A hajó lassan megérkezik a szigetre, ezért teljes készültségben állunk, bár a királyi kalózokkal és a két admirálissal az oldalunkon nem hiszem hogy veszítenénk. Az ellenfeleink az egyik yonkounak, Kaidonak szállítanak fegyvereket. Különösebb jelentést nem kaptunk a kémeinktől, csak ennyit tudunk.

Amikor a hajó eléri a partot Akainu elkezdi osztogatni a parancsokat. Több kisebb szakaszra oszt minket, hogy jóval több területet tudjunk átfésülni. Mindenre pontosan figyelek, bár tudom hogy én hol leszek és hogy kikkel. Garp-san tekintete találkozik az enyémmel és szemeiben féltést vélek felfedezni, de rámosolygok üzenve neki, hogy nem lesz semmi baj. Miután Akainu-san befejezte, a csapatomat megkeresve vezetem őket a kalózbanda felé. Az erdőt körültekintően fésüljük át, nehogy hátba támadjanak minket. Most vagyok először vezető pozícióban és semmiképp sem akarom ezt elrontani.

Elölről nesz hallatszik, mire felteszem a kezem és jelzek a csapatnak, hogy álljanak meg. Óvatosan közelebb férkőzök egy bokorhoz, majd kilesek. Négy vagy talán öt ember áll őrt egy tucat láda előtt felfegyverkezve. Tehát azokban vannak a fegyverek. Úgy kell őket letámadni, hogy idejük se legyen szólni a társaiknak különben nagy bajban leszünk. Csak tizenketten vagyunk engem is beleértve, ha megtámad minket egy negyven fős csapat, akkor már a gyümölcs erőm sem lesz elég. Jobb ha szólok Garp-sannak, hogy megtaláltuk az egyik felét a kalózoknak. Hol lehet a ...?

Mögülem elhaló nyögések és puffanások hallatszanak, mire riadtan hátra nézek, ahol társaim már a földön fetrengenek. MI AZ ISTEN TÖRTÉNT?!

-Megtaláltalak fu fu fu~ -hallom fentről a már nagyon is jól ismert hangot.

A gazdája pedig...

-Doflamingo! -rökönyödök meg itt létén, hiszen a másik oldalra van beosztva -Te voltál?! -kérdezem őt üvöltve, miközben haldokló társaimra vetek egy pillantást.

-Lebuktam -húzza gonosz vigyorra száját, majd hangosan felkuncog.

Most nagyon felhúzott! Érzem hogy kezdem elveszíteni a fejemet, már csak a haragom irányít. Dühösen rontok neki a fán ülő shichibukainak, aki meglepődik tettemen, viszont kivédi azt. Az ütésem a fára irányul, ami annak hála szétreped és több száz darabra esik szét. Nem adom fel újra és újra támadok, amit a flamingó egyszerűen kikerül. Ez így nem fog menni, megállok és próbálom lenyugtatni magam. Nem harcolhatok így ellene, teljesen át kell alakulnom! Megvárom míg szívverésem lelassul és egy nyugodtabb állapotba kerülök, majd hagyom, hogy átalakuljak. Először a kezeim alakulnak mancsokká, majd a lábaim, s így sorjában változom át.

-Hé, hé ez nem is rossz! -örvendezik Doflamingo, mire egy merev pillantást vetek rá.

Megtámasztom elöl és hátul is a lábaimat, a hasam már a földet súrolja. Még helyezkedem kicsit, aztán elrugaszkodom a földtől, s aztán el is tűntem a szemei elől. Meglepetten néz előre, ahol még az előbb voltam. Nagyokat ugorva közelítem meg úgy, hogy a lábaim alig érintik a földet, szinte nesztelenül suhanok előre. Amikor a közelébe kerülök, a fegyverzet színét használva erősítem meg jobb elülső mancsomat, majd jól megcélzom felsőtestét. Az ütés betalál, emiatt jó néhány métert repül hátra, majd végezetül egy fánál áll meg. Újabb támadásra készülnék, de a lábam nem mozdul, egyáltalán nem.

Doflamingo, akin legalább egy kisebb sérülésnek kéne lennie, vigyorogva áll fel ülő helyzetéből, majd sétál oda hozzám egyetlen karcolás nélkül. Kezével egy már látott mozdulatot ismétel, ami csak egy dolgot tudatott velem. Elkaptak, megint. Az elsőt még megértem, mert nem számítottam rá, de most hogyan tudott elkapni?!

-Sietnem kell -motyogja nekem, majd körbe teker a húrjaival, hogy mozdulni se bírjak, aztán egyszerűen csak felkap a vállára.

Gyors iramban vág át az erdőn, mintha jól ismerné a környéket úgy kerülgeti a fákat, már már rutinosan. Mikor a végéhez érünk, akkor kapok csak észbe és kezdek szóban tiltakozni.

-Eressz! Nem hallod?! -ordítok a fülébe, de meg sem hallja, csak megy tovább.

A húrokat próbálom meglazítani, amik ekkor fájdalmasan a húsomba vágnak. Néhány csepp vérem csurog ki a friss sebeken, majd végig folyik az adott testrészemen, hogy végül leérjen a földre. Mivel nincs rajtam tengerkő bilincs és a jaguár alakomban vagyok még, ezért át sem gondolom mit teszek, csak cselekszek. A fogaimat a nyakának húsába vájom, mire fájdalmas nyögést hallat. Ez jó jel! Még mélyebbre harapok, ezzel elérve azt, hogy elengedjen, így a földre zuhanok. Menekülni szeretnék, de a húrok még mindig fogva tartanak. Bosszankodva nézek fel a három méteres férfire, akinek az arcáról eltűnt a jellegzetes vigyora, amit nem is csodálok hiszen a nyakából ömlik a vér, ezzel vörösre színezve a tollkabátját és a fehér ingjét, ami sokban hasonlít a pár nappal ezelőttihez.

-Ez jobban mutat, mint a bor -teszek megjegyzést rá, mire idegesen lepillant rám.

Eddig teljesen lefoglalta az, hogy hogyan állítsa el a vérzést. A kezével próbálkozott, de csak annyit ért el vele, hogy csupa vér lett. Ennyivel nem fog sikerülni. Arcán kidagadnak az erek, száját beharapva próbál nyugodt maradni és ép ésszel gondolkodni. De ez kinek sikerülne, miközben ömlik a vér a nyakából? Állítsd el ha tudod, Doflamingo!

-Fiatal úr! -sikoltják valakik a hátam mögül.

Hátranézek, de csak egy fiút és egy lányt látok. Ezek a legénységének tagjai lennének? Ha azok, akkor még nagyobb szarban vagyok, mint előtte.

-Fiatal úr! Jól van? -rohannak oda hozzá mindketten.

-A lányt fogjátok meg és vigyétek a hajóra! Mielőtt hozzáértek, rakjatok rá tengerkő karperecet! -adja ki nekik az utasítást.

Mindketten felém vetik magukat, majd nagy nehezen rám erőltetik a karperecet. Minden erőm elszáll, fáradtan dőlök le a földre. A húrok sincsenek már az egész testem körül, csak a karomon és a lábamon. Tudja hogy már nincs elég erőm ahhoz, hogy elmeneküljek. Akaratom ellenére felcipelnek a hajóra, ahol a legénységének a többi tagja már ott várja őt. Ijedten szaladnak a kapitányuk felé, aki letudja az egészet egy legyintéssel és szól nekik, hogy nem kell aggódni, csak kötszerre van szüksége.

-Kitette ezt veled Doffy? -tapogatja a fogaim nyomának helyét egy idős narancssárga hajú nő, mire Doflamingo egyenesen rám néz.

-Ő volt?! -akad ki a nőszemély és a szemöldöke legalább az égig emelkedik meglepődöttségében -Mit keres ez egyáltalán a hajón?! -lépked felém, de egy hang megállítja mielőtt bármit is tehetne.

-Jora! Én akartam, hogy itt legyen -közli a nővel, mire az gyengéden rá néz, aztán rám.

A két pillantás közti különbség ég és föld. Hogy lehet egyáltalán kedvesnek lenni ehhez a fickóhoz?! Ez csak egy közönséges perverz! Elkap a hányinger ha ránézek!

-Misaki-chan biztos fáradt -áll fel, mire én értetlenül nézek rá.

Miért lennék fáradt? Tökéletesen kipihent vagyok ahhoz, hogy letépjem a fejét egyetlen mozdulattal, még kérniük sem kell. Megszabadítom őket a szörnyeteg kapitányuktól, aztán még hálásak is lehetnek nekem!

-Ezt vedd be -lép elém, aztán egy kétes kinézetű gyógyszert rak a szám elé.

-Nincs az az isten! -rázom meg a fejem, mire megragadja az államat és elkezdi belenyomni a számba.

Összeszorított fogakkal tiltakozom, hogy ez a valami nehogy a számba kerüljön. Más módszerhez folyamodik, a combomat megragadva szorítja azt úgy, hogy majdnem eltörik a csontom. Fájdalmasan nyögök fel egy hatalmasat, mire a gyógyszer a számban landol az ujjaival együtt. Két ujjával próbálja lenyomni a torkomon a kapszulát, ami miatt hányingerem támad és most nem csak a közelsége miatt. Óriási küzdelmek árán, de sikerül lecsúsztatnia a gyógyszert a torkomon.

-Kész is volnánk -hátrál el vigyorogva.

Mire jó a gyógyszer? Mit akart elérni ezzel? Biztos nem csak egy sima fájdalomcsillapító volt, másnak kellett lennie! Percek múlva fejti csak ki hatását, ami miatt homályosan kezdek látni és gondolkodni. Mi a szar volt ez?

-Francba veled, Doflamingo! -nyögöm ki értetlenül a mondatot, majd ájultan esek össze a fedélzeten.