Néhány órával korábban...

Thot templomának romjai, egyiptomi idő szerint 11:02.

Mikor Sugoroku Mutou magához tért, testét szokatlan bizsergés járja át. Fájdalmat nem érzett, sem a gravitáció húzóerejét. Valahol legbelül jól tudta, hogy már nem tartozik a világhoz, amiben ragadt. Aranyszínű fényesség jelent meg előtte, kipattantak a szemei. Felnézett a felette álló íbiszfejű, embertestű lényre, aki zöld és arany tunikás viselt, nyakában egy ankh* kereszttel.

– Thot... – sóhajtott Sugoroku.

– A te néped valóban ezen a néven ismer – felelte a madárfejű lány, s egyben kezét nyújtotta az öreg felé.

Sugoroku nem mert ellenkezni, így elfogadta azt. Thot ekkor lassan felfelé kezdte húzni, ő pedig látta, ahogyan lelke, vagyis ő elválik a földön fekvő mozdulatlan testtől. Az öreg Mutou testétől.

– Szóval... – nézett körbe Sugoruku a romokon, amik többé már nem jelentettek fizikai akadályt számára –, tényleg meghaltam? – Thot visszafogottan bólintott. – Akkor hadd jegyezzem meg, nagyon sajnálom, hogy megbolygattuk a templomod nyugalmát! Ha egy mód van rá, hogy megbocsáss nekem és a társaimnak...

– Nem, tévedsz! – vágott Thot a szavaiba. – A földrengés nem az én művem.

– Nem?

– Én és társaim, akiket ez a nép istenként tisztel, csupán Szellemek vagyunk egy másik világból, akik közül néhányan az élők lelkét segítjük át az Alvilágba. A történelmetek során egy-két varázsló segítségül hívott minket, s emiatt az emberek isteneket véltek látni bennünk.

– Akkor te egy... párbajszörny szelleme vagy?

– Mi, Szellemek, már azelőtt léteztünk, hogy az emberek feltalálták volna a párbajozást. Most viszont indulnunk kell! – nyújtotta az íbiszfejű lény újból Sugoroku felé a kezét. – Már nem tartozol ehhez a világhoz. Hadd vezesselek utad következő állomására!

A Szellem teste körül megnövekedett a ragyogó aura, ami egy tágas átjáróvá alakult. A másik oldalon már látni lehetett a homokon túl, a hegyek lábánál elhelyezkedő királyi palotát.

– Mi lesz Clémenttel és Victorral? – kérdezte az öreg.

– Anubisz és Maat majd eljön értük. Most pedig gyere, tarts velem!

Sugoroku ekkor bólintott, és engedte, hogy Thot megfogja a kezét, majd átvezesse a másik dimenzióba. Legbelül végső búcsút mondott világának. Bár még utoljára... Bár még egyetlen egyszer beszélhetne az unokájával!

Az Alvilágban, egyiptomi idő szerint 11:04.

Már a sivatag homokját rótták, egymás mellett sétálva, amikor Thot Sugoroku felé fordult.

– Az unokád Mutou Yugi, igaz?

– Ez honnan tudod? A Szellemek mindent tudnak a mi világunkról?

– Nem – rázta meg Thot a fejét. – De halljuk az emberek gondolatait, érezzük lelkük óhaját. Mióta eljöttünk, az unokád jár a fejedben.

– Fejemben... Hiszen, újra van testem! – lepődött meg Sugoroku.

– Az Alvilágban a holtak lelke új testet ölt, hogy elvégezhesse az élete során elkövetett bűnökért járó büntetést.

– Értem. És a büntetést...?

– Az Alvilág helyi ura dönt majd a sorsodról – magyarázta Thot. – Én őhozzá kísérlek.

– Ozirisz?

– Ozirisz csupán egy nagyhatalmú Szellem neve, akit néhány egyiptomi uralkodó korábban segítségül hívott. Az Alvilág Urai nem szellemekből, hanem.... De majd úgyis meglátod.

– Hát rendben.

– Az unokádról pedig annyit, hogy bár személyesen még nem találkoztunk, Anubisz barátomtól már hallottam róla. Ő azt állította, hogy körülbelül két éve egy elzárt lélek őt kényszerítette, hogy harcoljon az akkor még Névtelennek nevezett Fáraó lelkével.

– Igen, erre emlékszem.

– Ha az unokád nem segített volna nekik, nagy károk keletkeztek volna az Élők Világában. Yuginak igazán erős lelke van. Túl fogja tenni magát a halálodon.

– Remélem, igazad lesz, Thot.

Az íbiszfejű lény válaszul bólintott egyet.

– Megérkeztünk!

Alvilág, királyi palota.

Atemu és Seto a trónushoz vezető lépcső előtt állva beszélgettek. Az Alvilág Ura már beszélt neki a Szellemek Világáról, és a két emberi világot, az Alvilágot és az Élők Világát összekötő szerepükről, továbbá minden világ létrehozójáról, a Fény Teremtőjéről.

– Szóval... – próbálta összefoglalni Seto a lényeget. – A dimenziókat egy úgynevezett Fényistennő hozta létre még nagyon-nagyon régen... – Atemu bólintott. – Ő teremtette az első embereket, majd megalkotta a Szellemeket, hogy segítsék őket...

– Így történt.

– Ám Szellemek úgy is jöhettek létre, hogy egy személy lelki ereje alkotta meg őket. Mint például a Kékszemű, amit Kisara teremtett...

– Valóban ő tette – válaszolta most Seth.

– Néhány Szellem feladata, hogy a holtak lelkét átvezessék ide, az Alvilágba. De emellett az élők is megidézhetik őket, ha párbajoznak...

– A párbajt csak később találták ki – közölte Atemu. – A mostani párbajrendszerek csak részben idézik meg a Szellemek igazi erejét. Hogy teljes valójukban megjelenhessenek egy világban, ahhoz az őket hívő személy varázserejére, vagy egy Ikonokhoz hasonlatos erejű tárgyra van szükség. Ha jól láttam, te éppen így hívtad elő a Kékszemű Hósárkányt az előbb.

– Nehogy te is azzal gyere nekem, hogy valamiféle varázserőm van! – mordult fel Seto.

– Az Ezeréves Pálcát használtad, mégis éreztem benned az erőt – szólalt meg Mahado. – És ha jól tudom, két napja is hasonló dolog történt veled. Ideje lenne, hogy elfogadd ezt és megtanuld irányítani az erőd!

– Ugyan, miért hinném ezt el, a többi mesével együtt, amit próbáltok elhitetni velem?!

– Kaiba! – szólított fel Atemu. – Én csakis az igazat mondtam. De ha nem hiszed, a te bajod. Viszont ideje lenne indulnod!

– És arról nem mondasz egy mesét, hogy hogyan lettél Te az Alvilág Ura? Ha az a bizonyos Fényistennő megteremtette a Szellemeket és embereket, akkor miért nem tudott teremteni magának egy Hádészt vagy valakit?

– Hádész az európai alvilág ura volt hosszú időn keresztül. Mivel korábban is kérdezted, elmondom, hogy az Alvilág Urai az Alvilág egy-egy szegmensének, nem pedig szintjének helytartói. Hét szegmens van, mind egy-egy kontinenshez kapcsolódik. Neked valójában az ázsiai részen kellett volna megjelenned, de mivel nem hagyományos úton jöttél, így az afrikai részre érkeztél. A hét szegmens az Alvilág első szintjét képezi, a hat mélyebb szint mindannyiunkhoz tartozik. Ott a parancsunkra Szellemek felügyelik a bűnösök munkáját. Az Urakat pedig az elhunytak közül választja ki a Fény Teremtője. Kivéve persze, ha valaki legyőzi az Alvilág egyik Urát egy párbajban, mert akkor ő lép a helyére.

– Igen, ezt már említetted.

– Azért az emberek közül lesznek kiválasztva, mert ők sokkal jobban érzik a bűnök súlyát. De persze nem válhat akárkiből az Alvilág Ura. Olyan személynek kell lennie, aki élete során igazságosnak és tiszta lelkűnek bizonyult.

– Hm... A történeteid egyre érdekesebbek – felelte Seto cinikusan. – Vagyis miszter tökéletes először fáraó volt, utána párbajkirály, most pedig az Alvilág Ura. Hogy ez mennyire egyértelmű! – gúnyolódott.

– Nehogy azt hidd, Kaiba! – rázta a fejét Atemu. – Itt egyikünk sem tökéletes – mutatott körbe főpapjain és udvartartásán. – Mi is munkát végzünk itt, ahogy bárki más, ám a mi munkánk nagyobb felelősséggel jár, és talán soha nem ér véget. Én maradok az Alvilág helyi Ura, amíg meg nem jelenik egy olyan lélek, aki szintén méltó erre a címre. Előttem Seth volt az Alvilág Ura, Mahado, Isis, Shada, Karim, Shimon és Mana pedig a segítői. Mikor megérkeztem ide, mind távozhattak volna a Túlvilágra, én pedig új segítőket választok a halottak közül. Azonban, úgy döntöttek, hogy amíg engem fel nem váltanak, mellettem maradnak.

– Mégsem akartad, hogy felváltsalak téged! – mutatott rá Seto. – Ha annyira szívesen továbblépnétek, miért nem vagy hajlandó kiállni velem?

– Hát még mindig nem érted, Kaiba! – ingatta a fejét Atemu. – Ez alól a kötelesség alól nincs felmentés! Lehet, hogy évszázadokat kellene itt töltened, miközben minden ismerősöd már a Túlvilágon van. Értsd meg, nem tehetem ezt veled! Neked még élned kell!

– Rendben van! – határozta el Seto. – De ne hidd, hogy ezzel vége, Alvilág Ura! Most elhagyom ezt a helyet, de ha egyszer meghalok, újból felkereslek, és megvívjuk végre azt a párbajt, amivel tartozol nekem! Ha pedig győzök, enyém a dicsőség, ti pedig mehettek mind a Túlvilágra!

– Ezzel nem szállhatok vitába – felelte Atemu. – Ha önként ilyen sorsot választasz megbékélés helyett, nem tehetek ellene. De ha egy tanácsot elfogadsz...

– Igen?

– Légy óvatos a Kékszeművel. Kaiba – lépett oda hozzá Atemu, mialatt Seto vállára tette a kezét –, ha nem is vagy hajlandó elismerni, olyan hatalommal rendelkezel, amivel nagyon kevesen. Sem nekem, sem az unokabátyámnak, Sethnek, nem volt igazi varázserőnk, amíg éltünk. Az Ikonok segítségével hívtuk elő a Szellemeket.

– Mint kiderült – csatlakozott be Seth is a beszélgetésbe –, voltak, és utánunk is születtek a családunk vérvonalában Mahado erejéhez hasonló képességekkel rendelkező személyek. Te bizonyára az ő erejüket örökölted!

– Na és ha igen?! – csattant fel Seto – Ha hajlandó vagyok hinni ennek a baromságnak?! Mi hasznom belőle?! Talán igázzam le a Földet a Kékszemű hátán lovagolva?!

Atemu és Seth akaratlanul is elmosolyodott Seto kitörésén, viszont Mahado komoly tekintettel lépett oda hozzájuk.

– A varázserő nem játék. Nem használhatod felelőtlenül önző és gonosz célokra! – jelentette ki. – Arra kell használnod, hogy segítsd az embereket!

– Kösz, inkább passzolom! – döntött el Seto. – Így is van elég hatalmam. Semmi szükségem rá, hogy rám szálljon a nemzetbiztonság!

– Azt egyikünk sem állította, hogy nem kell diszkréten bánnod vele – mondta Seth. – Az emberek félni fognak tőled, ha nyíltan használod az erőd, és a félelem utálatot szül.

– Komolyan nem értem, mi jó származik nekem ebből az okkult ostobaságból!

– Látod, már most rossz úton jársz! – közölte Mahado. – A kérdés úgy lenne helyes, hogy másoknak hogyan lehetsz a segítségére ezzel az erővel. A Fény Teremtője nem ok nélkül osztotta meg néhány emberrel az ereje egy részét. A mágusok célja ugyanúgy az emberek szolgálata, mint a Szellemeké!

– Hogy én... szolgáljak?! – hökkent meg Seto. – Kizárt dolog!

– Tégy, ahogy jónak látod – zárta le a vitát Atemu. – Rá, a Fény Teremtőjének legkedvesebb Szelleme, majd elvisz a szerkezethez, amivel jöttél, és segít, hogy biztonságban visszatérhess a világodba.

– Rá? Akkor gondolom ő sem isten.

– Egy istennő szolgája és a segédem. – Atemu felemelte kezét, s mialatt a nyakába lógó Kirakóst fény borította be, a trónus mögött lévő három istenszörnyeket ábrázoló kőtábla egyike megmozdult. A tábla arany színnel izzani kezdett, majd kirepült belőle a hatalmas, aranyló főnixmadár csóvája, ami végül a terem előtti udvaron öltött testet. – Az ókorban őt tartották a Nap istenének, mivel sokszor megjelent az emberek előtt. Most pedig induljatok!

– Még találkozunk! – kötötte ki Seto, a kijárat felé indulva. Érezte, hogy Rá csakis őrá vár az udvaron. Ám ekkor meglepő alakokat fedezett fel a küszöbön állva.

ooo

Sugoroku Mutou, az íbiszfejű Szellemmel az oldalán, elképedve nézett szét a trónteremben. A csodálatos oszlopok és falfestmények mellett, az első, amit felfedezett, a teremben álldogáló emberek. Mind hagyományos, főpapi ruhát viseltek, kivéve egyet. Egy magas, barna hajú fiú fekete garbót és nadrágot viselt egy hosszú, földig érő fehér bőrkabáttal. Ezt nem értette, mert az utcákon áthaladva látta, hogy az itteniek, hozzá hasonlóan vászontunikát, vagy szoknyát viselnek, nem pedig az Élők Világából származó ruhadarabokat.

A többi ember már jobban beleillett a képbe. Köztük volt Atemu, a Fáraó, akinek Yugi segített korábban, és főpapjai, akikről szintén Yugi beszélt. Az egyikük saját magára, egy másik pedig az őt döbbenten fürkésző barna hajú tagra emlékeztette. Meg ott volt még a Sötét Varázsló és Ishizu hasonmása. Ezek talán az ismerősei ősei lennének? De hogy kerülnek ők ide? Nem járt még le a büntetésük évszázadokkal ezelőtt?

– Az itt látható hat főpapot, akik közül Shimon és Seth valóban az őseid, Isis pedig Ishizu nevű barátod őse, az Alvilág helyi ura, Atemu választotta ki, hogy a segédjei legyenek – közölte vele Thot. – Ha megbocsátasz, az én munkám itt véget ér! A sorsod immár Urunk kezében van! – Thot meghajolt, majd ahogy hátrált pár lépést, Sugoroku látta, hogy halvány aranyszínű fény borítja be a testét és lassan eltűnik.

ooo

Seto értetlenül bámulta a jövevényeket, akik közül az egyik nagyon hasonlított a falakon lévő állatfejű lényekre, a másik pedig Yugi nagyapjának kiköpött mása volt, csupán fehér tunikában és nem kantáros nadrágban.

– Mi folyik itt?! – fordult vissza döbbenten Atemuhoz. – Miért van itt egy újabb Yugi nagyapa hasonmás?

Atemu szemében komolyság, és némi sajnálat tükröződött. Aggodalmasan figyelte a küszöbön ácsorgó öregembert.

– Új lélek érkezett az Alvilágba, Thot kíséretében – jelentette ki Atemu. – Másrészt Shimon nem hasonmás, hanem Seth és az én nagyapám, aki neked, Yuginak, és a most érkező Sugorokunak is őse.

– Tehát akkor...?

– Atemu Yugi felmenője, én a te felmenőd vagyok, Shimon pedig mindkettőtöké – magyarázta Seth Kaibának.

– Erre rájöttem. Úgy értettem, hogy...

– Yugi nagyapja meghalt – válaszolta Atemu tömören. Elhaladva Seto mellet a jövevény elé sétált, majd a terem közepén bevárta őt. Egy régi barátnak ennyi előzékenység járt a részéről. Meleg tekintettel, de határozott szavakkal fogadta az öreget. – Sugoroku, hát újra találkozunk! Lépj közelebb!

Az öreg Mutou beljebb sétált, majd megállt Atemu előtt másfél méterre. Szemeit némi bizonytalansággal emelte unokája régi társára.

– Te lettél... az Alvilág Ura? – kérdezte Sugoroku. – Ha Yugi ezt tudná!

– Idővel megtudja majd ő is – mondta Atemu, majd kezét egy kis időre az előtte álló fejére helyezte. Abban a pillanatban látott mindent, ami Sugorokuval történt. A templomot, a földrengést, majd a lehulló köveket. – Egyiptom területén vesztetted életed, ezért ide kerültél. – Elvette a kezét, majd a fáradt, lila szemekbe nézett. – Ha szeretnéd, átküldhetlek az Alvilág ázsiai részére. Ám ha beleegyezel, én szabom ki rád a büntetést.

– Nem számít, mi lesz a sorsom – felelte Sugoroku. Atemu bólintott, jelezvén, hogy akkor itt marad. – Én csak abban szeretnék biztos lenni, hogy az unokámmal minden rendben. Még csak...

– Elköszönni sem tudtál – fejezte be helyette Atemu.

– Lenne rá esély... hogy megtegyem? Csak pár percre... láthatnám Őt?

Atemu lemondóan, s egyben határozottan megrázta a fejét.

– Törvény tiltja, hogy a halottak az élőkkel kapcsolatba lépjenek. Mivel jó barátom voltál, annyit tehetek, hogy megmutatom, mit csinál éppen az unokád. Kapcsolat viszont nem jöhet létre, és ő semmit sem fog ebből érzékelni.

– Ha más nem lehetséges... – sóhajtotta Sugoroku beletörődve.

Atemu kinyújtotta a kezét oldalra, minek eredményeként a levegőben egy kör alakú ablak–szerűség jelent meg. Az ablakon keresztül láthatták, amint Yugi éppen a Játékboltban sürgölődik, és a legújabb kártyák tulajdonságait magyarázza két vevőnek. Boldognak tűnt, bár látszott rajta, hogy órák óta dolgozik, és kezd elfáradni.

– A szombat a legforgalmasabb nap a játékboltban – közölte Sugoroku, mialatt az ablak kezdett elhalványulni, majd lassan eltűnt. – Yugi még biztos nem tudja, hogy én...

– Sajnálom – nézett a szemébe Atemu –, de ennél többet nem tehetek. Yugi... bizonyára túlteszi majd magát a dolgon.

– Thot is ugyanezt mondta, de... Én ismerem a Yugikámat! Kicsi kora óta én neveltem. Nem maradt már neki más, csak én... Csak... A nemjóját! – kiáltott fel az öreg.

– Mi az? – vonta fel Atemu a szemöldökét. Az öreg nem tudott rögtön válaszolni, mert Seto Kaiba kemény hangja hasított a levegőbe.

– Az öreg Mutou – jegyezte meg Seto. – Hát tényleg meghalt?

– Kaiba! Neked már nem kellene itt lenned! – figyelmeztette a Fáraó. – Indulj haza végre!

– Na, de... Ha a japánban elhunytak másik szegmensbe kerülnek, akkor maga hogy lehet itt?! – kérdezte Seto az öreget.

– Nos, ami azt illeti – vakargatta a tarkóját Sugoroku –, volt olyan szerencsém, hogy egy ősi egyiptomi templom feltárása alatt rám omlott a mennyezet. – Ahogy lassan kezdte elfogadni sorsát, Yugi nagyapjának néha-néha visszatért megszokott, bohókás énje.

– Érdekes... – hümmögte Seto.

– Hé, várjunk csak! – kiáltott fel Sugoroku. – Te nem az a Kaiba fiú vagy, aki elszakította a Kékszemű Hósárkányom lapját?!

Seto annyira megdöbbent, hogy először nem jött ki hang a torkán. Azóta ezerszer megbánta már, hogy elkobzás helyett eltépte azt a lapot. Meg talán... nem csak ésszerűtlen, de gonosz dolog is volt.

– Az nem volt szép dolog – jegyezte meg Seth. – S ha már így alakult, Seto, ideje lenne bocsánatot kérned!

– Hogy én bocsánatot kérjek bárki...?! – ellenkezett volna Seto, de Atemu és Seth szigorú tekintete végül jobb belátásra térítette. – Sajnálom... – nyögte ki tömören.

– Na de... – hebegte Sugoroku. – Te is meghaltál, fiam? Yugi említette, hogy megmentetted azoktól a rablóktól. Talán akkor...

– Nem vagyok halott! – tudatta vele Kaiba.

– Akkor nem értem – merengett el az öreg Mutou.

– Kaiba Seto jogtalanul, egy mágikus kocka erejét használva jutott el ebbe e dimenzióba – magyarázta Atemu –, de már épp indulni készült! Élők nem tartózkodhatnak itt!

– Ehhez képest, már – Seto lenézett az órájára, ami „1:26:42"-t mutatott –, már majdnem másfél órája tartózkodom itt!

– Ne gúnyolódj! – rótta meg Atemu, mialatt Seth a kijárat felé fordítva enyhén meglökte.

– Indulj! – utasította a főpap. – Mielőtt a Fény Teremtője megelégeli a dolgot, és ő maga büntet meg a törvényszegésért.

Seto nagy levegőt vett, és végre kész volt rá, hogy eleget tegyen ősei kérésének. Bár, mondjuk Atemu nem egyenes ági felmenője, de egy ősének rokona, szóval az ő őse is. Mégis, alig tett pár lépést az udvar és Rá felé, amikor...

– Várj! – kiáltott utána Sugoroku. – Akkor ez... azt jelenti, hogy te még találkozni fogsz az én Yugimmal?!

– Remélhetőleg soha többet nem futunk össze – felelet Seto flegmán, és már indult is volna tovább, ha Sugoroku nem rohan oda hozzá, és ragadja meg a karját. – Hé, eresszen el!

– Sugoroku! – szólította fel Atemu. Ő és Seth ekkor már ott álltak mellettük. – Hagyd elmenni!

– Csak egy üzenetet adj át neki, kérlek! – nézett az öreg Seto kéken világító szemeibe. – Kérlek! Még elbúcsúzni sem tudtam tőle... Vagy megmondani, mennyire büszke vagyok rá!

Seto tanácsot várva Atemura nézett. Nem nagyon érintette meg az öreg története, de nem akarta megkockáztatni, hogy Sugoroku szelleme éjszakánként eljár majd őt kísérteni, amiért nem teljesítette a kérését. Már ha ilyen egyáltalán létezik.

Atemu elgondolkodott, majd kimérten bólintott.

– A holtaknak tilos az élőkkel beszélnie... – kezdte az Alvilág Ura –, de ebben az esetben talán tehetünk kivételt. Kaiba már eleve törvényt szegett azzal, hogy idejött. Nem sokat változtat a dolgon, ha átadja az üzeneted Yuginak. Már persze, ha hajlandó rá – nézett Setóra.

– Jó – sóhajtotta Kaiba. – Megmondom neki, hogy a nagyapja nagyon büszke rá! Így megfelel?

– Igen, igen! – lelkesedett Sugoroku. – De lenne itt még valami! – Seto kérdőn vonta fel a szemöldökén. – Kicsi kora óta csak én voltam neki, egyedül neveltem, mivel a szülei meghaltak egy autóbalesetben...

– Ha arra kér, hogy majd én vigasztaljam, meg hasonlóak, akkor felejtse el! Nem vagyunk kebelbarátok! – tudatta az öreggel Kaiba.

Atemu és Seth némi ítélettel arcukon ingatták a fejüket. Hát semmi érzés nem szorult leszármazottjukba?

– Nem, nem erre céloztam! – lepte meg őket az öreg. – Yugi rosszul tudta, nem én voltam az egyetlen élő rokona!

– Hogyan?! – kérdezte Atemu és Seto egyszerre.

– Nem mondhattam el neki... – magyarázta az öreg megbánóan. – Nem mondhattam el, hogy az apja nem egyedüli gyermek volt, hanem volt egy bátyja és egy nővére is, akiknek gyerekeik születtek. De Yugi apja veszélyes családból származott, akiknek hátat fordítva ismerkedett meg az én lányommal. Yugi másik nagyapja... gonosz ember volt és kegyetlenül bánt saját családja számos tagjával. Csak úgy védhettem meg, ha a létezése rejtve marad az apja családja elől. Miután a szülei meghaltak, mindent eltitkoltam előle a nagynénjével, nagybátyjával és unokatestvéreivel kapcsolatban.

– Vagyis... – kezdte Seto bizonytalanul. Erre már nem tudta, mit kellene lépnie. – Azt szeretné, ha elmondanám neki, hogy egész életében hazudott neki, mert a családja egyik fele szörnyű emberekből áll?!

– Ők nem mind szörnyűek ám. A nagynénje például imádnivaló művésznő. De neki is bujkálnia kell saját apja elől, hogy a lányát biztonságban tartsa. A másik két unokatestvér pedig... Yugi nagyapja nem örült, hogy legidősebb fiának egy táncosnőtől születtek gyerekei, így amikor a táncosnő balesetet szenvedett, megtagadta őket és...

– És? Mi történt? – faggatta Seto. Egyre jobban felkeltette érdeklődését a történet.

– Nem számít – komolyodott meg Mutou. – Nem is értem, miért mondtam el. Ha Yugi megtudja, és felkeresi a családját, csak baja származhat belőle. Hiszen a szülei is... Balesetnek állították be, de én tudom, hogy nem az volt. És Yugi nagynénjének a férje... És a nagybátyja szeretője, a táncosnő... mind „balesetet" szenvedtek. Nem szeretném az unokámat veszélybe sodorni...

– Sugoroku! – fordult hozzá Atemu. – Mégis ki ez a másik nagyapa, aki ilyen szörnyen bánik a családjával?! Hogyhogy erről még én sem hallottam?!

– Amire idekerültél, a „balesetek" már megtörténtek – közölte vele Seth.

– Szóval te tudtál erről?! – vonta kérdőre Atemu a főpapját.

– Háromezer év alatt sok mindent megtud az Alvilág... volt Ura – válaszolta Seth.

– És ki az a szemét, aki...?! – kérdezte Seto némi beleéléssel. Látta azonban, hogy Sugoroku kérlelő szemekkel néz ősére.

– Nem áll jogunkban beleszólni az Élők dolgaiba – jelentette ki Seth. – Ezt végül Sugoroku is belátta. Sok dolog van, a te múltaddal kapcsolatban is, ami még homályos – fordult Setóhoz. – Ám, hogy mi derül ki, és mi marad örökké titok, az rajtad áll. Ha elmondod Yuginak, hogy a nagyapja szereti, és a legjobbakat kívánja, az pont elég.

– Valójában az sem lenne szükséges, hogy megemlítsd, jártál az Alvilágban – mondta Atemu. – Igaz, hogy üzenni szerettél volna neki, Sugoroku – pillantott az öregre –, de ezt a kalandot valószínűleg még Yugi is nehezen hinné el neked – fordult vissza Kaibához. – Nem lenne elég, ha csak mellette vagy, amikor megtudja, és segítesz neki tovább lépni?

Itt volt a vége. Setót már nem izgatta a történet, hanem sokkal inkább kezdett beleunni a történtekbe.

– Tudjátok mit?! – csattant fel Seto magából kikelve. – Elegem van már, hogy folyton ebbe a Mutou családi drámába kell belekeverednem! A nevét vesztett fáraó ősi lelkének próbatételei, meg a halott nagyapa és a baljós maffiatörténetei! Inkább hagyjatok ki ebből az elcseszett Shakespeare drámából, mert már nagyon unom!

– A te családod is – mutatott rá Seth, majd gyorsan hozzátette –, részben.

– És megjegyzem, önszántadból jöttél ide! – emlékeztette Atemu.

– És önszántamból megyek is el! – jelentette ki Seto, és elviharzott a kijárat irányába. Amikor a küszöbre ért, Atemu még utána kiáltott.

– Kaiba! Tudom, hogy végül helyesen cselekszel majd!

– Ch! – sziszegte Seto, és kilépett a fénybe.

ooo

– Sugoroku – szentelte immár összes figyelmét Atemu az öregnek. – Megvitatom az embereimmel, és eldöntjük, mi lesz a feladatod!

Az öreg nagy levegőt vett, majd beleegyezően bólintott.

– Ne aggódj – fogta meg újból a vállát Atemu egy rövid időre. – Életed során, bár követtél el hibákat, rendes és segítőkész ember voltál. Nem fogunk az Alvilág hetedik mélységébe küldeni – mondta bíztatóan. – De bármi lesz is a kiszabott büntetés, teljesítened kell!

Az öreg újból bólintott. Atemu és főpapjai ekkor visszavonultak egy időre. Ezalatt érkezett meg Victor és Clément is a trónterembe, a sakálfejű Anubisz és a szárnyas Maat szellemével kísérve. Csodálkozva néztek szét, mialatt az őket kísérők lassan elhalványodtak.

– Sugoroku? – kérdezte Victor.

– Clément, Victor! Sajnálom, hogy itt kell újra találkoznunk! – sietett oda hozzájuk Sugoroku.

– Ez tényleg az Alvilág? – kérdezte a professzor bizonytalanul. Sugoroku bólintott.

– Beszarás! – nyögte ki Clément.

– Nem olyan rossz ez a hely, mint hangzik – közölte velük Sugoroku elmosolyodva, majd játékosan rájuk is kacsontott. – Ismerem a górét – suttogta ravaszul.

– Ez azért nem fogja befolyásolni a döntésemet – mondta Atemu a lépcsősor közeléből jelezve, ő bizony mindent hall. Ezzel egyetemben a jövevények felé fordult. – Victor Deveraux, Clément Deveraux és Sugoroku Mutou. Mindhármuk esetében döntés született. Lépjetek közelebb! – utasította a régészeket.

Ők eleget tettek a kérésnek és az Alvilág Urához sétáltak. Atemu és főpapjai egyetértően néztek össze, majd a három érkezettre emelték tekintetüket.

ooo

Setónak fogalma sem volt, hogyan fog működni ez a dolog Rával. Amikor elhagyta a termet, két újabb embert látott megérkezni amolyan egyiptomi istenféleségekkel kísérve, de már nem érdekelte a dolog. Szeretette volna végre elhagyni ezt az átkozott dimenziót. Várakozó tekintettel felnézett a lépcsősor alján szobrozó Aranyszínű Főnixmadárra.

– Szóval... hogy fogjuk ezt csinálni?! – kérdezte a hatalmas, fémesen csillogó lényt.

Rá nem válaszolt, hanem helyette átvette lángoló formáját, majd miután tett egy kör a levegőben, elsüvítve a csodálkozó Seto mellett, felkapta őt a hátára. Magasan a házak felett szállva hagyták el a város, és indultak a sivatag felé. Seto, bár élvezte a repülést, végig azon izgult, nehogy lecsusszanjon a főnix hátáról. De ki tudja, lehet, hogy Atemu ereje a zuhanás általi haláltól is megvédené.

– Nem fogsz leesni – visszhangzott egy lágy, női hang a fejében, bár nem annyira közeli és szívhez szóló, mint a Kékszemű hangja korábban. Ez inkább tekintélyt parancsoló volt, mint védelmező. – Az Alvilág Urának akarata, hogy biztonságban visszatérj a világodba.

– Ez... Te szólaltál meg? – hökkent meg Seto. – Ti párbaj... akarom mondani: ti szellemek így kommunikáltok? – Kérdésére egy éles rikoltás volt a válasz. – Honnan tudtad, mire gondolok?

– Idővel megtudod – felelte Rá, majd csökkentett a magasságán.

Elérték a kapszulát, amivel Seto érkezett, és Rá óvatosan landolt a homokban. Több se kellett Kaibának, azonnal ugrott a földre, és a szerkezethez rohant. Az órájára pillantott: „1: 38:56". Alig húsz perce maradt, mielőtt Atemu védővarázslata megszűnik. Nem volt benne biztos, hogy időben működésbe tudja hozni az aktiválás után kissé szikrázó szerkezetet.

– Ne aggódj a programozás miatt! Csak szállj be! – utasította Rá. – Majd én elviszlek a világodba!

– Nem hinném, hogy meg tudnám magyarázni az embereimnek, ha így történne – ellenkezett Seto.

– Van más választásod?

– Legyen – egyezett bele Seto, és beszállt a kapszulába. Ekkor fedezte fel, hogy az otthoni (tokyói) időt mutató óra a kijelzőn 18:30-at mutatott. Valóban időzavarba került volna idejövet? Ha visszafelé is ez történik, rengeteg hasznos időt veszít, amit mással is eltölthetne! Nem beszélve arról, hogy Mokuba is bizonyára halálra aggódja magát miatta.

– Emiatt ne aggódj! Idefelé nyilván órákra a dimenziók közötti térben ragadtál, de velem ez nem fog megtörténni! Oka van annak, hogy a Szellemek segítik az emberek átkelését egyik dimenzióból a másikba – magyarázta Rá.

– Hiszek neked – döntötte el Kaiba, de csak mert nagyon szerette volna már lezárni ezt az egészet magában. Az Alvilág... egyáltalán nem olyan volt, mint elképzelte. Ahelyett, hogy Atemuval párbajozott volna, egy nevetséges ókori-modern drámának lett a főszereplője. Egyáltalán nem ezt tervezte!

– A dolgok sokszor nem úgy alakulnak, mint az emberek eltervezik"– közölte vele a főnix. – De néha a véletlenből csodálatos dolgok születnek. Gondolj csak a Kékszemű Hósárkányra. Egy halandó lelek alkotta meg, majd az Úrnőm három nővért adott neki.

– Tessék?! ...Mindegy. Elég mesét hallottam mára! Induljunk végre! – követelte Seto. Rá mozdulatlanul nézett a kapszula üvegén keresztül a szemébe. Ezt nem hiszem el! – sóhajtott fel Seto magában, majd nagy nehezen kinyögte. – Kérlek! Visszavinnél a világomba?

– Ezer örömmel! – felelte a főnix, és újból tüzes aura jelent meg körülötte. Felröppent a levegőbe, majd lábaival megragadta a kapszulát, és előre lendült.

Vagy húsz-harminc métert repülhetek előre, amikor körülöttük aranyszínű csíkok, majd egy egész aranyszínű alagút jelent meg. Csupán néhány másodpercükbe telt átsuhanni rajta, és most a testét sem kínozták idegen energiák.

Hamarosan Seto szemei előtt kibontakozott a párbaj szimulációs labor belső tere, ahol vészesen közelített a földhöz. Rá viszonylag óvatosan tette le a kapszulát a sínek mellé, ahol még csúszott pár métert a fémpadlón egy száznyolcvan fokos fordulattal egybefűzve. A hirtelen fékezés ellenére nem esett baja. Feltekintve látta, ahogy Rá izzó főnix alakja még tesz két kört a levegőben, majd a szemközti falnak repülve egyszerűen elveszik a térben. Nyilván visszatért saját dimenziójába.

...

*ankh kereszt: az ankh vagy anh egy óegyiptomi hieroglif jel. Az ʿnḫ szót szimbolizálja, melynek jelentése élet. Az ókori egyiptomi vallás isteneit gyakran ábrázolták ankh kereszttel a kezükben/nyakukban.