Azt mondták itt jelenjek meg, mert szükségük van rám. Fogalmam sincs miért, de Momonga-san azt parancsolta, hogy itt várjak míg nem szólítanak. Kissé idegesen álltam a hatalmas ajtó előtt, mivel nem tudtam mire számítsak. Az ujjaimat tördeltem, de mikor már harmadszor mentem végig rajtuk, akkor már éreztem hogy sajognak a fájdalomtól, ezért inkább gyorsan abbahagytam. Lassan lélegeztem ki és be, hogy valamennyire visszaállítsam a lélegzetem a normális állapotába. Még véletlenül sem akartam semmit se elszúrni, hiszen maga a flotta admirális hívatott. A többiek annyira irigykedtek mikor megtudták, hogy arcukról csak a féltékenységet lehetett leolvasni. Érzem hogy ez az én napom lesz!

-Tamane Misaki-san -szólított meg az egyik tengerész, aki nem rég jött ki a teremből -Most már bemehet.

Óvatosan bólintok, majd belépek az ajtón túlra. Odabent először egy nagy asztalt látok meg, Körülötte többen is helyet foglalnak. A jobb oldalon a tengerész tisztek, a balon pedig a shichibukai. Fenébe! Elfelejtettem, hogy ma van a gyűlés első napja. Mind a heten itt vannak, ez problémás lesz. Nem mintha annyira félnék tőlük vagy ilyesmi, inkább az idegen embereket nem szeretem. Nem tudom felvenni velük a lépést, ha beszélgetésről van szó. Bár ameddig a flotta admirális kérdez tőlem, addig nem lesz semmi baj.

Bambulásomból az ébreszt fel, hogy valaki nagyon hangosan szólongat engem. Sengoku-san az. Mitévő legyek? Talán kérdezett valamit? Mit válaszoljak? Miért vagyok ennyire szerencsétlen?!

-Igen? -kérdezek vissza bizonytalanul, mire a háttérben halk kuncogás hallatszik.

Elcsesztem, nekem végem. Szégyellősen lehajtom a fejemet, érzem az arcom átvált egy vörösesebb színbe.

-Hagyjuk -legyint egyet a flotta admirális, mire zavartan rápillantok -Ami most sokkal fontosabb ennél az az amiért itt vagy -vált gyorsan témát- Látod ott azt az embert? -mutat a sarok felé, mire szemeimmel követem az irányt.

Tényleg áll ott valaki. Kezei és lábai láncra vannak verve, szájában egy fehér kendő, hogy ne tudjon beszélni, szemein egy ugyanilyen pihen, tengerkő bilincset visel. Arca fáradtságról és fájdalomról árulkodik, amit megértek mivel az egész testét vér borítja, akárhová is nézek. Több friss heg is végig fut a mellkasán és a karjain. Megkínozták. Ha tippelnem kéne, akkor azt mondanám, hogy ő egy kalóz, akit nem rég fogtak el. De nem csak egy egyszerű kalóz lehet, ha idáig eljutott élve. Már csak az a kérdés vetül fel bennem, hogy én mihez kellek?

-Hozzátok közelebb! -utasítja a két mellette álló őrt, akik közelebb rángatják.

Ezután egy másik elővesz egy rongydarabot, Sengoku-san kérésére, majd elém hozza.

-Szeretném ha megszagolnád azt, aztán pedig azt az embert -mutat egyikről a másikra.

Bizonytalanul tekintek le az anyagra, amit már eközben a kezeimbe nyomtak, mire újra meghallom mély hangját.

-Ne haragudj, hogy ilyet kérek tőled, de az ördöggyümölcs képességednek hála te képes vagy kideríteni, hogy van-e köztük egyezés -rakja össze kezeit, majd rájuk nehezedik és úgy néz rám.

Szóval csak annyi a dolgom, hogy kiderítsem van-e közük egymáshoz? Ez nem lesz nehéz, viszont az érdekelne, hogy kié lehet ez a szakadt ruhadarab. Biztosan nem egy jelentéktelen emberé, azzal nem foglalkoznának ennyire, hogy gyűlést hívnak össze emiatt. A shichibukai is ezért van itt, mert érinti őket a dolog. Akkor ez csak is komoly lehet!

-Megteszem! -döntöm el gyorsan, mire elégedett pillantásokat kapok.

-Neko neko no Mi: Jaguár modell. Részleges átalakulás! -ejtem ki a szavakat, majd érzem, hogy testem megváltozik.

A koncentrációm úgy tűnik sikeres volt, mert sikerült részlegesen átalakulnom. A látásom, szaglásom és a hallásom kiteljesedett. Két nagyobb fülecske jelent meg a fejem tetején, a fogaim élesebbek és hosszabbak lettek, még a hosszú farkam is kinőtt, ezzel fellibbentve kissé a szoknyámat, amit gyorsan lesimogattam, hogy ne csússzon fel újra.

Az átalakulásomnak mind szemtanúi voltak. Némelyik királyi kalóz érdeklődve pillantott felém, de volt aki túlságosan is érdeklődőn, ezért a rongydarabot az orrom elé emeltem, majd megszaglásztam, hogy kiderítsem van-e egyezés és minél hamarabb visszaváltozhassak emberi alakomba. A rongynak nem volt jellegzetesebb illata, bárkié lehetett volna ez a ruhadarab. Most a kalóz következett. Elé álltam és óvatosan körbe szaglásztam őt. Nem éreztem semmi mást csak izzadtságot, vért és égett hús szagát. Tovább kerestem. Közelebb hajoltam, hátha így sikerrel járok majd. Halványan de érezhető volt rajta valami hasonló illat, de nem mondtam volna száz százalékosra. Próbáltam mélyebben beszippantani az illatot, aminek meg volt a hatása, ugyanis most már teljesen biztos voltam benne, hogy a rongyról származik az illat. Finoman elhajoltam, majd az asztal felé fordulva bólintottam egyet. Tekintetük megváltozott, mintha most bizonyosodott volna be az igazuk.

-Biztos vagy benne? -kérdezte tőlem Aokiji admirális, mire magabiztosan bólintottam.

-Értem -dörzsölte meg a halántékát a flotta admirális, majd intett a két őrnek.

Mindketten egyszerre rántották ki és szúrták bele a rab egy-egy lábába a kardjukat. A kalóz térdre rogyott a fájdalomtól, amit a tudtunkra is adott egy hangos ordítás kíséretében, de a szájában lévő kendő tompította azt. Kezeit megpróbálta a sebekre szorítani, de a bilincsek miatt ez nem sikerült neki.

-Szörnyű -suttogtam halkan.

Nem szeretem mikor védtelen embereket bántalmaznak, még akkor sem ha az egy kalóz, hisz nincs esélye visszatámadni. Hiába is mondanám most ezt bárkinek a teremben, csak szembe röhögne, hogy mennyire naiv vagyok. Itt csak a szabályok számítanak, semmi más.

-Felteszem neked ugyanazt a kérdést, mint legutóbb -intézte szavait a kalózhoz, aki kissé megemelte a fejét -A yonkou egyik tagjának, Kaidonak az embere vagy?

A kérdés hallatán ösztönösen is lepillantottam magam mellé, ahol a kalóz térdelt. Kiegyenesedett, majd megrázta a fejét, mire Sengoku-san szemöldökeit ráncolva vizslatta őt. Tudja, hogy hazudik. De akkor ezt azt jelenti, hogy ez a rongydarab Kaidoé! Azon kezdtem mélyen elgondolkodni, hogyan került ez hozzánk, mikor szék nyikorgást hallottam az asztal felől. Akainu állt fel és lépegetett felénk közömbös tekintettel. Ez nem jelent jót! Mikor hozzám ért, kikerült engem, így rögtön a rab előtt állt.

-Felesleges tovább kérdezni -fogta meg a ruháját és úgy emelte fel a földről.

Megakarja ölni! Valahogyan meg kell állítanom!

-Akainu-san, várj egy percet! -kiáltottam az admirálisnak, aki észre sem vett engem.

A rab után nyúltam, hogy félre húzzam, de már késő volt. A vér szétfröccsent mindenfelé, még rám is jutott. Akainu csak állt ott, kezében a hullával, amiből még mindig csöpögött a vér. A képességével megölte azt azt embert. A halott testet visszadobta a földre, majd rám vezette a tekintetét. Én még mindig ott álltam a sokk hatása alatt, elvégre mégiscsak egy embert öltek meg a szemeim előtt.

-Te -szólt hozzám, mire rávezetem szemeimet -Ne állj az utamba! -figyelmeztetett, majd elhagyta a termet. 

-Szóval -köszörülte meg halkan Sengoku-san a torkát- A gyűlésnek mára vége! -mondja majd összeszedi a papírjait az asztalról, aztán elhagyja a termet.

Sorra hagyta el mindenki a termet, de én ott maradtam egészen addig, míg el nem vitték a hullát, csak utána indultam meg én is. Mikor kiakartam lépni az ajtón a lábaim minthogyha megfagytak volna, nem mozdultak semerre sem. Mintha valami megállított volna. Vagy inkább valaki...

-Maradunk, maradunk? -nevetett fel valaki hirtelen mögöttem, amitől a hideg kirázott.

Ez a nevetés túlságosan is ismerős volt nekem. Biztosan hallottam már valahol.

-Miért nem mozdul egyetlen porcikám sem?! -fészkelődtem, de semmi hatása nem volt.

-Ito ito no Mi -súgta valaki a fülembe, mire azonnal beugrott a gyümölcs tulajdonosának neve.

-Doflamingo! -pillantottam hátra rémülten, mire a királyi kalóz feje megjelent a látószögemben.

Rózsaszín tollas kabát, színes napszemüveg és az a levakarhatatlan vigyor az arcán. Ez jellemezte a shichibukai egyik legerősebb tagját, Donquixote Doflamingot. Ő rendelkezett a húr gyümölccsel és ő volt Dressrosa jelenlegi királya. De miért kapott el engem?

Míg szabadulni próbáltam szűkös helyzetemből, ő addig elém állt és onnan vizslatott engem. Sokkal magasabb volt nálam, szinte fájdalmas volt felnézni rá.

-Eressz el -mondtam halkan, amit szerintem meghallott, de a biztonságkedvéért lehajolt és visszakérdezett.

-Tessék? Mondtál valamit? -vigyorgott az arcomba.

-Eressz el -mondtam kicsit hangosabban, amit már meghallott, mert nevetni kezdett.

-Vicces kis tengerész lány vagy te -kuncogott fel.

-Akarsz valamit tőlem? -kérdeztem meg tőle, mire lepillantott rám és gondolkozni kezdett.

-Akarok-e? -dörzsölte meg állát -Az még majd kiderül -nézett rám mesterkedő arckifejezéssel.

-Mi? -néztem rá értetlenül, mire gyorsan hárított.

-Semmi, semmi -legyintett, majd elengedett engem.

Újra tudtam mozgatni a végtagjaimat, aminek nagyon is örültem, mert már kezdtek elzsibbadni. Már szóvá tettem volna a viselkedését, de addigra már nem volt a teremben.

-Hová tűnt? -kapkodtam a fejem ide-oda, de sehol sem láttam a királyi kalózt.

Még pár másodpercig kerestem, de utána feladtam és inkább kisétáltam a teremből.