Üldögélve kávéházban
Lelkem kintre elmered:
Jaj te Bodrog drága köze
Hallom történelmedet.
Mint a gyermek, kit anyjától
Hurcoltak el máshova;
Úgy látlak én észak kincse,
Rég időknek szebb kora.

Úgy látlak én észak kincse,
Zöldes mezők tengere,
Dombon erdő, völgyben patak,
Holtágaknak ártere.
És te magyar mind' erőddel
Művelted a földeket.
Hogy ha ár jött, ha szárazság,
Végbe vitted végzeted.

Ám a végzet nem olyan szép,
Végét járta a béke.
Háborúval szétszaggatták,
Máig vérzik vén sebe.
Itt a völgyben Királyhelmec,
Fentről tornyosul az ég.
Ha nem látod kihatását,
Nézelődjél, menjél még.

Menj az úton, menj a "várba";
Ősuraknak kőháza.
Látkép bizony csodálatos,
Hegyek háta a távba'.
Szárnyas madár, mi a képed?
Fentről tornyosul az ég.
"Oh, már látom ős nemzetét!"
Szállj hát le, pihenj, elég.

Szánlak-bánlak szép Felvidék!
Nincs ám erőm terében.
Visszavágytok, maradnátok?
Nem beszélek nevükben.
Így hát képem eltörölve
Látványomnak eléből
S visszatérve a világba
Kortyolok a csészéből.

Kortyolok és kedvre való
Szabadtéri kávézás.
...Újra itt van s újra értem...
Az érzelem ráadás.
Mert az Angyal újra itt van,
Megdobbantja szívemet.
Arrébb állva, önmagában
Tekintetet keresget.

Vagy ha nem azt, én megadom,
Keresem a szemeket,
Mely'k olyan kék, belefullnék,
Tenger nyelj el engemet.
Próbálkozom levenni a
Tekintetem Ő róla,
De a szépség vonzásba húz,
Pihen szemem Ő rajta.

Két szó után nem ismerlek,
Nevedet sem kérdeztem.
Hogy ki vagy te, hol láthatlak
Talán majd kiderítem.
Olyan volt ez, mint egy csoda,
Kézzel megérintetlen.
Egy napon át szépségedben
Szemem pihentethettem.

Így a csoda tán elmerült,
Rovását bennem hagyta
Mint e szép tájt, mint Bodrogközt
Szemem emlékbe fonta.
És a csésze végső kortyát
Nézelődve megiszom,
Felállok és útnak kélten
Szép Bodrogközt elhagyom.