Hosszú és mozgalmas nap, de főleg sikeres! A gólyaavatón baromi jól szerepeltünk, a bál pedig baromi jól sikerült... de kezdjük talán az elején.

Kilencre kellett a sulihoz menni, a diáknap miatt tanszer és minden egyéb nélkül, számunkra annyi volt az előírás, hogy kényelmes ruhában érkezzünk, úgyhogy fekete leggingsben, a többiekkel közös megegyezés alapján bő fazonú fehér pólóban (és alatta egy feszülős fehér trikóban) és magasszárú tornacipőben ballagtam a suli felé Julcsival és Bendével, akik szintén úgy néztek ki, mint akik az általános iskolai tesicuccukat hasznosították újra. Az osztálytársaink a suli előtt gyülekeztek, és Zalán nekünk integetve úgy tűnt, mint aki nem csak újrahasznosította, de ki sem mosta azóta a pólóját. Mindegy, ezt szerencsére nem pontozták, és amúgy nem is volt elvárás, hogy öltözzünk össze, csak Takácséknak tegnap támadt egy jó ötlete, mi meg lecsaptunk erre a kivételes alkalomra.

Együtt léptünk be az épületbe, ezzel is sugározva, hogy egységben az erő, de Máday azonnal kikapta Niát a sorból. Ő ránézésre a másodikos tesipólóját vette fel csípőnadrággal, így egy sávban kilátszott a hasa, amire az ighelyettesnek azonnal ráncba szaladt a szemöldöke.

– Antónia, mégis mi van rajtad? – fakadt ki.

– Egy fehér póló – vágta rá Nia szemrebbenés nélkül, mintha nem is értené, mi a probléma. Mind tudtuk, hogy ez csak színjáték, a lány ennél sokkal ravaszabb.

– A csecsemőosztályról? Azonnal felvenni valamit!

– Nincs nálam semmi – tárta szét a kezét tanácstalanul, és ez alkalommal tényleg nem hazudott.

– Akkor nyomás haza! – mutatott Máday az ajtó felé.

– Tessék? – sikította a lány a szokásosnál egy oktávval magasabb hangon.

– A házirend betartása a diáknapra is vonatkozik – közölte karba tett kézzel, rezzenéstelen arccal. – Ebben a ruhában nem vehetsz részt a rendezvényen.

Mind tudtuk, hogy Mádaynál egyszer elszakad a cérna Nia haspólói miatt, de komolyan, a legrosszabb alkalmat választotta erre, ráadásul egész szép kis tömeg gyűlt össze körülöttünk, úgyhogy gyorsan csinálnunk kellett valamit.

– Vedd fel a pólómat – nyomtam a mellettem álló Tomi kezébe a hátizsákomat, hogy megszabaduljak a felső réteg ruhámtól.

– Emese, a házirend rád is vonatkozik, meg ne lássalak itt meztelen felsőtesttel! – ordította el magát Máday, mire nem csak én rezzentem össze, de szerintem a falak is beleremegtek.

– Van alatta egy atléta – szólaltam meg félve, remélve, hogy ettől megnyugszik. Nia az aula közepén magára vette a pólómat, a műsor véget ért, mehettünk tovább, és mindenki más is tudott haladni.

– Nem fogsz megfagyni? – mérte fel a ruházatomat Tomi, miközben visszaadta a táskámat.

– Dehogy, ha hideg lesz, majd felveszem az esőkabátomat – nyugtattam meg. Mondjuk eszem ágában sem volt felvenni a kabátot, de ezt kettőnk közül csak én tudtam.

– Mesi, gondoltál már arra, hogy milyen jól nézne ki befonva a hajad? – pattant mögém Orsi a copfomat piszkálva.

– Igen, de sajnos nem tudom magamnak befonni – nevettem fel.

– Megcsináljam neked? – ajánlotta fel.

– Most?

– Aha, még van annyi időnk.

– És nem lesz fura, hogy csak nekem van befonva? – gondoltam át.

– Fonjuk be mindenkinek – vágta rá, én pedig úgy voltam, hogy végül is, miért ne.

A lányoknak sem volt különösebb ellenvetésük, Niának még tetszett is, hogy így remélhetőleg szépen behullámosodik az esti bálra, úgyhogy a terem nekünk kijelölt sarkában levágódtunk a (borzasztóan koszos, de tesin megszokhattuk) padlóra, és Ritánál kezdve sorban ülve egymás haját próbáltuk két szép, és lehetőleg egyforma fonatba rendezni. Én Julcsival hamar végeztem, úgyhogy Niának is megcsináltam, közben pedig a lányok is elkészültek, és szerintem összességében jól néztünk ki. Időközben elkezdtek szállingózni a terembe az idősebbek és a B-s évfolyamtársaink is, szintén egyenruhában, csak velünk ellentétben ők teljesen feketében. Ennél jobban szerintem semmi nem szemléltethette volna a két osztály viszonyát.

Kilenckor már mindenki a helyszínen volt (szerintem még nem is láttam ennyire fullon a termet), és a DÖK-elnökök, Janka és Lidi megnyitó beszéde után kezdetét is vette a gólyaavató. A mi dalunkkal kezdtünk, és bár érezhető volt, hogy nagyon izgulunk, senki nem hibázott a szövegben, és a végére egészen felszabadultunk, az A-s osztályok még tapsoltak is, mert sikerült olyan alapot választanunk, amit szinte mindenki ismert. A B-sek a gólyatábori költeményüket alakították tovább, ami már ott is, legnagyobb jóindulattal is gyenge volt, de ezt természetesen nem az én dolgom megítélni. Erre ott volt a zsűri, ami Borrelből, Mádayból és egy számomra ismeretlen nőből állt, akiről később Áron elárulta, hogy ő az énektanárnő, valamint a DÖK-elnökökből, akik egy szavazatnak számítottak. A pontokat nem osztották meg nyilvánosan, csak mindannyian felírtak valamit, és haladtunk is tovább, következtek a táncok.

Ettől a résztől sokkal jobban tartottam, egyrészt azért, mert ez mégiscsak a mi felelősségünk volt Orsival, másrészt itt sokkal feltűnőbb, ha valaki elront valamit, harmadrészt úgy alakítottuk a térformát, hogy én végig elöl álljak, így nekem duplán gáz lett volna hibáznom. Ráadásul nem mondhatnám, hogy komfortosan éreztem magam egy szál feszülős fehér cuccban az egész suli előtt, de hiába tervezte el Nia, hogy amint elkezdődik a program, visszaadja a pólómat, Máday végig ott ült és figyelt, úgyhogy erre esélyünk sem volt. Még mielőtt a helyünkre álltunk volna, Orsival megszorítottuk egymás kezét, jelezve egymás felé, hogy minden rendben lesz, az A-sok már a felállásnál is tapsoltak nekünk, és még egy mosolyt is elkaptam Konrád irányából. Mondjuk, attól majdnem megállt a szívem, de legalább elfelejtettem egy kis időre, hogy a tánc miatt is izgulok. Érzésre pillanatok alatt eltelt a három perc, a végén úgy dobogott a szívem, hogy szerintem átlátszott a blúzomon, viszont az egyetlen dolog, amire gondolni tudtam, hogy most egy-két hónapig biztosan a közelébe sem megyek a Mamma mia!-nak. A mosolyom is főleg ennek szólt, ugyanis fogalmam sem volt, hogy mögöttem mi történt az előadásunk alatt, én csak arra figyeltem, hogy én mindent úgy csináljak, ahogy kell, úgyhogy a videót mindenképp el kell majd kérnem az illetékesektől. A B-sek tánca alatt mi még mindig el voltunk foglalva a sajátunkkal, de azért nem annyira, hogy ne elemezzük ki őket, és egyébként nem voltak rosszak. Nem véletlen, az egyik csaj, Bella táncra is jár, és ott is ügyes, de szerintem nagyon köré épült a koreográfia, a többiek meg inkább csak statiszták voltak benne. Ettől függetlenül látványos volt – a miénk is lehetett volna, de mi nem erre építettünk, úgyhogy ezt már az elején elfogadtuk. Ők is megkapták a nekik járó tapsot (természetesen tőlünk is, nagyon bunkó lett volna csak ott állni és nézni őket), a „zsűri" pontozott, majd bemondták, hogy következnek a feladatok, amikhez várják a kijelölt segítőket.

A feladatok természetesen leginkább arról szóltak, hogy mi produkáljuk magunkat, az idősebbek pedig szórakoznak rajtunk, de a szervezők igyekeztek ezt minél kreatívabban megoldani.

Bemelegítésként suliismereti kvízt töltöttünk ki, amihez nem használhattuk segítségként az ofőt, így magunk próbáltuk összeszámolni, hogy hány terem van a suliban, hányan tanítanak itt, és hány idegösszeroppanást kapott eddig Máday, amire végül Tomi ötlete alapján a „végtelen plusz egy, ha meglátja ezt a kérdést" választ adtuk, ami szerintünk elég pontos.

Ezt egy jó kis székfoglaló követte, ami majdnem záróprogram is lett, mert Peti és Pali összevesztek az egyik széken, hiába volt mellettük egy másik is szabadon. Ők vagy nem értették a játékszabályt, vagy csak nem érdekelte őket, ugyanis akármilyen hangosan kiabáltunk, hogy valaki üljön már oda a másik osztály tagjai előtt, mintha a falnak beszéltünk volna. A végén már Farkas is csatlakozott, de csak nem értettek a szép szóból, úgyhogy Martin odaért, az egyik Takács meg kiesett, de ekkor összevesztek azon, hogy melyik, úgyhogy végül az ofő egy gyors ecc-pecc-kimehetsz segítségével tett rendet. Amúgy én sem mondanám, hogy túl nagy tehetség voltam, négy vagy öt egymás utáni körben szép sorban kihullottak az osztályunk lány tagjai, és bár a fiúk hősiesen helyt álltak, végül Martin nyert. Emiatt Peti és Pali megint egymást hibáztatták.

Ha nem szabadultak volna el eléggé az indulatok, ezután az egymás bokájára kötött lufikat kellett letaposnunk, ami sokakból előhozta az agresszivitást (engem is beleértve, ugyanis nyerni akartam), úgyhogy ezt öt perc után le is zárták annyival, hogy az az osztály nyert, amelyiknek több tagja maradt játékban. Ezek pedig természetesen mi voltunk, mert míg a B-sek inkább menekülni próbáltak, nálunk főleg Zalán és Bende szorgalmasan támadtak is.

Természetesen addig sem maradtunk feladat nélkül, amíg a DÖK átrendezte a termet, ugyanis az udvaron kellett a tanárok minifiguráit keresgélnünk, amire mindössze 5 percünk volt, így amint elindították a stoppert, egyszerre lódultunk meg az ajtó felé, aminek nyilván az lett a vége, hogy mindenki megszorult. Végül valaki elég ügyesen mocorgott, és kiszabadult, onnantól pedig a többieknek is újra megnyílt az út. Mondjuk ehhez hozzátartozik, hogy engem annyira hirtelen ért, hogy elakadtam egy ismeretlen tettes lábában, és telibe pofára estem. A kezemmel próbáltam tompítani, de így is a térdem ért le először, ami majdnem biztosan be fog lilulni, de akkor és ott ez nem igazán zavart.

– Mesi, jól vagy? – segített fel Dani, aki szintén kicsit lemaradt a tumultushoz képest.

– Persze, kutya bajom – legyintettem.

– És nem akarsz felvenni egy pulóvert? Elég hideg van – érdeklődött a Niának hála egyébként valóban kissé hiányos ruházatomat illetően.

– Dehogy, pár percet simán kibírok így, menjünk – indultam meg az udvar közepén lévő pad felé.

Tekintve hogy a suliújság megbízott fotósa, azaz Julcsi gólyaként vett részt az eseményen, a helyére Konrád ugrott be, aki a fejét fogva röhögött rajtunk, ahogy kapkodva, négykézláb a tanári kar kinyomtatott tablóképeit keressük, aztán óvatosan megsúgott annyit, hogy inkább felfele nézelődjünk.

– Emese, a feladatra tessék koncentrálni, majd utána pasizol – kocogott mellénk Bende. – Látom, nagyobbat buktál, mint a római birodalom!

– Idióta – csaptam a karjára. – Szerinted mit jelent az udvaron belül az, hogy felfelé?

– Mit tudom én, fent a fán – vetette fel röhögve. Ő nem gondolta komolyan, de én igen, úgyhogy közöltem vele, hogy akkor most valakinek fel kell másznia oda.

– Én biztos nem, tériszonyos vagyok – hárított Dani.

– Én meg ügyetlen – vágtam rá. – És le is horzsoltam a tenyeremet, ahogy látom.

– Felküldöm Takácsékat, addig nézelődjünk máshol – találta meg a megoldást. Peti és Pali még örültek is az ötletnek, és találtak vagy hat figurát, míg mi a kerítéslécek tövéből túrtunk elő két mini-Kardost és egy Hallert. Befelé menet leadtuk a szerzett dolgokat, én pedig igyekeztem lemaradva, nagyon feltűnésmentesen (már ha lehet valami nagyon meg kicsit feltűnésmentes) megköszönni Konrádnak a tippet.

– Nem szóltam egy szót sem – kacsintott rám. Na ezt nem kellett volna, ugyanis nemhogy fülig, de teljes testben belepirultam, úgyhogy ennyit a feltűnésmentességről, amiért persze a lányoktól meg is kaptam később a magamét.

Zárásképp a közönségkedvenc feladathoz felálltunk egy sorban, ahol mindenki kapott valami nagyon fárasztó találós kérdést, aki pedig nem tudta a választ, annak egy műanyag tányérnyi tejszínhab landolt az arcában. Mondanom sem kell, szinte senki nem tudta megfejteni a saját kérdését, nálunk csak Ritának és Ákosnak sikerült, így ők megúszták. Orsi is közel járt, de végül azt hitte, beugratós a kérdés, így miután jól végigszámolta a feladatot, biztos, ami biztos alapon elosztotta kettővel, hogy legyen benne valami csavar. Nem kellett volna, ráadásul Pali olyan erővel nyomta az arcába a habot, hogy a műanyag edény középen, nagyjából az orra vonalában elrepedt, úgyhogy újat kellett keresni. A lánynak szerencsére nem esett baja, csak annyit kért, hogy akkor már hadd nyalja ki a tányérból a maradékot is, ami egészen undi volt szerintem, de ő tudja.

Míg a tanárok összesítették az eredményeket, mi lemostuk magunkról a tejszínhabot, és próbáltuk mindezt úgy csinálni, hogy ne kelljen a bál előtt még egyszer hajat mosnunk, mert azt senki nem számolta bele az időtervébe. A teremben a DÖK-ösök takarítottak (illetve, Kevin csak húzta maga után a felmosót, fogalmam sincs, találkoztak-e már ezelőtt), úgyhogy a lelátón ülve vártuk az eredményhirdetést, ami hamarosan következett is, de még megelőzte a gólyaeskü.

– Kedves kilencedikesek, kérlek, gyertek le ide közénk, és álljatok fel osztályonként két sorba – szólalt meg a mikrofonból Lidi hangja. – Álljatok egy lábra, és fogjátok meg a jobb kezetekkel a bal fületeket – sorolta, és minden instrukció után végignézett, hogy csináljuk-e, amit mondott. – Most pedig ismételjétek utánam: Én, [ide mondd a neved].

– Én, ide mondd a neved – ismételte mögöttem Zalán. Rajta kívül mindenki értette az instrukciókat, és szerintem ő is, de nagyon viccesnek érezte magát, míg Nia majdnem le nem ütötte, csak szerencsére nem volt szabad keze.

Szóval ünnepélyesen megfogadtuk, hogy szorgalmasan tanulni fogunk (na persze), nem hozzuk szégyenbe a Szent Johanna nevét (na persze, második felvonás), nem akasztjuk ki Mádayt, aki amúgy az eskü ezen pontján is kiakadt, úgyhogy ezt hamar elbuktuk, mindig előre engedjük az idősebbeket a büfénél (ezt talán hárman ismételték el, de azzal szerintem sokat mondok), és hasonló dolgok, aztán végre következett az eredményhirdetés, amit mindannyian vártunk.

– Mindkét kilencedikes osztály beleadott apait-anyait, és nagyon szépen helyt állt, de aki a mai nap folyamán jobbnak bizonyult, és ezzel megnyerte az idei gólyaavatót, az nem más, mint a kilencedik... A osztály! – mondta el a kis monológját Borrel, még egy kicsivel hosszabbra nyújtva a várakozást, de utólag természetesen azt mondom, megérte.

Az osztállyal egy emberként ugrottunk fel, és hangosan tapsoltunk, ami csak erősödött, amikor Farkas átvette a nekünk járó csokitortát. A B-sek fintorogtak, de az idősebb A-sok velünk örültek, egy csomóan gratuláltak, úgyhogy összességében sikerünk volt. Ezután a tortánkkal visszavonultunk a termünkbe, bár mire Farkas odaért a tanáriból a késsel, a krémbe már hárman is belenyaltak (ebből ketten természetesen Takácsék, plusz Áron, aki úgy vette át a tálcát a tanárnőtől, hogy véletlen összekente magát), de ez senkit nem tartott vissza. Én a padomon ülve eszegettem, kicsit sem tartva attól, hogy olyan lesz a fehér trikóm, mert annak már teljesen mindegy volt, és figyeltem a káoszt, ahogy mindenki összevissza beszél, majd egyszerre kezdtünk el fennhangon panaszkodni, amikor megszólalt az interaktív tábla hangszóróján a Mamma Mia. Tomi két lépéssel termett ott a gépnél, hogy kikapcsolja.

---

Folytatása (azaz a gólyabál) következik, illetve a szeptember vége alkalmából megfelelő számú érdeklődő esetén készülök valami extrával. Addig is, további szép hetet és havat mindenkinek!

Ha tetszett ez a rész, vote-oljatok és kommenteljetek bátran, mert annak mindig nagyon örülök (és bár nem erősségem, ígérem, válaszolni is fogok mindenre!) <3