Úgy volt, hogy lesz egy nyugis, tanulós napom, Bandi elfogadta a cikkemet a képekkel együtt (még jó, mert négy órám ment rá a két kör sütésen kívül), délután esetleg társasozunk vagy filmet nézünk a szüleimmel, rendet rakok a szobámban, ilyesmik. Nem így lett, de meg sem lepődtem.

Délelőtt még tartottam ezt a tervet, aztán ebéd után őrült módon kezdett el rezegni a telefonom az asztalon, úgyhogy kénytelen voltam megnézni, min dolgozik ennyire az osztály, mert ahhoz kétség sem férhetett, hogy róluk van szó.

Nia: srácok, emlékeztek, amikor pénteken megígértük Farkasnak, hogy hétvégén megszüljük az induló szövegét?

Nia: Na, én is, de megcsinálta valaki?

Peti: nekem teljesen kiment az eszemből

Pali: honnan?

Rita: Takácséknak nyugi van, többiek? Nekem van pár ötletem, de nem az igazi

Pali: beszarok, a Rita lecseszett minket
Takácsék annyira kifinomultan tudnak nyilatkozni lényegében bármiről, hogy az néha már fáj. De Pali legalább figyelt arra, hogy klasszikus értelemben vett káromkodás ne legyen benne, mert arra a lány érzékeny.

Rita: ne beszélj csúnyán
Hát, Pali mégsem volt elég óvatos, ezek szerint a „lecseszni" már nem fér bele. Vagy lehet, hogy a beszarok?

Zalán: ti miről beszéltek?

Bende: te a következő remek poénodon gondolkodtál, úgyhogy lehet, lemaradtál róla

Nia: Bendegúz, a kérdésre koncentrálj!

Bende: Antónia, ne hívj még egyszer Bendegúznak!

Nia: kinyírlak

Nia: Kivéve, ha megírtad a szöveget

Julcsi: mind jobban járunk, ha Bende nem ír semmit

Julcsi: Én nem foglalkoztam vele, de segítenék szívesen

Nia: nekem az is jó, ha megcsináljuk közösen, csak Áront szedje elő valaki, annyira át akart írni valamit

Zalán: ÁRON

Bende: Árooon

Zalán: ez nem működik

Peti: baszki, Áron eltűnt az éterben

Rita: ne beszélj csúnyán

Zalán: nincs baj, megcsörgetem

Julcsi: tudod a számát?

Zalán: nem

Zalán: akkor csörgetem Messengeren

Zalán: kicseng

Bende: végig fogod közvetíteni?

Áron: nem kell, itt vagyok, csak ebédeltem VOLNA

Nia: na, akkor ha már úgy is mindegy, mikor csináljuk meg ezt a cuccot?

Áron: mit?

Nia: Zalán, azt hittem, legalább elmagyaráztad neki

Zalán: dehogy magyaráztam, én sem értem

Áron: annyit mondott, hogy olvassam el a csoportot MOST AZONNAL, de még nem volt rá időm

Nia: hagyd is, mindenki betolta ide a hülyeségeit. Mikor írjuk meg az indulót?

Áron: ja, azt is kéne... nem tudom

Nia: ez aztán nagy segítség volt

Áron: mi lenne, ha összefutnánk valahol? Jöjjön, aki tud, aztán megcsináljuk

Pali: Millenáris?

Peti: Margit-sziget?

Nia: igeen, a Margit-szigetre menjünk!!

Peti: nyertem

Nia: mindenkinek jó, ha egy óra múlva ott találkozunk?
Erre hatan is nyomtak egy-egy lájkot, úgyhogy Nia, aki önkényesen főszervezővé nevezte ki magát, ezt megbeszéltnek tekintette, és elköszönt készülődni, ahogy mindenki más is.

Én még próbáltam feldolgozni a rengeteg információt, ahogy az üzenetek végére értem, de másodperceken belül csörgött a kezemben a telefon, és Bende feje mosolygott rám a képernyőről. Vajon mikor állította át a képet? Mindegy is.

– Szia, Mesi, jössz a Margit-szigetre? – szólt bele csámcsogva, szerintem őt is ebéd közben érték az események. De lehet, hogy csak az én tiszteletemre bontott meg egy csomag édességet.

– Szia! Fogalmam sincs, most olvastam végig – válaszoltam. – Ha elengednek, akkor biztos.

– És megkérdezed?

– Persze, majd meg.

– Most? – akadékoskodott.

– Fú, de erőszakos vagy ma is – puffogtam, aztán felkiabáltam anyuéknak az emeletre.

– Bende vagy Julcsi megy? – érkezett a szokásos válasz. Hogy Bendét miért sorolták az ultimate megbízható kategóriába, azt egyébként nem értem.

– Bendével megyek – ordítottam vissza, így el is engedtek.

– Na, az király. Találkozunk nálunk 10 perc múlva? – pörgött tovább a srác.

– 10 perc? Az nem kevés kicsit? – akadtam meg, végignézve a szokásos hétvégi szettemen, ami kócos kontyból, bő pólóból és ma éppen színes mintás leggingsből állt, amit ránézésre kábé 2008-ból menthetett nekem anyu.

– Oda kell érnünk, úgyhogy nem, húzz bele – nyomta rám a telefont.

Egy lélegzetvétellel később újra csörgött a mobilom, most Julcsi keresett.

– Szia, ki vagy hangosítva, szedem össze magam a Margit-szigetre – köszöntem.

– Pont ezt akartam kérdezni – közölte döbbenten.

– Bendével 10 perc múlva talizunk, csatlakozol? – vetettem fel.

– Igen, pont ezt akartam kérdezni – ismételte.

– Hogy mi? – álltam meg a mozdulatban a zoknis fiókomban turkálva.

– Bende hívott nemrég, hogy negyedóra múlva találkozzunk náluk – magyarázta.

– Odahívott mindkettőnket?

– Jaj, ez ilyen Apád-anyád idejöjjön!-sztori lesz most? – szörnyülködött Julcsi.

– Gondolom, olyasmit akar. Ne szólj neki!

– Eszembe se jutna – nevetett fel. – Majd nagyjából a villamoson...

– Na, akkor két perc múlva látjuk egymást – köszöntem el, hogy el is tudjak indulni a tervezett időpontban.

Felkaptam a fekete pólómhoz a legelső farmert, ami a kezem ügyébe akadt, bőrdzseki, cipő, telefon, és már majdnem úton is voltam, amikor eszembe jutott, hogy piknikhelyszínre szerveztük a programot, úgyhogy bedobtam egy kosárba a pokrócot a nappaliból, meg a majdnem-pitémet egy csomag műanyagvillával, és száguldottam Julcsiék felé.

– Nem lesz fura, hogy együtt érkezünk?

– De biztos, szóval elég, ha egy kicsit szívjuk a vérét – állapítottam meg.

– Nem tudom, ha még mindig rosszban lennénk, akkor nagyon-nagyon utálnám ezért – töprengett Julcsi, és bár volt igazság abban, amit mondott, úgy döntöttünk, hogy rendesek leszünk.

Bende már a kezét tördelve várt ránk a házuk előtt, és amikor látótávolságba kerültünk, kicsit messzebb léptem Julcsitól, hogy mégse teljesen egyszerre érkezzünk, a srácon viszont látszott, mennyire büszke, hogy bejött a haditerve.

– Szia, Julcsi! Szia, Mesi! Micsoda véletlen, hogy pont itt futottunk össze, és mind egyfelé megyünk, nem? – mosolygott kínosan.

– Te hívtál – emlékeztette a barátnőm.

– Engem is – tettem hozzá.

– Lehet, de ha már így alakult, akkor mehetünk együtt is, ugye? Reméltem, hogy nem nézitek az időt, mert most még szépen kényelmesen le tudunk sétálni, és közben megbeszélhetitek a furi csajos dolgaitokat. Légyszi, ne utáljatok nagyon, eskü jó lesz – hadarta megállíthatatlanul; tényleg nagyon izgult.

– Nekem kicsit sok ehhez a cuccom, inkább buszoznék – emeltem meg a kosarat szemléltetésképpen.

– Majd viszem én! – kapta ki a kezemből, úgyhogy elindultunk, szépen hárman egymás mellett, kínos csendben. – Na jó, nem számítottam rá, hogy ennyire együttműködőek lesztek, úgyhogy nincs konkrét tervem, de valamit dumáljatok már, ez így nem jó – fakadt ki, mire Julcsival nem bírtuk tovább, és egyszerre elnevettük magunkat, amit Bende természetesen nem értett.

– Annyira cuki vagy – simítottam meg a vállát, mert tényleg aranyosnak tartottam, hogy ennyire figyelt ránk.

– Most mi van? – tárta szét a karját értetlenül. – Azt hittem, utálni fogtok...

– Ha nem lennénk beszélőviszonyban, utálnálak is – biztosította Julcsi arról, hogy majdnem jól gondolkodott.

– Mi az, hogy ha nem lennétek? Nem vagytok! Vagy lemaradtam valamiről? – kapkodta a fejét köztünk.

– Ja, tegnap délután átmentem Julcsiékhoz, megbeszéltük a dolgainkat – közöltem, mintha az időjárás-jelentést olvastam volna fel.

– És ezt nekem csak most mondjátok? – kérdezte tettetett sértettséggel.

– Még friss – emeltem fel védekezőn a kezemet, de Bende rám sem nézett.

– Te vagy az első, aki tudja – próbált meg Julcsi a hiúságára hatni, és mint mindig, ez bejött.

– Nagyon helyes! Aztán ezentúl légyszi ne legyetek hülyék, ez nekem is nagyon fárasztó.

– Nem leszünk – ígértük meg egyszerre. – Viszont így is muszáj sétálnunk? – tette hozzá Julcsi.

– Dehogy, Mesi kosara rohadt nehéz, nézzünk egy buszt. Különben is, mi van ebben? – nyomta vissza a kezembe a csomagot Bende, akinek eddig tartott a lovagiassága.

– Elcseszett sütőtökös pite, meg jól sikerült fahéjas-almás süti. Kettőt tippelhetsz, ki melyiket csinálta – nevettem fel.

A következő megállóban felpattantunk a buszra, ami elvitt minket a budai hídfőig, ott pedig még villamosra is átszálltunk, hogy minél kevesebb mozgással ússzuk meg a mai programot, így pedig elsőként érkeztünk, úgyhogy letáboroztunk a szökőkúttól nem messze, és küldtünk egy képet a csoportba a többieknek, hogy erre keressenek minket. Nia érkezett először, nem sokkal utána pedig Áron, így ők rögtön el is kezdhettek azon veszekedni, hogy minek kellett ezt vasárnap délutánig húzni, aztán ahogy telt az idő, megjöttek a többiek is, ők ketten meg már teljesen más dolgokon veszekedtek, míg Rita szét nem szedte őket.

– Na akkor, van valakinél hangszóró? – váltott vissza Nia főszervezői szerepkörbe, és a telefonját a Tomitól kapott JBL-re csatlakoztatva elindította a dalt.

A fűben és a padokon ülve hallgattuk a szöveget, sőt Áron mobilján körbe is adtuk, aztán... ha szépíteni akarnék, azt mondanám, buzgó ötletelésbe kezdtünk, de inkább csak néztünk egymásra, és vártuk a csodát. Bendének eszébe jutott, hogy sütink is van, úgyhogy eszegetéssel is húztuk az időt, miután elmagyaráztam, hogy miért készült nyolc emberre való őszi sütemény nálunk a tegnapi nap folyamán.

– Mikor kezdjük? Csak mert nekem sötétedésre haza kell érnem – szólalt meg Rita.

– És mikor sötétedik? – tette fel a jogos kérdést Pali.

– Azt általában csak akkor tudod megmondani, amikor már sötétedik – állapítottam meg értelmesen.

– Mindegy, haladjunk, aztán egy fél óra múlva hazaindulok – zárta le Rita, úgyhogy tényleg munkához kellett látnunk.

Bár a megadott fél órában nem készültünk el, rengeteg hülyeség elhangzott, amit kizárhattunk, miután a körülöttünk sétálgató családokat megzavartuk az eszméletlen hangos vihogásunkkal. Mármint ez nem volt szándékos, de kaptunk pár csúnya tekintetet. Végül csak megszületett az induló, aminek senki, de tényleg senki nem tudja sokszori próbálkozásra sem normálisan a szövegét, de Áron beküldte a csoportba, és Zalán jóvoltából egy videó is készült róla, amiből épp azért nem lehet semmit érteni, mert mindenki mást mond, de nagyon hangulatos.

Viszont a tánccal együtt ezt is rengeteget kell még gyakorolnunk, úgyhogy biztosan nagyon hosszú lesz a jövő hét, nekem pedig már rég aludnom kéne!

Elkészült a dalunk: 5/5 – és Rita sem sokkal sötétedés után ért haza
Piknik a többiekkel: 5/4 – mindenki túlélte az ocsmány sütim elfogyasztását, senki nem tudta segítség nélkül megnevezni, mi lehet az
Bende: 5/5 – tényleg rendes tőle, hogy segíteni akart
Már csak pár perc, és kezdődik a gólyahét: 5/5 – nagyon izgulok, nagyon várom, nagyon kéne aludni

---

Rendkívül tehetséges vagyok, így néhány hét késéssel észre is vettem, hogy ezt a részt elfelejtettem közzéteni, úgyhogy a Mikulás-ajándék ilyen formában érkezik tőlem nektek. Tartsatok ki, közeledik a karácsony, addig pedig heti rendszerességű részekkel érkezem majd, illetve az IOV fanfiction is frissülni fog (nézzetek bele, ha eddig nem tettétek, ott ritkábban, de hosszabb részeket írok).

Ha tetszett ez a rész, akkor ne felejtsetek el vote-olni és kommentelni, aminek nagyon örülök és hálásan köszönöm <3