Elsöprő haraggal rontottam be a házba, nem vettem le a cipőmet, és a táskámat is csak lehajítottam a szoba közepére. Makulátlan otthonunkban szinte idegennek hatott a vászondarab a földön. Mérgesen fújtattam, és vártam, hogy az anyám előjöjjön. Még a lábammal is toppantottam, és karba fontam a kezeimet, amik megállíthatatlanul remegtek azóta, hogy Mr Lock megmutatta a levelet.

- Maddy, csak hogy hazaértél! - anyám hangja határozottan hasított a levegőbe, semmiféle szeretet nem volt benne - Hol voltál? És miért nem szóltál...

Nem tudta befejezni, mert megindultak belőlem a szavak:

- Nem hiszem el, hogy ilyen anyám van, mint te! Minden normális családban ez az egész pont fordítva történt volna, nem megakadályoznod kellett volna, hanem támogatnod! Egy szót sem szóltál róla, a hátam mögött intéztél el mindent! Esélyt sem adtál nekem! Az álmaimat tiportad a földbe, és még csak bűntudatot sem érzel! Mi van, ha nem kapok több esélyt, ha az egyetlent elrontod nekem? Miért, miért csináltad ezt? Egyszer, csak egyetlen egyszer hagyhattad volna az életemben, hogy magam döntsek valamiről, ami boldoggá tesz! - a szememből kicsordult pár áruló könnycsepp, amit mérgesen töröltem le, és kérdő tekintettel néztem az előttem szoborrá dermedt nőre.

- Honnan tudsz róla? - nem mondott semmi mást, nem szabadkozott, nem kért bocsánatot. A szemében egy másodpercig sem volt megbánás. A szívem ha lehet mégkisebbre facsarodott, és milliónyi apró darabkára tört.

Szótlanul kikerültem, és felmentem a szobámba. Magamra zártam az ajtót, és nekidőltem. Lecsúsztam a földig, és a térdemet átkarolva vettem pár mély lélegzetet, hogy lecsillapodjak. A szememből megállíthatatlanul folytak a könnyek, és a szomorúság elemi erővel akart elnyelni.

Nem számít, mindez már egyáltalán nem számít, mert meg van az ösztöndíj. Meg tudod csinálni, Maddy. Képes vagy rá!

Magamat biztattam, miközben megtöröltem a szemeimet.

Erősnek kell lennem.

Már döntésre jutottam, semmi kétség sem volt bennem. Nyár végén elmegyek Kaliforniába, és nem nézek vissza. Az eddig megtakarított pénzemből, amit az évek alatt délutánonként gyűjtöttem össze különböző munkákkal, bőven kijött egy kis albérlet. Azt terveztem, hogy amint odaérek, munka után nézek, hogy fent tudjam tartani saját magam. Nem kell senki segítsége, főleg nem a szüleimé, bár ők amúgy sem hiszem, hogy bármit is tennének értem azután, amit tenni készülök. 

Millió tervvel, ötlettel, és izgatottsággal huppantam le a számítógépem elé, és belevetettem magam az új életem előkészítésébe.

- - -

A napok monoton teltek, az összes ugyanúgy nézett ki. Reggel felkeltem, és elmentem kiszolgálni a közeli gofrishoz, majd hazajöttem, átöltöztem. Kora délután elindultam a színházba, ahol ruhatárosként dolgoztam, és késő estig ott voltam. Minden pénzre szükségem volt, hogy egymagam boldogulni tudjak, amint a tanév elkezdődik. Sajnáltam, hogy nem kaptam kollégiumot, de valahol megértettem. Nálam sokkal rosszabb helyzetben lévők jobban megérdemelték.

Mr. Lock szavai jártak a fejemben. Miután rájöttem, hogy anyám hamisított a nevemben, elmagyaráztam mindent az előttem ülő férfinak, aki ott helyben megígérte, hogy érvényesíti a jelentkezésemet, és azt is hozzátette, hogy biztos helyem van az egyetemükön, méghozzá ösztöndíjjal. Szeptemberben kezdhetem az első szemeszterem.

Abban a percben egyszerre voltam dühös az anyámra, és boldog a felvételi miatt. De amint kiléptem az étteremből, és hazafele indultam, tudtam, hogy ki fogok törni, akár egy vulkán. Így is lett.

Azóta nem beszélek anyámmal, akárhogy is próbálkozik. Persze a felszínes bájcsevejek megvoltak, de az amúgy is személytelen kapcsolatunk még személytelenebbé vált, mintha idegenekként léteztünk volna egymás mellett. 

Nem szóltam, hogy nyár végén elmegyek, úgy terveztem, hogy a bőröndjeimmel a kezemben mondok majd búcsút mindennek, ami ide köt, úgy hátha nem tudnak megállítani. 

A szüleim nem értették, hogy miért kezdtem hirtelen ennyi munkát vállalni, és a sokadik alakalom után, mikor kijelentették, hogy fel kell mondanom, rávágtam, hogy fenéket. Ők erre elhűlve néztek rám, mintha szellemet láttak volna, én meg megtoldottam azzal a mondandómat, hogy az én életem, azzal töltöm, amivel csak szeretném, és örüljenek, hogy nem a helyi sztriptíz bárban kaptam állást. Erre nem tudtak mit mondani, de az égető, elítélő és rosszalló tekintetüket azóta is magamon érzem, akárhányszor csak elmegyek mellettük.

Állandóan kimerült voltam a folytonos munka miatt, de elszántan dolgoztam végig a napokat, majd a heteket is. Megtanultam kezelni a mérgelődő, elégedetlen vendégeket, és az undok embereket a színházban. Mindent a helyén kezeltem, és csak az egyetem lebegett a szemem előtt, az új élet reménye, ez adott mindig erőt. Festeni nem maradt időm, így éjjelente ültem neki, és az utolsó csepp energiáimat felhasználva öntöttem ki a gondolataimat a vászonra. A színek különös összhangja, az ecset susogása és a festék megmásíthatatlan illata minden alkalommal elrepített a saját kis világomba, ahol minden rendben volt körülöttem. Ilyenkor az apám nem egy alkoholista volt, és az anyám sem egy szívtelen nő. Mindketten szerettek és foglalkoztak velem. 

Egyszer egy kortárs festő azt mondta nekem, miután ellátogatott az iskolánkba, hogy megtekintse a fiatalok kiállítását, hogy az én képeimről süt a magányosság. Azt mondta, hogy ezeknél szívfacsaróbb képeket még nem látott a korombeliek munkái között, pedig jó pár helyen megfordult. Ezt, akkor és ott, abban a percben bóknak könyveltem el, de később rájöttem, hogy szánni való vagyok. A férfi nem megdicsért, csupán csak szóvá tette, hogy a képeim igazolják az érzéseimet. 

Ahogy most is a képre pillantottam, ahova egy perce illesztettem be az utolsó sötétkék vonalakat, lehajtottam a fejemet. Rettenetesen kimerült voltam, de szükségem volt rá, hogy festeni tudjak.
Mély, szaggatott sóhajt hallattam, és egy utolsó pillantást vetettem az előttem lévő vászonra, amin egy madár volt. Az avar közé szorult, a szárnyai lefele lógtak, látszott, hogy megsérült. Apró szemeiből, mintha egy könny csordult volna ki, de lévén, hogy a madarak nem szoktak sírni, olyan volt, mintha ott sem lett volna. 

Nagyon későre járt, és a kedvem is pocsék volt, de egy valami vigasztalt. Már csak öt nap, és elhúzok innen.

Várakozásokkal és reményekkel telve dőltem le az ágyamra, és mielőtt végképp magába szippantott volna az álom, halvány mosollyal a szám szélén pillantottam végig a szobámban álló dobozokon.

Meg tudom csinálni.

- - - 

Péntek volt, a nagy nap. A nyár utolsó napjaiban voltunk, a levegőben már ott volt az ősz ígérete, a fák is mintha már álmosodtak volna. A nap sugarai bevilágítottak az ablakomon és különös fénybe vonták az üres szobát. Most, az utolsó dobozzal a kezemben, furcsa érzéssel a szívemben néztem végig a kiürült helységben, ami annyi éven át jelentette a menedéket számomra. Néma búcsút mondtam mindennek, majd óvatosan behúztam magam mögött az ajtót, és elindultam lefelé a lépcsőn, gondosan ügyelve arra, hogy ne ejtsem el a kezemben lévő igencsak nehéz, tárgyakkal megpakolt dobozt. Mikor már az is a kocsiban volt, végignéztem a járművön, amit még a gimiben kaptam a szüleimtől. Annyira tele volt tömve, hogy nekem is csak éppen maradt hely a kormány mögött.

Bementem a házba, és leültem a konyhában, a szüleimre vártam. Azt mondták, hogy délre itthon lesznek. Most tizenegy óra volt, még volt egy egész órám arra, hogy lenyugodjak, és végiggondoljam ezredjére is, hogy mit fogok mondani nekik, amint beállítanak ide. Az is megfordult a fejemben, hogy csak egy levelet hagyok nekik, de utána rájöttem, hogy mégiscsak a szüleim, megérdemlik, hogy én mondjam el nekik, személyesen.
A kezem egész idő alatt remegett, és a hasamból sem tűnt el a görcs. A szívem a torkomban dobogott.

Már az összes körmömet lerágtam, elpakoltam mindent az asztalról, és össze vissza járkáltam, amikor végre valahára hallottam, hogy nyílik az ajtó, és apám félreismerhetetlen köhögése töltötte be a teret, majd anyám hangja hasított a levegőbe:

-Madline, mi van a kocsidban? Kinek a cuccai azok?

- Az enyémek - kimentem hozzájuk, és mélyen a szemükbe néztem. Láttam, hogy nem értik a dolgot, hogy azt várják, magyarázzam el. És mikor már épp nyitottam a számat, anyám szemében megcsillant a felismerés, majd hangosan felszisszent.

- Nem tennéd – kérdőn felhúztam a szemöldököm, majd egy magabiztos mosolyt villantottam rá.

- Már megtettem.