A mai napon csak úgy halmoztam a ciki sztorikat, de komolyan. Szerintem egy hétre is elég lett volna az, amit ma sikerült produkálnom, természetesen mindent a legjobb helyen, legjobb időben.

Minden a szokásosan zajlott a tanórák során, aztán hatodik óra után a többiek elmentek ebédelni, én meg édes kettesben bevonultam Kardossal az osztálytermünkbe és megírtam a pótló dolgozatot. Az óra monoton kattogása mellett hallani lehetett nem csak a kelleténél szaporább szívverésemet, hanem a légzésemet is, pontosabban a Darth Vader szörcsögésemet, úgyhogy elgondolkodtam, hogy redukálom a levegővételeim számát, de a fulladásos halál rosszabbul hangzott, mint a hangok, amiket kiadtam. Kardos sem tette szóvá, de láttam az arcán a megkönnyebbülést, amikor végeztem. Ő nem volt olyan naiv, mint a legtöbb tanár, és összedobott nekem egy, a többiekétől teljesen eltérő dogát. Nem is számítottam másra, úgyhogy jól sikerült. Bár elmondhatnám ezt a napom további részéről is.

Egy adag paradicsomlevessel és valami fura tokányos rizzsel tébláboltam a menzán, nem volt velem senki az osztályból, csak a felsőbbévesek kajáltak már. Akadtak köztük ismerőseim, de nem annyira közeliek, hogy odaüljek hozzájuk, úgyhogy kerestem egy üres asztalt, és nagyon erősen koncentráltam az ebédemre, hogy érezzem az ízét, és hogy ne fulladjak meg (ismét itt tartunk), mivel rágás közben szájon át levegőt venni... lehet egyáltalán? Majd megkérdezem Julcsit, ő a bioszos. A többiek persze közel sem feszengtek annyira, mint én, így őrült hangzavar volt a helyiségben. Megállt az asztalom mellett Konrád, és kérdezett valamit, amit nem hallottam, de feltételeztem, le szeretne ülni, úgyhogy azonnal válaszoltam.

– Persze – jelentettem ki hangosan és határozottan, hogy ne vesszen el a hangom a zajban. Csakhogy nem találtam el.

– Persze, hogy zavarok? – hajolt közelebb Konrád szórakozottan. És igen, a paradicsomlevesemmel (nem ízlett, így két kanál híján az egészet meghagytam) egypetéjű ikreknek tűnhettünk volna, úgyhogy jobbnak láttam menekülőre fogni, és gyorsan összeszedtem a cuccaimat.

– Bocsi, nem úgy értettem – magyarázkodtam, miközben felmarkoltam a tálcámat. Láttam rajta, hogy szórakoztatja a helyzet, úgyhogy próbáltam minél gyorsabban meglógni az ebédlőből. Csakhogy az sem jött össze. Felszegett állal és lendületes léptekkel közeledtem a tálcatartó felé, de utamba állt egy szék lába, amit nem vettem észre időben, így megbotlottam benne és hatalmasat zakóztam. A paradicsomleves ahogy volt, a pillangós fehér blúzomon és az ölemben landolt, és az esésemre persze mindenki odakapta a fejét, úgyhogy a három felsőbb évfolyam összes diákja végignézte, ahogy elveszett tekintettel ülök a padlón piros trutyival beterítve. Élmény volt.

És ezután el kellett rugdosnom magamat táncra. Félreértés ne essék, még mindig imádom, csak egészségügyileg még közel sem voltam 100 százalékos formában, meg ezen remek alakítás után a hangulatom sem igazán tudta hova tenni magát, úgyhogy baromira szerettem volna hazamenni és ledőlni egyet, de még várt rám másfél óra próba.

Az öltözőben Panna és Dorina először megörültek, hogy láthatnak, aztán alaposabban végignéztek rajtam, és könnyen észrevehették, hogy a napom nem alakult túl fényesen.

– Nem szeretnék beszélni róla – dobtam le a cuccomat teátrálisan az egyik padra.

– Akkor nem is kérdezünk semmit – fordult vissza a szőke lány a pólóját átcserélni. – Jó, de, mégis. Fogunk hallani róla mástól?

– Nézz már rá, egész biztos – állapította meg Dorina, amivel nem tett valami boldoggá, de be kellett látnom, hogy igaza van.

– Inkább mutassátok meg a koreográfiából a múlt heti részt – vetettem fel. – Próbáltam Orsi videója alapján megtanulni, de szerintem ez képtelenség.

– Miért, a videó alapján úgy tűnt, hogy mi tudjuk? Dia meg van húzatva, nemhogy megcsinálni, de megjegyezni sem tudom a múlt heti részeknek kábé a felét – jelentette ki Dorina fésülködés közben.

– Hát majd ma begyakoroljuk, jó lesz – vágta rá Panna. – Ne aggódj, Mesi, a végére biztosan menni fog neked is.

Őszintén kívánom, hogy Panna minden jóslata így teljesüljön, ugyanis a próba végére tényleg ment nekem is. Az már más kérdés, hogy ez csak azért jött így össze, mert fél órát ráhúztunk, és összesen egyszer álltunk meg egy másfél perces ivó- és pisiszünet erejéig, plusz én még kétszer egy-egy köhögésrohammal, amikor véletlen rosszul vettem a levegőt. Mert hogy erre alapvetően az ember orra van kialakítva, de az nekem még mindig el van dugulva, úgyhogy kénytelen voltam végig lihegni, mint egy kutya. Egyébként, ha ezt valaha meg tudjuk úgy csinálni, ahogy azt Dia elképzelte, akkor baromi jól fog kinézni, csak mondjuk addig minden kedden ki fogunk halni. De jobban belegondolva, már nincs is olyan sok.

Hazafelé az Imagine Dragons-számot dúdolgattam magamban, aztán inkább előkerestem a fülhallgatómat, és elindítottam a telefonon a zenét, hogy ne tűnjek teljesen őrültnek, aki magában énekelget. A házunk előtt elsétálva úgy döntöttem, hogy előbb inkább beugrok Julcsihoz a házikkal, mert különben biztosan nem jutok ma már oda, úgyhogy csak intettem apunak, aki épp akkor ért haza.

– Hát te merre mész? – csodálkozott, ahogy továbbsétáltam.

– Házit viszek Julcsinak – magyaráztam.

– Vacsorára hazaérsz? – jegyezte meg nevetve. Jó, néha tényleg előfordul, hogy elbeszélgetjük az időt...

– Igyekszem, de max egy órát maradok – gondoltam át.

– Jól van, üdvözöljük Julcsit!

– Átadom, puszi! – intettem.

Legjobb barátnőm szerencsére jó hírrel fogadott, miszerint csütörtöktől hivatalosan is iskolaképesnek minősítette a doki, így már csak egy napot kellett nélküle töltenünk. Röviden elmeséltem neki a napomat, természetesen nem fosztottam meg attól a szórakozástól sem, amit külső szemlélőként jelenthetett a bénázásom Konrád előtt, úgyhogy a betegsége ellenére is sikerült feldobnom. Aztán a röhögése átfordult köhögésbe, de ezen csak még jobban nevettünk, valószínűleg még idő lesz, mire mindketten kiheverjük ezt a nyavalyát. Bezzeg Bende akárhogy próbálkozott, nem kapta el egyikünktől sem, úgyhogy közel egy hete hallgathattuk, hogy legközelebb ne csináljunk ilyen „csajbetegséget", mert milyen már, hogy őt kihagytuk.

Végül kicsit több, mint egy órát töltöttem Mészároséknál, aztán finoman jelezték, hogy biztosan az én szüleim is várnak már haza, úgyhogy elköszöntem és hazaballagtam. Anyu gyors ellenőrzésképp megmérte a lázamat, és mivel továbbra sem mutattam semmilyen tünetet, megúsztam a gyógyszert, és rögtön rátérhettünk a vacsira, ami csőben sült brokkolit jelentett. Említettem már, hogy imádom anyu főztjét? Mindezek után még tanultam egy kicsit, de csak amit muszáj volt, aztán kajakómás állapotban bedőltem az ágyba. Nem aludni, naplót írni, természetesen.

Nyelvtan doga: 5/4 – addig legalább jól sikerült a napom
Beégtem Konrád előtt: 5/ 2 – marha jó
Öt percen belül kétszer is: 5/1 – duplán jó
Halloweeni tánc: 5/5 – na, az tényleg jó lesz, a zene meg azóta sem megy ki a fejemből

---

Mindenekelőtt ezerszeresen is bocsánatot kérek a hónapos kihagyásért! Sajnos a félévkezdéssel nem csak a hangulatom csúszott le a béka segge alá, hanem az állandó időhiánnyal is küzdök, így viszonylag sokáig tartott, hogy ez a rész megszülessen, és nem tudom megígérni, hogy a következőre nem kell ennyit várni, de amint úgy alakulnak a dolgaim, mindenképp jelentkezem, mert terveim vannak.

Ha tetszett a rész, kérlek, vote-oljatok és kommenteljetek, ezzel is jelezve, hogy még itt vagytok, amiért nagyon hálás vagyok <3