3 évvel később

Meleg szellő süvített végig a hajó fedélzetén, de nem az a fajta amitől majd megfulladsz, hanem inkább a kellemesebbik. Némán bámultam a tájat a korlátról, ami már az én saját helyemmé vált az évek alatt. Nem hiába telt el ennyi idő, sokat változtam, mondjuk szerintem sokkal több rossz szokásom lett, amit a Garp-sannal eltöltött időnek köszönhetek, de ezt nem említeném meg neki, különben még megsértődne. Három évvel ezelőtt minden más volt, mostanra minden megváltozott.

-Misaki altengernagy! Most már tizenöt percet késünk a megbeszélésről! -jelentette nekem az egyik emberem.

Altengernagy.. Igen, az lettem mióta visszajöttem a főhadiszállásra. Nem számítottam rá, hogy feljebb lépek, hiszen nem sok mindent tettem ez érdekében. Nem nagyon kaptam olyan feladatot, amivel kiérdemeltem volna ezt a rangot. Az elején visszaküldtek a papírmunkához, amivel rengeteg gondom akadt, bár megtudom érteni őket, hiszen elrontottam egy fontos küldetést.

-Altengernagy? -szólított meg újra, mire rápillantottam.

-Értem. Nos, már nincs mit tenni -tápászkodtam fel kedvenc helyemről, majd elgondolkodtam -Mondd csak, ma van a shichibukai gyűlés nem igaz?

-Igen! -erősített meg.

Az előző kettőn nem vettem részt, akkoriban mindig elküldtek egy-két hétre, hogy ne legyek ott azonban most máshogyan jött ki, így látni fogom őt.

-Már alig várom a találkozást te ostoba madár -sóhajtottam mosolyogva, emiatt kérdő pillantások szegeződtek rám.

Rövid idő alatt megérkeztünk, csupán fél órát késtem, ami azért annyira nem sok. Ráérősen kocogtam fel az emeletre, ahol a gyűlést tartották. Ez úgy még tíz percembe telt, szóval már majdnem háromnegyed órát késtem. A két őr az ajtónál szalutált nekem, majd arrébb álltak. Két kezemmel taszítottam egyet az ajtón, mire az kinyílt, s feltárult a már ismert hely előttem. A megszokott alakok ugyanazon helyen ültek, mint három éve.

-Reggelt', megérkeztem -köszöntem nekik jókedvűen.

Sengoku idegesen pattant fel a helyéről és már előre láttam, hogy most nem úszom meg szó nélkül.

-Már fél órája rád várunk, hol voltál?! -üvöltötte le a fejemet.

-Én háromnegyednek számoltam -ráncoltam szemöldököm, mire kidagadtak az erek a homlokán a tiszteletlenségem miatt.

-Te..! -kezdett volna bele, de belevágtam a szavába.

-Garp-san hoztam kekszet -nyújtottam a magasba a zacskót, amin ő csak nevetni tudott és meginvitált maga mellé.

-Garp te rohadék, tőled tanulta el! -ennél a pontnál már tajtékzott a dühtől.

-Nyugalom, a lényeg hogy itt vagyok és folytathatjuk -nyugtatgattam, majd helyet foglaltam Garp mellett, aki sunyin kicsórta a kezemből a kekszet.

-Hol tartottatok? -pillantottam újra Sengokura, aki még mindig szúrósan nézett rám.

-A vérdíjak emeléséről volt szó -válaszolt kérdésemre Akainu, aki egészen eddig csendben ült a helyén.

-Köszönöm Akainu-san- biccentettem felé, de annyira se méltatott, hogy rám nézzen.

Borongós hangulata és a mások felé irányuló utálata és lenézése megmaradt neki az évek során. Nem csodálkoznék azon sem, ha Sengoku után őt választanák flotta admirálisnak. Aokiji is esélyes erre a posztra, viszont nem tudom, hogy a tanács mit szólna hozzá. Ha ők választanak, akkor Akainu a befutó, ha nem és Sengoku választja az utódját, akkor Aokiji lesz.

Míg én ezen gondolkodtam, csak annyit vettem észre, hogy egy szempár vizslat engem. Kutakodóan mért végig, mintha bármit megtudhatna rólam, csak ezzel. Felpislantottam egyetlen másodperc erejéig, amit megérezhetett, mert akkor már a papíron legeltette a szemét. Egy szemforgatással letudtam az egészet, majd megpróbáltam odafigyelni arra, amit a flotta admirális mondott. Egy ideig teljesen lekötött, míg nem elkezdett idegesíteni az, hogy újra felém pillantgatott, viszont most nem hajtotta le a fejét. A pillantások hosszú bámulásba torkollottak, amit nem csak én vettem észre. Hiába nem figyeltem oda rá, kezdett kínossá válni a helyzet. A megváltást a gyűlés vége jelentette, amiről szinte szuper sebességgel rongyoltam ki. A cél az volt, hogy minél messzebbre jussak tőle és a kutakodó tekintetétől. Sebes léptekkel rohantam le a lépcsőn, aminek az lett a következménye, hogy megbotlottam. Felkészültem arra, hogy megkapaszkodom a korlátban, de valaki megelőzött ebben. Egy erős kéz markolt bele az egyenruhámba, így megóvva engem attól, hogy fejjel lefelé lebukdácsoljak a lépcsőn. Mozdulatlanul vártam arra, hogy mi fog történni. Szépen lassan visszahúzott engem a rendes talajra, így már megfordulhattam, hogy szemügyre vehessem a "megmentőmet". Már előtte is éreztem a jelenlétét, így annyira nem voltam meglepődve, viszont nagyon reménykedtem abban, hogy mégsem ő az. Mégis ott állt előttem, ugyanabban a szörnyű tollas kabátban és szemüvegben. Fehér inge szinte virított, pont úgy, mint a fehér fogsora, amit rám villantott. Haja a szokásos rendezetthez képest, most kissé összekuszálva állt, azt a hatást keltve, mintha most ébredt volna fel. Több fejjel volt magasabb nálam, ami neki adta meg az előnyt. Némán állt előttem, jó párszor végigvizslatva engem, hogy tényleg én vagyok-e az. Közelebb lépett, s kezét kinyújtotta felém, mire ösztönösen elkaptam volna, de csak az egyik tincsemet szabadította ki a fülem mögül.

-Rövidebb lett a hajad -állapította meg rekedtes hanggal.

Ujjait végighúzta a tincsemen, majd elengedte, s szemeivel engem kezdett vizslatni.

-Jó volt látni -mondta, majd elsétált mellettem, le a lépcsőn.

Ennél sokkal többet vártam, erre ő lezárta ennyivel? Három éve vártam erre a találkozásra és ő elrontotta az egészet, sőt nem is érdekli.

-Ennyi?! -kiáltottam utána, mikor láttam, hogy mindjárt eltűnik a kanyarban.

Megtorpant és megfordult, így láthattam az arcát. Vigyorgott.. Abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy  egészen eddig erre várt. Ez egy csapda volt.

-Felejtsd el -motyogtam sértődötten, majd el akartam robogni mellette, de szokásosan megragadott és magához rántott.

Keze derekamat szorította, s minél erősebben próbálta a sajátját az én testemhez préselni. Egy pillanatra megfagyott közöttünk a levegő, érezni lehetett közöttünk azt a nyomást ami felgyülemlett az évek alatt. A három év óta most először ért hozzám úgy. El nem tudom mondani, hogy ez mennyire hiányzott nekem, pedig azóta rengetegszer a pokolra kívántam őt amiatt, hogy akkor egyszerűen engedte, hogy elmenjek. Senki nem tudná elképzelni, hogy hányszor gondoltam arra, hogy itt hagyom a tengerészetet és megkeresem, csak azért, hogy elhordjam mindennek és a végén átöleljem őt és kicsikarjam belőle azt az értetlen tekintetét, amivel olyan ritkán ajándékoz meg. Nem így terveztem ezt, azt gondoltam, hogy én leszek az aki meglepi őt, de megint fordítva történt. Most pedig itt állok vele szemben és nem tudom mi tévő legyek.

-Nem ellenkezel -állapította meg, amire rá sem hederítettem, csupán hagytam, hogy karjai között tartson.

Apró mozgást érzékeltem, majd egy meleg fuvallatot a fülemen. Nyelvével végigsimított a fülcimpámon, majd kissé megharapta azt. Egyáltalán nem óvatoskodott, hiszen neki ez csak játék, amiben nyerni akar. Nálam egészen másról volt szó, már nem akartam őt felülmúlni, mivel tisztában voltam a köztünk lévő erő különbséggel. Rég halott lennék, ha komolyan vette volna akármelyik "támadását" is.

-Három év hosszú idő -suttogtam neki, mire megdermedt -Te nem így gondolod?

Mozdulatlanul állt, majd elhajolt tőlem és arcomat kezdte fürkészni. Valami nem tetszett neki láttam rajta, de nem kérdeztem meg tőle, hagytam hogy magától mondja, ha akarja. Egyetlen szó sem hagyta el a száját, így elléptem tőle, majd egy keserű mosollyal arcomon hátat fordítottam neki és a földszint felé vettem az irányt. Nem hallottam lépteket magam mögött, még egy szusszanást se. Talán elvettem a kedvét.