Mozgalmas nap, érdekes befejezéssel. De kezdjük az elején.

A tegnap esti gondolkodásom a Szőke hercegről egészen az Instagram oldaláig vezetett, úgyhogy nézegettem egy ideig a srác (nevezzük a továbbiakban Konrádnak – elvégre így hívják) képeit, aztán erre aludhattam el, ezek után pedig ordas nagy baromságot álmodtam. Bende kis híján lesétált a járdáról a röhögés közepette, amikor elmeséltem nekik úton a suliba.

– Szóval tudjátok, van a Starbucks néni, az a zöld. Ott a téren egyszer csak így levált a homlokzatról, és elkezdett kergetni. Azon az útvonalon tekeregtünk, ahol futni szoktunk, aztán a kapun is utánam akart jönni, de nem fért be a szoknyája – részleteztem.

Először azt hittem, a kettőnek semmi köze egymáshoz, aztán rájöttem, hogy azon a képen, amit leghosszabban néztem, Konrád épp kávézik. Ezt az infót nem osztottam meg a többiekkel, Bende nem értené, Julcsi pedig továbbra sem volt annyira elájulva a sráctól, mint én. Sőt, egyáltalán nem volt, úgyhogy inkább eltereltem a témát, és a gólyahétről beszélgettünk, de még ekkor is kicsit távolságtartónak éreztem.

A suli előtt gyorsan végigmértem a ruházatomat, keresve, hogy Mádaynak mi szúrhat szemet, de egyszerű farmerben és sárga mintás blúzban voltam sárga tornacipővel, úgyhogy magabiztosan léptem az épületbe. Az ighelyettes amúgy is el volt foglalva Berényivel (akit már az első napon kiszúrhattunk, de a keresztnevét azóta sem tudom, mivel javarészt Máday ordítása jóvoltából ismerem), aki épp nagyban udvarolt neki, úgyhogy észrevétlenül felosonhattunk a lépcsőn, nyomunkban Tomival, aki félúton megkocogtatta a bal vállamat, aztán átállt a jobb oldalamra, majd fordítva is megismételte ezt. Úgy csináltam, mintha nem érdekelne, aztán egy óvatlan pillanatban hátrafordultam, így megláttam őt.

– Nagyon vicces – fintorogtam.

– Köszönöm – vágta rá. – Nektek is jó reggelt!

A jó reggelnek fontos eleme lenne az, hogy reggel nyolc előtt még bőven aludjak, de nem akartam szemétkedni Tomival. Egyébként tök jó, hogy reflexből felsétáltunk az emeletre, ő pedig követett minket, ugyanis a földszinten volt infónk, így tettünk egy kört és mehettünk vissza.

A terem előtt szokásosan ott tartózkodott a Nia-Rita-Ákos hármas, valamint Zalán nyomkodta a telefonját a földön ülve (hogy miért, azt nem tudom, gondolom, lusta volt ácsorogni), valamint megjelent Orsi is, így végre volt alkalmunk a táncról beszélni. Hiszen már vagy egy teljes napja nem foglalkoztunk vele, szinte hiányzott.

– Továbbra sincs ötletem ahhoz a részhez – fogtam a fejemet.

– Nekem sem. Ráadásul egy részét elfelejtettem annak is, amit kitaláltunk – közölte, ami nem sokat javított a helyzeten.

– Esetleg megkérdezzük táncon a tanárnőt? – vetettem fel.

– Az nem rossz ötlet – bólintott rá.

– Viszont addigra össze kéne szednünk, hogy ne borzasszuk el túlságosan – gondolkodtam el.

– Majd infón megnézem párszor a videót.

– Tényleg, van videó! – állapítottam meg boldogan.

Orsi ezután beigazította a fülhallgatója zsinórját a pulcsijába, hogy ne tűnjön fel, és az egész órát a pad alá bámulva, a tenyerén támaszkodva (onnan szólt a zene a készüléken át) töltötte. Így nem úgy nézett ki, mintha a telefonját nyomkodná, inkább mintha elaludt volna, ami nem biztos, hogy jobb, de pirospont Tölgyessynek, amiért nem kérdezett rá, hanem hagyta.

Ellenben Baranyaival, aki bioszon már kevésbé bizonyult toleránsnak, és kihívta Orsit felelni. A lány vontatott léptekkel indult el a padok között a tábla felé, azonban megakadt a lába Pali táskájában (ezek szerint a srác legalább hord magával táskát, meglepő), így drámaian elterült a földön és hatalmasat puffant. Még a levegő is megfagyott a teremben, konkrétan mozdulni sem mertünk, és Orsi sem tette, csak feküdt a padlón másodperceken át. Aztán hirtelen felpattant, leporolta magát, és sétált tovább a tábla felé, mintha mi sem történt volna. Azóta sem értjük az egészet, de mindegy is.

Baranyai az előző órai anyagból kérdezte, ami ráadásul nagyrészt inkább kémiából, mint biológiából állt, amiből Orsi reál tudomány lévén amúgy sem remekel, és szerintem nem is készült, az előző órai emlékeire hagyatkozni pedig nem igazán tudott, ahogy senki más sem lett volna képes rá, mert sokan az ébren maradásért küzdenek csütörtök délután. Az első sorban ülő Rita nem mert, Pali és Peti pedig nem tudott súgni sem neki, úgyhogy magára maradt, és tizenöt kínkeserves perccel később egy karóval ült le. Szegény.

Mondjuk annyira nem viselte meg, föcin még kicsit szomorkásnak tűnt, de a nagyszünetre újra jó kedve lett. A szokásostól eltérően most nem vonultunk le a többiekkel az udvarra, hanem a teremben kicsit eltologattuk a padokat, hogy legyen helyünk, és a gólyaavatóra készülő tánccal foglalkoztunk.

– Kezdem megutálni az ABBÁ-t – sóhajtottam fel, amikor hatodszorra sem tudtunk egy háromsoros részre megfelelő mozdulatot kitalálni.

– Oh, én azon már rég túl vagyok – legyintett Orsi. – Amúgy sem értettem soha, hogy mi ez a „hákköneri sziszcsu" ...

Hát igen, az osztály jelentős része idén kezdett angolt tanulni, és ez meg is látszik. Legalább angolosan hangzó szavak használatával azért megpróbálkozhatott volna, de így is értettem, mire gondol.

Ha már angol, francia után újabb csodás óránk volt O'Realy-val, ahol a többiek fogalmam sincs, mivel foglalkoztak, én ugyanis egy papírfecnire rajzolgattam a lehetséges térformákat a tánchoz. Miután Orsival rádöbbentünk, hogy nekünk ezzel másfél hét múlva emberek elé kell állnunk, eléggé elkapott minket a pánik, úgyhogy muszáj volt csinálnom valamit, hogy úgy érezzem, nem egyhelyben toporgunk.

– Mesi? – böködte meg Julcsi a karomat.

– Hm? – pillantottam felé.

– Hogy haladsz a suliújsággal?

– Huh, nem jól – hajoltam közelebb hozzá, hogy ne legyen feltűnő a beszélgetésünk. – Már vannak ötleteim, de még semmi időm nem volt nekiállni. Most itt a tánc, színjátszóra újra kell olvasnom a Karácsonyi éneket, két félkész beadandó hever az íróasztalomon...

– Ha gondolod, szívesen csatlakozok a sütéshez, meg akkor fotózom is, természetesen – ajánlotta fel.

– Az nagyon jó lenne – csillant fel a szemem. – Majd megbeszéljük, hogy mikor.

– Oksi. Amúgy most mit rajzolsz?

– Térformát próbálok kitalálni a tánchoz – magyaráztam, és vissza is tértem a cetlimhez.

– Aha – nyugtázta, és inkább az angol egyes- és többesszám értelmezésére koncentrált. Mintha nem tudná azt már vagy négy éve, de inkább ráhagytam.

Matek előtt a legnagyobb nyugalomban várakoztunk a teremben (Pali újabban például arra sem veszi rá magát, hogy lemásolja a házit, így tényleg semmit nem készül), de igazán csak akkor szabadult el a hangulat, amikor Kékesi helyett Tölgyessy lépett a terembe, és kérte, hogy foglaljuk el magunkat.

Szinte reflexszerűen fordultam hátra Orsihoz, és mivel mindenki mással törődött, az asztalainkat arrébtolva a terem szélében próbáltuk a koreográfiát, amíg Bende észre nem vett minket.

– Ez készül a gólyaavatóra? – szólított meg, mire csak bólintottunk.

– Ezt kell nekünk megtanulni jövő péntekig? – fogalmazta át Tomi, és nem túl boldog arcot vágott hozzá.

– Simán menni fog, nagyon jó lesz – győzködtem, őt és magamat is egyszerre. Szerintem egyébként egyikünk sem hitte el. Mindegy, a többiek kérték, hogy hadd nézzék meg elölről, egyben az egészet, úgyhogy tartottunk egy rögtönzött bemutatót, aminek a vége az lett, hogy az egyik egyelőre tisztázatlan résznél összeütköztünk Orsival, én megbotlottam és a falnak dőltem, ő meg átesett rajtam.

– Még vannak pontosításra szoruló részek – röhögött a padlón fekve, ezzel tisztázódott, hogy jól van, így mi is mertünk nevetni rajta.

– Orsika, meséld már el, mit ittál, hogy másodszorra is sikerült hasra esned? – cukkolta Bende.

– Száz százalékos szűrt narancslét. Senkinek nem ajánlom – ment bele a játékba, miközben a srác felsegítette.

A jókedvünk egészen a nyelvtan óráig tartott, ahol is Kardos jött, látott, és feleltetett az előző órai témából (kommunikáció). Legalábbis megpróbálta.

– Antónia! – kiáltott fel a füzete hosszas tanulmányozása után.

Nia morgott egyet a teljes neve hallatán, meg a felelés örömére, aztán kábé tyúklépésben elindult a táblához. A tanár úr egy darabig meglepően türelmesen várakozott, de aztán nem bírta tovább.

– Antónia, még ma, ha lehetséges – emelte fel a hangját.

Nia egy kicsit gyorsított, aztán flegmán megállt a tábla mellett, és teljes magabiztossággal nézett fel Kardosra. Mint kiderült, a magabiztosság annak szólt, hogy biztos volt abban, hogy karót kap. Egyébként voltak jó válaszai is, de a harmadik orbitális baromság után (miszerint az insta bio-nak identitáskifejező funkciója van) a tanárúr instant bevágta neki az egyest.

Mindenesetre mi értékeltük a lány modern szemléletét a kommunikációtudományra, óra után hangosan röhögtünk rajta.

– De azért voltak dolgok, amiket tudtam! – hívta fel a figyelmünket Nia. Egyébként a figyelemfelhívó funkció pont ebbe a kategóriába tartozott.

– Ez mondjuk dicséretes, én megszólalni sem tudtam volna – jegyeztem meg.

– A kommunikációval elég komoly problémáid vannak mostanában – vetette oda Julcsi. Mondanom sem kell, még a levegő is megfagyott, senki nem tudta hova tenni a beszólást.

– Ezt meg hogy érted? – kérdeztem.

– Hagyjuk – legyintett.

– Julcsi, kérlek magyarázd el, hogy mire gondoltál.

– Mesi, mehetünk táncra? – ért vissza épp abban a pillanatban Orsi, aki újratöltötte a kulacsát a mosdóban.

– Egy pillanat, még beszélnem kell Julcsival, majd megyek utánad – magyaráztam.

– Menj csak – intett Julcsi, aztán el is indult.

– Tánc után hívlak – kiáltottam utána. Nem reagált.

Orsival előreküldtem a cuccomat, és megpróbáltam váltani pár szót Bendével, hátha ő tud valamit mondani a barátnőm viselkedéséről. Jobban belegondolva, lehet, hogy ő többet beszélgetett vele az elmúlt néhány napban, de nekem egyszerűen annyira összecsúszott minden teendőm, hogy esélyem sem volt.

– Te értetted, mi volt ez? – kérdeztem kissé kétségbeesetten. A barátnőmre egyébként nem jellemző, hogy így reagáljon, úgyhogy tényleg megbánthattam.

– Ezt vele beszéld meg – vonta meg a vállát Bende.

– Nyilván, de azért valami magyarázat jól esne... mindegy, felhívom este, de most rohannom kell – túrtam bele a hajamba, aztán kaptam egy féloldalas ölelést Bendétől, és tényleg elkocogtam a folyosón a tornaterem felé.

Eleinte tartottam tőle, hogy nem fogok tudni a táncra koncentrálni, aztán Dia, a tánctanár (kimondottan kérte, hogy tegezzük, és mivel a húszas éveiben járhat, tehát max 10 év korkülönbség lehet köztünk, ez teljesen természetesnek is tűnik) bejelentette, hogy elkezdjük a koreográfiát a Halloween-bulira.

Mivel a témát még hivatalosan nem hirdették ki, sőt a DÖK-gyűlések alapján szerintem még el sem dőlt, így nem kimondottan témához illő a dal, egy Imagine Dragons-számra táncolunk. Ráadásul magasságunkból kifolyólag mindketten a második sorban állunk Orsival, de nincs előttünk senki, úgyhogy igyekeztem mindent nagyon pontosan követni, és úgy csinálni, ahogy Dia szerintem elképzelte.

Másfél óra múlva hullafáradtan terültünk el a padlón ott, ahol épp álltunk, és ránk még várt Orsival egy második műszak, úgyhogy igyekeztünk gyorsan összekapni magunkat, aztán másodikos kislányok határozottságával odatotyogtunk a tánctanárhoz, és néztünk rá, hátha kiolvassa a gondolatainkat anélkül, hogy meg kellene szólalnunk, de természetesen nem így lett.

– Mit szeretnétek, lányok? – érdeklődött Dia kábé fél perc hatásszünet után. Orsi továbbra sem nyitotta a száját, úgyhogy muszáj volt nekem beszélnem.

– A hétvégén elkezdtük kidolgozni az osztálytáncot a gólyaavatóra, de nem haladunk vele úgy, ahogy akartunk, úgyhogy szeretnénk egy kis segítséget kérni – magyaráztam hadarva.

Dia nagyon megörült, hogy hozzá fordultunk, azonnal belement, ezen kívül a 10. A-s Panna és Dorina is velünk maradtak, először azt hittem, hogy csak kíváncsiskodni, de aztán magyarázták, hogy "idén is le kell nyomnunk a B-seket, és ők megtesznek érte bármit". Lévén, hogy ez a mi gólyaavatónk, szerintem nem sokat tehetnek érte, de értékeltük a lelkesedést és a segítséget is.

Újabb másfél óra múlva, este hat előtt pár perccel hagytuk el az épületet, mert Mónika, a takarítónő megunta, hogy vagy hatszor kértünk tőle "csak még öt percet", és elkezdte felmosni körülöttünk a tornatermet, úgyhogy már nem volt pofánk maradni.

Dia felajánlotta, hogy hazadob minket, amiért baromi hálás voltam, mert szerintem egy órába telt volna megmásznom a dombot abban az állapotban, amiben három óra folyamatos ugrálás után voltam, úgyhogy szinte beestem a bejárati ajtón, anyu meg azonnal faggatni kezdett.

– Emese, te mégis hol jártál eddig? Tudod te, hogy mennyi az idő? Julcsit és Bendét is hívtam már, de ők sem tudták merre jársz!

Na igen, Julcsi. Pedig tánc közben olyan jól sikerült egy kicsit kizárnom a fejemből a vitának nem nevezhető összetűzésünket, aztán most újra arcon csapott a valóság.

– Táncon voltam, utána pedig a gólyaavatóra készültünk a tánctanár segítségével.

– És erről nem kellett volna előre szólnod?

– Hirtelen ötlet volt – vágtam rá.

– Aha – morgott anyu. – Vacsora egy óra múlva.

– Oké, addig felmegyek a szobámba – fordultam sarkon azonnal, aztán a lépcsőn felfelé már el is kezdtem gépelni az üzenetet Julcsinak.

Elérhető volt, de nem nézte meg, úgyhogy negyedóra után felhívtam, de nem vette fel, úgyhogy írtam egy újabb üzenetet neki, amire megint nem reagált. Ezen a ponton pedig bennem is átfordult valami, és besértődtem azon, hogy ha problémája van, mégis hogy beszélhetnénk meg, ha nem hajlandó kommunikálni, szóval nem is akarja megoldani, szóval felőlem csináljon, amit akar, én is passziváltam magam nem csak ő, hanem mindenki számára, és megpróbálok inkább a beadandókkal haladni.

Kedvem: 5/1 – eddig talán egyszer voltunk ennyire rosszban Julcsival, és ezt nagyon utálom
Beadandók, tennivalók, egyebek: 5/3 – nem ma vagyok produktivitásom csúcsán
Tánc: 5/5 – legalább valami jó is volt ebben a mai napban

---

Boldog egyetemkezdést nekem, és boldog olvasást nektek! Muszáj volt az első napi depressziómat enyhíteni, úgyhogy itt egy újabb rész. Ti hogy bírjátok?

Ha tetszik a történet, ne felejtsetek el vote-olni és kommentelni, hálásan köszönöm!