Nincs annál rosszabb, mint egy régi poros irodában ülni és papírokat átnézni, miközben odakint van vagy harminc fok. A nap sugarai pont az én helyemet pályázták meg, így szinte kiégették a szemeimet. Azonkívül, hogy megfőttem a székben eléggé unatkoztam is, amin kicsit sem segített az, hogy a papírok felett kellett görnyednem egész nap. Az órák amiket itt töltöttem, már rég meghaladták a négyet is. S ezt az egészet csak amiatt csináltam, hogy nehogy összetalálkozzak megint Doflamingoval, akit legutóbb eléggé elkedvetlenítettem a további játékától. Vártam a vele való találkozást, nagyon is, de nem vette komolyan és azt hiszem az idő, amit távol töltöttünk egymástól kicsit keresztbe tett nekünk. A legjobb amit tehetek az az, hogy itt töltöm a felesleges időmet és próbálok nem meghalni a hőségtől.

Az egyik kupaccal épp végeztem, már csak annyi maradt hátra, hogy elpakoljam őket az egyik fiókba. Minden ilyen hivatalos jellegű iratot megtartunk a biztonság kedvéért, hátha egyszer majd szükségünk lesz rá. Ennek a gyűjtögetésnek hála egy hatalmas szoba telt meg szekrényekkel, melyeknek fiókjai tucatnyi iratot tartalmaztak. Volt itt néhány polc is azokon pedig könyvek, amik kiegészítették az iratok nagy részét.

Sajnos a papírok elfogytak, így ideje volt távoznom a helyiségből. A folyosó mint mindig most is csendes volt, pár percenként találkoztam tisztekkel, akiknek elég volt egy bólintás köszönésképpen. Ezek a hosszú és kanyargós folyosók leginkább egy labirintusra emlékeztettek, hiába jártam már évek óta ezeket, megesett hogy eltévedtem néha. Már már unottan lépkedtem végig rajta, hogy minél előbb kiérjek. Már csak egyetlen kanyar választott el attól, hogy végre odakint tudhassam magamat. Sebesen szedtem a lábaimat, teljesen a fal mellett simulva, majd élesen vettem be a kanyart. Eddig fel sem tűnt és nem is hallottam, valószínűleg azért mert annyira koncentráltam arra, hogy mindenképp elkerüljem őt, erre szinte ráestem. Ami ennél kínosabb az az, hogy nem csak ő volt jelen, hanem Crocodile is, akivel eddig azt sem tudtam, hogy ennyire jóban lennének. Nem csak Crocodile és én vágtunk meglepett arcot, hanem még Doflamingo is, aki nem számított erre a kis esetre. Viszont, én nem ezen lepődtem meg, hanem azon hogy karjai derekam köré fonódtak és a kezdeti sokk után sem akart engedni.

-Esetleg, el tudnál engedni? -motyogtam neki, mire a fogása meglazult, így el tudtam húzódni tőle.

Mint mindig, most sem tudta szó nélkül hagyni tetteit.

-Micsoda meglepetés! -öltötte fel megnyerő mosolyát az arcára.

-Már akinek -egészítettem ki, majd elléptem a másik irányba, hogy kikerüljem, de ő újra az utamba állt.

Fél szemmel felpillantottam rá, de még mindig vigyorgott. Csak azért is, hogy véletlenül se szórakozzon ennyire jól, sarkon fordultam és ott hagytam őt a gyerekes játékaival. Mérgesen próbáltam eltrappolni előlük, de sokkal magasabbak voltak nálam és nagyobbat is léptek sajnálatomra, így olyan fél méter volt a legtöbb, amit távolságot tartani tudtam. Hirtelen megálltam és megvártam míg beérnek, aztán elsuhantam mellettük. Két furcsálló szempárt is kaptam, amit nem is csodálok, mert ez így nem jött ki jól.

-Megkérdezhetem, hogy mit is csinálsz? -kérdezett meg az általában csendes Crocodile.

-Kikerüllek titeket -adtam egyszerű választ.

-Tehát eldöntöd végre, hogy merre is mész? -morogta és hangja már türelmetlennek hangzott.

-Problémát okozok neked esetleg? -léptem hozzá, s így a magasság különbség még nagyobbnak tűnt.

-Talán igen -emelte fel a kampóját, de félig megállt a mozdulatban.

Szinte egy emberként kaptuk a fejünket Doflamingo felé, aki vigyorogva nézett vissza ránk. Ezen a lépésén már meg sem lépődhettem volna, mivel ugyanezt játszotta el Alabastaban is.

-Remélem nem kell figyelmeztetnem téged arról, hogy itt minden lépésednek következményei vannak -szólalok meg még a felháborodott Crocodile előtt aki nem biztos, hogy pont ilyen szépen fogalmazta volna meg a mondanivalóját -Ha problémánk akad egymással azt megtudjuk oldani -intettem neki, hogy nem vagyok gyerek egyedül is elbírok egy ilyen rangú ellenféllel.

-Abban biztos vagyok -csúsztatta be zsebébe a kezeit hanyagul.

Crocodile tovasétált, amint Doflamingo elengedte, valószínűleg egyikünk sem lett a kedvence ez alatt a kis idő alatt. Nem is hibáztatom érte.

-Milyen önálló már valaki -jegyezte meg gúnyosan, amit nem hagyhattam figyelmen kívül.

-Szükségem volt rá, hogy megtanuljak önállóan döntéseket hozni meg mi egy s mást. Zavar téged? -pillantottam fel rá kíváncsian.

-Cseppet sem -mondta anélkül, hogy arcán az izmok egy kicsit is megrezzentek volna.

-Ha te mondod -húztam meg vállaimat, majd követtem Crocodile példáját és elsétáltam.

-Nem a másik irányba akartál menni? -kérdezte kuncogva, mire megtorpantam és bosszúsan hozzávágtam a szavakat.

-Elment a kedvem -mondtam, majd folytattam utam.

Cipő koppanásokat hallottam minden egyes pillanatban, de azok nem az enyémek, hanem az övéi voltak. Mivel még mindig nem ment összébb, ezért hamar beért engem és szinte egymás mellett sétáltunk, ami rettentően bosszantó volt számomra. Lehagyni nem sikerült,  kérni hiába kértem volna, akkor lehet hogy még idegesítőbb próbált volna lenni. Csupán annyit tehettem, hogy elviselem egészen a szobámig, utána már könnyebb lesz. Magamban számoltam a másodperceket, hogy tudja pontosan mennyi ideje sétáltunk már egymás mellett kínos csendben. Még csak negyvennél jártam, de sokkalta többnek tűnt annál.

Vagy csak én sétálok túl lassan? Lehet gyorsítanom kéne.

Egy gyorsabb tempót felvéve igyekeztem a célom felé, ami még egészen messze volt, hiszen a legalsó szintről kellett kezdenem és az én szobám jóval fentebb volt. Talán jobban jártam volna, ha kifelé veszem az irányt, mert akkor nem tudott volna követni és nem lennék feszült miatta. Leginkább mondjuk az zavar, hogy tudja, hogy én fogok először megszólalni, mert nem bírom túlságosan ezeket a kínos helyzeteket. Viszont ha most megszólaltam volna az csak annyit jelentett volna, hogy feladtam és nem bírok csöndben maradni egy bizonyos ideig, ezért inkább mindent amit legszívesebben kiadtam volna magamból inkább szépen visszanyeltem és nyugodtan sétáltam tovább. Már csak pár perc és úgy is elérem a szobámat, oda úgy sem követhet.

Bekanyarodtunk az utolsó folyosóra, így már messziről is láthattam, hogy körülbelül mennyi időt fogunk még együtt tölteni. Továbbra sem szólt egyetlen szót sem, így nem kellett aggódnom a kínos szituációk miatt. Csak annyi volt a dolgom, hogy elérem a szobámat és besuhanok rajta néma csendben. A tervem tökéletes is volt, pár lépésre voltam már a szobától, amint kezem elérte a kilincset már ki is nyitottam az ajtót, majd ahogy beléptem ugyanolyan lendülettel, mint amivel kinyitottam be is csuktam az ajtót. Vagyis csak hittem, hogy becsuktam, mivel az ajtó megakadt és egy tapodtat sem mozdult.

-Heh? -bámultam rá értetlenül, majd megláttam a kezet az ajtón, ami szinte felfeszítette és benyomta azt, hogy véletlenül se csukódjon be.

Amint ő is bent találta magát teljes nyugodtsággal csukta be az ajtót maga mögött, majd vigyorogva pillantott le rám.

Ki az isten számított volna erre?!