Vége van az első hetünknek a Szent Johannában! Persze a mai nap sem alakult kevésbé eseménydúsan, mint az előzőek, főleg, hogy reggel Máday azonnal kiszúrt és a suliújság termébe irányított minket.

Szegény sokat megélt pezsgőszínű Converse-em cuppogását hallgatva sétáltunk fel a lépcsőn, és igyekeztem az izgatott émelygés helyett arra fókuszálni, hogy mennyire lett csurom víz a felhajtott szárú farmernadrágom alja, amikor figyelmetlenségből beletrappoltam egy pocsolya kellős közepébe. Anyuék állítása szerint egész éjjel zuhogott az eső (én nem tudom, szerencsére egyszer sem ébredtem meg rá), emiatt reggelre nem csak a levegő hűlt le, de úszott minden. Ennek ellenére én, természetesen Julcsival és Bendével együtt, tornacipőben indultam el otthonról, amivel nem is lenne baj, ha nem lennék ennyire ügyetlen.

A teremben szerintem közel harmincan voltunk, és mind éreztük, hogy amúgy feleennyi főre lett kialakítva, úgyhogy óvatosan lépkedtünk nagyjából egyhelyben, és próbáltunk nem nagyon egymás nyakába lihegni, miközben mindenki vibrált az idegtől, úgyhogy egyszerre be is fűtöttünk. Élmény volt.

Az eredményhirdetéssel természetesen meg kellett várnunk mindenkit, amibe Máday is beletartozott, aki viszont az érkezőket ellenőrizte az aulában, úgyhogy becsengetés előtt két perccel még mindig ott voltunk, és egyre türelmetlenebbül forgolódtunk körbe. Ennek pedig közvetlen következménye lett az is, hogy összenéztem az én Szőke hercegemmel, rögtön utána pedig inkább Julcsi kezét szorítottam meg izgatottan. Aztán csodák csodájára megérkezett az ighelyettes is.

– Kedves mindenki, én az első órában biosz ismétlő tézét írok, úgyhogy nem is szaporítanám a szót, az illetékesekkel minden részletet megbeszélünk jövő hét szerdán – hadarta a főszerkesztő srác. – A fotós Mészáros Júlia, helyettes fotós Virágh Áron, a két szerkesztő pedig Csermák Lara és Felföldi Emese. Köszönjük mindenkinek, hogy itt volt, gratulálunk, szerdán találkozunk, sziasztok, viszontlátásra, igazgatóhelyettes asszony – kapkodta össze a papírjait, és már távozott is, Máday meg csak csóválta a fejét.

– Na, mire vártok? – tapsolt kettőt, amikor mi nem mozdultunk. – Nyomás órára! – kiáltotta, és több se kellett, mindannyian szétszéledtünk.

A terem előtt ugráltunk egy sort boldogan Julcsival, aztán benyitottunk matekra, ahol Kékesi azonnal intett, hogy üljünk csak le. Aztán fél perc múlva nyílt az ajtó, és Takácsék zuhantak be rajta, akiket szintén szó nélkül elengedett. Na most vagy azt hitte, hogy ők is a suliújság megbeszélésén voltak, vagy csak szimplán jófej akart lenni az első hét és a péntek reggel örömére. Viszont hatalmas piros pont az osztálynak, mert senki nem tette szóvá, hogy a fiúk késése nem igazán esik az igazolt kategóriába.

Óra után elszaladtam a tesicuccomért, és lecseréltem az ázott lábbelimet a sportcipőmre, a Converse-emet meg Tomi javaslatára a radiátorra helyeztem. Ami továbbra sem melegít, de legalább a napsugarak könnyebben megtalálták az ablakban, és volt helye lecsöpögni. Boldogan elújságoltuk a többieknek a suliújságos sikert (nem akartam ilyen szóviccet csinálni belőle, de így jött), kaptunk büszke tapsot, és egy emelgetős hármas ölelést Bendétől. Szeretem, hogy utána mindhármunknak fáj mindene.

Kémián Gondos feleltetett (most nem engem, mivel én az előző órán írtam, mint a kisangyal, hanem Petit, akinek Pali alig bírta lesúgni a válaszokat, amiket Julcsi füzetéből olvasott ki, mert a sajátja szintén üres volt, és ezt tudta gyorsan megszerezni, amíg a másik hosszasan ööö-zött figyelemelterelésnek; igazi csapatmunka volt az a hármaska), angolon pedig ismét szuper izgalmas feladatokat csináltunk.

A nagyszünetet most nem tudtuk az udvaron tölteni, így a teremben a padomon ülve eszegettem a sonkás-tükörtojásos szendvicsemet (imádom, amikor anyunak annyi ideje van reggel, hogy ilyen kajákat dob össze nekem), miközben a rádióból Halott pénz szólt. Ritával és Orsival a szélső padsorban békésen dúdolgattuk a dalt, amikor Zalán felpattant és elkiáltotta magát:

– Szerintetek mégis mit jelent az, hogy „a május földet ér"? – fordult körbe tanácstalanul, és ezzel minket is megfogott, kíváncsian vártuk a válaszokat. Amik természetesen jöttek mindenféle minőségben és irányból.

– Szerintem csak *mocskosul* (ide behelyettesítem egy általam jónak ítélt szóval Peti mondandóját) be volt szívva, mikor ezt írta – vetette fel.

– Ne káromkodj – szúrta közbe Rita.

– Ez biztos valami metabizbasz – állapította meg Tomi.

– Ne káromkodj – ismételte magát Rita.

– Akkor ez egy metaizé – vágta ki magát, amire már a lány is rábólintott.

– Valószínűleg csak kellett valami, ami rímel – vonta meg a vállát Dani.

– De ez nem is rímel semmivel – értetlenkedett Áron.

Szóval nem tudtuk megfejteni, mit jelent a dalszöveg, mert el kellett indulnunk tesire. Péntek van címszó alatt játszós órát tartottunk (gondolom, ez nem az összes péntekre lesz majd érvényes, és főleg annak köszönhetjük, hogy kint csurom víz minden), Julcsival tollasozás közben a fiúkat figyeltük, akiknek teli terem mellett nem volt lehetőségük focizni, hanem egy palánkra kosaraztak. Ehhez képest ők még így is le tudtak izzadni teljesen, mi meg épp úgy néztünk ki, mintha az előtte lévő negyvenöt percben folyamatos dumálás mellett néha meglegyintettük volna a karunkat. Hoppá, lehet, hogy épp ez történt... már mindegy, a tollaslabda is sport.

Osztályfőnökin Farkas megállapította, hogy rengeteg dolgunk van, és miután két mondatban megbeszéltük, hogy mindenki jól van, bele is vágtunk.

– Először is – olvasott bele az ofő a jegyzetfüzetébe –, Takácsék meg vannak dicsérve, a hétfő óta egyszer sem késtetek el – nézett az ikrekre az első sorban mosolyogva, mi pedig hangos tapssal jutalmaztuk őket. Szegény tanárnő, ha tudná az igazságot, nem lenne ennyire elragadtatva, de nem akartuk elrontani az örömét.

– Következő pont: a szakkörök. Szeretnék gratulálni az iskolaújság és a focicsapat új tagjainak! – várta ki az ünneplést, aztán sorban be kellett diktálnunk, hogy hova jelentkeztünk végül.

Ezek alapján Orsinak sikerült a legkomolyabban túlvállalnia magát, a hét majdnem minden napjára beválasztott valamit, és még rajzra is szeretett volna menni, de az ütközik a sporttal. Tomi az egyetlen, aki csak egy szakkörre jelentkezett, de neki meg heti 4 úszóedzése van, úgyhogy maximálisan érthető a döntése.

Ezután hátra volt még a diákönkormányzat két tagjának kiválasztása az osztályból, az ofő javaslatára egy fiút és egy lányt kerestünk. Természetesen senki nem akarta vállalni, Orsi benne lett volna, de így is kellően elfoglalt, Nia, Julcsi és Rita semmiféle hajlandóságot nem mutattak, úgyhogy vállaltam. Még akár jól is kijöhetek belőle. A fiúknál persze még inkább minimális volt a lelkesedés, mindenki tudott volna maga helyett inkább valaki jobbat ajánlani, úgyhogy egy darabig ment az adok-kapok, aztán Dani megunta, és feltette a kezét. Ez egy igazán nehéz szülés volt.

– Csodás, akkor fel is írlak titeket – lapozott egyet a füzetében Farkas. – Jövő héten pénteken, a hetedik óra után lesz az első DÖK-gyűlés – tette hozzá.

Hogy mit fogok itt csinálni péntekenként egy órán át, amikor még tanulnivaló sincs másnapra? Ez nagy kérdés, majd jövő hétig ki kell találnom.

Az utolsó óra francia kultúra volt, ahol ismerkedtünk Bakonyi Barbara tanárnővel, aki valóban olyan, mint egy Barbie-baba, a fiúk legnagyobb örömére... nekik még nem mondták, hogy a fiatal tanárok próbálnak a leginkább keménykedni? Aztán a francia konyhaművészet örömére összeszedtük a cuccainkat (majdnem a radiátoron felejtettem a cipőmet, de Tomi figyelmeztetett, és szerencsére kiszáradt, így vissza is tudtam venni) és nagy társaságként elindultunk a lö Mekibe.

Peti kuponfüzetét tanulmányoztuk a lányokkal, miközben a srácok összetologattak pár asztalt, hogy mindannyian elférjünk, és lepakolták a cuccokat. Végül Orsival és Niával kértünk egy tripla Big Mac-kis krumpli-kis kóla menüt, Julcsi és Rita sajtburgert, a fiúkét meg egyáltalán nem tudtam követni. Annyi biztos, hogy tíz perc várakozás után, amit Petivel és Danival töltöttem a pult mellett, Afrika lakosságának egyhavi élelmiszeradagjával, fejenként két-három tálcával indultunk vissza a többiekhez.

Ezek után ritka csend telepedett az osztályra, amit eddig még csak magyarórán tapasztaltam, az oka természetesen nem volt más, mint hogy azonnal kajálásba kezdtünk. Utána persze kezdett kicsit fellazulni a társaság, Orsi kunyerált Árontól egy kis fagyit a sült krumplijához (ezt én nem tudtam hova tenni, de állítólag sokaknál ez bevett szokás), és összességében nagyon jó volt a hangulat. Bende megpróbálta a szájával elkapni az asztal másik végéről érkező (Dani által dobott) hasábkrumplidarabokat, Peti Kardost utánozta, Rita rászólt Niára, hogy ne káromkodjon (meg amúgy másik három emberre is), aztán a dolgozók pillantásai elárulták, hogy már nem igazán látnak szívesen minket, úgyhogy összeszedtük a cuccunkat és hazaindultunk.

– Bende, a szemetedet szedd össze – mutattam a padlóra, ahol pár szem elszórt kajadarab hevert.

– De – kezdte volna, viszont Julcsi azonnal félbe is szakította, és meggyőzte.

– Elnyomásban élek – sopánkodott a srác hangosan.

– Dehogy, csak papucs vagy – csapott a vállára Zalán röhögve. Lényeg a lényeg, összeszedte.

Mindenki hazakísért valakit, hiszen többen is egy irányban laknak, így például mi is hárman tettük meg az utat, és én szakadtam el elsőnek a többiektől, egyelőre csak a mai napra, mert a hétvégi terveket még nem tisztáztuk.

Ledőltem az ágyamra (szigorúan az ágytakaróra, utcai ruhában az ágyneművel nem szeretek érintkezni, illetve nem szeretek utána úgy belebújni), és semmi másra nem voltam használható, csak visszaolvastam a naplómban az első hetet, hogy egyáltalán fel tudjam dolgozni, mennyi minden történt. Durva, hogy csak öt napról beszélünk, mégis mintha már évek óta tartana a suli folyamatosan, és évek óta ismerném az osztálytársaimat is, ami furcsa érzés, de nagyon örülök neki. Így azért kicsit könnyebben vágok neki majd például a jövő hétnek.

Bekerültem a suliújsághoz: 5/5 – valahol, mélyen legbelül talán sejtettem is, de nagyon-nagyon örülök neki, és Julcsinak is legalább ugyanennyire
Beázott a cipőm: 5/1 – ez a pontszám úgy amblokk az esős időnek szól, de annyiszor bántottam már ezt a szegény tornacipőt, hogy kezdem sajnálni
Osztálymekizés: 5/5 – remélem, lesz még ilyen programunk, mert szerintem mind nagyon jól éreztük magunkat
Vége az első hétnek: 5/5 – két nap jól megérdemelt pihi, és kezdődhet minden elölről

---

A hosszú hétvége örömére egy kevésbé romantikus, de nem rossz szeptember nyolc - a romantikához első körben jó lenne, ha a Hercegünk nevet kapna, úgyhogy szurkoljunk Mesinek, hátha nem kell hozzá két és fél év...

A vote-okat, kommenteket továbbra is hálásan köszönöm, tartsatok ki, mindjárt itt a nyár <3