Másnap reggel az ébresztőórám rikoltozására keltem, amit próbáltam az ágyról elérni, de túl messzire tettem, direkt azért, hogy ki kelljen másznom az ágyból ahhoz, hogy ki tudjam kapcsolni. A meleg takaró alól kibújni szinte kínzásnak tűnt, és mikor a lábam a hideg padlóhoz ért, kirázott a hideg. Belebújtam egy mamuszba, úgy mentem ki a konyhába. Rögtön a kávéfőzőhöz siettem, és miután megittam az energiát adó folyadékot, neki álltam a reggeli elkészítésének.
Az éjjel nem aludtam jól, egyre csak gyötörtek a rémálmok, óránként felébresztve engem. Ilyenkor felületem az ágyban, a hajam a homlokomhoz tapadt az izzadságtól, és reszkettem, mint a nyárfalevél. Mindig kellett pár perc, hogy lenyugodjak, és magamban egyre csak azt ismételgettem, hogy csak álom volt, egy rossz álom. Nem kell semmitől sem tartanom. Itt biztonságban vagyok.

Nem sokkal később már készen álltam rá, hogy megnézzem a várost, az egyetemet és az új munkahelyemet is, habár a héten még nem dolgoztam.

Reggel nem találkoztam Helennel, ő már korábban elment dolgozni a lemezkiadó céghez, ahol immár két éve lelkes alkalmazott volt. Mikor kiléptem a házból azonnal elöntött a nyár végi hőség, egy perc alatt úgy éreztem magam, mint egy kemencében. Az orromra toltam a napszemüvegemet, és gyorsan összefogtam a hajamat. A fülhallgatót bedugva a fülembe elindítottam a lejátszási listát, amit az utóbbi időben már rongyosra hallgattam. A kinyomtatott térképemet nézve igyekeztem eligazodni, és megtalálni a kávézót, ahol majd dolgozni fogok. Már jó ideje kóvályogtam, ezért újra rápillantottam a már összegyűrődött lapra. Nem néztem fel, mentem tovább, és azon gondolkodtam, hogy le kellett volna kanyarodnom az előző utcán, vagy nem.

A gondolataimat megszakította egy fiú, aki egyenesen nekem rohant. A lendülettől majdnem hátraestem, de megfogta a karomat és megtartott.

- Nagyon sajnálom, nem esett bajod? - aggódva nézett rám, mikor rávezettem a tekintetemet. A húszas évei körül járhatott, és miközben beszélt, összeráncolta a szemöldökét. Markáns arca, és szemébe hulló csokoládé színű haja összevissza állt, mint aki már napok óta nem fésülködött.

- Semmi gond, jól vagyok. - A kezem szokás szerint remegni kezdett, ezért gyorsan elrejtettem a kíváncsi, zöld tekintet elől. - Meg tudnád mondani, hogy merre van a Rain kávézó?

- Nincs messze, ha itt mész tovább egyenesen, és lefordulsz az első utcán, akkor már szembe is találod vele magad.

- Köszönöm.

Biccentettem egyet, és elsiettem. Nem néztem hátra, ideges voltam. Évek teltek el azóta, hogy fiúkkal beszélgettem, vagy egyáltalán bármilyen kapcsolat is létesült volna köztünk. Tudtam, persze, hogy tudtam, hogy ebből az összeütközésből nem lesz szerelmi történet, de a szívem legmélyén reméltem, hogy egyszer még valakinek felkeltem az érdeklődését.

A Rain kávézó kívülről is szép volt, a kis teraszon, ami az ajtó előtt volt, már jó páran ücsörögtek. Az emberek egy kávé társaságában egymással beszélgettek, de volt olyan is, aki egy laptop mögött ült. Egyenesen az ajtóhoz mentem, és mikor beléptem, egy nagyon takaros hely tárult elém. A halványkék szín dominált mindenhol, és az ablak mellett kényelmes bokszok voltak. A pulthoz siettem, ahol egy fiú és egy lány szolgálta ki a vendégeket.

- Mit adhatok? – fordult felém először a fiú, majd összehúzta a szemöldökét – Mi ismerjük egymást? Annyira ismerős vagy nekem.

- Madline Stone vagyok, én fogok itt dolgozni jövő héttől. Talán az életrajzomról lehetek ismerős. – halványan rámosolyogtam, és ő is szélesen elvigyorodott.

- June! Hallod, June? Itt van Maddline, az új lány.

A pult mögött álló, hosszú, szőke hajú June felém fordult, és kedvesen rám mosolygott.

- June Right vagyok. Ez a lökött itt mellettem meg Justin Right, a bátyám. Annyira örülünk, hogy nálunk fogsz dolgozni! Már nagyon várom, Jus néha olyan idegőrlő! – drámaian sóhajtott egyet, mire Justin sértődötten felhúzta az orrát.

- Gonosz vagy.

June-nal egyszerre tört ki belőlünk a nevetés, és kellett pár perc, mire lecsillapodtunk.

- Már alig várom a közös időket.

- Hidd el, én is. – June még mindig mosolygott rám, majd hirtelen a homlokára csapott. – Igazából szörnyű kiszolgálók vagyunk, apa haragszik is ránk. Szóval, mit adhatok? Gondolom szeretnél inni valamit.

- Egy lattet kérek, és elvinném.

- Mindjárt csináljuk is. – kacsintott rám Justin, és elvonult.

Tíz perccel később már újra az utcán voltam, térképpel a kezemben. El sem hittem, hogy milyen felszabadultan beszélgettem és nevettem June-nal, ilyen eddig nem történt. Fejben adtam magamnak egy pirospontot. Elvégre új város, új Madline, nem igaz?

Nem tudtam, mi történt velem, és azt sem, hogy miért, de végtelen jókedv árasztott el.

Igaz, hogy nem tudtam elhelyezni magam a térképen, így csak sétáltam, amerre a lábam vitt, de jól voltam. Végre igazán jól voltam. Csak élveztem a napsütést, a madarak csicsergését, az autók monoton zúgását, az életet. A nyugalmat, a szabadságot és az egyedüllétet.

Mindez tartott két percig, aztán megszólalt a telefonom.

Az anyám hívott, egymás után többször is. A hatodik alkalommal felvettem neki.

- Haló? – unottan szóltam bele, reméltem, hogy érti, miért. Nem értette.

- Madline Stone! Hogy merészelted? Apáddal mindent megadtunk neked, mindent, amire szükséged volt...

- Fogalmatok sincs, mire van szükségem. – vágtam anyám kioktató szavaiba. – Nem tudtátok, és nem is érdekelt titeket. Miért hívtál?

- Madline, mi ez a szemtelenség?

- Nem vagyok szemtelen, anya. – nyugodt voltam, csak le akartam tenni a telefont, hogy ez így is maradjon.

- Elég volt ebből, mondd meg hol vagy, és érted megyünk. Ennyi volt a kamaszos bujkálás, megértettük, jó. Gyere haza.

- Már mondtam, hol vagyok, és hogy miért, azt is. Hát nem emlékszel? Pedig azt hittem, jó a memóriád.

- Madline! – csattant fel anyám. – Csak azt ne mondd, hogy tényleg egyetemre mentél.

- De, anya, mondom. Művészetet tanulok majd, ahogy mindig is szerettem volna. Ebben nem tudsz megakadályozni engem, már felnőtt vagyok. És most le is tenném, jó volt felőled hallani – és kinyomtam a telefont.

A szívem hevesen vert, és a kezem is őrülten remegett. Lerogytam egy padra, és vettem pár nagyon mély lélegzetet. Hát megtörtént. Kinyomtam a telefont úgy, hogy az anyám volt a vonalban. Féltem, hogy visszahív, hogy újra ordítozni kezd, hogy leszid, ezért kikapcsoltam a kezemben lévő eszközt és jó mélyre rejtettem a táskámban.

Még ültem egy kicsit a padon, hogy teljesen megnyugodjak, és mikor a kezem sem remegett már, elindultam hazafelé.

Fél órával később értem haza, mint kellett volna, de párszor eltévedtem az úton, úgyhogy szerencsésnek gondoltam magam, hogy egyáltalán hazaértem.

A lakásba lépve megcsapott a sült csirke jellegzetes illata, úgyhogy miután levettem a cipőm, a konyhába siettem. Helen állt a tűzhely mögött, és nagyon főzött valamit.

- Annyira jó illat van. – Mélyen a levegőbe szippantottam miközben Helen felém fordult és intett egyet köszönésképpen.

- Úgy gondolod? Ennek örülök, ez lesz az ebéd. Ma volt időm hazajönni, és gondoltam jó lenne, ha az első nap ennél valami rendes kaját.

- Ez nagyon rendes dolog tőled.

- Ugyan! – legyintett, mintha semmiség volna, de nekem nagyon sokat jelentett. – A csirke már a sütőben van és a krumpli is fő. Remélem, szereted.

- Az egyik kedvencem. Milyen napod volt?

- Egész jó, főleg, hogy ilyen rövid volt. – boldogan mosolygott rám, és közben sózott egyet a csirkén. – Neked hogy telt? Mit csináltál? Mennyit láttál a városból? A parkot láttad már? Szerintem eszméletlen szép. Egyszer színházba is muszáj elmennünk, kiváló darabokat játszanak, és a színészek is nagyon helyesek. Majd megmutatom a kedvencemet, jó? És persze elviszlek az óceánpartra is, ha szeretnéd, még ma. Mit szólsz?

- Hűha, melyik kérdésedre válaszoljak először?

Helen rám nevetett, és azt mondta, kezdjem az első kérdéssel. Csak kár, hogy nem emlékeztem az elsőre.

Ebéd után, ami mellesleg isteni volt, Helen igazán kitett magáért, elindultunk az óceánhoz. Ahogy közeledtünk mintha már éreztem volna a sós hullámok összetéveszthetetlen illatát, a part mellett álló bódékból áradó frissensült ételek aromáját.

Aztán odaértünk, és elém tárult a végtelen kékség. A part tömve volt emberekkel. Sokan napoztak, labdáztak és úsztak. Voltak, akik csupa feketében ültek egymás mellett, és mindenki hallgatta a saját fülhallgatójából szóló zenét. Gyerekek építettek homokvárat, szerelmesek andalogtak el előttünk, és idősek olvastak újságot. Minden annyira idilli volt, annyira káprázatos, ahogy a vízen megcsillantak a napsugarak, ahogy a sirályok végigszánkáztak a habokon, ahogy felharsant egy-egy nevetés.

- Eszünk egy fagyit? – kérdezte Helen, miközben már meg is indult a bódé felé, ami hatalmas fagyi kínálatot hirdetett. Neki már megszokott volt a látvány és ez az életérzés, de én nem tudtam betelni vele. Még percekig állhattam egy helyben, hagyva, hogy a pillanat teljesen magával ragadjon. - Föld hívja Maddyt! - Helen hangja zökkentett ki az ámulatból, majd szégyenlősen elmosolyodva indultam meg vele az árus felé.

Egész délután kint voltunk, néha beálltunk egy-egy csapathoz röplabdázni vagy frizbizni, építettünk homokvárat és beleszánkáztunk a hűs vízbe, amíg csak a nadrágunk hossza engedte.

Rengeteget nevettem aznap, talán többet, mint az utóbbi években összesen. Helen hihetetlenül szórakoztató személyiség, mindenre van egy vicce, és mindenben a jót látja. Mindennek tud örülni, és úgy élvezi az életet, ahogy én mindig is álmodoztam róla.

Néha, mikor már fájt a hasam a nevetéstől, eszembe jutott, hogy ilyet nem illik, hisz' emberek között vagyunk. Bárki megláthat, és rosszakat, udvariatlan dolgokat feltételezhet rólam. A szüleim által adott nevelés és szabályok mindig visszatértek, és hirtelen vágták el a jókedvemet. De Helen, az én bolondos lakótársam, egy újabb aranyos viccel mindig visszahozta. Nem tudom, mikor leszek képes neki mindazt visszaadni, amit ő aznap tett értem, de biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, hogy megmentett saját magamtól. És ezért mindig hálás leszek neki.