Egy hatalmas ágyban ébredtem egyedül. A szoba falai halvány rózsaszínre voltak festve, ugyanilyen színű volt a takaró és a párnák is. Amire felfigyeltem az az volt, hogy a kezemről a karperec eltűnt és a ruháim sem az enyémek voltak, még az alsóneműm sem. Egy lila szoknya volt rajtam egy fekete áttetsző felsővel és fekete harisnyával. A hajgumim és a den den mushim is eltűnt. Nagyon reménykedtem abban, hogy nem maga a királyi kalóz öltöztetett át, hanem valaki más. Az ágy mellett volt rögtön egy fekete pántos szandál, amibe belebújtam. A szobában körülnézve nem sok mindent láttam, csak néhány könyvespolc, szekrény és egy asztal volt középen, amin üres üvegek és poharak helyezkedtek el. Az egyik még félig volt, tehát nem régen ittak belőle.

Elsétáltam az ajtóig, majd óvatosan kinéztem rajta. Csak egy hosszú vékony folyosó volt előttem, rajta végig vörös szőnyeggel és néhány méterenként volt egy-egy ablak. Egy lélek sem volt a folyosón. Kiléptem rajta, majd az előttem lévő ablakhoz mentem, azon kinézve csak egy várost láttam, ami jóval alattunk helyezkedett el magasságban. Nem lenne bölcs dolog tőlem, ha most innen kiugranék. Igaz, hogy megszabadulnék Doflamingotól és a bandájától, de meghalni azért mégsem akarok.

Elléptem az ablaktól, majd végig suhantam a folyosón, amit egy újabb követett. Akármennyin is mentem keresztül egyetlen egy embert sem láttam sehol. Ez tényleg egy shichibukai otthona? Folyosóról folyosóra jutottam, de egyetlen egy nagyobb termet sem találtam, ahonnan ki lehetne jutni.

-Ez egy kibaszott labirintus! -támasztottam meg magam az egyik falnál.

Lépéseket hallottam magam mögül, ezért hátranéztem ahol megpillantottam azt a fiút, ha nevezhetem így, aki a lánnyal felcipelt a hajóra.

-Megvagy-dasuyan! -csillant fel a szeme, mikor meglátott.

-Ne fuss el, nem bántalak! -nyugtatott meg, majd lassan megközelített engem.

-Gyere velem, Doffy már vár rád! -intett maga után, és én követtem őt, bár fogalmam sem volt miért.

Ő sokkal jobban igazodott ki a folyosókon, mint én. Bár próbáltam megjegyezni merre jöttünk, de ez teljesen felesleges volt, hisz mindegyik folyosó ugyanúgy nézett ki. Az egyik ajtónál megálltunk, majd bevezetett rajta. Odabent egy ebédlő volt, aminek közepére egy asztal volt felállítva, ami körül helyet foglaltak Doflamingo és a tisztjei. Bejövetelemre mindenki felfigyelt rám, így akaratlanul is zavarba jöttem a sok rám szegeződő szempártól.

-Róla volt szó tegnap? -kérdezte egy napszemüveges alak, akit inkább neveztem volna előbb egy takonygombócnak, mint embernek.

-Igen -helyeselt Doflamingo.

-A tegnapihoz képest sokkal nyugodtabb -vetette oda hangosan a narancssárga hajú nő, Jora.

-Tényleg! -fordult felém az engem kísérő.

Bosszankodva pillantottam a padlóra, ami sokkalta érdekesebbnek tűnt mindannyiuknál. Hogy kerülhettem ilyen helyzetbe?!

-Most menjetek! -intett Doflamingo az ajtó felé, mire mindenki egyszerre állt fel és ment ki az ajtón.

-Gyere egyél -mutatott a mellette lévő székre Doflamingo.

A mögöttem álló nagyokat lökött rajtam, hogy haladjak már. Az unszolás hatására leültem a kijelölt helyre, ekkor az előbbi fickó is kiment.

-Megetesselek vagy menni fog egyedül is? -kérdezett rá.

-Nem vagyok éhes -mondtam neki, de a gyomrom hatalmasat kordulva elárult engem.

Elnyúlt az egyik tányérig, amit aztán maga elé vett és az egyik epret kivette, majd a szám elé emelte.

-Nyisd ki a szád -utasított engem, de tagadón megráztam a fejemet -Gyerünk -fogta közre az államát és a számba nyomta a gyümölcsöt.

Azonnal eltoltam a kezét, ami jelent esetben nagyon is bosszantott, majd megrágtam és lenyeltem a számban lévő falatot.

-Etesselek tovább vagy menni fog egyedül is? -nézett rám kérdőn.

-Menni fog egyedül is -ütöttem el a felém közeledő kezét.

Elkezdtem ugyan enni, de bennem volt a kétely, hogy valami történni fog, ezért fél szemmel őt sasoltam, ekkor még újságot olvasott. Nem sokat ettem csak pár falatot, hogy végre békén hagyjon és visszajuthassak a szobába, akkor talán kijuthatok innen.

Idegesítően hosszú percekig bámulta ugyanazt az egy oldalt, mikor meguntam és felé nyúltam, még el sem értem az újságpapír szélét, de ő elkapta a csuklómat és berántott az ölébe.

-Türelmetlen vagy -dorombolta a fülembe, majd orrát végig vezette a fülemtől a nyakamig.

Ekkor pillantottam meg a kötést a nyakán, ami mintha eddig ott sem lett volna.

-Mit csinálsz?! Azonnal hagyd abba te rohadék! -ütöttem felé, de félúton megakadt az öklöm.

Megint ez a képesség! Kezd már nagyon elegem lenni belőle, ha még egyszer ezt használja esküszöm, hogy a szart is kiverem belőle!

A nyakamtól a fülemig lévő szakaszon harapás nyomokat ejtett. Néhol éreztem, hogy a vér is kiserkent, amit ő készségesen el is távolított a nyelvével. Lassan újra és újra végig haladt rajta, egyetlen foltot sem hagyott ki.

-Fejezd be! -kiáltottam rá, de meg sem hallotta.

Kezdem úgy érezni, hogy ő nagyon is süket és orvosra lenne szüksége.

Az ebédlő ajtaja hangosan nyikorogva nyílt ki, ezzel felhívva a figyelmünket arra, hogy valaki épp most toppant be. Mindketten felkaptuk a fejünket, de ő teljesen nyugodtan nézett fel velem ellenben, ugyanis fejem a vörös minden árnyalatában pompázott.

-Fiatal úr! -sikított fel Jora, mikor meglátott minket.

Pont ez a nő!

-Mit szeretnél Jora? -kérdezte, miközben állát megtámasztotta a vállamon.

A nő még mindig a szemei elé táruló képpel próbált megbarátkozni, ezért csak késői választ adott.

-A fiatal úr ügyfelei megjöttek -tájékoztatta őt.

-Két perc és megyek, addig kísérd fel őket az irodámba -utasítja a nőt, aki bólint egyet, aztán távozik a szobából.

Amint az kiment, Doflamingo nyelve újra a nyakamnál kötött ki, hiába illettem őt különféle jelzőkkel.

-Azt hittem nem szorulsz rá tengerész lányok testére -ismételtem meg azt, amit még Marinefordban mondott nekem.

Hirtelen megállt és vigyorogva nézett rám. Miért gondolom, hogy ez nem az a kedves vigyor, hanem valamilyen egészen más vigyor?

-Ezt mondtam volna? -hajolt az arcomba -Igazad lehet -gondolkodott el hirtelen -De lehet, hogy hazudtam. Vagy nem? Már nem tudom. -rántja meg vállait, mire teljesen össze zavarodok.

-Akkor is, itt vannak az ügyfeleid! -vetettem be az utolsó lehetőségemet, amin elég sokat civakodhatott önmagával, de végül megadta magát és elengedett.

Olyan hirtelen ugrottam le róla, amilyen gyorsan odakerültem. Eközben ő már megkerülte az asztalt és az ajtó felé igyekezett. Amikor kinyitotta azt, ketten estek be rajta. Megint ugyanaz a páros, remek!

-Buffalo, Baby 5! Vigyétek a szobámba és vigyázzatok rá! Ha valami baja esik tudjátok mi fog történni -nézett rájuk jelentőségteljesen, mire az a kettő azonnal helyeselt, majd Doflamingo kisétált, ezután engem felhajtottak a szobájába, viszont ők is maradtak.

Amíg nem tudom milyen erősek addig nem próbálkozhatok a szökéssel, ki kell derítenem egy pár dolgot róluk. Az aktában nem sok minden volt leírva, sőt néha még az is zavaros volt. Annyit tudok, hogy a Donquixote család tizennégy főből áll és ezek között vannak az ő tisztjei, róluk semmit sem lehet tudni. Az igazi családját nem említik, csak az öccsét, aki már évekkel ezelőtt meghalt.

A két felvigyázómra pillantottam, akik egymással beszélgettek, de mikor meglátták hogy őket figyelem a lány megszólalt.

-Hogy tetszenek a ruhák? Doffy választotta őket neked! Még sosem láttam őt a városban vásárolni.. -mesélte nekem.

-Nem érdekel -válaszoltam neki egy cseppet dühösebben, mint ahogy akartam.

-Hogy mi? -nézett rám hatalmas szemekkel és látszott rajta, hogy nem igazán érti.

-Hidegen hagy Doflamingo -ismételtem meg magamat, ezúttal már más szavakkal.

A lány kezdeti mosolya és érdeklődése hirtelen alább hagyott. A mosoly egy ronda grimaszba torzult és innen már tudtam hogy mi fog következni.

-Te kis! -ordított rám, majd kezét felém tartotta, ami egy fegyverré alakult át.

Tehát gyümölcs használó, na ez már egy értékes információ számomra.

-Baby 5, kérlek várj egy másodpercet! -állt közénk a másik, aki eddig csendben hallgatott.

Amíg a lányt próbálta lebeszélni az agresszivitásról, addig én kihasználtam az időt és átalakultam a teljes formámba. Az ágyat átugorva jutottam el az ablakig, amit egyszerűen betörtem hezitálás nélkül.  Ebben az alakomban a magasság nem volt akadály számomra, így könnyen érkeztem meg a földre. Na most próbáljatok elkapni!