Futva tettem meg a városig az utat, ahol már a legelső elágazásnál meg kellett állnom. Rengeteg kis út vitt mindenfelé, szinte lehetetlen volt kitalálni melyik vezet a kikötőbe. A magas épületektől sem lehetett látni semmit, ami megnehezítette a dolgomat. Találomra választotta egy irányt, majd azon mentem végig. Az út nagyon nem talált, mert a kezdőhelyemen kötöttem ki.

-Ez hogy lehetséges?! -fogtam a fejemet idegességemben, aztán elindultam egy másik irányba.

Most egy sikátorszerű keskeny utcába értem, azonban még most sem láttam a kiutat a városból.

-Édes istenem -sóhajtottam, majd egy újabb utat próbáltam ki.

Amennyit előrehaladtam sajnos annyit is estem vissza, mert újra a főtéren találtam magam. Elkeseredésemben legszívesebben lefeküdtem volna a földre és addig vertem volna, míg ki nem adom magamból minden dühömet. Szerencsére nem kellett ezt tennem, ugyanis egy bábu, aki eddig a szenvedésemet nézte idejött hozzám és csöndesen megszólított. Megkérdezte hogy segíthet-e nekem esetleg, mire vad bólogatással próbáltam neki jelezni, hogy igen nagy szükségem lenne most rá. Megkérdezte az úti célomat, amit el is mondtam neki, majd készségesen útbaigazított. Gyorsan megköszöntem a segítségét és futni kezdtem a helyes irányba. Pár perc alatt elértem a kikötőhöz, ahol már jó néhány hajó várakozott. Csak nem haragszanak meg ha elviszek egyet, a tengerészet úgyis visszaszolgáltatja majd. Végigfuttattam a szemeimet a hajókon, hogy vajon melyikkel tudnék a leggyorsabban távozni innen, mikor két nagyon ismerős hangot hallottam.

-Doffy kinyír minket ha nem találjuk meg-dasuyan -rimánkodott Buffalo.

-Csak meg kell találnunk -szólalt meg Baby 5 is.

A kis tervemtől, miszerint elszökök innen, hamar meghátráltam és inkább a városba iramodtam vissza, ahol valószínűleg nem fognak keresni egy ideig, mivel a kikötőt nézik át. Néha-néha hátrapillantottam, hogy követnek-e, de nem jött utánam senki. Az egyik ilyen hátrafordulásnál neki ütköztem valakinek.

-Sajnálom -kértem tőle bocsánatot, miközben a fejemet fogtam, amit igencsak bevertem.

-Te mit keresel idekint? -jött a kérdés az illetőtől, amire kapásból rávágtam volna a választ, azonban ehelyett inkább felnéztem az előttem álló személyre, aki számomra megtestesítette magát az ördögöt.

Doflamingo állt előttem kérdő tekintettel, mellette pedig az ügyfelei sorakoztak fel, akik furcsa pillantásokkal díjaztak engem. Ekkora szerencsétlen én sem lehetek! Azonnal felpattantam, hogy akkor én most elszaladok a másik irányba, mikor megláttam egy közeledő párost, akik szintén meglepődtek Doflamingon.

-Doffy! -kiáltották egyszerre rémült arccal.

Előttem Doflamingo és a kedves barátai, mögöttem pedig két idióta.

-Hova kerültem én? -hajtottam le a fejemet elkeseredetten, hogy ez most nagyon nem jött össze.

Ezt a kettőt még simán leráztam volna, de Doflamingo már más tészta, őt a saját városában legyőzni lehetetlen, hiszen övé az előny.

-Doffy, azonnal visszavisszük! -ugrott mellém Buffalo, majd a karomat megfogva próbált a másik irányba húzni.

-Ne érj hozzám! -ütöttem ki az engem fogdosó kalózt a félig átalakult kezemmel, aki a szemközti boltba csapódott be.

-Ő is a csapatod tagja, Doflamingo? -kérdezte érdeklődve az egyik férfi, aki eddig mellette állt, azonban most előre lépett és hosszasan megvizsgált -Neki is adtál a Smileyból? -pillantott fel a shichibukaira.

-Nem, nem adtam neki. Ő igazi gyümölcsöt fogyasztott -osztotta meg vele.

-Eladó? -kérdezte, mire meghökkenve néztem rá.

Úgy kérdezte, mintha csak egy kiló krumpli lennék! Mi a fenét hisz ez magáról?!

-Nem, nem eladó -vágta rá hezitálás nélkül, amin nem csak én, hanem a körülöttem állók is meglepődtek.

Nem azért, amit mondott, hanem ahogyan mondta. A hangján teljesen érződött, hogy ideges és dühös is egyszerre.

-Nem eladó -hangsúlyozta ki újra és elém állt, mikor a férfi közelebb akart lépni, hogy még jobban szemügyre vegyen.

Az a két ember, akik csendben álltak mellette, megilletődtek a hangnem miatt, a harmadik pedig, akivel beszélt, kezeit maga elé tartva hátrált el tőlem.

-A mielőbbi viszontlátásra -köszönt el tőlük, majd csak úgy ott hagyta őket és engem kezdett visszafelé vonszolni.

Kis idő múlva a másik kettő is észbe kapott és követni kezdték a kapitányukat. Egészen az egyik felső szobáig mentünk, aminek az ablaka még mindig ki volt törve általam. Kínosan fordítottam el a fejemet, mikor Doflamingo is szemügyre vette az általam megemlített területet. Tétlenül megálltam a szoba közepén, míg ő végigfeküdt az ágyon. Fogalmam sem volt mit tegyek, ezért percekig csendben álldogáltam, majd egyszer csak felült és intett nekem.

-Gyere -szólt, én pedig közelebb léptem párat ugyan, de megtartottam a tisztes távolságot.

Megpaskolta a mellette lévő helyet, amit azonnal elakartam utasítani, azonban szemei annyira ijesztően meredtek rám, hogy inkább leültem. Némán meredt rám, én pedig próbáltam nem felé nézni, hogy ne kelljen látnom őt. Ebből neki csak annyi látszódhatott, hogy a nyakamat nyújtogatom annyira, hogy majd kitörik.

-Hülyeség volt arra a kettőre bízni -korholom le, de még most sem visz rá a lélek, hogy egy pillanatra is átfusson a szemem az arcán.

-El is menekülhettem volna -húzom fel az orromat, de semmi választ nem kapok a szúrkálódásomra.

-Mondd mi a fene bajod van neked? -fordulok meg hirtelen.

Csak annyit látok magam előtt, hogy Doflamingo kicsit sem leplezi, hogy mennyire is jól szórakozik rajtam. Az előbbiekre azért nem reagált semmit sem, mert tudta hogy tovább folytatom.

-Én most elmegyek! -ülök fel és sebes léptekkel teszem meg az ajtóig lévő kicsiny távolságot, de mielőtt kinyitnám két kéz csattan rajta.

Megmerevedve nézek hátra a vállam fölött, ahol Doflamingo vigyorgó arcával találkozom. Egy pillanatra elbizonytalanodom és a kilincsen lévő szorításom is enyhül, de eszembe jut, hogy ez az idióta elrabolt engem és egyfolytában csak ezt az undorító mosolyt látom, ezért elengedem a kilincset és teljes testemmel felé fordulok.

-Mi a szar bajod van neked, de komolyan?! -ordítok rá, s közben kifújom a levegőt.

Kérdésem hallatán fehér fogai kivillannak ajkai mögül, ezzel egyetemben erősen passzíroz neki az ajtónak, így elérve azt, hogy csak rá figyeljek. Dühös tekintettel méregetem az előttem állót, aki moccanni sem akar mostani helyéről. Egyik keze felkúszik az oldalam mentén, amibe beleborzongok és ezt ő észre is veszi. Folytatja az útját felfelé, végül az arcomnál áll meg ahol a fülemtől az államig simít végig. Fagyos nézésem ellenére is hátrasimítja tincseimet a fülem mögé, eközben közelebb hajol hozzám, lehelletét az orromon érzem.

-Hagyd abba -figyelmeztetem halkan, de nem áll meg, még közelebb hajol, szinte már majdnem elérte ajkaimat.

-Azt mondtam hagyd abba! -lökném el magamtól, de nem tágít.

Mielőtt még összeérintené ajkainkat, átváltoztatom az egyik kezemet és vállát megfogva lököm arrébb magamtól, hogy levegőhöz jussak. A szoba egyik sarkába fészkelem be magamat, amit ő a szemeivel végigkísér, egy pillanatra sem szakad el tőlem. Ennek elment az esze..

Újra megközelít engem, nekem pedig ki kell térnem előle amit meg is teszek, így az ágy előtt kötök ki. Kihasználva azt a pillanatot míg én újabb menekülő utat keresek, felém tornyosul egy kis helyet sem hagyva, nehogy kikerüljem. A már jól ismert idegesítő vigyort ölti fel, ezzel el is árulva, hogy olyan dolgokat szándékozik tenni, amin ő hatalmasat fog szórakozni. Észbe sem kapok, de ő már elkapott a húrokkal, s kényszerít hogy végigfeküdjek az ágyon, hogy ő felém mászhasson. Mindkét lába szorosan tartja az enyémeimet kívülről, s közben rám ül, de érzem hogy nem a teljes testsúlyával nehezedik rám, nagyrészt tartja magát.

-Most figyelmeztetlek utoljára, hagyd abba! -meredek rá idegesen, miközben hangom kissé megremeg.

Ő már régen nem figyel rám, gondolatai messze járnak, ezt bizonyítja az is, hogy ajkaival a nyakamra tapad, előcsalogatva egy akaratlan nyögést, ami csak tovább bátorítja őt. Fogaival megjelöli a helyeket ahol végighaladt, majd a nyelve is lassan végigsiklik rajta. Tehetetlenül tűröm, ahogyan játszadozik a testemmel, s próbálom visszafogni a sóhajokat, amikkel csak beismerném, hogy ő nyert. Nem nézek oda ugyan, de érzem hogy megunta előbbi tevékenységét, s inkább valami mást akar most már csinálni. Pár pillanat múlva ez be is bizonyosodik, mert a pólómat húzza le rólam, ezzel felfedve meztelen bőrőmet és a fehérneműt, amit még ők adtak rám. Jól eső morgás hagyja el száját, majd a következő pillanatban lehajol, hogy ott is megjelöljön. Ezúttal szívás nyomokat hagy a hasam különböző részein, aztán eltávolodik tőlem, hogy messzebbről is megcsodálhassa mesterművét. Tekintete feljebb kúszik, s most már egyenesen a szemeimbe néz a napszemüvegen keresztül. Hatalmas termetével újra felém hajol, de most nem a nyakam a célpont, hanem a szám, amit azonnal le is támad, még ellenkezni sincs időm. Nyelve átcsúszik a számba, majd az enyémet próbálja táncra hívni, hogy ne legyen egyoldalú a csók. Miután észreveszi, hogy nem fogok visszacsókolni, keze megindul a combom belsején olyan tájakra, ahova soha sem engedném be önként. Fújtatok egy sort, majd kissé megmozdítom a nyelvemet, jelezve neki, hogy leállhat, megadtam magam. Gyorsan és akaratosan csókol, míg én a magam lezser tempójában igyekszem tartani az iramot. Elhajol tőlem, ezután egy vigyor vetül fel arcára, amit először a kárörvendésének tudok be.

-Nem ellenkezel -állapítja meg, én pedig dühösen meglököm a kezemmel a mellkasát, majd egy pillanatra lefagyok.

Tudok mozogni...

Felpillantva a szőke férfira, egyszerre fog el a csalódottság és a düh, mert átvertek. Donquixote Doflamingo becsapott engem. Miközben azzal voltam elfoglalva, hogy ne figyeljek oda rá, azt sem vettem észre, hogy a húrok már nem fognak engem. Mindent, ami történt leállíthattam volna, ha egy kicsit odafigyelek.

Szemeimbe könnyek gyűlnek, ezért mielőtt még észrevenné, erőteljesen lefejelem őt, amitől feje kissé hátracsuklik, azután pedig kimenekülök a törött ablakon. Nem törődve semmivel sem egyszerűen csak kivétel magam rajta, emiatt az érkezésem sem a legtökéletesebb. A lábamat beütöm a falba, majd ugyanarra érkezem le. Abban a pillanatban ahogy a talajhoz ér, szörnyű fájdalom hasít bele, érzem hogy eltört, de megyek tovább. Négykézláb kúszva jutok el a mezőig, ami itt végig elterül a domb tetején. A fűcsomókba kapaszkodva húzom magamat, mert magamtól már nem megy.

Hallom, ahogy ő leérkezik a földre egy halk puffanással, ezért gyorsabbra fogom a tempómat. Természetesen tudom, hogy utol fog érni, de én még mindig hajtom magam.

-Állj meg, vérzel -szólal meg mögöttem, amitől kiver a víz és gyorsabban kezdek mászni.

Ezt látva ő beáll elém, s a visszafordulásra kényszerít.

-Takarodj már! -üvöltöm neki a könnyeimmel küzdve, de így is lecsurog pár csepp az arcom két oldalán.

-Elég volt -fújja ki hangosan a levegőt, majd elsétál mellettem.

Ezután már csak azt érzem, hogy két kar megemel és visszafelé visz. Szemeimen mintha csak nehezék lenne, úgy csukódnak le.