Újabb csodálatos hétfő reggelre keltünk. Ja, nem.

Az éjszaka folyamán valami gonosz manó két pattanást is a fejemre varázsolt, természetesen olyan helyre, amit esélytelen eltakarni, úgyhogy álltam a tükör előtt, és próbáltam megbarátkozni a képpel, elég kevés sikerrel.

Ezután persze semmi nem tetszett, a hajamat nem bírtam úgy összefogni, hogy ne legyen púpos, így copf helyett inkább kiengedve hagytam, a világoskék blúzom nem állt sehogy, a fekete farmerem összekenődött valamivel, úgyhogy kénytelen voltam másikat felvenni, és nem kimondottan vidám arccal léptem ki a kapun Julcsihoz és Bendéhez, akik viszont egészen addig láthatóan jól elvoltak.

– Milyen morci valaki ma reggel – jegyezte meg Bende.

– Te is morci lennél, ha vulkánok jelennének meg az arcodon – morogtam vissza.

– Az mondjuk biztos – ismerte el.

– Mindegy, hetedik óra után meg kell majd keresnünk Konrádot a suliújsággal kapcsolatban. Julcsi, szerintem rád is vonatkozik, mert a fotósra is szükség van.

Mindketten csak bólintottak, aztán random témákról beszélgettünk a suliig. Például megpróbáltam elmeséltetni velük az irodalom anyagot, de Bende nem igazán tudott érdemben hozzátenni, Julcsi pedig meglehetősen sajátos stílusban adta elő, amin rengeteget nevettünk, de nem tudtam miatta a tényekre koncentrálni. Valahol az "ógörög Die Hard jelenetsor" megállapításnál vesztem el teljesen.

Máday szerencsére el volt foglalva a b-s Bella ruházatával, jobban mondva az őt takaró (vagy nem igazán takaró) textildarabkákkal, így mi gond nélkül elosontunk mellette és a teremben vártuk az első órát. Igazából nem vártuk annyira, inkább csak várakoztunk. Nem sokkal később betoppant Nia is, teátrálisan ledobta magáról a vastag, szürke kapucnis pulcsit, ami alatt egy spagettipántos zöld crop topot viselt. Csak egyszer felejtsen el felöltözni, mielőtt elhagyja a termet, vagy nézzen be hozzánk véletlen Máday, és onnantól kezdve biztosak lehetünk benne, hogy minden reggel levetkőzteti az aulában, hogy meggyőződjön róla, hogy nem sérti meg a házirendet.

Kardos azzal a sziklaszilárd elhatározással érkezett a mai órára, hogy a feladott memoriterből végigfeleltet mindenkit, közölte, hogy neki a sorrend is teljesen mindegy, úgyis sorra kerül mind a tizenkét ember a mai órán.

– De tanár úr, nemá' – méltatlankodott Peti. Persze, ezzel az is megdőlt, hogy Pali majd lefelel helyette, azért az igazán gyanús lett volna, ha kétszer egymás után elmondja, és megkéri Kardost, hogy az egyik jegyet a tesójának írja be.

– Demá', Takács – válaszolt hasonló stílusban. – Szeretnéd esetleg kezdeni?

– Dehogy – szabadkozott azonnal. – Átadnám a lehetőséget a nálam okosabbaknak.

– Lesznek egy páran – morogta a tanár úr. – Van önként jelentkező, vagy haladjunk névsor szerint?

Uhh, kínos helyzet. A kérdés akár az is lehetett volna, feláldozza-e magát valaki Orsiért, vagy köszönjük, pont szükségünk lenne a vers meghallgatására néhányszor, hogy vállalhatóan el tudjuk mondani. Ennek megfelelően mindenki mélyen magába szállt és kínos csend állt be, sőt, néhányan gyakorlatilag lefagytak. Már érzékeltem, ahogy a mögöttem lévő sorban Orsi egy hangos sóhajjal lemond, hát, kábé mindenről is, aztán valami felsőbb erő (nevezzük például a hőskomplexusomnak) hatására felemeltem a kezemet.

– Felföldi! Kitűnő – örült meg Kardos. Tök jó, hogy egy önként felelő is ekkora boldogságot tud neki okozni. Egyébként meglehetősen zavarban voltam, de egy hibával felmondtam a szöveget, úgyhogy kaptam egy ötöst.

Ezután érdekes módon többen is jelentkeztek másodiknak (persze, szerintem is az a legjobb, csak elkezdeni nehéz), és egész jól álltunk osztályszinten, aztán egy ponton elfogytak a vállalkozó szelleműek. Kardos meg elkezdett bináris számrendszerben osztályozni. Mármint kábé úgy, hogy "tudás nulla, eredmény egy".

Ezek után igazi felüdülést jelentett a rajz óra, ahova Vladár egy csomó falevéllel érkezett, és ránk hagyta, hogy alkossunk ezek alapján valamit, akár fel is lehet használni őket, de nem kötelező. Nem mondom, hogy a vízfestékkel és zsírkrétával készített rajz életem alkotása lett, de kaptam rá egy négyötödöt, úgyhogy összességében nem lett rossz.

A nap egyébként elég gyorsan eltelt, a legtöbb órán haladtunk az anyaggal, illetve fizikán Nia felelt (hármasra, segítséggel... úgy értem, Zalánnak rejtélyes módon mindig épp akkor kellett tüsszentenie, amikor Dani megtalálta és félhangosan felolvasta a választ a lánynak, de ez a fránya allergia már csak ilyen), aztán tesin véget ért a jó hangulat. Na, nem magától, Somogyi vetett véget neki kőkeményen. A fiúk tesitanára hiányzott, így a tanárnő összevont órát tartott, ami jelenthetett volna akár közös játékot is, vagy ilyesmit, de neki sokkal jobb ötlete támadt.

– A mai órán coopert futunk – vigyorgott ördögien. Nem tudom, mi a mérce, de szerintem ezt vicsornak is lehetne nevezni.

A teremben természetesen azonnal hangzavar keletkezett, mindenkinek megvolt a véleménye, amit nem feltétlen a hozzá legközelebb állóval akart megosztani, alacsonyan repkedtek a káromkodások, Nia meg rögtön lefeküdt a padlóra, hogy ő inkább el sem indul, mert úgysem érné el a kettest. Szóval mindenkinek megvolt a maga baja, én is összenéztem Julcsival, akinek már az öltözőben panaszkodtam, hogy fáj a hasam alja és fura érzésem van ezzel kapcsolatban, de nem volt időm elmenni mosdóba, úgyhogy inkább elengedtem. Arról meg, hogy jól nézzek ki, miközben beszélünk Konráddal, már reggel lemondtam, úgyhogy a szétizzadt hajam és minimál sminkem gondolata már meg sem hatott igazán, vagyis nem újult erővel.

Ezt a remek eszmefuttatást a tanárnő őrült sípolása szakította félbe, ami addig nem szűnt, míg mindenki el nem csendesedett.

– Nem kérdeztem, hogy van-e kedvetek hozzá! Mondom a szintidőket – lapozta fel a füzetét.

Természetesen ezekhez is mindenkinek akadt hozzáfűznivalója, amit Somogyi vagy fél percig becsülettel tűrt, aztán az ujjával az ajtóra mutatva belefújt a sípjába, és addig nem állt le, míg ki nem sétált mindenki az udvarra. Amúgy, ez a nő valami szabadtüdős mélymerülő világbajnok, hogy így bírja? Ennek utána kell még járnom.

Párokba rendeződtünk, hogy tudjuk egymásnak számolni a köröket, én eredetileg Bendével lettem volna, de még időben megállapítottuk, hogy úgy sajnos nem fogunk tudni együtt futni, úgyhogy cseréltünk, így lett nekem Orsi a párom, Bendének pedig Rita, mivel a két lány szintén közösen akart haladni. Természetesen nagylelkűen átengedtük, hogy kínlódjanak ők először, amíg mi keressük a lelki erőt. Mint várakozó – és egyelőre pihent – társaság, hangosan biztattunk mindenkit, amikor épp a mérési pontnál jártak, ami ugye sebességtől függően gyakrabban vagy ritkábban következett be. Ez pedig egy idő után Somogyinak is szemet szúrt.

– Tóth, hányadik köröd ez neked? – kiáltott rá Niára, aki képtelen volt beszélni, csak az ujjaival mutatta, hogy három. Mondjuk úgy, hogy eddigre már majdnem az idő fele letelt, és tíztől járt a kettes, ez nem számított túl fényes eredménynek, a tanárnő csak a fejét csóválta, de inkább nem szólt.

– Gyerünk, Orsi! – tapsoltam a lánynak, amikor újra elhaladt mellettünk.

– Hogy állok? – kérdezte kocogás közben.

– Jól, nagyon jól – biztosítottam. Nem akartam számokkal fárasztani, szerintem úgysem fogta volna fel. Felmutatta a hüvelykujját, villantott egy mosolyt és már futott is tovább.

Valahogy úgy éreztem, kellemetlenül gyorsan eltelt az idő (pedig nem meglepő módon tizenkét perc volt, plusz mire Somogyi mindenkinek az eredményét könyvelte), és máris mi álltunk a rajtnál. A tanárnő megfújta a sípját, mire valamelyik Takács úgy megindult, mintha kilőtték volna, szinte kettőt pislogtam csak, és már a kör felénél járt, mi pedig Bendével a középmezőny elejéhez tartozhattunk.

– Még két kör, és ki fog nyúlni – állapította meg röhögve Bende.

– Szerinted ezt is egymás helyett futják? – vetettem fel.

– Fogalmam sincs, asszem, Peti van ott sötétkék pólóban – gondolkodott el.

– Felfödi, Gaál, 0:47 – mondta a tanárnő, mire vad matekozásba kezdtem, hogy akkor milyen sebességgel haladunk, mennyi idő alatt fogunk végigérni, ha tartjuk ezt a tempót, elég lesz-e Bendének is az idő és hasonlók. Komoly fizika (a sebesség képlete már nagyon megy, minden órára újratanulom), valamiért ilyenkor megnyugtat a fejszámolás. Vagy legalább eltereli a figyelmemet a szituációról, az is segítség.

Bende jóslata egyébként bevált, Peti (vagy Pali, soha nem tudhatjuk) a negyedik kör végére kifulladt, és az oldalát szorongatva sétált, így később utol is értük, mondhatni jól haladtunk, amikor újult erőre kapott a hasfájásom.

– Áhh, nem bírom – nyöszörögtem.

– Dehogy nem! – vágta rá Bende, aztán a fejemet látva átgondolta a helyzetet.

– Fuss egy kört nélkülem, aztán csatlakozok, ha újra mellém érsz – vetettem fel, mire ő egy kicsit belehúzott, én meg poroszkálásba kezdtem. Azaz futást imitálva sétáltam, hátha nem feltűnő, gondoltam én.

– Felföldi, szedd össze magad – dörrent rám Somogyi. Szívem szerint visszaszóltam volna neki valami olyasmit, hogy „azon vagyok", de nem akartam erre pazarolni az energiámat, úgyhogy reakció nélkül hagytam és folytattam úgy, ahogy nekem jólesett. Illetve mégsem teljesen, mert akkor megálltam volna és elterülök a pálya közepén, de nyilván nem ez történt.

– Mehetünk? – bukkant fel Bende. Jobban örültem volna, ha ez csak később történik, de mindegy, bólintottam neki, és újra normális tempóban futottunk. A beszélgetéstől eddigre azért már elment a kedvem.

– Éés tizennégy! – kiáltott fel Orsi, amikor az utolsó köröm végére értem, én pedig pár méter séta után megálltam, és a térdemen támaszkodva fújtam ki magam.

Miután a tanárnő mindenki eredményét rögzítette, bementünk az épületbe, én pedig azonnal az öltözőt céloztam meg, ahol ittam pár kortyot, aztán a mosdóban megállapítottam, hogy a sokadik érzékem a hasfájással kapcsolatban nem csapott be. Nem mondanám, hogy boldoggá tett a helyzet.

A tükörbe nézve megállapítottam, hogy a hajam akár egy szénaboglya, a fejem egy paradicsom, az összkép meg... meh. Megpróbáltam kicsit összeszedni magam, de csak rontottam a helyzeten, úgyhogy inkább besétáltam a tesiterembe, és a lányokkal nyújtottunk az óra végéig. Illetve kinyújtott lábbal beszélgettünk, de az majdnem ugyanaz.

Az idő valamilyen szinten megoldotta a problémámat, a pirulásom sokkal enyhébb lett, a hajam is lelapult (mondjuk ezt sem akartam, de a kusza tincseknél jobb), úgyhogy némileg megnyugodva öltöztem vissza, majd Julcsival és Bendével elindultunk a suliújság terméhez, ahol Konrád már várt ránk.

– Sziasztok! Szücs Konrád vagyok – nyújtotta a kezét bemutatkozásra először Bendének, akit valóban nem ismert, aztán Julcsinak is, aki viszont ezt igazán magára vette.

– Júlia, a suliújságból. Elvileg már ismerjük egymást – vetette oda, mire szegény srác leengedte a karját, és inkább beszélni kezdett.

– Szóval veletek fogok interjút csinálni – állapította meg, leginkább saját magának.

Ezután közösen kerestünk rá egy megfelelő időpontot, végül a csütörtök délutánban egyeztünk meg, aztán Konrád el is köszönt, és szerintem elment ebédelni.

– Egy hete sincs, hogy bemutatkoztunk egymásnak, és fogalma sincs, ki vagyok – méltatlankodott Julcsi.

– Úgy tudom, ő a fotókkal nem találkozott, csak a szövegeket olvasta, nem? – értelmezte a helyzetet Bende.

– Múlt héten volt három perces ismerkedős program is – világosítottam fel. – De ne vedd ennyire magadra, lehet, hogy Bandi sem ismerne fel, ha csak szembesétálnánk vele a folyosón.

– Az lehet, de vele elvileg minden hónapban együtt fogunk dolgozni, mert én fotózok a riportjaihoz – dühöngött továbbra is.

– Cserélnék – sóhajtottam.

– Hogy a Szőke herceged ne is emlékezzen rád? Kétlem – oltott le Julcsi. – Ah, mindegy, megyek főzni – rázta meg magát, és átlényegült a konyhakultúra szakkörre.

– Úgy látom, Julcsinak nem szimpatikus a crush-od – mosolygott Bende.

– Jaj, hagyd már! Megyünk színjátszóra? – tereltem a témát.

– Előtte menza?

– Én most képtelen vagyok enni, de elkísérlek.

Persze miért is történt volna ma bármi úgy, ahogy én gondoltam, a gyümölcsleves mégis megtetszett, úgyhogy mászhattam vissza a szekrényemhez a menzakártyámért. De legalább finom volt a kaja, és egyik Takács sem próbálta meg az orrával felszívni az áfonyát belőle (csak a rend kedvéért: mindketten akarták, de Áron lebeszélte őket, amiért mindenki hálával tartozik neki).

Színjátszón pedig fontos dolgok történtek: a karácsonyi műsorról beszéltünk, ahol egy, Dickens Karácsonyi ének című műve alapján készült darabot fogunk bemutatni. A nagyobb szerepeket természetesen az idősebbek játsszák, de úgy emlékszem, vannak a műben kisgyerekek is, és például Ádám mellett én határozottan annak nézek ki, úgyhogy ez kivételesen még jól is jöhet. Mindenesetre újra kell olvasnom a művet a jövő hétre, sőt, talán kicsit korábban is, hogy Bendének mesélni tudjak róla, mert ő (csak privátban nekem, de így is) elég egyértelműen kifejezte, hogy nem fog olvasásra vetemedni.

Egyébként muszáj lesz neki, mert irodalom beadandót kell írnia valamiből e hét csütörtökre, és mikor emlékeztettem rá, úgy tűnt, hogy teljesen elfelejtette a feladat létezését is. Nem is tudja, milyen hosszú délutánok várnak rá, ahogy egyébként még rám is, mert nem állok túl fényesen. Lehet, hogy ha naplóírás helyett azt alkotnám, akkor javulna a helyzet, és ezt ki is fogom próbálni.

Mai nap: 5/? – annyira vegyes, hogy nem tudom eldönteni. Bár mostanra a bosszúságom nagy része el is párolgott
Cooper-futás: 5/3 – utálom, de legalább ötös lett
Gyümölcsleves: 5/5 – ezt viszont imádom. Ráadásul nem csak a suliban fogyaszthattam, mert anyu is meggylevest csinált vacsorára
Szőke herceg: 5/? – Julcsi telepatikusan is megüt, ha ötöst adok neki azok után, hogy nem ismerte meg őt (ami részemről teljesen rendben van, nem jegyezhet meg mindenkit első találkozásra), de szerintem neki alanyi jogon járna a maximális pont... nehéz helyzet, erre alszok még egyet

---

Meg is érkezett az újabb rész, amihez csak annyit fűznék hozzá: sikeres iskolakezdést kívánok péntekre mindenkinek! Na jó, mielőtt még megutáltok, tényleg szép első napot és kitartást kívánok, induljon a tanév nektek is legalább olyan jól, mint Mesinek

Ha tetszett ez a fejezet, akkor pedig ne felejtsetek kommentelni és vote-olni, hogy nekem is jól indulhasson a szeptember <3