ahogy lassan a tömeget követbe befelé caplatott. – Remélem Yugi rendesen eljár a karate és judo órákra, amiket javasoltam neki! – jegyezte meg. – Gáz lenne, ha minden nap megvernék az utcán, amíg csak távol vagyok. De nincs mit tenni: AMERIKA! ITT JÖVÖK!

- Jaj, fogd már be, tesó! – kiáltott valaki oda neki a tömegből, angolul, fekete akcentussal. – No one cares about your chinese shit! Senkit sem érdekelnek a kínai szarságaid!

- Én japán vagyok! – mordult rá Joey, angolra váltva.

- Kínai, koreai... Le se szarom, tesó!

- Mondom japán!

- Jó akkor menj, oszt nézzé' animét valahol máshol! – szívatta az afroamerikai csávó. Valószínűleg ő is párbajozó volt, és riválisok voltak.

- Majd magadat nézheted meg, ha végeztem veled! – döntötte el Joey, és dühösen az amcsira vetette magát. Kicsit bunyóztak ott, a bejárat előtt a sorban, majd természetesen Joey behúzott egy nagyot a másiknak, amitől az kifeküdt egy időre.

- Woah! Jó nagyot ütsz, haver! – jegyezte meg valaki.

- Na? Ki a következő?! – nézett körbe a tömegen Joey. – Akar még valaki a japánokon gúnyolódni?! – Senki sem mert megszólalni. – Kitűnő! – Azzal fogta magát, és belépett az épület aulájába, ahol mindenfelé párbajszörnyes poszterek voltak a falakon és pontszámokat hirdető táblák. – Helyben vagyunk! Visszatértem, baby! – vigyorodott el nagyon is feltűnően.

New York City, USA, 13:00.

Anzu és évfolyamtársai a megfelelő edző ruhában egy tágas táncstúdióban gyakoroltak az egyik sok-emeletes ház nyolcadik szintjén. Még az óra elején voltak és mindenki a korlátokat használva nyújtott és melegített be. A termet három oldalról tükrök és korlátok vették körbe, kivéve azt, ahol az ablakok voltak. Ott csak korlát volt. És persze kivéve a szemközti falon az ajtót, amin csak tükör volt.

A japánból érkezett lány kicsit abbahagyta a nyújtást és az egyik ablakhoz sétált. Lenézett az alattuk húzódó sugárútra és a közeli panelházakra, majd fel a szürkés, felhőkkel borított égre. Hamarosan a Nagy Almába is beköszönt az ősz és a tél. A levelek már így is szállingóznak le a fákról és egyre hidegebb lett az idő. De amíg megőrizzük a barátaink iránt érzett szeretetet, addig a szívünket mindig melegség járja át! - gondolta.

- Yugi – sóhajtotta. – Vajon meddig bírod még, hogy olyan egyedül vagy otthon, Japánban...

- Mi az, amit mondtál, honey? – kérdezte tőle egy magas, barna hajú fiú angolul. Közelebb hajolt a lányhoz ás hátulról átkarolta a vállait. – Valami gond van?

- Csak az egyik barátomra gondoltam a középiskolából – fordult a srác felé Anzu, szelíd mosollyal. – Ne aggódj miattam, Dave.

- Feltűnően sokat gondolsz arra a Yugi nevű fiúra – jegyezte meg az amerikai.

- Ő volt... azaz még mindig az egyik legjobb barátom. De ne félj, nem vagyok belé szerelmes.

- Biztos nem? – kérdezte Dave és közelebb hajolt a lány arcához.

Anzu megrázta a fejét.

- Éreztem valamit egy ...unokatestvére iránt, de az a személy... He's gone.

- Meghalt?

- Olyasmi – hagyta rá Anzu. – Yugi és én viszont csak barátok vagyunk.

- Bizonyítsd be! – követelte Dave.

- Legyen! – mosolyodott el a lány és ő is közelebb hajolt a fiúhoz, majd lassan, de érzékien megcsókolta.

Ő és a Dave nevű évfolyamtársa a tánc akadémián már az első hetekben egymásra találtak. Anzu számára felfrissülés volt a Fáraó után végre valaki valósba beleszeretni, Dave-et pedig elvarázsolta a messziről érkezett, tüzes japán lány varázsa.

Kapcsolatukról Yugi is tudott, aki persze úgy tett, mint akit nem zavar a dolog, de legbelül azért érzett némi fájdalmat. Ő mindig is többet látott Anzuban, mint barátot. Tisztában volt azonban vele, hogy a lánynak Atemu tetszett, és hogy ő iránta sohasem fog így érezni, ezért beletörődött.

A terembe ekkor megérkezett a balett tanár, egy negyvenes éveiben járó afroamerikai nő. Amint belépet, tapsolt párat a kezével.

- Figyelem, mindenki! Kezdődik az óra! Álljatok párokba és a fal mellé! Bemelegítéssel kezdünk. Egy hét múlva előadás, nincs sok időnk. Gyerünk!

- Gyere, honey! – mondta Dave és a korlát felé vezette Anzut. A lány mosolyogva követte.

New York, tánciskola, fellépés a Broadway-en és még a szerelem is rátalált. Mintha egy álom vált volna valóra! Remélte, hogy Yugi is hamarosan párra talál majd.

Párizs, Franciaország, 19:00.

Október lévén a divat és művészet városa immár az esti kivilágítás fényeiben tündökölt. Az egész város tündérmesébe illő látványt nyújtott az Eiffel-torony tetejéről nézve. Felhők alig voltak az égen, a Hold pedig ezüstszínű korong formájában felfelé vándorolt a csillagos háttéren. A tiszta idő ellenére elég hűvös volt már, és fújt a szél is. A korlátnál álldogáló Rebecca összekulcsolta maga előtt a karjait, szorosabbra fogva magán halványkék szövetkabátját.

Talán mégsem szoknyában kellett volna feljönnöm a torony tetejére... – gondolta magában. Ekkor egy könnyed érintést érzett a vállán. Oldalra kapva fejét meglátta a cseresznyelila hajú fiút, amint zöld dzsekijében mellé lép és nagy lazán rákönyököl a korlátra, majd egy időre a kilátást veszi szemügyre.

- Leon! Tu es venu! Hát eljöttél! – lelkendezett Rebecca vidáman, franciául.

- Még szép, hogy eljöttem – vigyorodott el a fiú játékosan, kissé német akcentussal beszélve, majd a lányhoz fordulva kacsintott egyet. – Ki nem hagynák egy párbaj kihívást, főleg nem egy olyat, amit az Eiffel-torony tetején vívunk!

- Úgy hiányoztál! – jelentette ki a szőke lány és hevesen magához szorította a nála alig pár centivel magasabb német fiút.

- Nekem is, mon amour! – felelte Leon és visszaölelte a kaliforniai lányt.

Talán fiatalok voltak még a szerelemhez, de nem tudták az érzéseiket tagadni. Már egy ideje a köztük lévő rivalizálás részben szoros vonzalommá alakult és a két zsenipalánta egymásra talált. Az utóbbi hónapokban rengeteg időt töltöttek együtt. Korábban még angolul beszéltek, de hogy megadják a helynek a kellő tisztelet, és mivel ez volt a szerelem nyelve, átálltak a franciára.

- Na, akkor kezdjük a játékot? – kérdezte Becca, és néhány lépésre eltávolodott a fiútól.

- Legális egyáltalán egy ilyen turistákkal teli helyen párbajozni? – kérdezte Leon, de hangján érződött, hogy attól még benne van a buliban. – Ha botrányba kerülök, a bátyám nem lesz boldog – vigyorogta.

- Hát... Megtiltva nincsen sehol. Szóval...

- Játékra fel!

- Párbaj!

Elhelyezték a paklijukat az két gyorsan előkapott DuelDisk-be és máris kezdődött a párbaj. A turisták hátráltak néhány lépést, teret adva nekik. Ők is izgatottan várták a két fiatal, ám annál magabiztosabb párbajozó küzdelmét. A város felett ezüstfehéren ragyogó Hold csak még izgalmasabbá és romantikusabbá tette ezt a kis harcot kettejük között.

Leon az Ordas Farkast hívta le elsőnként, Rebecca pedig egy trükkös úton máris a Smaragd Sárkányt áldozati idézte a pályára. A nézők összesúgtak a hátuk mögött, ráeszmélvén, hogy az egyikük Leonhart von Schröder, a nagy német vállalat igazgatójának öccse, a másik pedig Rebecca Hopkins, az amerikai bajnok.

- A Smaragd Sárkánnyal támadom az Ordas Farkast! – kiáltotta Rebecca. Most franciául játszottak. A farkas elpusztult.

- Ezzel aktiváltad a csapdámat! – jelentette ki Leon. – A Mesék Igazságossága. A Farkasomért cserébe most különleges idézhetek egy harcos típusú lényt a paklimból vagy a kezemből. Lancelot Lovagját választom!

Rebecca elmosolyodott. A Lovag támadóereje már nagyobb volt a sárkánya támadóerejénél. Leon a következő körben bizonyára leüti majd a Smaragd Sárkányt. A kihívás izgalma, mint máskor, most is lendületbe hozta. Rég nem volt már az a nyafogó kislány, aki kiakad azon, ha elveszít egy kört egy játszmában, vagy akár az egész játékot. De itt és most messze még a vége!

- Már hiányoztál – pillantott ravaszul Leonra, majd hozzátette azt a német kifejezést, amit csak miatta tanult meg: – ...mein Geliebten Schröder!

Leon szemei felcsillantak a hazai szavak hallatára. Sejtette, hogy ez a párbaj lesz az eddigi legizgalmasabb.

- Szintúgy, darling – válaszolta cserébe egy angol kifejezést beszúrva.

Elnevették magukat és kétszeres hévvel vetették bele magukat a párbajozásba. Rebeccában még felötlött a gondolat, hogy talán meg kellene említenie Yuginak, hogy már egy ideje más után érdeklődik. De akkor eszébe jutott, hogy Duke szerint Yugi teljesen egyedül maradt, miután a barátai mind elköltöztek vagy nagyon elfoglaltak. Úgy vélte, vár még egy kicsit, mielőtt közli vele a lelombozó hírt.

A szőkeség egyáltalán nem sejtette, hogy Yugi tulajdonképpen sohasem volt szerelmes belé, és effajta érzelmei viszonzatlanok voltak. Most viszont már nem számít. Becca végre talált valakit magának, aki legalább annyira rajong érte, mint ő a fiúért. És ha már itt tartunk... Leon éppen támadni készült, amikor... megcsörrent Becca telefonja.

- Un instant s'il vous plaît! Egy pillanat! – kérte a lány, és felvette a telefont. – Haló?

- Ciao, Becca! – köszöntötte Duke, azután franciául folytatta. Még korábban megegyeztek, hogy angol helyett, amennyit lehet, franciául beszélnek, hogy Becca gyakorolja a nyelvet. – Csak érdeklődnék, hogy akkor jöttök-e nagyapáddal jövő héten arra az archeológiai találkozóra, amit említettél.

- Qui. Igen, megyünk! Miért kérded? Nyugi, biztos, hogy tudunk találkozni. Egy városban leszünk!

- Csak azért kérdezem, mert megüresedett két szoba a fogadóban, aminek az éttermében dolgozom. Ha szeretnétek, jöhetnétek ide a drága hotel helyett, és több időnk lenne párbajozni, meg együtt lógni.

- Ó, ez egy nagyszerű ötlet, mon ami! - lelkendezett Rebecca, majd eszébe jutott valami. – Két szobát mondtál, ugye?

- Sí, sí. Két szoba, két-két ággyal. De igazad van, lehet, hogy egy is elég nektek...

- Pont ellenkezőleg! Várj egy kicsit... - Becca leengedte a készüléket és Leon-ra nézett. – Van kedved jövő héten Firenzébe utazni velem és nagypapával, mon amor?

- Hát... - Leon megvakarta a tarkóját. Sieg Bruder lehet nem fog örülni, hogy ennyit vagyok távol, de... - Tudod mit? Ja! Elmegyek!

- Remek. Duke! – vette vissza a füléhez a telefont. - Kell a két szoba, mert Leon is velünk tart!

- Most akkor ti ketten innamorati vagytok? – kérdezte Duke, és hangján érezni lehetett az arcán bujkáló vigyort. Természetesen ő sohasem gondolt úgy a sokkal fiatalabb Beccára, mint romantikus érdeklődési körre, csakis barátként, így nagyon is örült a boldogságának.

- Amoureuse, talán. Mindenesetre lefoglalnád azt a két szobát? Megbeszélem nagyapával, és lemondjuk a hotelt. A spórolt pénzből meg majd tiramisut veszünk!

- Rendben van, mia amica. Akkor egy hét múlva találkozunk! Megmutatom a várost! – ígérte Duke.

- Már alig várom, mio amico! – köszönt el Becca.

Firenze, Olaszország, 19:20.

Bár már a festők és énekesek országába is beköszöntött az ősz, Firenze óvárosának utcái mégis dugig voltak az éttermek és kávézók teraszára kiülő és vidáman társalgó emberekkel. Duke a folyóparti vendéglő/fogadó teraszán állt, piros ingben, fekete nadrágban és fekete kötényben, kezében telefonjával. Körbenézett az utcán sétáló, és a teraszokon üldögélő pergő nyelvű embereken, akik a lámpák fényénél igazi, olaszos este hangulatát sugározták felé. A víz a folyóban lágyan fodrozódott, az égen a telihold alatt pedig jól látszott a firenzei dóm piros kupolája és homokszínű falai.

Imádta ezt az országot, imádta ezt a várost és imádta az embereket. Az építészet, az ételek, a zene, a szenvedély, ami mindenhol ott van és az a semmihez sem fogható olaszos hangulat teljesen bűvköréve vette. Japán is szép és izgalmas volt a maga módján, a sajátos hagyományokkal, ultramodern városokkal, de ez valami teljesen más. Ebben a családias, latinos környezetben magára talált. Az itt is fel-felbukkanó párbajozók, és a mellékutcákban diszkréten elrejtett kaszinók pedig csak a torta habját képezték. A legjobb az egészben pedig, hogy egy hét múlva barátjával és társaságával is megoszthatja mindezt.

Vett egy nagy levegőt, ...amit lehet nem kellett volna, mert a közelben szivarozó kér úr füstjét így jól beszívta. De csak mosolygott egy nagyot a dolgon és visszament az étterembe. Olaszok... - gondolta magában némi fejcsóválással, de egyben vidámsággal.

Odabent rögtön egy balra eső szobába sétált, ahol a fogadórész recepciója volt található.

- Hé, Stefano! – szólította meg olaszul a recepciós srácot, egyben kollégáját, miközben a pultra könyökölt. – Akkor lefoglalnám azt a két megüresedett szobát a barátaimnak jövő hét szerdától!

- Per quanto tempo, Duke? Mennyi időre? – kérdezte az olasz fiú jókedvűen.

- Per una settimana! Egy hétre. Szerdától szerdáig.

- Milyen névre?

- Hopkins. Legyen mindkettő Hopkins névre.

Stefano beírt valamit egy füzetbe, majd kollégájára nézett.

- Na és... a szerelmed is a vendégek között van, Duke-ito? – vigyorogta.

- Valóban jön egy lány, de ő még csak 14 éves, és nem a szerelmem. Az én szerelmem Japánban maradt és mást szeret...

- Problemi del cuore. A szív problémái, Duke-ito. Idővel elmúlik. Majd te is megtalálod a te vero amore, igaz szerelmedet.

- Bár úgy lenne, Stefano – sóhajtotta Duke. – De most ideje visszamenni dolgozni. A főnök nem enged szabadságra jövő héten, ha lazsálni lát.

- Ne aggódj, mio amico! Ebben az országban mindenki lazsál – kacsintott az olasz társára.

- De nem Duke Devlin! – felelte a kanadai vigyorogva, majd átsietett az étterembe, ahol már vette is fel egy újonnan érkezett család rendelését. Hétköznaponként mindig telt ház volt, és rengeteg munka, de így szerette. Pörgött ezerrel.

4 órával később...

Japán, a Kyoto feletti hegyekben, 07:30.

A hegyekben, az őszi színbe öltözött fákkal, majmokkal és ősi templomokkal teli erdőben volt egy kis faház is. Honda és Shizuka itt szálltak meg a kirándulás alkalmával, és innen indultak minden nap túrázni, vagy éppen templomokat nézni. Hiroto ma korán kelt, hogy reggelit készítsen Shizukának. Joey húga már azokra a csodálatos illatokra kelt fel, amik a konyhából áradtak. Óvatosan odalopózott szerelméhez.

- Hiroto-chan! – nyomott egy puszit az arcára, majd megölelte a tűzhely mellett álló fiút – Miféle csodálatos ételt készítesz éppen?

- A neve: A világ legjobb reggelije tojással és rizzsel az én kedvenc Shizuka-chanomnak! – trillázta Honda nagy szerelmesen.

- Jaj, úgy imádlak téged, Hiroto-chan! – szorította magához a lány újból, a fiú pedig örömmel visszaölelte. – Bár csak Onii-chan is elfogadná, hogy együtt vagyunk!

- Idővel megszokja majd – nyugtatta Honda kedvesét. – Most úgy sincs itt, hogy szétválasszon minket!

Ez a kifejezés kissé félre csúszott, mert Shizuka máris hiányolni kezdte bátyját.

- Ó-ó, Hiroto-chan! Olyan jó lenne, ha Onii-chan végre hazajönne! Annyira hiányzik Shizukának!

- Ne aggódj, kicsim! – kapcsolt gyorsan Honda, és kezeibe fogta Shizuka kezeit, majd kissé felemelte őket. – Vissza fog még jönni, ha majd elég versenyt megnyert. Addig is... - mélyen a lány barna szemeibe nézett. - Majd én itt leszek veled és vigyázok rád!

- Hát jól van – sóhajtotta a hugica. – Úgy vélem kibírom még egy kicsit.

- Persze, hogy ki! Mára nagyon izgalmas túrát terveztem. Elmegyünk egy hőforráshoz, amiben fürödni is lehet.

- Fürödni?

- Igen. Nagyon jó lesz, csak hozz fürdőruhát!

- Rendben, Hiroto-chan. Jó ideje vársz már rá, hogy láthass fürdőruhában, nem igaz? – kérdezte Shizuka játékosan mosolyogva.

- Nagyon rossz vagyok, ha igent mondok? – mosolygott vissza rá Honda.

- Nem, nem, nem. Shizuka is régóta szeretné már látni Hiroto-chant fürdőruhában!

- Hát akkor! Együnk és induljunk!

- Benne vagyok!

Összecsapták a tenyerüket, ahogy mostanában szokták, mikor valami jót sikerül elérniük együtt, majd hozzáfogtak reggelizni. Remek és izgalmas nap állt előttük, amit még az égre gyűlt felhők sem tudtak elrontani.

Másnap délután.

Domino City, Japán, 14:00

Egy hűvös, szellős és felhős októberi délután köszöntött a városra. Yugi Mutou éppen a legújabb kártyákat rendezgette a játékbolt polcainak üvegfala mögött. Mivel nagyapja, Sugoroku, két hete megint elutazott, újból ő felelt az üzletért. Krémszínű nadrágot, halványlila inget és lila mellényt viselt. Fekete, tüskés haja büszkén állt felfelé, mialatt szőke tincsei az arcába hulltak.

Percek múlva nagyot sóhajtva dőlt bele egy székbe a bolt egyik sarkában. Mellette kedvenc egyiptomi aranyládikája hevert egy alacsony asztalon. Az ölébe vette, majd óvatosan kinyitva belenézett. A dobozban egy pakli volt, tetején a lila ruhás Sötét Varázsló nevű lappal. Yugi kiemelte a lapot és hosszan nézegette.

A Sötét Varázsló volt a Fáraó legkedvesebb lapja. Mennyi csatát nyertek meg együtt, ezt a lapot és a többi varázslót használva! Nem tudott ellene tenni, újból előjöttek számára a múlt emlékei. A csaták, amiket a barátaival és a Fáraóval karöltve vívtak. Azok a hosszú, mély párbeszédek a Másik Énjével. Anzu beszédei a barátságról. Joey jó szándékú bénázásai, amin mind annyit nevettek. Honda támogatása. Amikor Duke hozta a formáját. Ahogy Duke és Honda próbálták meghódítani Shizukát...

Vajon Atemu most mit tenne a helyemben? Új barátokat keresne? ...Nem pont ez az a hozzáállás, amit el kellene felejtenem?

ooo

Két évig harcolt a Másik Énjével együtt, azaz inkább a Fáraó harcolt, ő pedig támogatta. Sokak számára nem volt több a Fáraó urnájánál, ez pedig, bár Mou Hitori no Bokunak nem említette, nagyon is zavarta. Ő volt a kiválasztott, a Fáraó leszármazottja, aki annak lelkét kiszabadította a Kirakós fogságából, majd két évig magában hordozta. Bár örömmel töltötte el, hogy segíthet neki, és hogy együtt legyőztek annyi gonosztevőt, hogy annyi emberen segítettek, legbelül mindig is zavarta valami. A kezdetektől fogva szeretett volna kilépni a Fáraó árnyékából, bebizonyítani, hogy ő is van olyan jó.

Mindig is tisztelte Atemu erejét, a bátorságát, merészségét, a kitartását, magabiztosságát és stratégiai érzékét. Utóbbi kivételével ugyanis a Fáraó túltett rajta mindezekben. Nagyon szoros kötelék alakult ki közöttük, és Atemu a végére már olyan volt számára, mint egy nagytestvér, de emellett folyton saját hiányosságaira emlékeztette. Emiatt pedig Yugi elszántan próbált lépést tartani vele. A kettejük kapcsolata már csak ilyen bonyolult és összetett volt.

Yugi nagyon megszerette a Fáraót, aggódott érte, és mindenben szerette volna segíteni. Még azok után is, hogy a Fáraó egyszer olyan ostoba döntést hozott a Rafael elleni csatában, és ezért az ő lelke egy időre csapdába került. Akkor próbálta megértetni a Fáraóval az együttérzés és kedvesség fontosságát. Amikor pedig Zorc-kal harcoltak, Yugi szívvel-lélekkel harcol barátjáért, Másik Énjéért, és hogy végre lezárhassák ezt a történetet. A végső párbajuk után, miután legyőzte őt, Atemu elmondta, hogy Yuginak hála ismerte meg a gyengédség erejét, és főleg ezért sikerült továbblépnie.

A Fáraó szavai ellenére Yugi mégis úgy érezte, hogy ő sokkal többet köszönhet neki, mint fordítva. A benne lakó másik léleknek hála erősebbé és bátrabbá vált, de még így sem érezte magát elég jónak. A Fáraó ereje még így is elérhetetlen célnak tűnt számára. Ezért is volt, hogy a búcsú alatt, bár a szíve szakadt meg, ahogy barátaiknak is, legbelül nagy megkönnyebbülés vett erőt rajta. Úgy érezte, hogy ezután végre már senki sem fogja őt Atemuhoz hasonlítani.

Sajnos tévedett. Egyrészt a megkönnyebbülés fájdalommá változott, ugyanis Mou Hitori no Boku elvesztése jobban fájt neki, mint arra számított. Miután haza értek úgy vélte, új életet kezdhet, de az űr, ami Atemu után a szívében maradt egyre csak nőtt. Hiányzott neki a Fáraó, akire már-már szinte testvérként tekintett, jobban hiányzott, mint amennyire akkoriban túl akart tenni rajta. Másrészt hiába győzte le anno, mégsem érezte úgy, hogy közelről is lenne olyan jó párbajozó, mint Ő volt. Sorra nyerte a versenyeket, de hiányzott valami. Annyira szerette volna, ha Atemu egyszer eljön és személyesen gratulál neki.

Egy idő után azonban sikerült úgy-ahogy továbblépnie. Még mindig hiányzott neki Atemu, de a végzős év dolgai sikeresen elterelték a figyelmét. Bár nem készült tovább tanulni, azért szeretett volna minden tantárgyból a lehető legjobban teljesíteni. Emellett őt kérték meg rá, hogy a bizonyítványosztón mondjon búcsúbeszédet az évfolyam és tanárok előtt. Először kissé meglepődött, mert voltak nála sokkal jobb tanulók is, de utána belátta, hogy sokkal inkább jó magaviselete és párbajozói népszerűsége, mintsem jegyei miatt ruházták rá ezt a feladatot.

A helyzet tovább bonyolódott, amikor Seto Kaiba elhatározta, hogy kiássa a Kirakós darabjait, és feléleszti a Fáraót. Rosszul esett neki, hogy Kaiba-kun még ennyi idő után sem veszi őt komolyan, és csakis Atemun jár az esze. Valamennyit mégis bizonyított magának, amikor Aigamit legyőzte, majd majdnem Kaibával is így tett. Sajnos mindez nem volt elég, és kijelentése ellenére, hogy a Fáraó már nincs a Kirakósban, Atemu valahogy mégis visszatért egy kis időre, hogy megmentse őket. Akkor még örült is neki, hogy láthatta őt és megbizonyosodhatott róla, hogy vele minden rendben. Arra viszont, hogy saját sikereiről meséljen már nem volt alkalma, Atemu ugyanis elmondta, hogy muszáj mielőbb visszatérnie a világba, ahová most már tartozik. Egyúttal a Kirakóst is magával vitte, nyilvánvalóvá téve, hogy többé már nem fog visszatérni.

Yugi néhány hét múlva elmondta a beszédet, amitől kissé tartott ugyan, de végül jól sült el és mindenki megtapsolta. Valójában akkor nem csak a középiskolás évektől, évfolyamtársaitól és barátaitól, hanem a Fáraótól is búcsúzott. Ezt ugyan csak Joey, Honda, Anzu, Ryo és Duke érezték, de amíg a barátoknak szóló búcsú egy távkapcsolat felé mutatott, addig a búcsú, amit Yugi a Fáraónak szánt végleges volt. Legbelül érezte, hogy ezután egyedül járja tovább útját, még akkor is, ha az a sok bonyolult érzelem és emlék, ami a Fáraóhoz fűzi a szívében örökre megmarad.

Az érettségi után Anzutól és Joey-tól könnyes búcsút vettek. Honda dolgozni kezdett, Shizuka pedig nyári iskolába járt, hogy behozza a lemaradását a sok betegeskedés miatt, és jövőre ő is leérettségizhessen. A nyár alatt Honda egyre közelebb került Shizukához, amit Duke nem vett jó néven. A kockabűvölő srác egyébként is távozni készült, de így még hamarabb hagyta el az országot. A szerelmesek pedig ezután minden szabadidejüket együtt töltötték, Joey nagy örömére. Az ősz beköszöntével Honda új állást keresett, Shizuka pedig iskolába járt.

Ősszel Ryo is készült elhagyni az országot. Ő volt az egyetlen személy, akivel Yugi a nyár folyamán elfogadható mennyiségű időt töltött. Bár az is csupán heti 1-2 alkalommal való találkozást és némi párbajozást jelentett.

Nagyapja tavasz óta folyamatosan külföldön tartózkodott, különféle ásatásokon, és alig járt haza. Az öreg második ifjúkorát élte, ide-oda utazgatott, így Yugira maradt a felelősség, hogy a boltot vezesse és rendet tartson a házban. A munka mellett nagyon új barátokat sem volt esélye szerezni, nem számítva azt a pár karate és judo edzést, amire eljárt hetente háromszor.

ooo

De legalább csinálok valamit – gondolta minden nap, mialatt a boltot rendezgette és fejben már saját játékát tervezte.

Kicsit azért megviselte, hogy nyár eleje óta ennyire magára maradt. Egyedül a gondolataival és a múlt fel-felötlő emlékeivel. Most, hogy nagyapja és sok barátja külföldön volt, Honda és Shizuka pedig elfoglaltak, nem igazán akadt társasága, aki elterelhette volna a figyelmét. Legalább az internet segített azért tartani a kapcsolatot barátaival és ismerőseivel.

Ez az! Felhívom őket – döntötte el, mint a hét szinte minden napján. Így október vége felé, a borús és szürke időben még magányosabbnak érezte magát, mint nyáron, amikor sütött a Nap. Akkor legalább kimehetett a parkba és néhány idegennel párbajba fogott. Ilyen időben azonban nem nagyon járnak az emberek a parkba, párbaj bajnokság pedig egy rövid júliusi versenyen kívül nem volt terítéken.

Előkapta zsebéből a fehér borítású okos telefont és Skype-hoz hasonló japán alkalmazás segítségével már tárcsázta is Joey számát. Reménykedett benne, hogy barátai wifi közelben vannak, vagy van mobil-netük, mert a távolsági hívás egyébként nagyon is drága lett volna. Egy játékbolt profitjából nehéz lett volna fedezni hónapokon keresztül.

Kicsöngött.

- Csááá! – jött az ordítás a vonal másik végéről. Kép egy ideje már nem volt az alkalmazáshoz. Elromolhatott valami benne, de ő képtelen volt megjavítani.

- Szia, Joey. Itt Yug... - próbálta volna ő is üdvözölni, de a hang nem hagyta abba.

- ...Te haver most a világhírű Jonouchi Katsuját hívtad! Jelenleg egy nagyon fontos bajnokságot készülök megnyerni éppen, szóval légy jófej és a sípszó után hagyj üzenetet! „Síphang."

- Már megint a rögzítő – sóhajtotta Yugi, de azért ma is hagyott üzenetet. – Szia, Joey. Itt Yugi. Még mindig Japánban vagyok, a nagyapa boltjára vigyázok. Ha lesz időd, majd hívj vissza! Már rég beszéltünk, szívesen hallanék felőled! Tényleg nagyon hiányzol... - Yugi kinyomta a vonalat. Ez talán túl érzelgősre sikeredett – gondolta. Teljesen szánalmas vagyok...

Azért csak nem adta fel. Megrázta a fejét, és felhívta Anzut, de nála is az üzenetrögzítő kapcsolt be. A lány egy Broadway musicalre próbált, ezért nem tudta felvenni.

Honda és Shizuka felvették, de ők éppen egy kéthetes őszi-szüneti kiránduláson voltak a hegyekben, így őket nem zavarta sokáig.

Duke következett, akiről tudta, hogy Firenzében dolgozik. Olaszországot mindig is érdekesnek tartotta.

- Szia, Duke! Itt Yugi!

- Ciao, amico! Mi a helyzet?

- Nem sok. Veled? Jól mennek a dolgok?

- Sí, sí, amico! Mennek, mennek, főleg az üzlet. A bolt az nagyon megy!

- Nálam kevésbé. Nincs túl sok vevő.

- Sajnálom, Yug. ...De figyu, most mennem kell! Itt már este van és telt ház, ahogy általában. Fel kell vennem néhány rendelést!

- Értem... Viszhall.

- Ciao!

Rebeccát már csak azért sem hívta fel, mert örült, hogy a lány kezd romantikus értelemben lemondani róla. Kedvelte Beccát, de csak barátként, és nem szerette volna végtelen számú telefonhívással félrevezetni. Fogalma sem volt róla, hogy a lány már rég másba szerelmes.

Nagyapját már meg sem próbálta felhívni, mert tudta, hogy Gii-chan egész napra a hotelban hagyja a telefonját, hogy csak a munkára koncentrálhasson. Most éppen Egyiptomban volt, legalábbis két napja ezt mondta neki. Valami eddig ismeretlen sírt terveztek feltárni néhány régi kollégájával, amit eddig betemetett a homok, de egy két héttel ezelőtti hatalmas vihar elhordta azt, így meglátták a bejáratát.

Felhívhatta volna Ryot, de ő tegnap mondta neki, hogy ma kezd el bepakolni az útra, mivel három nap múlva utazik, így őt sem zavarta.

ooo

Végezetül úgy határozott, megérdeklődi, hogy mi van a motoros bandával. Tárcsázta Marik számát, de nem vette fel. Felhívta Mai-t is. Ő már legalább beleszólt a telefonba. Vagy mégsem?

- Halló-halló! Itt Mai Valentine, darling – monda igaz kaliforniai angol akcentussal. - Ha üzenni szeretnél nekem, azt kérlek, a sípszó után tedd meg...

- Nem hiszem el, hogy megint egy rögzítő! – sóhajtotta Yugi, szintén angolul, de olyan hangosan, hogy azt Mai is meghallotta.

Hamarosan élénk nevetés szűrődött át a vonal másik végéről.

- Jaj, ugyan! Csak szívatlak, drágám! – trillázta Mai a telefonba. – Itt vagyok, élek és virulok! Na, mi a helyzet?

- Szóval ott vagy! – sóhajtotta Yugi, és kicsit megkönnyebbült. – Csak érdekelt, hogy vagytok. Rég nem hallottam felőletek. – Nem tudta nem észrevenni a felbőgő motorok zaját a háttérben.

- Igaz, ami igaz. Folyton úton vagyunk. Most is mindjárt indulunk, csak benzinért álltunk meg egy kútnál.

- És minden rendben? Jól vagytok? Marik nem veszi fel a telefonját.

- Ja, a Tigris? – kuncogta Mai. – Ő csak a sebességgel van elfoglalva. Amúgy mind jól vagyunk, ne aggódj. Valon kicsit megsérült, amikor Rafaellel egy őrült ötlet folytán motorozás közben próbáltak meg párbajozni, de már jobban van.

- Cardgames on motocycles? – ismételte Yugi döbbenten.

- Tiszta őrültség, nem?

- Hát, nekem nem jutott volna eszembe. Csoda, ha a kártyák ki nem repülnek a kezükből.

- Az is megvolt. Órákig gyűjtögettük őket az út szélén. A végén már...

De Mai nem tudta befejezni, mert újabb motorbúgás töltötte be a teret.

- Cica, indulnánk! – kiabálta valaki a közelből. Talán Valon.

- Gyerünk már! Éjfél is elmúlt és holnap délig Limába kell érnünk! – sürgette most egy másik, magasabb férfihang. Ez a hang Yugit Marikéra emlékeztette.

- Talán ha nem vesztegetünk annyi időt tegnap a Nazca-fennsíkon a geoglifák bámulásával, akkor most már ott lehetnénk! – szólt vissza Mai.

- Láttátok a Nazca-vonalakat? – kérdezte Yugi izgatottan. – És milyen volt?

- Tulajdonképpen érdekes. A helyiek szerint az őseik gonosz isteneket zártak a föld alá és ezt ábrázolják az alakzatok, de persze ez csak mese.

- Izgalmasan hangzik – jegyezte meg Yugi.

- Kivel beszélsz, Cica? – kérdezte Valon. – Tényleg indulni kellene!

- Csak Yugival.

- Okés-oké! – szólalt meg újból Marik. – Mind üdvözöljük, de tedd már...!

- Szerintem veled is szeretne beszélni – mondta Mai és Yugi örömére átadta a telefont.

- Ja, öhm, hát, jól van – hümmögött a szőke egyiptomi. – Itt Marik. Mi a helyzet?

- Nem sok, nagyapa boltját vezetem – felelte Yugi. – De örülök, hogy hallak!

- Ja-ja, én is. De nekünk most már indulnunk...

- Biztos minden rendben? Az a motoros párbaj nagyon veszélyesen hangzik...

- Ja-ja, mindenki oké. A motoros párbaj nagyon menő dolog lenne, egyébként. Csak még ki kellene találni, hogy hol tartsuk a kártyáinkat száguldás közben, meg egy autópilóta sem ártana.

- Ha te mondod. Még így is furán hangzik...

- De most már le kell tennem! - próbálta Marik lerázni a párbajkirályt. - Holnap fellépésünk van Limában! Tudod, múltkor meséltem, hogy motoros mutatványokat adunk elő mindig, amerre járunk, és ebből tartjuk fent magunkat.

- Igen, említetted. Sok sikert!

- Meglesz! Csáó!

- Viszlát! – kiáltotta Rafael, Valon és Amelda.

- Üdv! – így Odion.

- Bye! – így még néhány számára ismeretlen hang.

- Szia, édes! – köszönt el Mai, aki közben visszavette a mobilját.

- Sziasztok – felelte Yugi, de a vonal már meg is szakadt. Ezek jól elvannak Dél-Amerikában. Hát ennyi volt mára a társasági élet - gondolta.

Fáradtan és kissé csalódottan sétált át a boltból a konyhába, hogy némi teát készítsen magának. A mai nap úgyis kevesen jártak az üzletben, úgy vélte, nyugodtan ott hagyhatja egy időre.

ooo

Gondolataiba mélyedve, az elmúlt évek kalandjain nosztalgiázva ült a kanapén egy csésze fekete teát kortyolgatva. Kissé kedvetlenül gondolt a tényre, hogy a többiekkel ellentétben, egy ideig valószínűleg még ugyanilyen unalmas lesz az élete, mint most. Persze mehetett volna a nagyapjával körbeutazni a földet, de úgy érezte, az ásatásokon csak útban lenne. Na és persze azt is tudta, hogy ha bezárják a boltot, a megspórolt pénz csak egy-két hónapra lenne elég neki és a nagyapjának. Maradnia kellett.

Épp újabb sóhaj után készült elhatározni magát, hogy azért is tartja magában a lelket, amikor hallotta, hogy valaki belép az üzletbe. Az ajtó felé helyezett szélcsengő ennél hangosabban nem is zendülhetett volna meg. Letette a teát az asztalra és sietve átszaladt a bolthelyiségbe. Ott nagy meglepetésére átlagos vásárlók helyett egy magas, öltönyös, napszemüveges alak várakozott.

- Isono! – ismerte fel Yugi a férfit. Rögtön eszébe jutottak a Kaiba fivérek. Róluk nem sokat hallott az érettségi óta, mármint a médiahírek kivételével. Seto sohasem szeretett személyeskedni vele és Yugi úgy vélte, Mokubát is visszatartja ettől.

- Yugi-san – köszöntötte a Kaiba Corp. embere.

- Miben segíthetek? – kérdezte Yugi enyhe meglepettséggel. – Azt hittem Kaiba-kun megszerezhet magának bármilyen kártyát, amilyet akar, anélkül, hogy boltban kellene megvásárolnia.

- Ez igaz, de nem ezért jöttem – jelentette ki Isono. – Velem kell jönnie!

- Nekem? Miért?

- Mokuba-sama azonnal látni kívánja!

- Na de... Fél éve nem beszéltünk. Mi lett most mégis olyan sürgős?

- Kérem, Yugi-san, most jöjjön velem! Mokuba-sama már várja!

- Higgye el, szívesen mennék! – magyarázta Yugi. – Szinte az összes időmet ebben a boltban töltöm. De nem hagyhatom itt az üzletet!

Isono azonban nem készült feladni. Kivétel nélkül végrehajtotta a Kaiba fiúk kéréseit, kerüljön bármibe. Seto-sama és Mokuba-sama rendesen bántak vele, és ezt szerette volna meghálálni minden egyes tettével.

- Muszáj lesz itt hagynod! Mokuba-sama a lelkemre kötötte, hogy vigyelek el hozzá!

- ...Jól van – egyezett bele végül Yugi. Látta rajta, hogy Isono úgy sem tágítana. – Elmegyek, de legfeljebb néhány órára.

Az asztalhoz sétált és a hieroglifákkal díszített arany dobozból kivette pakliját. Időbe telt, míg Atemu lapjait, a Sötét Varázslót és Sötét Varázslólányt újból használni merte. Egy ideig túlságosan is a Fáraó elvesztésére és elérhetetlen erejére emlékeztették. De idővel megbékélt ezekkel, és régi és új lapjaikat immár egyaránt használta. Betette a paklit az övén lévő tartóba, karjára húzta a DuelDiskjét, majd az ügynökre nézett.

- Induljunk! – szólította fel Isono, ő pedig bólintott. Kilépve az utcára még felkepta sötétszürke kabátját. Alaposan bezárta a boltot, majd helyet foglalt a Kaiba Corp. autójában. Nem tudta, mire számítson, de nagy esély volt rá, hogy kártyajátékkal kapcsolatos dologról lesz szó, ezért is vette magához mindenképpen az ahhoz szükséges dolgokat.

Ha szerencsém lesz, még párbajozhatok is egy jót! – gondolta reménykedve.