Úton a Rain kávézó felé, ahogy végiggondoltam az első napomat rádöbbentem, hogy sokkal közvetlenebb vagyok az emberekkel. Biztos voltam benne, hogyha itt lennének a szüleim, akkor sokkal rosszabbul telt volna a napom. Aeronnal sem beszélgettem volna, nem hagytam volna magam rábeszélni a torpedózásra óra közben, és még csak véletlenül sem hagytam volna, hogy a szó bármilyen bulira vagy focimeccsre terelődjön. Persze az, hogy elmegyek bármelyikre elég valószínűtlennek tűnt. Úgy éreztem, hogy ennyi társasági lét egyelőre elég nekem. A napom alakulásában Aeron személyiségének is nagy szerepe volt, ha egy kicsit zárkózottabb ember mellé kerülök, biztos, hogy egész nap csak csendben ültünk volna. Nagyon hálás voltam neki, hiszen úgy rántott ki a csigaházamból, hogy én még csak észre sem vettem közben. A mai nap után egy kis részem remélte, hogy a hét többi napján is sok óránk lesz együtt, igazán szerettem volna, hogy Aeron a barátom legyen. Otthon szinte egy barátom sem volt, a szüleim szigorú nevelése, és az ezzel járó teljes elzárkózásom nem hagyott senkit közeledni. Ezért voltam most nagyon hálás Helenért, és Aeronért is.

Ennek ellenére az évekkel ezelőtt felhúzott biztonsági falaim a szívem körül még mindig sziklaszilárdan álltak. És úgy éreztem, hogy ezt jó sokáig nem fogja tudni senki lebontani.

Mikor a Rain elé értem, nagy levegőt vettem, és egy kis mosollyal az arcomon léptem be az ajtón. A pult mögött June állt, aki éppen egy vendéggel beszélgetett. Csak akkor vett észre, mikor fél méterre tőle megálltam, és csendben várakoztam. Nem szerettem volna félbeszakítani a fiatal lánnyal folytatott társalgását, éppen nagyon belemerültek egy színész elemzésébe. De amint meglátott enegem, elköszönt a lánytól, aki búcsúzóul nekem is intett egyet, és felém forfult.

- Madeline! - kiáltott fel - Már úgy vártalak! Nagyon jól nézel ki, hogy vagy? Gyere, miközben mesélsz megmutatom az öltözőt, ahol át tudod venni az egyenpólót és a kötényt - mosolygott rám.

A pult mögötti ajtó felé indultunk, amire ki volt írva nagy betűkkel, hogy belépés csak alkalmazottaknak. 

- Jól vagyok, ma volt az első napom az egyetemen. Még kicsit idegen és nagyon új minden, de élvezem. Jó olyasmit tanulni, ami érdekel - közben megérkeztünk az öltözőhöz, ami egy kicsi szoba volt, benne 4 szekrénnyel. June az egyikből kivett egy pólót és egy kötényt, amiken a kávézó logója, egy esernyő és vízcseppek voltak. 

- Szerintem ez a póló jó lesz rád - nézett végig rajtam, miközben hozzám mérte a kék felsőt. - Ezt már előtted hordta egy lány, azért kopott kicsit, de ne aggódj, ki lett mosva. Ez lesz itt a te szekrényed - mutatott arra, amelyikből korábban kivette a ruhákat. - Kóddal zárható, be tudod állítani, hogy mi legyen a számsor. Ebben kényelmesen elférnek majd a ruháid és a táskád is.

- Köszönöm szépen - mosolyogtam rá.

- Öltözz át gyorsan, állítsd be a zárat, és gyere majd ki. Elkezdem megtanítani, hogy mi hogyan működik nálunk. Jaj, ez olyan izgalmas! - csapta össze a tenyerét - Eddig egy jófej lány sem dolgozott nálunk, úgy örülök neked!

- Az előző lánnyal volt valami baj? - érdeklődtem.

- Csak annyi, hogy elviselhetetlenül idegesítő volt. Ráadásul Justin barátnője - forgatta meg a szemét. - Majd mesélek róla, csak most várnak a vevők. Találkozunk kint! - June rám kacsintott, majd kiment.

A távozása után még egy percig némán álltam az öltöző közepén. A kezem szokás szerint remegni kezdett, előre rettegtem tőle, hogy nem leszek elég jó, és elrontok majd mindent. June és Justin kedvessége nem enyhítette a félelmeimet, sőt már attól is féltem, hogy csalódást okozok nekik. Mélyeket lélegeztem, hogy lenyugtassam magam, hiszen ez badarság! Egész nyáron felszolgálóként dolgoztam egy étteremben, van már tapasztalatom, nincs mitől tartanom. Ráadásul nagyon kedvesek velem, biztos, hogy nem lesznek nagyon mérgesek, ha eleinte elrontok valamit. Hiszen mindenkinek el kell kezdenie valahol, nem?  A továbbra is remegő kezeimmel mit sem törődve öltöztem át, pakoltam be a cuccaimat a szekrénybe, és állítottam be a zárkombinációt. Miután ezekkel végeztem, az ajtón lévő tükör felé fordultam, és jól megnéztem magam. 

Farkasszemet néztem a tükörképemmel, miközben folyamatosan azt mantráztam, hogy menni fog, Maddy, menni fog! 

Mikor aztán kiléptem az öltözőből Junet nem találtam a pultnál. Éppen kiszolgált egy vendéget, így egyedül ácsorogtam ott egy ideig, és felmértem a terepet. A poharak és bögrék helyét, a süteményeket és a kávégépet. Éppen azt tanulmányoztam, mikor megköszörülte mögöttem valaki a torkát.

- Elnézést - szólt az férfi - szeretnék rendelni. - Már épp nyitottam a számat, hogy válaszoljak neki, de ekkor June robogott mellém, és angyali mosollyal az arcán felvette a rendelést. 

Miután a komor tekintetű férfi leült, a lány felém fordult, és elkezdte magyarázni a gépek használatát. Szerencsére nem volt túl idegen tőlem, a nyári munkáimon már találkoztam nagyon hasonlóakkal, így könnyen beletanultam. June azt javasolta, hogy amíg nem vagyok teljesen magabiztos, addig vegyem fel a rendeléseket, ő majd elkészíti úgy, hogy én is lássam hogyan kell, majd én kiviszem, így nem fogom hasznavehetetlennek érezni magam még most, az elején sem. 

A délután hamar eltelt, és én már csak arra lettem figyelmes, hogy June bezárja az utolsó vendég után az ajtót, majd megfordította az azon lógó táblát, miszerint zárva vagyunk. 

- Nem volt túl forgalmas napunk, de így legalább könnyebben tanulsz bele. Van pár törzsvendégünk, akik minden nap ugyanakkor vannak itt, ugyanazt kérik, és ugyanakkor távoznak, órát lehetne hozzájuk állítani - nevetett fel - Majd megismered őket, nekem az egyik kedvenc vendégem Miss Millie, majd bemutatlak neki, nagyon fogod szeretni. Aranyos öreg néni, aki mindig valami nagyon vicces történetet mesél az életéről - June összevissza csacsogott, miközben kitakarítottuk a kávézót. Egy percre sem állt be a szája, rengeteg vendégről tudott rengeteg mindent. Látszott, hogy nagyon szereti hallgatni őket, és sokakkal igazi barátságot kötött. Nem csodálkoztam, hogy ilyen jól ment a kávézó. Egy June típusú kiszolgáló tömegeket vonzott minden korosztályból. Az időseket mindig figyelmesen, tisztelettel és ámulattal hallgatta, a gyerekekkel játékosan viselkedett, a fiatal lányoknak mindig volt egy kedves tanácsa, a fiúk meg csak szerették nézni, hiszen gyönyörű lány volt, aki rengeteget mosolygott.

- És te hogy érezted magad? Milyen voltak az első benyomások? - mosolygott rám, miközben egy makacs foltot súrolt fel a padlóról.

- Nagyon tetszik itt, de még hozzá kell szoknom pár dologhoz. Például ahhoz a borzalmasan szóló csegőhöz, ami minden ajtónyitáskor megszólal - nevettem fel, és tovább folytattam a mosogatást. Tényleg rémes hangja volt, leginkább egy nyikorgó-mekegő békához tudtam volna hasonlítani.

- Ó igen, Breki! - csillant meg játékosan a lány szeme. - Őt még kislánykoromban vettük egy garázsvásárban. Szegényt senki nem akarta, és olyan szomorúnak tűnt, hogy rábeszéltem apát, hogy hozzuk el. Azóta is itt van! - mondta büszkén - És igen, tudom, hogy milyen rémes hangja van, de egy idő után megszereted majd, hidd el nekem.

Mikor este hazaértem, a lakás üres volt, Helen még nem ért haza. A konyhaasztalon hagyott cetliből rájöttem, hogy nem is fog, valami dolga akadt máshol, de biztosított róla, hogy másnap minden részletet meghallgat első napomból.

Mosolyognom kellett a kedvességén. Senki nem várta volna el tőle, hogy ilyen kedves legyen velem, de ő mégis az volt. Nagyon meghatott a viselkedése. Miközben összeütöttem magamnak egy kis vacsorát, végig Helenen gondolkodtam. Remélem egyszer majd el tudom neki mondani, hogy mennyire sokat jelent a támogatása. 

Lefekvés előtt levontam magamban a konklúziót, miszerint hihetetlen kedves emberekkel vagyok körülvéve, és igazán szerencsés helyzetbe kerültem. Apró mosollyal az arcomon aludtam el, ami engem lepett meg a legjobban.