Nem tudom, hogy két alkalom után lehet-e valamit szokásnak nevezni, amennyiben igen, a mai reggelem a szokásosan indult. Reggeli, fürdő, haj összekötve copfba (nyáron sikerült kikísérleteznem, hogy csináljam, hogy ne lapuljon le), felvettem egy napraforgós szoknyát, Julcsival megállapítottuk, hogy nem is nézhetnénk ki különbözőbben, Bende ma kék inget gombolt ki magán fehér pólóval, mindhárman tornacipőben elindultunk a Szent Johanna felé.

Az aulában Máday szemmértékre megpróbálta belőni, megfelelő hosszú-e a szoknyám, aztán inkább lemérte (persze ügyeltem rá, hogy az legyen, egészen kicsi korom óta szenvedélyem az életben maradás, és az ighelyettessel való rossz viszony ezt gátolhatja), Bendének javasolta, hogy használja rendeltetésszerűen az ingjeit, Julcsitól meg megkérdezte, hogy ezeket a pulcsikat a női osztályon találja-e. Aztán tovább is engedett.

– Milyen harapós ma reggel – jegyeztem meg a lépcsőn felfelé haladva, és elnevettük magunkat.

Az osztályterem üres volt, rájöttünk, hogy infónk lesz, úgyhogy ballaghattunk vissza a földszintre, és ha már ott jártunk, vettünk a büfében két túrós batyut, egy brióst, egy kólát, egy jegeskávét és egy mentes vizet. Még nagyban éltettem a Mizo-t, amikor megérkeztünk az osztályhoz, akik a terem előtt várakoztak, és elég összeszedettnek tűntek, mivel Máday pont ránk látott, kettesével-hármasával halkan beszélgettünk. Áron és Nia között Rita próbált igazságot tenni, Bende és Zalán utóbbi telóját nézve nevettek valamin, gondolom, mémekkel szórakoztatták magukat, Julcsi és Dani sorozatokról beszéltek, kiderült, hogy több is van, amit mindketten szeretnek, én pedig Tomival és Orsival a szakkörökről csevegtem. Megjelent előttünk egy fiatal férfi, kulcscsomóval, és felajánlotta, hogy beenged minket, ha viselkedünk, mert neki még el kell intéznie pár dolgot a tanáriban. Megígértük, hogy viselkedünk, de kétlem, hogy ezt bárki is elhitte volna.

A suli infó terme nagyon klassz, a padok U alakba vannak rendezve, így a tanár mindenki képernyőjére rálát, ami amúgy annyira nem jó, viszont annyira különbözik az általános iskolai doboz méretű monitoroktól, hogy csak jót mondhattam rá. Az ülésrendet illetően alapvetően két választásom volt, vagy az ablak felőli oldalra ülök, így tudom bámulni a járókelőket és minden egyebet, ha unatkozok, vagy a plakátok alá, amik egy dogánál baromi nagy segítséget tudnak nyújtani. Persze erre nem csak én jöttem rá, sőt, a szemfülesebbek ezt szúrták ki először, úgyhogy csak az ablaknál maradt hely, mire lehúztam a tejeskávéból az utolsó pár kortyot és kidobtam a dobozát. Kezdtem rájönni, hogy az üres utca amúgy nem túl izgalmas, aztán hirtelen nem volt már üres, megjelentek Takácsék, és ököllel kezdtek kopogni, úgyhogy kinyitottam az ablakot.

– Ha még egyszer elkésünk, Máday kinyír, nyisd a másikat is – hadarta Peti.

Szóval így próbálták kijátszani az ighelyettest. Zalán fel is vette videóra, ahogy két-két srác segít az ikreknek a bejutásban, akik épp időben csukták vissza az ablakot és ültek le, mert megérkezett a tanár úr. Tölgyessy László vicces volt és laza, és együtt nevettünk fel, amikor közölte, hogy most meg kéne beszélnünk a számítógép részeit és használatukat, de nem tudja, hogy ki tanítana kit. Ebből kifolyólag inkább arról volt szó, ki milyen számítógépes ismeretekkel rendelkezik. Tomi és Dani durván túlképzettek, a programozástól eltekintve Zalán is, a legtöbben az alapvető funkciókat tudjuk használni, Áron pedig állításai szerint kizárólag a böngészőt, abban viszont profi.

Bioszra vissza kellett sétálnunk a saját termünkbe, amihez át kellett vágnunk az aulán, aka Máday mellett, akinek természetesen feltűnt, hogy valami nem stimmel.

– Hogy létezik az, hogy Takácsékat nem láttam megérkezni? – piszkálta a vonalzóját, de közben a sorunk végét figyelte.

– Biztos nem tetszett észrevenni minket – mosolygott Pali.

– Fiam, te nem kerülnéd el a figyelmem – forgatta a szemét. – Fogalmam sincs, miben mesterkedtek, de nem ajánlom, hogy szórakozzatok velem.

– Semmiben, igazgatóhelyettes asszony. Nem is értem, hogy gondolhat ilyet rólunk – húzta Peti.

– Irány órára – engedett el minket.

Bioszon nem volt nagy ismerkedés, mindenki elmondta a nevét, meg hogy milyen viszonyban áll a biológiával (Takácsék állításuk szerint egypetéjű ikrekként a csúcsán, Zalán meg hadilábon; mindkettő személyes vélemény, mi elfogadjuk), aztán belekezdtünk az anyagba, és megtárgyaltuk, mivel foglalkozik a biológia. Azok után, hogy általánosban mindenki tanulta két évig, természetesen nagyon hasznos volt mindez.

A következő óra föci volt, ahol tanárunk ugyebár az ofő, akivel nem volt szükségünk ismerkedésre, így beszélgettünk, utána pedig játszottunk, ami abból állt, hogy villámkérdéseket tett fel, és aki az óra végéig összegyűjtött öt helyes választ, az kapott egy kisötöst, amiből három kell egy nagyhoz. Kábé négy embernek sikerült, Orsi pedig nem hazudott, amikor kedvenc és problémás tantárgyakról beszéltünk, köze nincs a földrajzhoz, Győr-Moson-Sopron megye székhelyére Komárom-Esztergom volt a válasza.

A nagyszünetet a tegnaphoz hasonlóan a pad köré gyűlve töltöttük, és a szakkörökről értekeztünk. Kiderült, hogy Orsi is jön ma velem táncra, a többiek meg szurkolni, ugyanis se a sakk, se az infó nem hozta lázba őket. Rita azt mondta, ő szeret táncolni, de hogy emberek elé kiálljon vele, azt el sem tudná képzelni. Rita amúgy nagyon aranyos lány, de szinte állandóan zavarban van.

A fiúk, úgy néz ki, nem jó helyet választottak tegnap, ugyanis az árkádok alatt felsőbbévesek hatalmas csoportja állt, az osztálytársaink meg legyőzötten kullogtak felénk. Bende hátulról felpattant mellénk a támlára, Áron óvatosan beült a pad végébe, Nia visszanyújtotta a lábait, most már az ő ölébe, a többiek körben álltak, és csatlakoztak a beszélgetéshez. Őket persze lázba hozta az infó és a sakk szakkör is, mindenki tervezte kipróbálni valamelyiket.

– Ne már, akkor nem nézhetjük, ahogy denszeltek? – állapította meg csalódottan Zalán.

– Gyökér – boxolta vállba óvatosan Bende. – Minden csajt lehet nézni, kivéve őket.

– Könnyen mondod, te állandóan nézheted őket – vágta rá Pali, mi meg Julcsival fülig pirultunk, amit természetesen többen észre is vettek.

– Hú, csajok, melegetek van? – szórakozott Peti.

Végül is, ha az ember zavarában elpirul, sokat segít rajta, ha erre külön felhívják a figyelmet. De legalább a csengő megmentett minket a spontán öngyulladástól.

Az angol, nem is tudom, mi lenne rá a jó szó. A tanárunk ugyanis szó szerint angol tanár, Henry O'Realy, és bár sok éve él itt és tanít a Szent Johannában, nem beszél magyarul. Ezt egyébként mindet ő mesélte el magáról amolyan bemutatkozás gyanánt, de összesen négyen értettük: a középső padsor.

A nyelvi teremben hosszú, négyes padsorok vannak, helyenként egy-egy bazi nagy fejhallgatóval, amiben a hallható szöveget a tanári asztaltól lehet irányítani. Ez ugye új ülésrend kialakítását is jelentette, ami a következőképpen néz ki:

tanári asztal

Áron     Nia     Rita     Orsi

Tomi Bende Mesi Julcsi 

Pali    Peti    Zalán    Dani

Szóval maga az óra kalandosan alakult, mert mindent fordítanunk kellett a többieknek, ami miatt O'Realy tagmondatonként megállt (erre egyébként nem biztos, hogy volt szükség, talán egyben is megjegyeztük volna, de az ő dolga), megpróbálta felolvasni a névsort, az ékezetes és kétjegyű betűk miatt, amik ugye az angolban nem léteznek, ez roppant szórakoztatóra sikerült, aztán kinyitottuk a könyvet, és meghallgattuk, ahogy random emberek találkoznak és egymás neve felől érdeklődnek. Az angolfüzetemben kezdő napraforgómező díszeleg, amit a ruhám mintájáról másoltam, de még így is kulturáltabban unatkoztam, mint Bende és Tomi, akik a pad alatt kő-papír-ollóztak kínjukban.

Ezt egy matek követte Kékesi Karolina tanárnővel, akinek nagyon hangzatos kis neve van, és az első órán kábé annyira volt cuki, mint egy rózsaszín vattacukorfelhő, de komolyan. Szépen végigkérdezgette mindenki nevét, hobbiját, ki hogy áll a matekkal, és bárkit, aki erre nem túl biztató választ adott, egy néhányperces monológ kíséretében megpróbált meggyőzni arról, hogy ez még változhat, és biztosan jobb lesz. Na igen, tanár és tanár között is tud éles kontraszt lenni, gondoljunk csak például Kardosra.

Nyelvtanon helyesírást gyakoroltunk (kaptam egy kis ötöst), aztán következett a tánc. Átöltöztem valami kényelmesebb cuccba (ide nem kötelező a sulis egyenpóló, úgyhogy fekete biciklis rövidnadrág és hosszított, bő bordó póló lett a nyerő), újra összefogtam a hajam, és a kezdésig felültünk a lányokkal a lelátóra. Egyre többen gyülekeztek, és egyre kevesebben sportos cuccban, szóval úgy tűnt, nagy közönségünk lesz, akiknek a fele szurkolni jött, a másik fele meg röhögni, ami kellően elbizonytalanított. Megérkezett a tánctanárnő is, úgyhogy három kézszorítás után (amiből Niáé olyan erős volt, hogy szerintem a szakkör után benevezek egy röntgenre) leszaladtunk Orsival.

A bevezetője meglehetősen rövid volt, bemutatkozott, Pap Diánának hívják, és elmagyarázta a mai foglalkozás menetét: először bemutató, utána próba. Bár nagyon koncentráltam rá, végigjárattam a tekintetemet a tömegen, és a bal szélen szemben találtam magam Szőke herceg mosolyával, aki komolyan úgy nézett ki, mint akit egy tündérmeséből kaptunk kölcsön, és nézett. Engem. Mi erre a jó reakció? Tartani kell a szemkontaktust, vonzóan nézni hozzá, és ilyesmik, gondolom. Na de mit tettem én lányos zavaromban? Lehajoltam cipőt kötni. Remélem, ahol ő ült, onnan nem látszott, hogy amúgy nincs is fűzőm. Ilyen béna is csak én lehetek.

Ezek után viszont csak és kizárólag a táncra figyeltem (jó, néha odapillantottam, de ez belefér), és imádtam! Általánosban sokáig jártam táncra, csak aztán megszűnt a csoport, az újban meg nem éreztem jól magam, úgyhogy azt ott hagytam, és komolyan felüdülés volt ez az egy alkalom is. Mintha egy részem újra felébredt volna a téli álomból. Ráadásul sikerült minden mozdulatot megjegyeznem, pontosan megcsinálnom, és egyszer sem pofára esnem (a megcsúszásról ne beszéljünk, mert akkor már nem ilyen pozitív az összkép). Szóval Orsival keddenként táncra fogunk járni.

A lányok persze megölelgettek minket, és Nia meg is jegyezte, milyen gyakran bámultam a lelátó bal oldalát. Hupsz, akkor mégsem volt feltűnésmentes.

– Csak nem láttál ott valami jót? Vagy valakit? – vonta fel a fél szemöldökét. Úgyhogy rövid mérlegelés után beszámoltam nekik rajongásom tárgyáról (vagy személy esetében alanyáról? mindegy), legegyszerűbben Szőke hercegként hivatkozva rá, aztán miután eleget visítoztunk, hazaindultunk.

Otthon megcsináltam a házikat (ma már sajnos kaptunk pár tárgyból), az év eleji lelkesedésnek köszönhetően még azt is, ami nem is holnapra kell, de tudom magamról, hogy ezt a jó szokásomat legkésőbb szeptember végére el fogom hagyni, csakúgy, mint az időben ébredést.

Ebbe a csendéletbe csörgött bele Julcsi videóhívása, amit a füzetemet félredobva azonnal fogadtam.

– Segíts – kezdte köszönés nélkül.

– Jövök. Mihez kell?

– Suliújság.

– Jelentkezel fotósnak? – Az elmúlt pár napban minden szünetben elhangzott a sulirádióban a hirdetés, és ha jól emlékszem, az egyik hirdetőtáblán is láttam a szórólapját, Julcsi viszont nem említette, hogy érdekelné.

– Megpróbálom. Azzal nem veszíthetek – vonta meg a vállát.

– Van valami feltétel?

– Max 10 kép, és legyenek rajta emberek – húzta el a száját.

– Utóbbival van baj, eltaláltam?

– Találtam három képet a nyaralásról, ami nem olyan rossz – osztotta meg a képernyőjét, így szemügyre vehettem őket.

– Egész jók – állapítottam meg.

– De?

– De nem a legjobb képeid.

– Szerintem sem. Szóval lehet, hogy ez ugrott – meredt a képernyőre csalódottan. És akkor bevillant egy zseni ötlet.

– Na, azt már nem – ragadtam meg a karját. – Fogd a fényképeződ, én hívom Bendét! – pattantam fel a telefonomat keresve.

– Mi kéne? – vette fel a srác nagyjából a harmadik csörgésre.

– Miért hiszed rögtön, hogy akarok tőled valamit? – kérdeztem csalódottan.

– Mert ismerlek? – kérdezett vissza.

– Jó, elfogadom – vontam meg a vállam. – De ez most fontos! Hozd a deszkád, negyedóra múlva találkozunk nálunk, és megyünk fotózkodni!

– Mi? – pillantottak rám egy időben mindketten.

– Julcsinak képek kellenek a suliújság jelentkezéshez, emberekkel, mi meg emberek vagyunk, állítólag, szóval cipő és indulás – pattantam fel.

Gyorsan felhívtam anyut, hogy elmehetek-e otthonról, még mielőtt felvesznek az eltűnt személyek listájára, és jól tettem, ugyanis vacsira estem haza, ráadásul csurom vizesen, mert nyári zápor formájában a semmiből ránk szakadt az ég. De lett mindenféle képünk, Bendéről deszkával ugrálós, rólam békésen bicózgatós, esőben táncolós, és nevetve szarrá ázós is. Jól sikerültek.

– Mi volt ma a suliban? – érdeklődött apu.

– Semmi különös – vontam meg a vállam a jó kis bolti tiramisut eszegetve. – Pontosabban, megvolt ma délután a tánc, és biztos, hogy jelentkezni fogunk Orsival! Nagyon tetszett. A fiúk infó szakkörön voltak, Bende azt mondta, ő nem sokat értett, de a többieknek tetszett. Áron meg asszem sakkozott, azt nem tudom, hogy abban mi a jó, de állítólag jó volt. Volt ma angolunk, és az osztály nagy része nem beszél angolul, de a tanár meg nem beszél magyarul, úgyhogy az kalandosan alakult, főleg Bende fordított. Kaptam kis ötöst föciből és nyelvtanból helyesírásra is – meséltem boldogan.

– Ez nagyon jól hangzik – reagált le egyszerre mindent, amit másfél perc alatt elhadartam. – És holnap milyen szakkörre mész?

– A suliújsághoz válogató van, megpróbálom, de azért nem fűzök hozzá nagy reményeket.

– Jaj, ne mondd ezt – szólt közbe anyu. – Nagyon ügyes leszel, biztos bekerülsz!

Anyu persze elfogult, apu lelkes bólogatása pedig azt bizonyítja, hogy ő is. Persze ők a szüleim, ez is szerepel a munkaköri leírásukban, és jól is esik, csak nem szeretnék csalódni, ha esetleg mégsem úgy sikerül, ahogyan azt elképzeltük.

Ehhez képest én is hasonló szavakkal biztattam Julcsit, (szigorúan kihagyva a "biztos" kifejezést, mert tisztában vagyok vele, hogy attól kiakad) átfutottam a megszerkesztett fotóit, amik szerintem bőven az elvárható szint felett vannak, aztán jó éjszakát kívántam neki és igyekeztem megfeledkezni a saját kételyeimről is.

Takácsék bemásztak az ablakon: 5/4 – az ötlet jó, max pontot majd akkor kapnak, ha segítség nélkül is tudják már kivitelezni, és az eddig a kettőből egyszer sem sikerült
Orsi földrajztudása: 5/2 – remélem a jegye is ez lesz, amúgy nem tudom eldönteni, hogy szórakoztató vagy aggasztó. Nagyon megörült, amikor végre úgy érezte, tudja a választ valamire, a padból kiesve jelentkezett Görögország fővárosánál, aztán bemondta, hogy Róma
Angol órák: 5/2 – nem szeretném elkiabálni, de ez így nagyon unalmas lesz. Viszont legalább könnyű ötös
Tánc: 5/5 – nagyon boldog vagyok, hogy újrakezdhetem, és remélem, hogy ugyanolyan jól fog menni
Szőke herceg: 5/3 – talán nem égettem le magamat előtte nagyon. Mindegy, rájön, hogy kilencedikes vagyok, és elfelejt, mert neki már legalább tizenegyedikesnek kell lennie
Julcsi képei: 5/5 – ha ez nem elég jó, akkor semmi, plusz Bende szerint fotóalanynak születtünk, úgyhogy rajtunk nem múlik

---

Meg is érkezett az újabb rész, amiben egy új, általam kitalált Szent Johanná-s szakkör mutatkozik be: a tánc. A későbbiekben kiderül, hogy ez Máday értékrendjével hogy függ össze, de tippelhettek.

Hálásan köszönök minden vote-ot és kommentet <3