27. fejezet
Sziasztok!
Nagyon sajnálom, hogy egy hetet késtem a résszel, de múlt hétvégén tesi beadandót kellettem csinálni és ráment a két napom.
De most itt van! ☺
Köszönöm az előző részhez érkezett 25(!!!) voteot és az olvasói komit is! FANTASZTIKUSAK VAGYTOK! ♥♥♥♥♥☺☺☺☺☺
Nem is húzom tovább az időt, mindenkinek jó olvasást kívánok!
Remélem tetszeni fog és Hagyjatok Nyomot Magatok Után!
Vigyázzatok magatokra!
Puszi: VanneyG :* ☺♥
~ 1 hónappal később ~
Szinte felfoghatatlan, hogy már csak két hét van hátra és itt a van a karácsony. Furcsa belegondolni, hogy tavaly még anyával ünnepeltem és együtt kucorogtunk a fa alatt, miközben kibontottuk az ajándékokat amiket a másiknak vettünk, vagy éppen saját kezűleg készítettünk.
Ma viszont már csak visszagondolni ezekre a dolgokra, és várni, hogy milyen lesz az első karácsonyom a Styles családdal. Miami után már nem tudom mire számítsak. Annyi minden történt az út alatt... Harry és én majdnem lefeküdtünk, de végül meghátráltam, aminek pedig az lett a vége, hogy megnéztünk egy filmet, és én nem mertem hozzá szólni.
Túlságosan féltem attól, hogy megismétlődik az ami - immár öt hete – történt. Biztos voltam abban, hogy ez az amerikai út alkalmas lesz arra, hogy ismét rávegyem magam a dologra, de nem így történt. Ennek ellenére csodálatos élményben volt részem. A repüléstől bár kicsit rosszul lettem, de fentről látni a végtelennek tűnő Atlanti-óceánt felbecsülhetetlen érzés volt.
Eddigi életemben még soha nem jártam tengerparton, abban az egy hétben viszont jócskán bepótoltam ezt. Nem volt olyan nap mikor nem mentük volna le a partra, ami mellesleg gyönyörű volt. Voltak pillanatok mikor legszívesebben vízbe fojtottam volna Harryt, amiért beledobott a vízbe, annak ellenére, hogy tudja nem vagyok valami profi úszó. Olyan vízben, ahol leér a lábam semmi bajom, de amint nem érzem magam biztonságban bepánikolok. Ezt persze Hazz sunyi módon kihasználta amikor csak tudta és vígan kiemelt a vízből, majd odébb dobott, ahol már nem ért le a lábam.
Ezek után azt hittem minden rendben lehet, ha hazajövünk. De ismét túl naiv voltam.
Mióta itthon vagyunk Ő állandóan a stúdióba van. Teljes szívből örülök a sikerének, de szörnyű érzés, hogy nem ölelhetem át, nem csókolhatom meg, esténként ne bújhatok hozzá egy rossz nap után. Amiket eddig meg tudtam beszélni vele ma már Brandon-nal beszélem meg őket. Monicára és Daniellere is számíthatok bármikor, de Monak figyelnie kell magára és a kisbabára. Ettől eltekintve, amikor tudunk, találkozunk sulin kívül is és beszélgetünk. Néha még Brandon is velünk tart, bár elmondása szerint nem nagyon van oda a lányok társaságáért, hiszen bennem jobban megbízik.
Egyáltalán nem bánom, hogy ilyen lett a kapcsolatom Brandonnal viszont van egy olyan érzésem, hogy mégsem teljesen őszinte velem Bran. Akárhányszor kiakarom szedni belőle, eltereli a témát és akárhogy akarok nem tudok visszakanyarodni.
Visszatérve Harryre...
Három hete maximum egy-egy „szia"-ra találkozunk este vagy reggel. Három hete nem csattant el egy csók közöttünk. Ennyi ideje nem tartott a karjaiban. És már huszonegy napja, hogy csak lefekszik mellém az ágyba mikor este hazaér. Erre egy-két alkalommal felébredek, de nem jellemző. Reggelente pedig mikor én felkelek nincs szívem felkelteni őt.
Éppen a konyhában tevékenykedek, amikor meghallom, hogy nyílik majd tevődik a bejárati ajtó. Meghallom Hazz sóhaját, majd bekullog a konyhába. A hűtőhöz lép és kivesz egy behűtött félliteres vizet. Iszik belőle, majd visszateszi a helyére.
- Szia Baba – köszön és egy puszit nyom arcomra.
- Szia – köszönök szűkszavúan.
- Miért mosogatsz? Van mosogatógép – nevet fel, mire csak megforgatom a szemeim.
- Jobban érzem magam, ha saját kezűleg csinálom.
- Te tudod – nevet fel ismét.
Átmegy a nappaliba és letelepedik a TV elé. Fáj, hogy így „elmegyünk" egymás mellett.
Mikor végzek a mosogatással megtörlöm a kezem és én is nappaliba veszem az irányt. Megcsörren Harry telefonja, s ő azonnal fel is veszi.
- Igen? – szól bele – Most?... Rendben, 10 perc és ott vagyok. Szia.
Kérdőn pillantok rá, majd kérdés nélkül felel:
- Vissza kellek menni a stúdióba egy dalt újra kell venni. Majd valamikor jövők. Szia.
Válaszolni időm sem volt, hiszen már el is tűnt, s egyedül maradtam ismét ebben a nagy házban. Felmegyek a szobámba és megpróbálok elveszni a tanulni valókban. Egy órával később azonban csörögni kezd a telefonom.
Brandon.
- Szia Bran – köszönök – Mi újság?
- Szia RoRo. Beszélhetnénk csajszi?
- Persze, de Bran.. már csak milliószor mondtam, hogy ne hívj RoRo-nak – nevetem el magam – De miről akarsz beszélni?
- Átmehetek? – kérdezi.
- Persze, gyere csak. Várlak!
- Köszi RoRo. 10 perc és ott vagyok.
Válaszolni neki sincs időm, mivel azonnal lerakja a telefont. S valóban tíz perc elteltével Brandon rácsücsül a csengőre.
Lefutok az emeletről és kinyitom neki az ajtót, majd beinvitálom a házba.
- Miért ülsz rá minden alkalommal a csengőre? – nevetek fel, miközben megölel.
- Mert tudom, hogy idegesítő és akkor az emberek előbb kinyitják az ajtót. Ergo nem fagyok meg odakint.
- Na gyere csinálok neked egy forró csokit – veszem az utat a konyhába.
Pár perccel később a gőzölgő forró csokival baktatunk fel a vendégszobába, ahol mindig vagyunk Brandonnal.
- Miről akartál beszélni nagyfiú? – kérdezem törökülésbe elhelyezkedve, vele szemben.
- Ismered a suliban Greg Whittem-et?
- Túlzás, hogy ismerem, de tudom ki ő. Miért?
- Bele vagyok zúgva.
Kezem megáll, amint meghallom Brandon válaszát. Szemeim kigubbadnak és szám „O" betűt formál.
- Te... te?
- Igen csajszi. Meleg vagyok...
R.I.P. Keith Tomlinson! ♥
Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top