Összevesztünk Julcsival, harmadik nap. Már szinte megszoktam volna ezt a szótlanságot, de ma kiegészült azzal, hogy amikor osztályfőnökin elkezdtük Orsival betanítani a táncot az osztálynak, Julcsi kábé végig csúnyán nézett rám. Mondjuk sokszor inkább rám sem nézett, hanem Orsi utasításait követte, de nem is ez a lényeg.

Farkas teljesen felspannolva érkezett órára, mert előtte a 10. A-ban tartott föcit, ahol nyilván mindenki azt szeretné, hogy mi nyerjünk, ami így a tanárnőre is átragadt.

– Kezdjük a zászlóval! – pillantott bele a jegyzetfüzetébe. – Rita, Dani?

– Arra gondoltunk, hogy a Szent Johanna logóját kirakhatnánk úgy, hogy a piros és a kék részhez megfestjük a tenyerünket, és azt nyomjuk rá. A tanárnő meg lehetne a lila cucc a közepén – magyarázta Dani.

– Virágnak hívják – nyögte be Zalán, mire mindenki kacagott egyet. Mármint szó szerint egyet, mert amúgy nem volt vicces, de péntekre elfáradtunk.

– Köszönjük a tájékoztatást – pillantott Farkas Zalánra, majd újra vissza az osztályra egy szemforgatás kíséretében. – Többiek, mi a véleményetek?

– Én kék akarok lenni! – vágta rá Peti.

– Akkor én meg piros! – kontrázott rá Pali.

– Én meg fehér – sóhajtott fel az ofő, aztán mindenki (beleértve őt is) elröhögte magát.

– Amúgy meg lehet oldani, ha megfestjük előre a virágot, annak fehér kell, hogy legyen a közepe – szúrta közbe Rita.

– Majd meglátjuk... Mindenki elfogadja az ötletet? – tette fel újra a kérdést a tanárnő, és mivel ellenkezés nem érkezett, rátértünk a gyakorlati dolgokra, például hol és mikor fogjuk ezt elkészíteni.

– Azt nem tudom, de nekünk van egy kihasználatlan fehér lepedőnk, az jó lesz alapnak – állapította meg Dani.

– Esetleg megpróbálhatok beszélni Vladár tanár úrral, hogy a hétfői rajzórát adja oda nektek erre – töprengett az ofő. – De az nem lesz egyszerű, és ha bele is egyezik, az a minimum, hogy olyanok lesztek, mint a kisangyalok.

– Úgy lesz, tanárnő, nem kell aggódnia – vágta rá Zalán, de ettől Farkas nem tűnt nyugodtabbnak.

– Az eszközöket ki szerzi be? – folytatta a szervezést, amire Rita azonnal jelentkezett. – Rendben, következő pont: induló.

– Több ötletünk is volt – vezette fel Nia.

– Egyik jobb, mint a másik – egészítette ki Áron.

– Hallhatnánk legalább egyet? – sóhajtott fel hangosan Zalán, aki ma igazán elemében volt.

– Mivel a gólyatáborban a Virágéknál ég a világ már jól bevált, szerintem az jól működne – közölte Áron.

– Szerintem pedig azt egyszer már elhasználtuk, úgyhogy sokkal jobb lenne valami eredetivel előállni. Például valami felkapott TikTok-zene átírása – vetette fel a lány.

– Nem fogunk TikTok-zenét átírni! Sőt, azt ne is csúfoljuk zenének – ellenkezett Áron, és kezdődött a köztük már megszokott vita. Oda-vissza kapkodtuk a fejünket, aztán amikor elkezdtek alacsonyan szállni a válogatott sértések, Farkas véget vetett a konfliktusnak, vagy legalább időszakosan lezárta, és az osztálytól várta, hogy válasszuk.

– Nemtom, tanárnő, nekem egyik sem tetszik – húzta a száját Pali, mire még hárman jegyezték meg félhangosan, hogy nekik sem.

– Akkor új ötleteket várok – sóhajtott fel az ofő.

– Valami jó magyar zenét átírhatnánk – vetette fel a srác.

– Konkrétabb ötlet? – morogta Zalán.

– Van az a Rómeó és Júliá-s cucc – hadonászott a levegőben Bende.

– A Lehetsz királyra gondolsz? – kérdeztem rá, mire csak vadul bólogatott, hogy az lesz az. Néha engem is megijeszt, hogy ennyiből megértem ezt a srácot.

– Az jó, az nagyon jó! – kapott rá azonnal Orsi.

Mivel az osztály fele címről nem ismerte fel a dalt, Tomi az interaktív táblán bekapcsolta nekünk a dalszöveggel ellátott videót, hogy mindenki értse miről beszélünk. Nem várt módon még Nia és Áron is abbahagyták a vitát, és egyetértettek abban, hogy ez jó választás lenne, úgyhogy megígértük az ofőnek, hogy a hétvégén elkészítjük a szöveghez az átiratot, amit hétfőn igény esetén cenzúrázhat. Nagyon úgy tűnt, Farkasnak fogalma sem volt, mennyi plusz melót vesz a nyakába azzal, ha osztályfőnök lesz, és kicsit kivolt a közelgő gólyaavató miatt. Orsi pedig, bármilyen jóindulattal kérdezte meg tőle, hogy jól érzi-e magát, nem segített a helyzeten.

– És akkor következzen a tánc! – húzott egy határozott vonalat a jegyzetfüzetében. – Mesi, Orsi?

A lánnyal hirtelen zavartan összenéztünk, hogy ki kezdjen el beszélni, és mit is mondjon, aztán egy intéssel jelezte, hogy rám hagyja a feladatot.

– Tegnap sikeresen befejeztük a koreográfiát, de van pár rész, ahol a többiek ötletére is számítunk – vezettem fel. – Van róla videó, megmutassuk?

– Miért nem táncoljátok el? – tette fel az amúgy teljesen jogos kérdést Peti.

– Mert ez nem jutott eszünkbe – ismertem el röhögve.

– Na, még jó, hogy van, aki gondolkodik – vágott a srác büszkén a mellkasára, mire Pali és a hátsó sorból Zalán is hozzávágtak egy tollat. Illetve Zalán csak akarta, az övé a tanári asztal előtt landolt, de Farkas csak szó nélkül felvette és visszaadta neki, szerintem a hétre elege volt belőlünk.

A srácok kitologatták oldalra a padokat, Tomi bekapcsolta a táblán a zenét, és valahogy még a videónkat is odavarázsolta, miután átküldtem neki (na jó, a telefonomról átküldte magának, és remélem, hogy semmi mást nem nézett), úgyhogy két példányban néztünk az osztályra. Julcsi legalább egyszerre csak az egyikre tudott csúnyán nézni, és általában nem a real-life verzió esett ennek áldozatul.

Sikerült Orsival úgy bemutatnunk a táncot, hogy egyszer sem ütköztünk össze és nem esett szét a koreográfia, aztán egy jó időre a munkánk ennyit is ért, ugyanis parázs vita alakult ki arról, ki hova akar állni. Részünkről annyi volt a koncepció, hogy ketté szeretnénk osztani a társaságot, így mindenkinek csak az idő felében kell nagyjából táncolni, viszont senki nem akart előre állni, több hátsó sor meg, ugye, nem lehet, úgyhogy nem haladtunk.

– Én biztos nem állok ugyanarra az oldalra, ahova Peti! – kötötte ki rögtön az elején Pali, mikor még szinte végig sem mondtam az ötletet.

– Ki akart veled egy oldalra állni? – kontrázott rá az érintett.

– Na, akkor Pali bal szélre, Peti jobbra – csapott közéjük Farkas, mire mindketten nagy lendülettel elindultak, aztán két lépés után össze is ütköztek.

– Az irányokat nem ismeritek, vagy a saját neveteket? – röhögött fel Nia.

– Egyéb kívánság? – fordultam körbe.

– Én elöl szeretnék állni – vágta rá Bende, mire csak legyintettem, hiszen ezt mind tudtuk.

– Én meg hátul – közölte Tomi.

– Velem együtt – tette hozzá Dani.

– Jó, akkor te állj be előle, ti álljatok be két oldalra hátra, a többiek meg... töltsék ki arányosan a maradék helyet – mutogattam összevissza.

Szóval alig negyedóra után teljesítettük a nulladik lépést, amit negyedóra könyörgés követett Farkasnak, hogy az utolsó fél perces blokkban álljon be ő is táncolni, mert az mennyire jó lenne már. Végül beadta a derekát, de akkor meg neki nem volt helye, úgyhogy majdnem át kellett rendeznünk az egész kínkeservesen kitalált tervet, de végül megoldottuk máshogy. Orsi már majdnem leült a padlóra hangosan szenvedni, de szerencsére ezt pont megúsztuk.

Ezután pedig szépen egyesével megmutattunk minden mozdulatot, két irányba, aztán szépen egymás után összekötve, számolásra, zenére, lépésenként hozzátéve, hogy „értitek?". Többségében értették, de az egyik karcserés mozdulatnál Tomi kis híján összecsomózta saját magát, Dani és Zalán segítettek neki szétszedni a karjait.

– A lényeg, hogy aki bal oldalon áll, az engem kövessen, a jobb oldaliak meg Mesit – magyarázta Orsi. – Elpróbáljuk eddig zenére?

– Persze, nyomjuk – bólogatott abszolút nem meggyőzően Dani.

Mit is mondhatnék, a produkció sem volt meggyőző, de első próbálkozásnak nem is annyira rossz. Farkas levideózta nekünk (és a jobb kisujját is végig a kamera szélén), úgyhogy vissza tudtuk nézni a felvételt, és az ofő is biztatott minket, hogy egy kis gyakorlással jók leszünk. Arra viszont már nem maradt időnk, ugyanis megszólalt a jelző csengetés, és mindenki rekordidő alatt szedte össze a cuccát és dobta vissza a padját a helyére, úgyhogy Farkas jó hétvégét kívánva előbb elengedett minket.

– Valaki jön ebédelni? – fordult körbe Dani.

– Családi hétvége, nekem mennem kell, sziasztok – intett csak úgy általánosságban Tomi.

– Mi is léptünk, jó hétvégét – indultak meg Takácsék.

– Én szülinapozni megyek, úgyhogy én is elköszönök – kapta ki a kabátját a szekrényből Áron.

– Ú, kinek van szülinapja? Hozol nekünk a tortából? – lelkesedett Bende.

– Nekem lesz holnap – jegyezte meg a srác halkan. – Ha marad még hétfőre torta, akkor biztos kaptok.

– Tudtam ám, csak szívattalak – kamuzott Bende, és attól tartok, ezzel Áron is tisztában volt.

– Én is megyek, sziasztok – vetette oda Julcsi, és szinte már az épületen kívül is volt.

Ez lett volna a tökéletes alkalom, hogy utánaszaladjak, hátha végre hajlandó beszélni velem, és majdnem meg is tettem, de Orsi a telefont az arcomba nyomva kezdte el magyarázni, hogy a videót nézegetve milyen új ötlete támadt, úgyhogy maradtam a többiekkel.

Gólyaavató feladatok: 5/3 – a kiindulópont nagyon jó, de az időnk egyre kevesebb. Kíváncsi lennék, a b-sek hogy állnak
Tánc: 5/4 – szerintem jó lesz, csak az időnkbe férjen bele, hogy normálisan begyakoroljuk
Ebéd: 5/2 – jól nézett ki, de alig bírtam enni belőle
Julcsi: 5/2 – alakulgat, de még mindig nagyon gáz... bocsánatot kellene kérnem, de ahhoz még gyűjtöm a bátorságot

---
A munkaszüneti nap alkalmából megérkezett az újabb rész is, hogy mégis produktívan töltsem az időt.

Hálásan köszönöm a vote-okat és kommenteket, ha szeretitek a sztorit <3