Délben véget ért számunkra a kötelező program, és mindenki haza is sietett, hogy az esti bálra rendbe szedjük magunkat. Anyu épp nem volt otthon, de hagyott nekem csirkemellet párolt spárgával, és a vasalóállványt is előkészítette, ahogy reggel kértem, ugyanis a bálra szánt rózsaszín hosszúujjú ruhám teljesen gyűrött volt. Evés után gyorsan lezuhanyoztam (az arcom még ragadt a tejszínhabtól) és átöltöztem otthoni ruhába, hogy nekiessek a vasalásnak, de ahogy levettem a szoknyát a fogasról, megállapítottam, hogy szebb, mint új korában.

– Szia, anyuci, levasaltad reggel a szoknyámat? – telefonáltam egyet gyorsan.

– Dehogy, biztosan a vakondok voltak – vágta rá anyu.

– Ezek nagyon rendes vakondok – állapítottam meg. – Nemsokára átmegyek Niáékhoz, együtt készülődünk.

– Ki az a Nia? Hol lakik?

– Tóth Antónia, az osztálytársam, és nagyjából negyedórára tőlünk. Julcsival megyek – tettem hozzá az ultimate megoldást kábé az összes problémára.

– Jól van, jó bulit, apu megy értetek tízre – zárta le anyu, akit amúgy valószínűleg megzavartam munka közben.

A cuccaimat felkapva siettem át Julcsiékhoz, majd közösen buszra pattantunk, és valóban megérkeztünk a kijelölt megállóba olyan 20 perc alatt, ahol Nia már várt ránk.

– Többiek? – forgolódtam Orsit és Ritát keresve.

– Orsi késik, Rita biciklivel jön közvetlen hozzánk – magyarázta.

– És biciklivel fog hazamenni a bál után? – értetlenkedtem.

– Hm... ezt nem gondoltuk át – röhögött fel, aztán előttünk sétálva mutatta az utat, és közben arról sztorizgatott, hogy melyik sarokról szokta látni, ha futnia kell a buszra, meg hol esett pofára két hete, és hasonló érdekességek.

Niáék egy a miénkhez hasonló kis utcában laknak egy egyszintes házban az anyukájával, aki a konyhában forgolódott, ahol már Rita is várt ránk egy pohár narancslevet iszogatva.

– Sziasztok lányok! Réka vagyok, Toncsi anyukája, tegeződjünk – lépett hozzánk, mire kezet nyújtva mi is bemutatkoztunk. – Nagyon sokat hallottam már rólatok!

– Jó, anyu, akkor mi megyünk is készülődni – hátrált Nia (feltételeztem) a szobája felé. Rita végül hozta magával a gyümölcsitalt is, annyira hirtelen érte, hogy távozunk a konyhából.

– Ha bárki Toncsinak mer szólítani, én sajátkezűleg nyírom ki – közölte az ajtót becsukva a lány.

– Eszünkbe sem jutna – vágtam rá, figyelembe véve, hogy ezt a fenyegetést akár szó szerint is vehetjük.

– Rendben. Akkor első napirendi pont: zeneválasztás – kapcsolta be a hangszórót Nia, és azonnal rá is csatlakoztatta a telefonját azzal a felütéssel, hogy beállítja az ő listáját, de nyugodtan nyúljunk bele.

– Mennyi időnk van? – pillantott az órára Julcsi.

– Kábé egy óránk, ha gyalog megyünk, ha meg tömegközlekedünk... akkor is – vezette végig.

Először mindannyian kibontottuk a hajunkat, ami nagyjából hasonlóan hullámosodott be, így elég érdekesen nézhettünk ki egymás mellett, de minket ez nem igazán zavart. Az már sokkal inkább, hogy mivel tövig hullámos volt, szinte semmit nem tudtam kezdeni vele, gyakorlatilag hárman kellettünk hozzá, hogy elölről néhány tincset értelmesen hátratűzzek, méghozzá úgy, hogy a vége azoknak se egyenesedjen ki a sok piszkálástól. Erre az orvosokat megszégyenítő operációra futott be Orsi, úgyhogy Niának ki kellett mennie elé, míg mi hárman küzdöttünk.

Természetesen végül mindannyian elkészültünk, és a szobában lévő tükör előtt felváltva forgolódva vettük szemügyre magunkat. Julcsi egy egyszerű sötétkék ruhát viselt világoskék harisnyával, a haját pedig kiengedve hagyta, a frufruja szokásosan majdnem a szemébe lógott. Bármennyire erősködött, nem engedtük, hogy tornacipőt vegyen fel ehhez a szetthez. A másik végletet Nia képviselte, aki meg olyan magassarkút választott a feszülős piros bársonyruhájához, amiben mondhatni korlátozottan tudott közlekedni. Vagy méginkább sehogy. Végül lecserélte, így is csak reméltük, hogy Mádaynál a ruha nyakkivágása nem veri ki a biztosítékot. Orsi végül egy pasztell árnyalatú kékeszöld nyakpántos ruha mellett döntött, ami tényleg nagyon jól mutatott a vörös hajához, Rita pedig egy egyszerű fekete egybeszoknyában, kontyba feltűzött hajjal várta, hogy induljunk már el.

A lecserélt ruháinkat nyilván nem hagyhattuk Niáéknál, így mindannyian csinos ruhában, utazótáskával tömegközlekedtünk, ami elég viccesen nézhetett ki, de a célnak megfelelt. A suli előtt a diákok kis csoportokba verődve beszélgettek, mi pedig nem találtunk közöttük ismerőst, így rögtön a szekrényekhez mentünk lepakolni.

– Micsoda csajok! – dicsért meg minket a maga sajátos módján Pali, Peti pedig füttyentett is egyet. Á, kicsit sem volt gáz.

Mivel a teljes osztály jelen volt, a fiúk amúgy már csak ránk vártak (amit Bende szóvá is tett), közösen vonultunk az udvaron át a tornateremhez. Azt kell, hogy mondjam, a diákönkormányzat nagyon ki tett magáért, ami a díszítést illeti, a bordásfalakat világos függönyök takarták el, és ahova csak lehetett, a suli színeiben pompázó, azaz francia zászlós plusz lila lufikból alkotott virágokat aggattak. Tényleg lenyűgözően nézett ki, ahogy beléptünk a terembe, szinte mindannyiunk száját elhagyta valamilyen csodálkozás, a kulturált sóhajtól kezdve a kevésbé kulturált „aztakurva" megjegyzéséig. Nem tudjuk, melyik Takács volt, Nia tarkón vágta mindkettőt, biztos, ami biztos.

Kerestünk egy szimpatikus, viszonylag üres helyet a lelátón, ahova egy kupacba leültünk, és izgatottan vártuk a gólyabál kezdetét, miközben én Orsival a többiek ruháit néztem, értékelve a nagyon jó és a nagyon rossz darabokat is.

A DÖK elnökök becsukták a tornaterem ajtaját, és a zene is elhallgatott, míg a színpadra sétáltak, innen tudhattuk, hogy mindjárt megtörténik, amit vártunk.

– Kedves diákok, szeretettel köszöntünk mindenkit az idei gólyabálon! – kezdte a megnyitó beszédet Lidi, aztán átadta a mikrofont Jankának.

– Biztosak vagyunk benne, hogy már alig várjátok, hogy megkezdődjön a buli, előtte azonban van még egy fontos feladatunk: a bálkirály és bálkirálynő kihirdetése! Szeretném megkérni a jelölteket, hogy fáradjanak a színpadra!

A jelöltek nyilván tisztában voltak a szokásokkal, ugyanis már két oldalt a lépcsőknél várakoztak, mi azonban ámulva követtük az eseményeket.

– A szavazás idén is nagyon szoros volt, de megszületett az eredmény. A Szent Johanna idei bálkirálya – bontotta ki Janka a borítékot – Horváth Bandi! – mondta be a mikrofonba. Valamilyen szinten várható volt az eredmény, én is Bandira szavaztam, mondjuk a szerkesztőség tagjaiként be is lettünk fenyítve a legutóbbi megbeszélésen, de mindenki tapsolt, a főszerkesztő úr pedig szemmel láthatóan elégedett volt, ami mindenkinek jót jelent.

– A bálkirálynő pedig nem más, mint... Nyáry Rebeka – olvasta fel Lidi, így a lány is előrelépett a színpadon. – A gólyabál megnyitó tánca a tiétek, természetesen a kilencedikesekkel együtt, akiket szintén várunk a tánctérre!

Liditől nem tudtunk meg többet, azonban a pár sorral mögöttünk ülő 12.A-sok elmagyarázták, hogy vonuljunk le táncolni. Lévén, hogy az osztályba, és ezáltal a társaságunkba 5 lány és 7 fiú tartozik, ebből hamar zűrzavar keletkezett, mert ilyen feltételek mellett nem könnyű táncpartnert találni.

– Hölgyeim, mi legyen? – kapkodta a fejét Bende köztem és Julcsi között.

– Menjetek ketten – vontam meg a vállamat tanácstalanul, gondolva, hogy én lányként könnyen találok fiút. Azt nem sejtettem, hogy ez olyannyira könnyen fog menni, hogy Tomi kábé azonnal lecsapott rám, mert semmiképp nem akart egy ismeretlennel párba kerülni, de ez nekem csak jól jött.

A pálya szélén már készenlétben voltak a DÖK-ös lányok, meg szerintem akit még rá tudtak venni, így mindenkinek lett partnere. Kínosan egymás mellett állva vártuk, hogy felcsendüljön a zene, amit a végzősök kiválasztottak, ez pedig a Vaiana főcímdala, a How far I'll go volt.

– De imádom ezt a dalt!

– Ez meg mi? – szólaltunk meg Tomival egyszerre, aztán elnevettük magunkat. Így legalább nem volt kellemetlen csend a tánc közben, hanem elmeséltem neki röviden a film cselekményét.

– Köszönöm a táncot – engedett el a dal végével.

– Én is – biccentettem mosolyogva, és a lelátón újra csatlakoztunk a többiekhez.

Ezután Lidi és Janka bejelentették, hogy kezdődhet a buli, és első dalként megszólalt egy Shawn Mendes-szám, mire a lányok sikongatni, a fiúk meg inkább sóhajtozni kezdtek. Ennek nálunk annyi eredménye lett, hogy öten szaladtunk le a tánctérre, és körben állva buliztunk, amit három további dal idejére is folytattunk. Az egységet a fiúk bontották meg, Áron megkörnyékezte Niát, Bende pedig úgy érezte fairnek, ha Julcsi után záros határidőn belül velem is táncol egyet, már ha táncolásnak lehet nevezni azt, hogy a szélrózsa minden irányában megforgatott.

A buli hasonlóan pörgős dalokkal folytatódott, és egy ponton a fiúk is csatlakoztak hozzánk, így sokáig egy nagy kört alkotva ugráltunk, esetleg néha egy-egy pár táncolt a társaságunk közepén, és szerintem mindenki jól érezte magát. Aztán megérkeztek a lassúbb számok is, amikre a felsőbbéves párok összebújva táncoltak, mi meg visszahúzódtunk a lelátóra. Majd talán pár év múlva mi is köztük leszünk...

Magamban dúdolgattam a Say you won't let go-t James Arthurtól, és mélyen el voltam veszve a fejemben egy olyan világban, ahol Konrád és én is a táncolók között vagyunk (ezt inkább nem mesélem el senkinek, még a végén azt hiszik, megzakkantam), de ezt az idilli képet megzavarta, hogy Bende oldalba bökött, amitől azonnal felvisítottam.

– Merre jártál? – röhögött rajtam Dani, ahogy próbáltam összeszedni magam.

– Hagyjuk – legyintettem. Fiúk, úgysem értenék.

– Jössz büfébe? – tért a tárgyra Bende.

Végül vele és Julcsival hármasban felvettük mindenki rendelését, és átsétáltunk az épületbe, ahol a szokásos kínálat mellett többféle süti és valami gumicukorillatú alkoholmentes rózsaszín koktél is kapható volt, úgyhogy gyorsan újra fel kellett mérnünk az igényeket. Bende beküldte az osztálycsoportba a listát, Zalán pedig összegezte a többiek kívánságait és egy üzenetben visszaküldte. Soha nem gondoltam bele, de valahogy sokszor veszi fel ő a káoszkoordinátor szerepét, majdnem annyiszor, mint ahányszor ő maga az említett káosz kiváltóoka.

Mivel mindenki meg akarta kóstolni a színes-szagos-cukros lötyit, amit csak pohárban lehetett kapni, meg mellé valami sütit vagy perecet is választott a többség, kaptunk fejenként egy kis tálcát a cuccokhoz, meg egy kisebb szívrohamot az összeg hallatán. Oké, tizenkét emberre vásároltunk, de azért megdöbbentünk kicsit. Plusz szerintem nem jól osztottuk aztán vissza, de részletkérdés.

Mivel semmit nem akartunk leönteni, kábé tyúklépésben tudtunk haladni, így volt időnk észrevenni az aulában felállított paravánt, amire szintén lufikat tűztek a suli színeiben.

– Ez meg mi? – álltam meg, aminek köszönhetően Julcsi majdnem belém ütközött.

– Fotópont – válaszolt az amúgy költőinek szánt kérdésemre Konrád, aki épp a fényképezőgéphez tartozó állványt állítgatta.

– Julcsi, neked nem kéne akkor itt lenned? – érdeklődtem a barátnőmtől.

– A gólyákat nem dolgoztatjuk a gólyabálon – tájékoztatott továbbra is Konrád. – Majd Halloweenkor.

– Értem, köszi – mosolyodtam el, aztán haladtunk is tovább.

Amint kiléptünk az udvar felé vezető ajtón, Julcsi jelentőségteljesen rám nézett. Biztos voltam benne, hogy ugyanarra gondolunk.

– Én is látom ám – köszörülte a torkát Bende. – Sőt, azt is tudom, miről van szó: Hozzám szólt! Kétszer! Ááá! – sikongatott nevetségesen elvékonyított hangon, mire a könyökömmel meglöktem a karját.

– Ha ilyen hangom lenne, már rég nem bírnád elviselni, hogy ennyit beszélek – nyújtottam ki a nyelvemet rá. Fő, hogy mától hivatalosan is érett gimnazista gólyák vagyunk. Másba sajnos nem tudtam belekötni, ugyanis telibe találta a gondolataimat.

Persze a lányokkal is meg kellett osztanom ezt a jelentős fejleményt (jó, nekem az), úgyhogy amíg a fiúk a büféből szerzett zsákmányon osztozkodtak, mi suttogva kibeszéltük a szituációt.

– Kétszer is ő szólt hozzád? – kérdezett vissza Rita, mire csak bólintottam. – Hű.

– Kezdetnek nem is rossz – ismerte el Orsi.

– Szerintem sem – mosolyogtam, mint a vadalma. – Hol van Nia?

– Jött valami kedvenc dala, úgyhogy Áronnal táncolnak valahol – nyújtogatta a nyakát Rita, hogy kiszúrja őket a diákok között.

– Jó, ha jönnek, el ne felejtsük mondani neki, hogy van fotópont, őt ez biztos érdekli – állapította meg Julcsi, és egyetértően bólintottunk.

– Csajok, nem akartok táncolni? – kiáltotta oda nekünk Pali.

– Én előbb megenném a sütit – emeltem fel a szalvétába csomagolt mézes krémest mintegy bizonyítékként.

– Mit csináltatok egész eddig? – ingatta a fejét.

– Menjetek csak, majd csatlakozunk – legyintettem.

– Aztán Petike kezét szorongassam táncolás közben? Ne csináld már!

– Honnan veszed, hogy Petike akarja a te kezedet szorongatni? – kontrázott rá a tesója, aki amúgy épp benne volt egy beszélgetésben Tomival, de úgy tűnik, fél füllel figyelt.

– Jól van, megyünk már – haraptam egy utolsót, aztán ittam rá egy kortyot és fel is pattantam.

A többiek is követtek minket, és mire Palival forogtunk egy jót egy Avicii-számra, Nia és Áron is megtaláltak bennünket. Jól kivehető volt, hogy Orsi mikor tájékoztatta a fotófalról, mert abban a pillanatban megragadta a hozzá legközelebb eső két ember karját (Áron és Rita voltak a szerencsések) és húzni kezdte őket az ajtó felé.

– Gyerekek, megyünk fotózkodni! – kiáltotta. – 9.A, utánam!

Nyilván senki nem mert ellenkezni, úgyhogy jó nagy és hangos társaságként közelítettük meg az aulát, ahol épp egy felsőbbéves párról készültek képek rengetegféle beállításban, mi pedig viszonylag türelmesen kivártuk a sorunkat, tudva, hogy mi is legalább annyi időt itt fogunk tölteni.

– Van valami koncepció? – kereste a helyét Tomi.

– Mindjárt lesz – vágta rá Nia, és csípőre tett kézzel, a társaság egyes tagjait nézve kereste a jó beállítást. – Elférünk mind egy sorban?

– Majdnem biztos, hogy nem, de próbáljátok meg – állt be a kamera mögé Konrád, úgyhogy mi is rendezkedni kezdtünk.

– Én nem akarok már megint Pali mellett állni – nyávogott Peti, és befúrta magát Rita és Orsi közé.

– Ez így nem jó, tök aszimmetrikus az egész – morgott Dani.

– Miért nem úgy állunk, hogy egy fiú-egy lány? – pislogott Orsi.

– Mert nem egyenlően vagyunk – közölte a nyilvánvalót Tomi.

– Azt tudom, de hét fiú van és öt lány, ha a két szélére fiú áll, akkor jónak kéne lennie – gesztikulált a lány.

– Orsi, ez nem pont így működik – zártam rövidre.

– Nem értem – rázta a fejét csalódottan.

– Próbáljuk meg, és meglátod, hogy nem jön ki – javasoltam, úgyhogy megpróbáltuk, és láss csodát, tényleg nem működött.

– Álljunk be a lányok mögé – vetette fel Dani, úgyhogy átrendeződtünk ennek megfelelően.

– Nem jó, te ott, szemüvegben egyáltalán nem látszol – mutogatott Konrád Tomira, aztán inkább a kezébe vette az irányítást, ugyanis kezdett egy egészen szép sor összegyűlni mögöttünk. – Próbáljuk meg azt, hogy a lányok felállnak egy sorba, ti meg eléjük guggoltok.

Na, ilyen, ha valaki érti a dolgát, ez a beállás már működött, úgyhogy csináltunk vagy két normális képet, aztán megbomlott az egység, Nia akart egy csak lányok képet is, de akkor már nyilván a srácokról is készült külön fotó, aztán még kisebb egységekre bontva Nia, Rita és Áron hármasáról, az ikrekről, illetve Julcsiról, Bendéről és rólam is. Szerintem Konrád vagy hatvanszor megbánta ebben a bő tíz percben, hogy elvállalta a fotózást, és rendesen megkönnyebbült, amikor elvonultunk onnan.

– Köszönjük a képeket – szóltam vissza a vállam felett, hogy érezze, értékeltük a munkáját, amire csak egy kacsintás volt a válasz, ami természetesen a többieknek is feltűnt.

Az ajtóig megint nem szóltunk egy szót sem, kilépve azonban elhagyta a szájunkat egy sikítás, mire a fiúk csak a fejüket vagy a fülüket fogták.

– Csajok – állapította meg a fejét rázva Bende.

Az este további része különösebb esemény nélkül telt, rengeteget táncoltunk, fel is törte a lábamat a cipő, de megérte. Volt pár dal, amit Máday nem tudott értékelni a benne elhangzó trágár kifejezések miatt, úgyhogy ezeket személyesen cenzúrázta, mégpedig azzal, hogy addig üvöltött a stúdiósokkal, amíg nem váltottak valami másra, így nem is lehetett az ő hangjától kihallani a szöveget, ezeken mindig nagyon jól szórakoztunk.

Apu a megbeszélt időpontban a suli előtt várt, és természetesen Julcsit és Bendét is hazafuvaroztuk, meg mivel maradt még egy hely az autóban, Orsi is csatlakozott hozzánk. Anyu már aludni készült, így abban egyeztünk meg, hogy az élménybeszámolót majd holnap tartom meg, és inkább én is alszom egy nagyot, mert ahogy hazaértem, feltűnt, hogy baromi fáradt vagyok. Szinte egész nap talpon voltam, mindig történt valami, úgyhogy ez nem is meglepő, rám fér egy kis pihenés, főleg a gólyahét pörgése után.

Gólyaavató: 5/5 – még szép, hogy megnyertük!
Gólyabál: 5/5 – imádtuk
Niánál maradt a fehér pólóm: 5/3 – ez sajnálatos, de majd hétfőn visszakapom
Konrád: 5/5 – a mai napon a kommunikációnk új csúcsokat döntött, plusz az a kacsintás... kicsit elolvadtam tőle

---

Első és legfontosabb dolog: Sikerekben, szeretetben gazdag új évet mindenkinek!

Második legfontosabb dolog: 2024-et egy gólyabáli résszel nyitom meg, ami egy nagy esemény, és sok izgalmat tartogat, de várjuk ki a folytatást...

Ha tetszett ez a rész, vote-oljatok és kommenteljetek bátran idén is <3