Reggel nyolckor Farkas tanárnő kopogására ébredtünk (illetve én csak akkor, amikor meg is szólalt hozzá, és jó reggelt kívánt), érdeklődött, hogy telt az éjszakánk („jó volt", négy szájból, egyszerre), javasolta, hogy kezdjünk el készülődni, mert fél óra múlva reggeli, és tovább is állt a fiúkhoz. Náluk azonban kicsit gyanakvóbb hangnemben kérdezősködött az esti programokról.

– Többször is hangzavarra lettem figyelmes, sőt, mintha ajtócsapódást is hallottam volna. Nem tudtok róla semmit?

– Szerintem a b-sek voltak – magyarázta Zalán. – Zűrös egy társaság.

– Alig tudtam elaludni tőlük – fokozta Dani. Ezek hülyék.

– Értem, majd jelzem Haller tanár úrnak, hogy tartsa kordában őket. Szegény mindig kissé kezelhetetlen osztályokat kap...

A reggeli csendesen telt, azon túl, hogy egyébként mindenki még csak ébredezett, lefoglalt minket a rágás, a rántottából első körben akkora adagot kaptunk, hogy még nekem is repetáért kellett folyamodnom, pedig alapvetően nincs nagy étvágyam. Az ikrek kábé négyszer álltak fel utánpótlásért, és persze türelmesen megvártuk, míg végeznek, de közben már alkalmunk nyílt a beszélgetésre, amit Tomi meg is ragadott.

– Srácok, én kiestem.

– Én is – tette hozzá Zalán.

– Fél órája vagyunk ébren. Hogyan? – értetlenkedett Nia.

– Reggel arra ébredtem, hogy valami piszkálja a fülemet, félkába állapotban kinyitottam a szememet, és Zalán ott mosolygott bele az arcomba. Baromi ijesztő volt, azt sem tudtam, hol vagyok, ő meg, mint valami szociopata, a képembe nyomta a cetlit.

– Kreativitásból ötös – jegyzetem meg, és többen jutalmaztuk dicsérettel, illetve gyér tapssal.

– Lehet, de eléggé megszívtam, mert Tominál volt az én nevem. – Erre persze mind kiröhögtük, de legalább nem egyedül voltam védett.

Délelőttre még kötött program volt, a két osztály versenyzett egymás ellen rengeteg féle feladatban, amiknek a lényege nyilván a csapatépítés volt. Nekem kimondottan tetszettek. Kellett például indulót írni egy ismert zene/népdal dallamára, összesen tizenöt percünk volt rá, és sokat segített, hogy a másik osztállyal ellentétben mi nem vesztünk össze közben üvöltésig, kétszer. Látszott is a végeredményen, még úgy is fényévekkel jobb volt a miénk, hogy olyan irodalmi bravúrokkal tarkítottuk, mint „Farkas tanárnő az ofő, feje miattunk majd még fő", és a Virágéknál ég a világ ritmusában adtuk elő, nem kicsit hamisan, ugyanis minden énekelni tudó emberre (mind a négyre) jutott két kapahangú.

Ezután sorverseny-szerű feladatok voltak, és azt kell, hogy mondjam, a két ofő baromi felkészült és kreatív volt, vagy csak szétszedték a Pinterestet, nem tudom, de rengeteget nevettünk. Mivel mi eggyel kevesebben voltunk, valakinek mindig kétszer kellett mennie, de nem próbáltuk meg kijátszani a rendszert. Úgysem ment volna, mert a talicskázásnál elég gyanús lett volna, ha valaki egyedül megindul négykézláb. Merthogy ilyen feladat is volt, meg egymást háton cipelni, de ezek az egyszerűbbek köze tartoztak. De kellett például egy bazinagy pólót összefogott kezekkel végighúzni a társaságon, ugyanígy hullahopp karikát végigbújtatni anélkül, hogy elengedtük egymást, pingpong labdát a térdünk közé szorítva A-ból B-be ugrálva egy vödörbe gyűjteni, és malmozni, ahol mindenki csak egyet léphetett, és aztán sor vége, így nem tudott tanácsot adni az előzőnek. Szerintem tök jó hangulatban telt a délelőtt, a mi osztályunk nagyon élvezte, és tök jól tudtunk együttműködni.

Kellően el is fáradtunk, úgyhogy alig vártuk az ebédet, ami ma lángos volt, de mégsem fogyott olyan csendben, mint a reggeli.

– Orsi, az ketchup a lángosodon? – kérdeztem hitetlenkedve, ahogy végignéztem a társaságon.

– Persze – vágta rá, mintha ez természetes lenne, de nem csak nekem nem volt az.

– Hogy bírod te azt megenni? – szörnyülködött a fejét Nia is.

– Imádom! Amúgy meg az ikrek virslivel eszik, az miért jobb?

– Hogy mi? – kapta fel a fejét Tomi is. Peti és Pali kajája tényleg elég undorítóan nézett ki.

– Pfuj – reagálta le röviden Julcsi. Mondjuk ő amúgy is finnyás, még nálam is jobban, szóval azt hiszem, ez egy egész visszafogott hozzászólás volt részéről.

– A fejlődő szervezetnek húsra van szüksége – magyarázta Peti.

– Az én gyomromnak meg virsli nélküli lángosra – jegyezte meg Zalán. Akkor ezt túl is tárgyaltuk.

Délutánra nem volt semmilyen kötött program, ellenben majd 40 fok igen, úgyhogy átöltöztünk fürdőruhába azzal a feltett szándékkal, hogy bevesszük a Balatont. Voltak azonban szemfülesek, akiknek eszébe jutott a kis játékunk, szóval mire Julcsival visszaértem a fürdőből a szobába, Orsi kiesett, Bende jóvoltából pedig Áron is, mivel ők csak hárman vannak a szobában, és Tomi Zalán reggeli magánakciója miatt már nem számított. Versenyben voltak még az ikrek, akik rájöttek, hogy soha nem lehetnek biztonságban, ezért úgy döntöttek, mostantól csak együtt mozognak (alig várom, hogy kiderüljön, valamelyik kihúzta a másikat), Bende, Dani, Nia és Julcsi.

A vízben szerencsére senki nem érezte magát veszélyben, úgyhogy miután a fiúk nem túl diszkréten végigmértek minket (csak homlokig pirultam), mindannyiunkat felkaptak és belevágtak a Balatonba. Én ennél mondjuk óvatosabbra terveztem az egészet, valahogy úgy képzeltem el, hogy lépcsőfokonként haladok, és mindig picit bevizezem magam, hogy fokozatosan szokjam a hőmérséklet-változást, de ez is egy hatásos megoldás volt. Főleg, hogy utána ők is beugrottak, és kicsit később a b-s ötös is csatlakozott hozzánk. Nagyon jól éreztük magunkat, fröcskölődtünk, kakasviadaloztunk (volt annyi eszem, hogy nem a legmagasabb srác nyakába ültem, így nem zuhantam akkorát, egyszer viszont magammal rántottam Julcsit is Zalán nyakából, aki rám esett), iszappal dobálóztunk (ezt inkább csak a srácok, de véletlen eltalálták Niát is, aki félő volt, hogy valakit vízbe fojt elégtétel gyanánt), de azért jó háromnegyed óra után elkezdtük unni, meg kicsit fázni is. Utóbbit inkább mi, lányok hangoztattuk, mert a fiúk túl fiúk ahhoz, hogy bevallják, de Tominak mintha kissé lilás lett volna a szája széle. Na mindegy.

A tegnapi terepszemlének hála tudtuk, hogy van itt egy röplabda pálya is, úgyhogy Dani elindult labdát szerezni, Julcsi meg feltűnően lelkesen ment vele, mármint nekem feltűnt, mert jól ismerem, de mire ezen hosszabban elgondolkodhattam volna, vissza is értek. Dani pedig rögtön választ adott a fel nem tett kérdésemre, ugyanis felháborodva mesélte el nekünk, hogy ő kiesett, mert Julcsi még emlékezett a játékra, és hogy sokkal ravaszabb, mint gondolnánk róla, úgyhogy vigyázzunk vele. A fiúkban néha túlteng a versenyszellem, és ez meg is látszik.

A röpinek úgy indultunk neki, hogy ketten félünk a labdától (Nia nem hagyott cserben), ennek örömére mi lettünk a csapatkapitányok, így hozzám került Julcsi, Enikő, Dani, Pali, Zalán, Zsolti és Dávid (a-s srácok, még a nevüket is Enikő súgta meg), a másik csapatba pedig egészen logikus módon Orsi, Tündi, Bende, Tomi, Peti, Áron és Maci. Utólag visszatekintve azt gondolom, hogy egyedül Dani volt jó befektetés, aki egyébként egyesületben röplabdázik, az ügyesebb fiúk és lányok legalább az erőt jól eltalálták, én meg leginkább lelkesedéssel próbáltam kompenzálni a helyzetet, hogy én és a labda ősellenségek vagyunk. Bende természetesen ebben a sportban sem tudott rossz lenni, így tökéleteset nyitott, a röplabda pedig egyenesen az én irányomba repült.

– Ááá, nem tudom, mit csináljak! – nyúltam bele csak úgy, érzéssel a fejem fölött a labdába, ami épphogy átesett a háló túloldalára, így viszont a másik csapat természetesen nem tudta azt elérni.

– Mondjuk csináld ezt – nevetett fel Zalán. – Még egy párszor, és akkor simán nyertük a meccset.

– Szép volt, Mesi – pacsizott le velem Dani, akihez a legközelebb álltam, miután feleszméltem ebből a kisebb sokkból.

– Gyerekek, hát itt vagytok – bukkant fel a bokrok közül Farkas tanárnő is. – Szeretném kérni, hogy lassan kezdjetek el készülődni, mert egy óra múlva indulnánk.

– Máris? – szomorodott el Orsi.

– Délután négy óra múlt – állapította meg az órájáról leolvasva a tanárnő. Jól elszaladt az idő, de ugye jó társaságban ez már csak így megy. – Fél hatkor indulunk, hétre érkezünk az iskola elé, ha a szüleitek kérdeznék.

– Azért ezt még lejátsszuk, nem? – fordult körbe Bende.

– Persze, nyiss. A következő három pont dönt! – hozta meg az új szabályt Peti. Tipikus, ha bármit elkezdünk kollektívan játszani, az utolsó pontig nagyjából mindegy, hogy mi történik, az alapján születik eredmény. Nem mintha számoltuk volna játék közben a pontokat, főleg, hogy annyiszor esett le a labda, hogy normálalakban kellene felírni, hogy egyáltalán értelmezhető legyen a szám.

Farkas készséggel megvárta, míg lejátsszuk a meccs végét, bár az egész nem lehetett több öt percnél. Egyébként meglepő módon sokan egészen belejöttek a röplabdába, és még én is kimondottan élvezhetőnek találtam. Ja, és ráadásul nyert is a csapatunk 2-1 arányban, de a végén mindenki leginkább saját magát ünnepelte.

A tanárnő kíséretével visszasétáltunk a faházunkhoz, és elkezdtük összepakolni a cuccainkat, én személy szerint hajszárítással kezdtem a fürdőben, Julcsi pedig csatlakozott hozzám.

– Aranyos vagy, hogy itt maradsz velem, de nem muszáj, készülődj nyugodtan – szóltam neki.

– Igazából csak azért ülök itt, mert addig sem eshetek ki a játékból – magyarázta.

– Szóval csak ezért? Micsoda barát vagy te – közöltem tettetett sértettséggel, aztán tovább foglalkoztam a hajammal, és perceken belül végeztem is, mert röpizés közben a nap már elég sokat rásegített. – Mehetünk.

– Antónia! – hallatszott valamelyik iker hangos kiáltása a ház elől.

– Én megölöm – vágódott ki a szobánk ajtaja, és az érintett kiviharzott. Aztán egy percen belül nem kevésbé dühösen, ugyanakkor csalódottan érkezett vissza.

– Kiejtett ez az idióta – közölte dühösen.

– Na, hogy reagált? – érdeklődött a másik iker az ablakunk alatt.

– Mutatom – hangzott a válasz, aztán egy hatalmas ordítás, amit nem igazán tudtunk hova tenni.

– Ez nagyon aljas volt, Peti! – tette hozzá (ezek szerint) Pali. Aki valószínűleg szintén kiesett, így ki is alakult a top hármas mezőny.

– Na jó, ilyen kevesen már nem tudtok tovább játszani, úgyhogy eredmény hirdetünk – állapította meg Nia, aki valójában végig a játékvezető szerepében volt. – Beírok osztálycsoportba!

– Van osztálycsoportunk? – kapta fel Julcsi a fejét, aminek következtében megfejelte az emeletes ágy felső részének keretét. – Aú – dörzsölte a haját.

– Csinálok – legyintett, és fél percen belül azonnal csipogott is a telefonom, miszerint Nia létrehozta a 9.A csoportot és felvett rajtam kívül még 10 embert. Az első üzenetben pedig az eredmény virított.

Mire mindenki összeszedte minden kacatját, és Orsi ágya alól is kisöpörtük a koszt (ezzel szerintem nagyobb rendben hagytuk ott a szobát, mint ahogyan megkaptuk), a busz is megérkezett, mindenki elfoglalta az előző napi helyét, és alig öt perc hangzavar után szerintem mindenkit elnyomott az álom.

Már Budapest belvárosában jártunk, mikor megébredtem, és Julcsi hasonlóan álmosan pislogott mellettem. Persze ez mind elmúlt, amikor begurultunk a suli elé, és elkezdhettem előadni az élménybeszámolót a szüleimnek. Előtte persze elköszöntünk az ofőtől és a többiektől is (a lányokkal meg is öleltük egymást, nem tudom, ez kitől indult, de aranyos gesztus volt), Bendéért megjött a bátyja, Soma, és elvitték Julcsit is, így tényleg nem volt más dolgom, mint bepattanni az autóba, és mesélni hazáig. Meg otthon folytatni, természetesen vacsora közben is, és utána a nappaliban visszatérni azokra a részletekre, amiket véletlen kihagytam.

Ezután kiszórtam a szennyesemet, minden egyebet elpakoltam a fiókba, letusoltam, és mivel senki más nem volt már elérhető messengeren, én is ágyba bújtam.

Osztályverseny: 5/5 – nagyon jól szórakoztunk közben
Strandolás és röpi: 5/5 – szintén jól sikerült
Az osztályom: 5/5 – nem akarom elkiabálni, de szerintem a lehető legjobb helyre kerültem
Elfáradtam: 5/3 – nem baj, holnap sokáig alszom