-Hiába bámulsz nem mondok semmit -ismételtem meg a mondatot már vagy ötödjére, de nem akart békén hagyni.

-Nagyjából rájöttem mi történhetett, de itt-ott még nem tiszta egy két dolog -sóhajtotta -Illetve még most is meglepődök azon, hogy tudod használni a Király akaratát -ráncolta homlokát, mire sértődötten felkaptam a fejemet.

-Ne nézz gyengének! -álltam fel -Nagyjából már megy a használata -rántottam meg a vállamat elhúzott szájjal.

-Ha azt mondanám, hogy ismételd meg most, akkor sikerülne? -kérdezte mosolyogva.

Összehúztam magamat és újra helyet foglaltam eddigi helyemen és halkan elmotyogtam egy nemet, amit nem kellett volna hallania, de éles hallásával sajnos ezt is lefülelte. Idióta madár!

-Honnan tudta Jack, hogy a hajón vagyok? Meg úgy alapból miért nem támadott meg téged? - tettem fel sorban a kérdéseimet neki, amikre választ szerettem volna kapni.

Egy mély sóhaj után elcsendesedett és hosszabb ideig csak bámult maga elé, míg meg nem szólalt. Halkan magyarázott nekem mégis érthető volt mindaz, amit mondott. Kezdte ezt azzal, hogy elrabolt, majd mikor találkoztam a felvásárlóival, akik több mint valószínű, hogy azt, miszerint jelenleg Doflamingonál tartózkodom, továbbították Kaidonak, aki szintén az egyik felvásárlója a szőkének. És ez a hír így juthatott el Jack fülébe, aki kapva kapott az alkalmon, hogy meglátogasson engem és elintézze a hátramaradt ügyünket, ami ezúttal sem volt sikeres.

Ezt az egészet elég sok időbe telt feldolgoznom, főleg hogy shichibukai létére az egyik yonkounak szállít, miközben az ő kereskedelmi útvonalait akarjuk elvágni. A másik az volt, hogy mégis miért van szüksége Kaidonak Doflamingo árujára, de erre azonnal választ is kaptam, miszerint saját hamis ördög gyümölcs használó hadsereget készít magának. Ez nem kicsit verte ki a biztosítékot nálam, de itt még nem volt vége. Muszáj volt megkérdeznem azt is, hogy mióta és mennyit szokott neki szállítani. Kitérő választ kaptam, ami azt jelentette, hogy régóta csinálja már és nem kisebb mennyiségekben, elvégre ő csak nagyban utazik. Már mindenre választ kaptam amire kíváncsi voltam egyet kivéve.

-Miért raboltál el? -kérdeztem komolyan, a szemeibe nézve és a teljes igazságot vártam tőle.

-Hmm -lehunyta szemhéjait és ajkait rágcsálva kérdezett vissza -Igazából?

-Igazából -bólintottam.

-Először megakartalak ölni, aztán inkább ott hagyni, de mégis amellett döntöttem, hogy elhozlak. Hogy miért? -nézett fel a plafonra -Kíváncsi voltam az igazi énedre, meg egyebekre -vezette le rám a tekintetét, majd egyre lejjebb, mire ösztönösen összefontam magam előtt a karjaimat -De nagyobb részt, mert érdekesnek találtalak -köszörülte meg a torkát -Nem valami kielégítő, mi? -dőlt hátra, s úgy látszott, mintha kissé zavarban lenne.

-Nos egészen másra számítottam, de ez felülmúlta a képzelgéseimet -szólaltam meg, majd mikor meglátom értetlen arcát, rögtön kijavítottam magam -Mármint jó értelemben.

-Mire gondoltál? -támaszkodott meg hátul a kezein, s úgy nézett rám.

-Általánosságban te egy nagyon perverz kalóz vagy -gondoltam vissza az eddig történt dolgokra, mire megláttam hatalmas vigyorát -Szóval azt hittem, hogy olyasmiket fogsz velem tenni -motyogtam vörösödő arccal.

Vigyora ekkor már levakarhatatlan volt, nagyon élvezte a helyzetet és nem akarta elveszteni a vezető szerepét, ezért az én ülőalkalmatosságomat foglalta be magának, míg egy másodpercet sem vesztegetett el, végigtaperolta a testem minden részét, már ahol engedtem.

-Nem kéne -húztam el a fejem gyorsan, mielőtt ajkai elérték volna nyakam egyik pontját.

-Már megint -morogta, aztán erősen megragadta államat, miközben egy csókot kezdeményezett, amibe hamarosan én is becsatlakoztam.

Ha bárki benyitott volna ekkor, csak annyit látott volna, hogy egy három méter magas férfi rózsaszín tollas kabátban ölelget valamit, ami nem látszik ki a tollak sokasága közül. A ruhadarab és a karjai szorosan fonódtak körém, mintha csak óvni akarnának valamitől. Állát megtámasztotta fejemen, míg én a melegben gubbasztottam, megpróbálva beszippantani az illatát, hogy akkor is emlékezzek rá, mikor épp nem lesz mellettem. Orromat befúrtam mellkasába, s nem láttam ugyan, de éreztem, hogy mosolyog.

-Attól még, hogy ez így alakult, ne legyenek perverz gondolataid! -hívtam fel figyelmét arra, hogy ennél több kell ahhoz, hogy az ágyába csábítson.

-Rendben, rendben -hagyta rám, ami felbosszantott kissé, de az akkori helyzetben már ez sem zavart annyira.

A beszélgetésünk után kicsit rendeztem a gondolataimat egészen addig míg meg nem érkeztünk Dressrosára. Sok mindenre nem igazán jutottam vele kapcsolatban, viszont annyit mondhatok, hogy nem utálom őt, sőt inkább kedvelem kicsit. De szigorúan csak egy nagyon picit! Eleinte szörnyű volt vele, minden percben felbosszantott, de most mintha azok a dolgok, amik eddig bosszantottak nem is zavarnának. Nem tudom ez miért van, de talán így könnyebb lesz vele, hogy nem utálom.

Ezeken a dolgokon gondolkoztam még akkor is, mikor a hajó a kikötésre készülődött. Kiléptem a kabinból és az első dolog, amit megpillantottam egy csatahajó volt, mellette két kisebb hajóval, amik a kikötőben várakoztak. Egy kissé arrébb tengerészek álldogáltak mindenfelé, innen távolról nagyjából húszat tudtam megszámolni, utána elkavarodtak és elvesztettem a fonalat. Amin a legjobban meglepődtem az Sengoku flotta admirális volt, aki kissé idegesen ugyan, de ott várakozott a többiekkel, s a hajót nézte, amint besuhan a kikötőbe. Lefagyva álltam ott, s fogalmam sem volt, hogy ez hogyan és miként történt. Zavartan letápászkodtam a hajóról Doflamingo legénységével együtt, akik megálltak a tengerészettel szemben és vártak. Jobbra, balra néztem, s azon gondolkodtam, hogy most mire várunk vajon, mikor egy hangos torokköszörülés hívta fel a figyelmemet arra, hogy rám várnak. Hát persze, mindig én vagyok az, aki ilyen szűkös helyzetekbe kerül. Most a legszívesebben a világ egyik másik pontján lettem volna, de mivel nem rendelkeztem olyan képességgel, mint a teleportálás, ezért döntenem kellett. Egyik oldalon a munkám és az eddigi életem, amiért egészen eddig mindent megadtam volna, amit csak lehetett, a másikon pedig Doflamingo, akivel minden jár, amit csak szeretnék. Melyik oldalra kellene állnom? Hogyan szeretném leélni az életemet? Mit is szeretnék igazából? Doflamingo vagy a tengerészet? Válaszolnom kéne egyáltalán ezekre a kérdésekre vagy csak én bonyolítom túl ezt az egészet? Az egyikük tekintély parancsolóan meredt a másikra és mintha biztos lenne a dolgában rám sem nézett. A másik egyfolytában engem lesett, viszont néha megengedett egy-egy pillantást az idősebbnek is. Egyetlen másodperc alatt átfutott az agyamon minden, amit át kellett volna gondolnom, s megfordultam abba az irányba, amit jónak véltem. Magabiztos léptekkel indultam meg a szőkeség felé, nem törődve Sengoku leesett állával és a többi tengerész pusmogásával. Tekintete azonnal megtalálta az enyémeket, s mikor megálltam előtte szinte láttam, hogy ragyognak a szemei.

-Sajnálom -mosolyogtam rá keserűen, majd hátrálni kezdtem, végül megfordultam és átsétáltam a megfelelő oldalra.

Sengoku megilletődött arccal pillantott le rám, amit letudtam egy gyors pillantással, aztán velük együtt mentem fel a hajóra, ami egy egyenes út volt haza felé. Megvártam míg mindenki felsétál előttem, hogy én lépjek fel rá utoljára. Egy percre meg is álltam, mielőtt még ténylegesen felmentem volna rá és vártam egy kicsit, de semmi sem történt. Hátrapillantottam, de nem álltak már a kikötőben, hanem a távolban kullogtak előre fele. Egyszer sem nézett hátra egyikük sem, pedig vártam. Jora és Dellinger előtt battyogott, mint egy sértődött kölyök, akit megbántottak valamivel.

"Ha kérted volna hogy maradjak, akkor egyetlen szó nélkül itt maradtam volna veled, te idióta madár" -bámultam utána szomorúan, majd felléptem a hajóra, ami végleg megpecsételte a sorsomat.