Végre egy igazán jó nap!

Illetve ez inkább a befejezésre igaz, a kezdés ugyanis ma hajnalban egy Messenger üzenet formájában fogadott Banditól, a suliújság főszerkesztőjétől, miszerint reméli, hogy készen vagyok már a cikkemmel. Azaz elvárja, hogy legyek kész. Számomra az október elég távoli problémának tűnt ahhoz, hogy ezt a feladatomat még halogassam egy kicsit, őt azonban sehogy nem tudtam erről meggyőzni, szóval ragaszkodott hozzá, hogy még a hétvégén küldjem el neki az irományomat, vagy ez lesz az első és az utolsó cikkem.

Ez hatott, úgyhogy szombat hajnali nyolckor kipattantam az ágyból, és letámolyogtam a konyhába reggelizni. Anyu és apu nem értették, mi van, én meg olyan friss voltam, hogy nem bírtam értelmes, egész magyar mondatokban megfogalmazni nekik, úgyhogy inkább a lényegre koncentráltam.

– Van itthon sütőtök vagy pirított mandula? – érdeklődtem.

– Nagyinál pár hét múlva lesz tök – vágta rá apu, aki bár jót akart, nem a kérdésre válaszolt, úgyhogy kissé morcosan néztem rá.

– Az nekem késő – sóhajtottam.

– Megyünk a piacra, hozzunk, ha van? – ajánlotta fel, mire hálásan néztem rá.

– Az szuper lenne, köszi – pusziltam meg.

– Jó, akkor addig tegyél be egy mosást légyszi – alkudozott anyu, ezt pedig csak bólintva tudomásul vettem.

Szóval amíg a szüleim edzettek a nyugdíjas éveikre és piacot látogattak szombat reggel, én leültem beadandót írni Kardosnak, mert ugye valakinek azt is kell, és rajtam kívül nem sokan szánták rá magukat erre a nemes feladatra. Mivel hétfő a határidő, azt hittem, hogy brutális csúszásban vagyok, de ahogy az kiderült az osztálycsoportból, szinte az elsők között álltam neki. Őszintén nem tudom, a tanár urat mennyire izgatják a sulis programok, köztük a gólyahét, de ha akkor nem is nyírja ki a rendetleneket, utána tuti.

Anyuék tíz körül értek haza a sütőtökkel, és még szinte be sem tették a lábukat a lakásba, amikor közöltem velük, hogy akkor én most elfoglalnám a konyhát, köszönöm.

– És mi lesz az ebéddel? – kérdezte anyu.

– Rendeljünk kínait? – dobtam fel mosolyogva, de ők valamiért nem mosolyogtak vissza rám.

– Emese, te meghibbantál, nem fogunk rendelni, amikor itthon vagyok, és már a hozzávalókat is megvettem a hortobágyi palacsintához – fakadt ki.

– Ú, mondjuk az tényleg nagyon jó... de elférünk itt egymás mellett, nem? – alkudoztam.

– Nem ér rá délután?

– Nem, mert Bandi már reggel hétkor azzal ébresztett...

– Ki az a Bandi, és miért zaklat téged szombat reggel hétkor? – kapta fel apu a fejét, amikor meghallott egy fiúnevet. Olyan tipikus, pedig őt szerintem pont nevesítettem is, amikor a szakkörről meséltem nekik.

– Bandi a suliújság főszerkesztője, és ha nem adom le a hétvégén az októberi számba a cikkemet, akkor többet nem fog szombat reggel keresni, sőt máskor sem, mert repülök a csapatból – hadartam el. – Viszont a cikkemhez kellenek képek, és ki kell próbálnom a receptet, hogy ne legyen szar, amit utána a lelkesebbek megsütögetnek, mert akkor meg azért repülök – tettem hozzá.

– Tiéd a fél pult – legyintett anyu, aki a mondókámnak szerintem nagyjából a felét fogta fel, de utána szó nélkül elpakolt, úgyhogy megnyitottam a receptet és neki is álltam.

Hamar kiderült, hogy sütőtökkel dolgozni szívás, úgyhogy ennek akkora részét próbáltam áttolni apura, amekkorát csak hajlandó volt elvállalni. Így is feldarabolta nekem a tököt, és kiszedte belőle a magokat, amit én nem szívesen csináltam volna, úgyhogy nekem csak annyi munkám volt vele, hogy betettem a sütőbe, és szurkoltam neki, hogy süljön.

Közben elkészítettem a tésztát, amit meg a hűtőben kellett pihentetni, úgyhogy az üres időben anyunak kóstoltam az ebédet, és csak kétszer égettem el a számat. Utána pedig kikevertem a pitéhez a tölteléket, ami nem volt épp biztató állagú, és a színe sem sokat tett hozzá a képhez.

A baj pedig, ugye, mindig csőstül jön, a tészta háromszor letapadt, végül kis darabokban tudtam kinyújtani, és úgy tapétáztam bele a piteformába, majd ráöntöttem a sütőtökös trutyit, a tetejére pedig a maradék tésztát próbáltam lényegében szabadkézzel olyan formában kivágni, mintha egy kifaragott sütőtök lenne. Valamiféle filmszerű csodában reménykedve toltam be az alkotásomat a sütőbe, aztán beállítottam az időzítőt a telefonomon, és inkább elmentem tanulni, miután kaptam egy kisebb sokkot amiatt, hogy mennyi időt vett igénybe ez a sütögetés.

Negyven perccel később megrökönyödve vettem ki a... szörnyet a sütőből, egyszerűen nincs rá jobb szó. A töltelék még mindig kicsit folyós volt, így a tetején az eredetileg is csúnya minta még el is csúszott, és egy vékonyabb szakaszon eláztatta a sütőtökpüré. Nagyjából úgy nézett ki, mint egy katasztrófafilm egyetlen túlélője, akit szintén megtépáztak az események.

– Ez tragédia – állapítottam meg hangosan is, mire anyu közelebb jött, hogy vessen rá egy pillantást.

– Jaj, Mesi, eltúlzod, nem olyan rossz ez – nyugtatott.

– Dobd ki ezt a receptet – érkezett meg ebben a percben apu is a konyhába, anyu pedig ezzel a lendülettel a vállára is csapott a fakanállal. – Mi van?

– Nem rossz – kötötte az ebet a karóhoz anyu.

– De – vágtam rá, közben ezerrel azon gondolkodva, hogy most mit csináljak. – Átmegyek Julcsihoz – indultam meg.

– Előbb ebéd – szólt rám anyu, mire vissza is fordultam, és szaladtam a tányérokért.

Anyunak baromi jól sikerült a palacsinta (nyilván azért, mert jó volt a kóstoló), úgyhogy kellemesen eszegettünk, de aztán el kellett indulnom. Illetve senki nem kényszerített, de ami hirtelen felindulásból a világ legjobb ötletének tűnt, arról kis gondolkodás után megállapítottam, hogy nagyon rosszul is elsülhet. Mindegy, már nem volt mit tenni, a szüleimnek magyarázkodni végképp nem akartam, úgyhogy ahogy voltam, fekete leggingsben és bő haspólóban, kezemben az ocsmány sütőtökös pitével léptem ki a házból. Az egyik lakó kissé furán bámult fűnyírás közben, de ő viselt szalmakalapot (megjegyzem, erősen indokolatlanul) és zokniszandált, úgyhogy nem vettem magamra.

Mészárosék háza előtt megálltam, és szinte reménykedtem, hogy senki nincs otthon, de miután becsengettem, jól hallhatóan mozgolódás volt a házban, úgyhogy zavartan álltam az ajtóban, amit végül Julcsi nyitott ki. Mondanám, hogy jól leplezte a meglepettségét, de nem, kicsit sem, az arca alapján arra tippeltem volna, kísértetet lát, és nem engem.

– Hát te mit keresel itt? – csapott a közepébe, ami a szívén, az a száján.

Azt nem írtam meg előre az úton, hogy mit fogok erre mondani, úgyhogy csak hebegtem-habogtam és kerestem a szavakat.

– Én csak... azt mondtad, segítesz a sütivel – vettem elő a hátam mögül az elcseszett, rendkívül ronda pitét, hátha attól megtörik a jég.

– Ez meg mi? – röhögött fel a hajába túrva.

– Sütőtökös pite. Két tökfej – mutogattam a süteményre, aztán saját magamra, míg Julcsi el nem mosolyodott. – Figyi, tudod, hogy nem vagyok jó ebben, de bocsánatot akarok kérni. Igazad volt, elvonta a figyelmemet egy csomó minden más, nem voltam veletek eleget. Sajnálom – hadartam.

– Ez... igaz, de tök jogos, egy csomó új dolog történik mindenkivel – hadonászott.

– De attól még tölthetnénk több időt együtt – vontam meg a vállam.

– Igen, abban segített volna, ha nem vagyok egész héten szobafogságban – forgatta a szemét.

– Jaj, igen, Bende említette – jegyeztem meg.

– Szóval neked is csepegtette az infókat, oké – nevetett fel.

– Ezek szerint neked is – állapítottam meg. – Szerintem hétfőig ne szóljunk neki, hogy újra beszélőviszonyban vagyunk.

– Juj, ez nagyon gonosz. Tetszik! – tapsolt egyet lelkesen. – Na és mi van ezzel a borzalommal? – mutatott a kezemben a... maradjunk annál a szónál, borzalomra.

– Bandi ma reggel már telefonált, úgyhogy megpróbáltam valamit alkotni. Nem lett jó vége – tártam szét a karomat.

– Aha, és ebbe beleraktál mindent? – méregette furán.

– Persze, mindent a recept szerint csináltam – vágtam rá.

– Dobd ki azt a receptet... És ragaszkodsz ehhez, vagy más őszi süti is jó?

– Bármi jó, ami ennél kicsit is fotogénebb.

– Nem lesz nehéz – nyitotta ki az ajtót maga elé engedve.

Első lépésben újra feltúrtuk a Pinterestet a hozzávalókat is figyelembe véve, és végül egy almás-fahéjas süti mellett döntöttünk, amire kis csíkokban körbe rá lehet hajtogatni úgy a tésztát, hogy tök formája legyen. A készítés folyamata pedig nagyjából úgy nézett ki, hogy én csináltam, amit Julcsi rám mert bízni, egyébként inkább a telefonommal fotózgattam, hogy a köztes állapotokról is legyenek képek. Közben pedig, természetesen, be nem állt a szánk, Julcsi végighallgatta egyik nap Nia és Áron vitáját, amiről mindenképp be akart számolni, én meséltem Orsiék Hugi nevű kandúrjáról, részletezte a szobafogságban töltött elfoglaltságait (főleg végtelen sorozatnézésről van szó), én meg óvatosan felhoztam Konrád nevét is, akinek Julcsi egyelőre barátkozik a gondolatával, de már nem teljesen elutasító, nekem ennyi is elég.

A süti pedig közben nem csak elkészült, de gyakorlatilag fotózásra termett, szebbre sikerült, mint ami a receptben képként szerepelt, úgyhogy nem győztem Julcsi kézügyességét dicsérni, mert nekem tényleg nem sok közöm volt hozzá.

Miután hatvanadszor is megölelgettem őt és megköszöntem a segítséget, azzal váltunk el, hogy hétfőn a kapunkban találkozunk, a gólyahétnek megfelelően ő vödörrel, én meg talicskával, majd hazasiettem... eredetileg cikket írni, de a naplóm előbb akadt a kezembe, úgyhogy ez a remek feladat még most vár rám.

Kibékültünk Julcsival: 5/5 – nagyon-nagyon örülök!
Almás-fahéjas süti: 5/5 – olyan szép, és olyan finom, nagyon gyorsan fogy a konyhából, pedig legjobb tudomásom szerint valamilyen diétában van mindkét szülőm... érdekes
Sütőtökös pite: 5/3 – apu belekóstolt, állításai szerint „olyan, mint a Chokito, ronda és finom", én azért nem annyira szimpatizálok vele
Megyek cikket írni: 5/4 – most már tényleg, és akkor Bandi nem vág ki a szerkesztőségből

---

A szünet alkalmából egy kis könnyed, hétvégi résszel érkeztem. Most pedig megyek sütni, mert megjött hozzá a kedvem!

Ha tetszett ez a rész, ne felejtsetek vote-olni és kommentelni <3