Nyílt szakkörök hete, harmadik nap. Ma eléggé be volt zsongva mindenki a foci és a suliújság válogatója miatt. Na meg páran az énekkar miatt is, de az ő számuk elenyésző a másik kettő mellett, viszont közéjük tartozik például Áron, Rita és közmeglepődésre Pali is.

Máday azért hozta a formáját, mindenkihez volt egy „kedves" szava, az ikreket viszont tényleg megdicsérte, amiért utánunk léptek be az épületbe.

– Takácsék nyolc előtt az iskolában? Sikerült új ébresztőórát beszerezni?

– Ja, a szomszédnak, egy rohadt hangos dobermann formájában – morogta Peti.

– Nem elég, hogy felébresztett, meg is kergetett – borzongott Pali. Jól indult a reggelük.

– Jöttök ma focira? – érdeklődött Bende, miközben amolyan pasisan kezet fogtak üdvözlésképp.

– Ki nem hagynánk – biztosította Pali. – Csajok, jöttök szurkolni?

– Suliújság – vontam meg a vállam.

A teremben a szokásos társaság és a szokásos őrület fogadott, úgyhogy én meg szokásosan leültem a helyemre, előszedtem a töri felszerelésem, és Julcsival és Orsival beszélgettem, tudomást sem véve arról, hogy az egyik iker ma King Kongnak érzi magát, ezért a padon állva döngeti a mellkasát, Zalán őt videózza, Rita Áron és Nia között próbál rendet tenni (nem tudom, mikor jut ő szóhoz ebben a hármasban), Tomi, Dani és Bende pedig a radiátornak dőlve beszélget (ami amúgy hideg volt, nem tudom, ez miért tűnt ennyire jó helyszínnek), miközben utóbbi néha nekirúgja a labdát a saját padja lábának, hogy az visszapattanjon.

Első órában Barka közel hat további oldalt diktált az őskorról (közepes betűmérettel, üres sorok nélkül, A/4-es füzetben), francián Durand-nal továbbhaladtunk az anyaggal, aztán jött a tesi óra, ahol a változatosság kedvéért futkároztunk egy kicsit, aztán gimnasztikáztunk.

Szerintem tesi tanárnak lenni a világ legegyszerűbb dolga, csak ki kell dobni a diákokat az udvarra, amolyan "menjetek Isten hírével – és érjetek vissza három percen belül" stílusban, kontrollálni, hogy egy hónapra max két kartörés jusson, meg sípolni, megállás nélkül. Legalábbis Somogyi úgy csinálta, ami amúgy, be kell látnom, tüdőkapacitástól függően valóban megerőltető lehet. Na, mégsem olyan egyszerű a tesitanárok élete.

Egyébként mióta Bendével rendszeresen eljárok futni, érezhetően javult az állóképességem, de valahogy nem vitt rá a lélek, hogy megerőltessem magam, annyira céltalannak tűnt az egész. Jellemző rám, hogy hiába szeretek valamit, amint kötelezővé válik, elmegy tőle a kedvem, a kötelező olvasmányaim például tudnának mesélni róla. Vagy mégsem, mert fogalmuk sem lenne, ki vagyok én. Visszatérve a tárgyra, csak úgy lazán kocogtam, és közben azon gondolkodtam, hogy nem is olyan rossz ez a nap.

Az utána lévő fizikával viszont határozottan rosszabb lett. Gondos jött, a haján megcsillant a napfény, kiégetve ezzel az első sor retináját, ledobta a naplót, és ráérősen lapozgatni kezdte.

– Tanárnő, kérem, nem hiányzik senki – szólt közbe Orsi.

– Tudom, de feleltetni szeretnék – mosolyodott el ördögien. – Felföldi! – kiáltotta el magát, mire a számat elhúzva feltápászkodtam.

Az előző óra címén kívül (A sebesség) csak a képletet tudtam, illetve a benne lévő betűket, de hogy melyik mire jó? Már az első kérdésnél elakadtam, aztán hirtelen meghallottam a választ. Na, nem arról van szó, hogy a belső hangom szólalt meg, mert tudat alatt mégis figyeltem az előző órán, hanem a szomszédos padból Tomi épp akkor ejtette le a vonalzóját, és közben megsúgta a választ. Bemondtam és talált. Még három kérdést kaptam, amire hasonló módszerrel helyesen válaszoltam, aztán jött a számítási feladat a táblánál. Mindegy, gondoltam, ez már így sem karó.

– Számológép, esetleg? – pillantott rám unottan Gondos.

– Ja, persze – fordultam meg, és visszasiettem a padomhoz, amin Tomi számológépe pihent, a hátulján lévő tokban a képlettel és annak értelmezésével.

A tanárnő vicsorogva írta be az ötösömet, szerintem őszintén elkeserítette, hogy nem adhatott karót. Viszont el kell kezdenem tanulni fizikára, mert sajnos kétlem, hogy ezzel lezártnak tekintené kettőnk ügyét. Ja, és totál csalással, de ötös az idei első jegyem. Ígérem, a következőért nagyon oda fogom tenni magam.

Az óra hátralévő része ma sem kötött le, de tök szép színes lett a kaktuszfarmom kicsengetésre. Ahogy Gondos elhagyta a termet, Tomi mellé léptem.

– Tomi, mire hívhatlak meg a büfében?

– Tessék?

– Ez egy ilyen köszönöm-féle akar lenni, amiért segítettél... – magyaráztam.

– Ja, semmiség, szívesen...

– Na, egy Túró Rudi?

– Jó, legyen az – egyezett bele, szóval matek előtt elzarándokoltunk a büféhez, majd az osztály felé sétálva arról beszélgettünk, hogy ha esetleg elakadok, megpróbál segíteni fizikából.

– Igazság szerint, nemhogy elakadnom, de elindulnom sem sikerült – túrtam bele a hajamba.

– Ezt hogy érted?

– A jegyzet teljes hiánya eléggé megnehezíti a dolgokat.

– Fura, én úgy láttam, mindenki végigírta az órát.

– Aha, én igazából kaktuszfarmot rajzoltam – nevettem.

– Figyelj, ha tudsz hieroglifákat dekódolni, kölcsönadom a füzetem – ajánlotta fel. – Tessék – nyomta a kezembe az előző és a mai óra anyagát.

– Köszi. És a segítséget is – mosolyogtam rá.

– Én meg a Túró Rudit – mosolygott vissza, aztán a helyére sétált.

Matekból szerencsére mindig nagyon jó voltam, így nem kellett tartanom tőle, de Kékesi tanárnő módszereinek hála szerintem senki másnak sem. Belekezdtünk a halmazokba, de nem szimplán ilyen felütéssel, hogy na, akkor halmazok, visszamentünk kábé Ádámhoz és Évához, hátha nem akad el senki már az első órán. Orsinak mondjuk sikerült, mert valamit rosszul másolt le a tábláról, és onnantól az óra végéig azt próbálta megfejteni, hogy az ő megoldása miért más. Megtaláltam a hibát, röviden elmagyaráztam neki az azt követő dolgokat, és ha nem is értette, hatvan átcirkálás alkalmazásával legalább kijavította.

Kémia után pedig a napot egy hangulatos kis angollal zártuk, ahol fogalmam sincs, mi történt, mert a fejhallgatóban zajló szöveg helyett végig zenét hallgattam. Tudom, nem illik, de egyrészt biztos értettem volna, másrészt O'Realy nem vette észre, ebből kifolyólag nem is fájhat neki, harmadrészt meg kellett az az erő, amit csak a Linkin Park Battle Symphony-ja tud megadni. Így tulajdonképpen angollal foglalkoztam az órán, úgyhogy annyira nem is vészes az egész. Na, így kell ezt, Mesi!

A többiek hívtak minket a menzára, ami hivatalosan ma nyitotta meg kapuit erre a tanévre, és amihez az első nap megkaptuk a kártyát, amit le kell csippantanunk, ha ebédelni szeretnénk, és minden hónap végére szépen kiszámolja, hogy mennyit kell befizetnünk. Elég menő, főleg, hogy kétféle menü van, és bármikor dönthetek akár úgy is, hogy aznap nem szeretném kérni, amire az általános iskolánkban például nem volt lehetőség. Mindenesetre, ma kapásból éltem is vele, mert egy falatot nem bírtam volna enni, annyira izgultam a suliújság válogatója miatt.

Tizenhárman gyülekeztünk a szerkesztőség terme előtt (szerencseszám, ennek működnie kell!), ebből négyen is fotósnak, úgyhogy a konkurenciám szerencsére fogyott. Tőlük csak elkérték a pendrive-on hozott képeket, és el is bocsátották őket azzal, hogy pénteken megtudják az eredményt, aztán Máday kitárta az ajtót, és mosolyogva (vagy vicsorogva?) betessékelt minket. Julcsi bátorítóan megszorította a kezemet, aztán el is tűnt a folyosón.

A főszerkesztő, egy idősebb srác pár szóban köszöntött minket, felhívta a figyelmet arra, hogy mindössze két hely kiadó, majd röviden ismertette a feladatot, miszerint 1-1,5 oldal terjedelemben kell írnunk a kihúzott témáról egy óra alatt. Nem vagyok benne biztos, hogy nem remegtem meg teljes testemben, de persze az univerzum úgy érezte, ennyi izgalommal még gond nélkül elbírok, és a kedvemért rátesz egy lapáttal. Ugyanis a témákat tartalmazó kis cetliket nem más osztotta ki, mint a tegnap látott és hosszan emlegetett Szőke herceg, akinek a haja közelről egészen húzott a világosbarna felé is, a szemei viszont legalább olyan szép kékek voltak, mintha a Pinteresten láttam volna. Jézusom, komolyan ez lett a szépségideál? Súlyos problémáim vannak. Még jó, hogy ilyen kaliberű hasonlat nem szerepel az írásomban.

Egyébként nem is ez a lényeg, az az átható tekintet csak figyelemelterelés volt, mikor leültem az asztalhoz, és teátrális mozdulatokkal kihajtogattam a lapot, az agyam azonnal átkapcsolodótt a témára: kötelező heti 5 testnevelés óra. Valójában amióta bevezették, azóta töprengek rajta, hogy ez kinek volt jó és miért, és ha esetleg nekem is jó, akkor egy még nagyobb miért, úgyhogy ötleteim voltak bőven, a rendszerezéssel akadt némi gondom. Végül a jól bevált stratégiámat alkalmaztam, leírtam a gondolataimat egy-egy külön bekezdésbe, azokat sorba rendeztem, alkottam hozzájuk átvezető mondatokat, csinosítgattam egy kicsit, ahol a szerkesztés miatt nem stimmelt a szerkezet, majd kétszer rákattintottam a mentésre. Nem érdekelt, hogy közben mi történik körülöttem, hogy a jelenlegi suliújságosok körbejártak és beleolvasgattak az írásokba, hogy a jelentkezők fele már befejezte és távozott, pár perc híján egy óra után úgy álltam fel, hogy ez még hozzám képest is nagyon jó lett, és büszke vagyok magamra.

Tartott ez egészen addig, amíg kiléptem a teremből, és az ajtócsukódással együtt valamiféle negatív hang is megszólalt a fejemben, ami teljesen elbizonytalanított. Mire a szekrényemhez értem, eljutottam a másik véglethez, hogy miért is jelentkeztem egyáltalán, és hogy az érveim bénák voltak, és ezt senki nem olvasná szívesen. Hát, az igazság valahol a kettő között van, reményeim szerint a sikeremhez közelebbi oldalon.

A suliboxok körül alig lézengtek páran, az énekkar már régebben véget ért, a foci meg épp kezdődött, így a diákság nagy része ott gyűlt össze, és én is csatlakoztam a lányokhoz a lelátón a meggyes rétesemmel, amit anyu csomagolt mára.

– Mesi! – vett észre Nia elsőként. – Milyen volt?

– A kötelező heti öt tesiről kellett írnom – meséltem evés közben.

– Akkor az meglesz – állapította meg Julcsi megkönnyebbülten. Én ebben egyáltalán nem voltam ennyire biztos, de nem akartam szerénykedni, miközben egetrengetően rossznak sem éreztem (eddigre már, még jó, hogy az agyamban kábé a másodperc törtrésze alatt vesznek 180 fokos fordulatot a gondolatok), úgyhogy szimplán ráhagytam.

– Kinek szurkolhatunk? – pásztáztam a pályát ismerős arcok után kutatva.

– Bende, Pali, Peti – mutogatott a pálya három különböző pontjára Rita, ahol a srácok épp bemelegítettek.

– Sziasztok, lányok, ideülhetünk? – érkezett meg chipses zacskók és dobozos üdítők társaságában az osztály másik négy fiú tagja, azaz Tomi, Dani, Zalán és Áron.

– Persze – húztuk össze magunkat, hogy elférjenek.

– Ti hogyhogy nem játszotok? – intettem a fejemmel a focisták felé, miközben a meggyet próbáltam letörölgetni a kezemről.

– Először is: jó étvágyat – kezdte Dani, mire csak biccentettem –, és nekem jövő héttől edzésem van ilyenkor.

– Szintén – tette hozzá Tomi.

– Én nem vagyok nagy focista – húzta el a száját Áron.

– Szintén – nevetett fel Zalán. – Tényleg, hogy ment a suliújságos izé? – érdeklődött. Ezek szerint tényleg mindenkinek elregéltem ma, hogy mennyire izgulok. Furcsa, mert arra sem emlékszem, Zalánnal mikor beszéltem, de ezek szerint legalább ő igen.

– Jó témát kaptam – válaszoltam röviden.

– Nekem nem volt túl nagy feladatom, csak leadtam a pendrive-ot. Majd pénteken kiderül – magyarázta Julcsi.

– És milyen volt az énekkar? – vetettem fel a következő kérdést, mire Áron és Rita egymás szavába vágva mesélték, hogy mennyire jól érezték magukat, és mennyire tetszett.

– Ami viszont nagyon meglepett, hogy Palinak milyen jó hangja van – közölte Áron. – Először azt hittem, csak trollkodni jön.

– Valljuk be, először mind azt hittük – nevetett fel Nia, és valóban mind csatlakoztunk hozzá egy bólintással.

A Szent Johanna fociedzője a fiúk tesitanára, Szekeres, aki három csoportra osztotta a jelenlegi és leendő focisokat, akik az ezt követő 45 percben forgószínpad szerű váltásban játszottak egymás ellen rövidebb meccseket. Mi a lelátóról mindent megtettünk, gondoskodtunk az alaphangulatról, hangosan kiabáltuk a srácok nevét, minden gólnál felugrottunk... Mondjuk egészen eddig még soha nem néztem úgy meccset, hogy mindkét csapatnak egyszerre szurkolok, mert természetesen a három fiút három különböző csapatba osztották, és ez eléggé megbonyolította a helyzetet.

Bende és az ikrek is jól játszottak, mindhárman rúgtak gólt, úgyhogy nem jelentett nagy meglepetést, hogy bekerültek a csapatba. Rajtuk kívül egy felsőbbéves fiú jutott be, két b-s srác (a fiúk szerint Martin és Krisztián) valamint egy idősebb pedig cserének. Nem vártak tőlünk különösebb gratulációt, ugyanis elég hangosan éljeneztünk, amikor elhangzott a nevük, Bende viszont intett, hogy ők még maradnak, úgyhogy Julcsival készülődtünk haza. Majdnem el is indultunk, de a suli előtt megvártuk Orsival az anyukáját, aki autóval jött érte, és felajánlotta, hogy minket is elfuvaroz, ezt pedig nem utasíthattuk vissza, viszont hogy egyszerűbb legyen a dolga, Julcsi is kiszállt nálunk. Persze, csak azért...

A hivatalos álláspont az volt, hogy tanulunk, ami a valóságban úgy nézett ki, hogy a matekháziról megállapítottuk, hogy meg tudnánk oldani, ha akarnánk, és rövid, úgyhogy holnap az óra előtti szünetben is ráér (lelkiismeretes diákok ilyet nem csinálnak, és Julcsira sem jellemző, úgyhogy kicsit bűntudatom van, amiért belevittem a rosszba, de még csak egyetlen nézéssel sem ellenkezett), a francia mondatfordítást pedig elfeleztük. Nem mintha 10 egyszerű mondat olyan sok lenne, de egyrészt a kevés időt is el lehet felezni, másrészt pedig legalább ellenőriztük egymás megoldásait, miközben átmásoltuk, úgyhogy jó lesz a házink. Aztán jöhetett is a vacsoráig tartó Once upon a time-maraton. Nia tehet mindenről, ő ajánlotta, mi meg annak rendje és módja szerint teljesen rákattantunk, úgyhogy egyezséget kellett kötnünk, hogy csak együtt nézzük a részeket. Így ha Julcsi esetleg nem ér rá, de nekem filmezni támad kedvem, folytathatom a Gilmore Girls-t, hadd lássam, mennyi idegesítő és abszurd helyzetbe képes keverni magát a két főszereplő.

Julcsi végül anyu invitálására maradt vacsorára is, meggyőzte őt a padlizsánkrémes kenyér, amit valamiért kimondottan kedvel, de a vadasmártást például nem bírja megenni. A kettőnek semmi köze egymáshoz, csak azt gondolnám, ha ezt a cuccot beveszi a gyomra, amit én leginkább csak a kenyér miatt bírok megenni, akkor egy általam sokkal finomabbnak gondolt étellel sem lesz gondja. De az ízlés fura dolog, Bende szerint Julcsié különösen, tekintettel arra, hogy velem barátkozik. Bár megsértődhetnék, de van igazságtartalma. Viszont hogy ezt kompenzáljam, és bebizonyítsam, milyen jó dolga van velem, hazakísértem evés után.

Lefekvés előtt pedig még megcsináltam a matekházit, mert a lelkiismeretem figyelmeztetett, hogy megígértem magamnak, hogy legalább az első héten rendesen tanulok, és ha már módomban áll betartani, miért ne tenném. Szóltam Julcsinak, hogy ne lepődjön meg holnap, de ő is megoldotta addigra, ez a lázadó életmód nem nekünk való. Bepakolás közben pedig rájöttem, hogy a táskámban pihen Tomi fizika füzete, amire ő valószínűleg igényt tartana, úgyhogy gyorsan lemásoltam azt is hirtelen nagy szorgalmamban. Abban viszont elfáradtam annyira, hogy szükségét érezzem az alvásnak, ez egy hosszú nap volt.

Fizika ötös: 5/3 – Tomi nélkül ez nagyon csúnya lett volna, és nyilván Gondos is tisztában van azzal, hogy ez nem önerőből sikerült így. Viszont mégis egy ötösről van szó, úgyhogy nem panaszkodok tovább
Suliújság: 5/5 – így a nap végére úgy döntöttem, maximális pontot adok, mert én mindent megtettem. Majd lepontozom újra pénteken, ha esetleg nem sikerült
Foci válogató: 5/5 – izgi volt, ügyesek voltak
Padlizsánkrémes kenyér: 5/2 – ez a szerény két pont is a kenyérnek szól

---

Szeretnék én is ilyen laza, tanévkezdős napokat... de sajnos épp nem szezonális, úgyhogy két zéhára tanulás között (vagy helyett) inkább írok néhányat, hátha azzal mind többre megyünk.

Köszönöm az olvasást, vote-okat, kommenteket, szép tavaszi napokat mindenkinek <3