Ahogy azt elterveztem, ma csendes, visszahúzódó és főleg rendes gyerekként viselkedtem. Kitakarítottam a szobámat, első szóra mentem ebédelni, utána leültem tanulni, és félig meg is írtam a francia beadandót saját magamról. Mindezt nagy lelkesen meg is írtam Julcsinak és Bendének, akik legjobb barátokhoz méltó módon reagáltak rá: Bende szerint imádok magamról beszélni, úgyhogy ez nekem valójában nem is feladat, hanem jutalom, Julcsi pedig felvetette, hogy ha már ennyire benne vagyok az iparban, megírhatnám az övét is. De utána mindketten megdicsértek.

Háromkor pedig a megbeszélteknek megfelelően felhívtam Orsit videóhívásban, és nekiálltunk az osztálytáncon dolgozni. Igen, még van addig két hét, de mivel azt be is kell tanítani a többieknek, így nem árt időben elkészülni vele. Orsi pár csengés után fel is vette, azonban a képernyőn csak a szobájában uralkodó kupit láttam, őt magát nem.

– Szia, Mesi! Egy pillanat, öltözök! – kiáltotta.

– Oké, csak nyugodtan, addig megkeresem a zenét – pötyögtem a gépemen.

– Nagyon agresszívan gépelsz – állapította meg nevetve.

– Bocsi – gondoltam végig, hogy ennek milyen ereje lehet kihangosítva. – Csak már nagyon táncolnék.

– Akkor kezdjük is – pattant fel. – Van bármi ötleted?

– Szerintem az lenne a legjobb, ha mindenki végig táncolna, úgyhogy valami egyszerű kéne, hogy mindenki meg tudja csinálni normálisan. A 12 jó szám, úgyhogy a térformákkal is lehet szórakozni, de azt még nem tudom, hogyan.

– Jó, kezdjük az elején – állapította meg Orsi. – Hogy kezdjük?

– Valami jó kezdés kell, meg egy jó lezárás, akkor már nem is olyan fontos a köztes rész – gondolkodtam.

– Itt jó a zene, így pattog – rugózott. – Indítsd még egyszer!

Nagyjából így telt a délután: egy-egy tízmásodperces részletet addig hallgattunk újra és újra, míg koreográfiát tudtunk kitalálni rá. Két óra után már zsongott a fejem, emlékezetből le tudtam volna számolni, melyik ütemre melyik szótag jön a szövegből, és még mindig nem igazán álltunk fényesen.

– Oké, ahol ismétlődik a zene, ott mi is ismételni fogjuk a táncot – jelentettem ki egy másfél perces ivó- és pisiszünet végén.

– Ne már, az olyan béna – vágta rá Orsi.

– Akkor arra a részre nélkülem kell kitalálnod valamit – sóhajtottam.

– Nem is olyan rossz az ismétlés – korrigált. Én is így gondoltam.

– Egyébként is, ne gondoljuk, hogy például Tomi hajlandó lenne betanulni egy teljes három perces táncot és elő is adni az egészet.

– Szerinted nem? – pislogott.

– Annyira még nem ismertem ki, de nem olyan típusnak tűnik. De Petiről és Paliról sem gondolom, hogy ki fognak bírni három percet ökörködés nélkül, úgyhogy kell adnunk nekik valami olyan lépést, amiben kiteljesedhetnek – nevettem fel, amikor megcsörrent a telefonom. Még jó, hogy Orsit gépről hívtam, így nem kellett kinyomnom, miközben fogadtam Bende hívását.

– Na csá! Megyünk este futni?

– Kizárt – ráztam a fejemet azonnal.

– Próbáljuk újra: megyünk este futni? – tette fel a kérdést ismételten, röhögve.

– Nem, Bende – ismételtem magamat én is. – Két és fél órája táncolunk, én mára kimozogtam magam.

– Kivel táncolsz te?

– Orsival videóhívásban – magyaráztam.

– Oh, köszönj neki a nevemben!

– Kihangosítalak – nyomtam meg a megfelelő gombot.

– Szia Orsi! – kiabálta.

– Szia Bende! – kiabált vissza a lány is. Én meg, mint összeköttetés, szerintem halláskárosodást szenvedtem. Néha nehéz az extravertált barátokkal.

– És mit táncoltok? – csevegett tovább.

– A gólyaavatóra próbáljuk kitalálni az osztálytáncot – mesélte Orsi.

– Nem húztátok az időt – konstatálta, tekintettel arra, hogy még csak tegnap kaptuk a feladatot.

– Lehet, de ma kiderült, hogy ez nem olyan egyszerű, és jóval tovább fog tartani. Főleg, mire betanulja az osztály is – fejtegettem.

– És akkor ezért nem jössz ma futni? – kötötte az ebet a karóhoz.

– Hatkor legyél a kapunkban, ha nem érsz ide időben, nem megyek – zártam le.

– Micsoda? Az már csak fél óra – sopánkodott.

– Akkor én a helyedben gyorsan készülődnék – nevettem ki, aztán elköszönés után leraktam.

– Ezek szerint menned kell – állapította meg Orsi.

– Nagyon úgy néz ki, de már amúgy is tele van a fejem ezzel a zenével, úgyhogy jobb, ha kicsit kiszellőztetem. Folytatjuk holnap?

– Aha. Meg figyi, a fizikában is tudsz segíteni egy kicsit?

– Khm – piszkáltam egy hajtincsemet –, hát nem vagyok egy nagy fizikazseni, hogy így mondjam, de megpróbálhatom. Ha más nem, megfejtjük együtt – tettem hozzá.

– Nagyon köszönöm – mosolygott Orsi hálásan.

– Szívesen. Holnap látjuk egymást! – integettem.

Újracopfoztam a hajamat, kerestem egy pulcsit, és a telefonomat felkapva elindultam az ajtó felé. Aztán visszafordultam, hogy szóljak a szüleimnek, akik igazából nem mondták, hogy szobafogságban lennék a hétvégére, de éreztem, hogy vékony jégen járok ezzel. Ugyanakkor egész nap mintagyerek voltam, úgyhogy megengedtem magamnak egy kis kimozdulást. Főleg, hogy sportról van szó, az meg egészséges, tehát nem akarhatnak eltiltani tőle, ugye?

– Anyuci – szólítottam meg –, elmennék Bendével futni...

– Merre mész? – kérdezte.

– Nem tudom, tekergünk a II. kerület utcáin, ahogy szoktunk.

– Mikor érsz haza?

– Gondolom, olyan fél óra múlva, ahogy szoktam.

– Házid kész?

– Majdnem teljesen – szépítettem. A francián kívül neki sem álltam semminek.

– Rend van a szobádban?

– Igen, lehoztam a mosnivalót is, meg kivittem a szemetet.

– Oké, mustáros csirke lesz majd vacsorára – közölte csak úgy.

– Jó, addigra hazaérek – indultam el lelkesen. Apu az udvaron tevékenykedett, neki csak szóltam, hogy anyu elengedett futni, és a következő félórácskában ne keressen itthon. Szerintem még próbálta feldolgozni az információt, amikor én már kapun kívül tartózkodtam.

Elindultunk a szokásos útvonalunkon viszonylag kényelmes tempóban, így alkalmunk nyílt közben beszélgetni is.

– Van valami különösebb oka, hogy ennyire el akartál jönni? – érdeklődtem.

– Egyértelműen többet kell edzenem, múltkor még te is lefutottál – tette drámaian a szívére a kezét.

– Mi az, hogy még én is? – löktem meg a karját nevetve.

– Amúgy Somesz is kiakasztotta egy kicsit a szüleimet, meg én is, úgyhogy jobbnak tűnt megvárni, míg csillapodik a helyzet – magyarázta.

– Nálatok legalább kétfelé oszlik.

– Aha, csak eleve a duplája – tette hozzá.

– Szerintem ezt most nagyon túlreagálja anyu és apu. Meg is mondtam nekik, de nem segítettem sokat magamon – vontam meg a vállam.

– Julcsival beszéltél? – tért át másik témára.

– Csak amit ti is láttatok csoportban, amúgy egész nap csak Orsival kommunikáltam. De szerintem ő is hasonlóan járt.

– Tényleg, és a tánccal hogy álltok?

– Őszintén? Szarul – kacagtam fel kínomban. – Mármint nem veszélyesen, csak voltam már két és fél óra alatt sokkal hatékonyabb is. De elég bonyolult így, majd ha összepróbáljuk, akkor alakul.

– Ugye első sorban állok? – vetette fel a számára legfontosabb kérdést.

– Ki sem tudnánk túrni onnan – nyugtattam meg. – Verseny a sarokig?

Bende jó sportember módjára válasz nélkül magasabb fokozatra kapcsolt és lehagyott, én meg loholhattam utána, ahogy bírtam, ráadásul ezen felbuzdulva innentől az egész futásunk kábé egyperces sprintek és három-négyperces lihegés váltakozásából állt.

Viszont mire hazaértem, anyuék kicsit megbékéltek az egész helyzettel, úgyhogy lényegesen oldottabb volt a hangulat, beszámoltam nekik a napomról, és ha már ilyen jól elvoltunk, elkéretőztem holnapra Orsiékhoz. Itt meg is akadt a jókedv.

– Ki az az Orsi? – kapta fel a fejét apu.

– Az osztálytársam, Asztalos Orsi – próbálkoztam, hátha így közelebb kerülünk a megoldáshoz. – Vörös hajú, kis alacsony, mondjuk nálam szerintem még így is magasabb...

– Ki az anyukája? – kaptam egy újabb keresztkérdést anyutól. Ezt egyébként honnan kéne nekem tudnom?

– Gondolom Asztalosné valaki. Meteorológus. Asszem neki is vörös a haja – soroltam minden infót, amit tudtam róla, bár elég hamar elfogyott.

– Ő ott volt a szülőin, normálisnak tűnik – gondolta végig. Miért ne lenne normális? A szülők olyan furák tudnak lenni. – Ő megengedte?

– Igen, Orsi azt mondta.

– Jó, azért én még beszélnék vele, kérd el a telefonszámát, légyszi.

Végül ebben maradtunk, aztán a felnőttek vacsi után le is bonyolították a hívást, így hivatalosan is elengedtek, annyi feltétellel, hogy elvisznek és adott időre értem jönnek.

Annak érdekében, hogy legalább álmomban ne zsongjon végtelenített lejátszásban az ABBA a fülemben, kerestem valami más zenét (mégpedig Bagossy Brothers Companyt, hogy kellően erős legyen a kontraszt) és naplóíráshoz azt hallgattam alvás előtt.

Rend van a szobámban: 5/4 – szokatlan, és félek, hogy tönkreteszem :D
Anyuék nem haragszanak: 5/5
Gólyaavató tánc: 5/3 – remélem, holnap jobban haladunk, de ami megvan, az nem rossz
Futás Bendével: 5/4 – izomlázam van... de az is lehet, hogy a tánctól
Holnap megyek Orsihoz: 5/5 – juhúú, várom

---

Egy kis laza, hétvégi rész, még mielőtt felpörögnek az események, fogadjátok szeretettel.

Ha tetszett, vote-oljatok és kommenteljetek bátran, ezekért mindig hálás vagyok <3