Ahogy azt sejtettem és írtam is, az izgalomtól nagyon nehezen aludtam el, ennek ellenére az ébresztő csörgése előtt negyedórával úgy pattantam ki az ágyból, mintha valami belém csípett volna. Azonnal átsétáltam a fürdőbe, letusoltam (soha nem szoktam, és soha többet nem is fogok, még a forró víz is dermesztő hidegnek érződik kora reggel), fogat mostam, belebújtam a világoskék rövid overallomba, megcsináltam a hajamat, aztán újra, aztán még egyszer, mire végre olyan lett, ahogy én azt elképzeltem. Nagyon jó ötleteket találok a Pinteresten, de szerintem azokat nem derékig érő, hullámos hajra tervezik, így meggyűlt a bajom azzal, hogy a hajam elejét úgy tudjam felfogni kis copfba, mint a lány a videón.

Épp a mogyoróvajas kenyeremet eszegettem, amikor valaki rátenyerelt a csengőnkre, úgyhogy sietve ajtót nyitottam és beengedtem Bendét. Feltolta a napszemüvegét a fejére, és fél karral esetlenül átölelt, mert a hátán az oldaltáskája mellett a gitárja is ott lógott. Fekete pólót és farmer térdnadrágot viselt, szintén farmerszínű tornacipővel. Ja igen, a tornacipő egy fontos elem a barátságunkban, ugyanis jellemzően mindhárman tornacipőt hordunk kábé mindenhez, ami külön vicces, mert alapvetően a stílusunk egy háromszög három csúcsában helyezkedik el.

Épp visszaültem reggelizni, és Bendét is megkínáltam egy kakaóval, amikor újra eszeveszett berregés hangzott, azaz Julcsi is megérkezett. Ő csíkos pólóban és sötét rövidnadrágban támaszkodott a kapunkban, és a frufruját próbálta eltűrni a szeméből.

– Szép jó reggelt – örült meg nekünk.

– Neked is. Hajcsatot? – ajánlottam fel.

– Nem segít, próbáltam. Inkább kakaót kérnék, ha van – lépett be, úgyhogy neki is előkaptam egy bögrét, és csendben eszegettünk (illetve ők csak iszogattak), míg be nem rohant a konyhába anyu.

– Emese, miért nem ébresztettél fel? – kérdezte, a hangsúlya alapján ítélve a hisztéria határán.

– Azt hittem, már felkeltél – töröltem meg a számat. – De nyugi, még van 10 percünk indulásig.

Ezt inkább le sem reagálta, hanem félőrült módon pakolásba és rendezkedésbe kezdett. Háromnegyedkor mindannyian készen álltunk (Bende közben be is szaladt a kocsi mellől egy zseblámpáért) rajta kívül, ugyanis mániákusan ellenőrzött mindent. Hét ötvenkettőkor aztán csak bepattantunk a kocsiba és száguldottunk a suli felé, az első piroson még át, a másodiknál szóltunk, hogy ha közlekedési balesetet okoz, az valószínűleg tovább fog tartani, mint a fél perces várakozási idő, úgyhogy ne tegye. Talán még nálam is idegesebb volt.

Nyolc után pár perccel estünk oda a gimi elé, de ahhoz képest úgy tűnt, nem maradtunk le semmiről. Alig néhányan lézengtek a busz körül, diákok szülőkkel, egyértelműen kitűnt két felnőtt mappával a kezükben. Egy negyvenes éveiben járó férfi, feltűrt ujjú ingben, mellényben és szövetnadrágban, szemüveggel, és egy nála fiatalabbnak tűnő nő térdig érő szoknyában, egyszerű pántos felsőben és szandálban, szintén szemüveggel. A két ofőjelölt.

Eljött a mi pillanatunk, hárman egyszerre odaléptünk hozzájuk, elmondtuk a nevünket, mire mindketten vizsgálni kezdték a kezükben tartott névsort, végül a nő jelezte, hogy hozzá tartozunk.

– Üdvözöllek titeket, kedves leendő 9.A-sok, Farkas Evelin vagyok, az osztályfőnök – mutatkozott be. – Örülök, hogy megismerhetlek titeket. Ha mindenki megérkezett, indulunk is, de úgy látom, sokaknak nem a pontosság a legfőbb erénye – jegyezte meg. Amúgy mi is késtünk, de a listáján összesen 5 kihúzott név szerepelt, amiből hármat mi jelentettünk, és elvileg hat főre vártunk még, de nem akartam leselkedni, így távolabb sétáltunk, és kis kört (vagy még inkább háromszöget) alkotva beszélgettünk.

Kis idő múlva egy ismerősnek tűnő alak is megjelent, arra azonban hirtelen nem jöttem rá, hogy hol láthattam már, de bár így is maradt volna.

– Látjátok a srácot, aki most sétál a tanárok felé? – kérdeztem az említett pontnak háttal állva Julcsiékat.

– Persze, mi látjuk, te vagy háttal – jegyezte meg furcsán.

– Nem véletlen – morogtam. – Ő a srác, akit bámultam az ALDI parkolóban...

– Farkassal beszélget – állapította meg Julcsi.

– Mesi, veled valami nagyon csúnya játékot játszik az univerzum... De én azon szerencsések közé tartozom, akik ezt végignézhetik – közölte Bende felnevetve, mire Julcsi oldalba könyökölte. – Aú, ezt meg miért kaptam?

– Mert megérdemelted – vágtam rá a mindenre érvényes választ.

– Simán lehet, hogy ő egyáltalán nem emlékszik rád – nyugtatott Julcsi.

– Mondjuk ja, napszemüvegben voltam. Meg a hajam is fel volt tűzve kontyba, úgy nem olyan jellegzetes – gondolkodtam el.

– Na látod. Csak ne említsd meg, és akkor ő sem fogja, mert nem tudhatja biztosan, hogy te voltál – vázolta fel röviden.

Negyed kilencre a másik osztály összegyűlt, ezért a két tanár úgy döntött, a buszon várunk további öt percet, aki pedig nem tud időre érkezni, az magára vessen, kihagyja a gólyatábort.

– Az a-sok legyenek szívesek az ajtó felőli széksorra, a b-sek pedig a másik oldalra ülni – kiáltott utánunk a férfi, Julcsival pedig elhelyezkedtünk a kért oldalon a második sorban, mivel gondoltuk, hogy előre a tanárnő fog ülni.

Bevágódott mögénk egy vörös hajú, fehér bőrű lány, majd némi tanakodás után mellé ült a negyedik, és láthatóan egyben utolsó lány osztálytársunk is. Bende eddigre már elvegyült a fiúk között, akik úgy gondolták, a busz hátulja a legjobb hely nekik, így csak egy-egy pillanatra sétáltak el mellettünk. Julcsival összenéztünk, feltérdeltünk a székeinkre (hogy illik-e ilyet, vagy sem, az akkor a legkevésbé számított), és egyszerre köszöntünk a lányoknak egy hatalmas, hangos helót.

– Szűz anyám – kapott a mellkasához az egyik, akit láthatóan megijesztettünk a hangerővel ezen a korai órán.

– Sziasztok – köszönt vissza ezzel szemben a másik. – Asztalos Orsi vagyok – tette hozzá a vörös hajú lány. Úgy láttam, megviselte a korán kelés nyári szünetben, középhosszú copfja kissé kuszán állt, fehér bőre kissé sápadtnak tűnt, barna szeme szinte világított. Mintás, lenge nyári felsőt és vékony anyagú rövidnadrágot viselt.

– Tóth Antónia, de könyörgöm, ha nem utáltok már most, akkor simán Nia – válaszolt a másikuk is. Rövid, sötétbarna haja természetes reggeli állapotában volt, a sminkje teljes és elég ügyes, de nem terelte el a figyelmet a köldökénél összekötött sárga kockásingről és feszülős farmer rövidnadrágjáról.

– Felföldi Emese, Mesi – mutatkoztam be én is.

– Mészáros Júlia – zárta a sort a barátnőm. – Szigorúan és kifejezetten csak Júlia, nem Juli – magyarázta. Erre valamiért (illetve tudom is, hogy a családja miatt) érzékeny, a Julit egyáltalán nem viseli el, minket is kért, hogy nyilvános helyen ne szólítsuk Julcsinak. Erre persze képtelen leszek átállni, és már az ő figyelmét is felhívtam erre, de annyit megtehettem a nyugalma érdekében, hogy próbálkozom.

Átpillantottam a másik oldalra is, két lány ücsörgött mellettünk sima pólóban és rövidnadrágban, az egyikük szemüveges, és már épp odaköszöntem volna nekik, amikor befutottak a későink, akik a tanárnő dorgálása után hátrarongyoltak, és indulhattunk is a Balaton felé.

Az út során kiderült, hogy a b-s lányokat Enikőnek és Tündinek hívják, és hogy baromira nem voltak vevők a beszélgetésre, ahogy Orsi és Nia sem, Julcsit meg kellően jól ismertem ahhoz, hogy inkább a zenelejátszómat hallgassam és a tájat bámuljam, amivel egészen gyorsan eltelt a másfél órás út, csak akkor tűnt fel, hogy már meg is érkeztünk, amikor az ablakon kinézve a fákat nem elmosódott foltoknak láttam, hanem végre... fáknak. Ez igazán bölcs gondolat, Mesi!

A szállásunkat egy faház jelentette négy fős szobákkal, aminek az elosztása a mi esetünkben adott volt, a fiúk viszont kő-papír-olló-bajnokság segítségével tudták eldönteni, hogy ki az a három, aki a másik négytől különválik. Miután ez sikerült, kaptunk egy kis időt berendezkedni, míg a tanárok is felkészülnek a további programokra.

A szoba egy átlagos ifjúsági üdülő színvonalával... nos, nem büszkélkedett, de mondjuk rendelkezett, az ágynemű tiszta volt, a szekrény alig dohos szagú, a pókok meg barátságosak.

– Enyém a felső ágy – dobta fel a táskáját azonnal Nia az egyik emeletes ágy tetejére, amikor mi még szinte alig voltunk bent.

– Jövök alád – választott helyet Orsi is.

Julcsival pusztán egy összenézéssel megállapítottuk, hogy a szokásos felállásban ő fog lent aludni, én meg felette, ennek megfelelően el is helyezkedtünk.

– Csajok, jöttök? – dugta be a fejét a szobánkba Bende.

– Hova? – érdeklődött Julcsi.

– Felfedezni a környéket – adta meg a szerinte logikus választ. Sorban végig fakunyhók, előttük sportpálya és rét, mögöttük a Balaton. Nagyjából annyira izgalmas, mint ücsörögni és várni, hogy teljen az idő, akkor meg nem mindegy, melyiket választjuk?

– Hát jó – ügyeskedtem le magam az emeltről.

A „környék felfedezése" kimerült annyiban, hogy körbefordultunk, megállapítottuk, hogy mi hol van, és mindenki elraktározta magának az infókat.

– Végül kivel alszol? – böktem meg Bende karját.

– Reményeim szerint egyedül – vágta rá.

– Hülye. Egyébként annak anyud örülni fog, meg az ofő is. De kik a szobatársaid? Egy darabig bírtam követni, amit egyezkedtetek, de a végére elengedtem.

– Áron – forgatta a szemét – és Tomi, aki a világ legbénább kő-papír-olló játékosa – mondta a végét direkt hangosan.

– Csak nem rólam van szó? – jelent meg (valószínűleg) az említett.

– Ki másról lenne?

– Én legalább vállaltam a felelősséget – védekezett.

– Bár ne tetted volna – röhögte ki Bende.

– Ha azon múlt volna, hogy oda mersz-e állni, a folyosón aludnánk – fokozta Tomi.

– Most, hogy mondod, lehet, hogy jobb lenne ott – érkezett a válasz azonnal.

– Most komolyan veszekednek? – pillantott rám Julcsi, aki időközben csatlakozott, hogy együtt kapkodjuk a fejünket a két srác között.

– Eleinte nem úgy tűnt, de már nem vagyok benne biztos – gondoltam át.

– Nyugi, nem komoly. De nincs hely a szobátokban? – pillantott ránk Tomi.

– Talán legközelebb – biztattam. Közben kicsit sajnáltam is Áront, mert fogalmam sincs, mivel vívta ki már most a többség ellenszenvét, de ok nélkül meg nyilván senki nem válik kitagadottá, szóval az ő helyzetét nem tudtam megfejteni.

Időm se nagyon lett volna rá, ugyanis Farkas kinézve közölte, hogy vár minket. Leültünk a fűben körberakott plédekre (mi a lányokkal négyen ráfértünk egyre), aztán kínosan mosolyogva néztük egymást. Nem mondhatni, hogy első látásra megvolt az összhang, de azt hiszem, azt nem is várta senki. Én elégedett voltam azzal is, hogy nem ugrott ki a szívem a helyéről.

Az első játék kimondottan egyszerű volt, és nagyon praktikus olyan szempontból, hogy a végére mindenki nevét megjegyeztem, valamilyen sokatmondó, azzal alliteráló tulajdonsággal együtt, amikből viszont fél óra múlva már egyet sem tudtam volna felidézni. A lényeg, hogy a mi kis kupacunktól jobbra ült egy izmos, szőke srác, Dani, mellette Bende, aztán a barna hajú, barna szemű, mindent lefotózó Zalán, majd az ofő, az ő másik oldalán Tomi, tőle jobbra az ikrek, Peti és Pali, a kört pedig egy vékony, fekete hajú srác, Áron zárta.

A következő program lényege annyi volt, hogy mindenki mondott magáról három állítást, amikből egy hamis volt, és bár lázasan törtem a fejemet azon, hogy mit is mondhatnék magamról, amit jó, ha tudnak, de nem túl hirtelen, és főképp nem riasztó, alaposan odafigyeltem a többiek mondandójára is. Közkívánatra (rajtam kívül akadtak még teljesen tanácstalanok) az ofő kezdte, róla kiderült, hogy szeret sütögetni.

– Tanárnő, süt majd nekünk valamit? – vetette fel Peti.

– Igen, mondjuk az első tanítási napra – csatlakozott hozzá Pali. Az ötletet egyébként mi is jónak találtuk, így hangosan kántálva, tapssal biztattuk Farkast.

– Jó, jó, legyen – emelte fel megadóan a kezét. – Almás pite? – Erre a tapsolásunk elérte a max hangerőt, Bende még fütyült is, az ofő meg kicsit talán zavarban volt a hirtelen lelkesedéstől és érdeklődéstől, ugyanis továbbadta a szót. Az ikreknek, természetesen, akik szemmel láthatóan örültek, hogy produkálhatják magukat.

Ezekkel a játékokkal és rengeteg nevetéssel, amik egyébként tényleg közelebb hoztak minket egymáshoz, el is telt a délelőtt, és jött az ebéd. Szerintem a legnehezebben elrontható kaját kaptuk, rántott sajtot hasábbal, a fiúk fejenként legalább háromszor repetáztak, mire jól is laktak, mert egyébként (tábori körülményekhez képest és attól függetlenül is) finom is volt.

Farkas ezek után kért egy kis szünetet magának, nekünk pedig javasolta, hogy tartsunk csendes pihenőt (szerintem ezt is a saját érdekében), ami tök jó ötletnek tűnt, nagyjából három percig. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy Orsi a faházban lévő egyetlen viselhető hőmérsékletű helyről, a padlóról idegesen felpattanjon, előszedjen a táskájából egy hőmérőt (elképzelni nem tudtuk, hogy miért van nála, de mint kiderült, anyukája meteorológus, így ez annyira nem is meglepő fordulat), és megállapította, hogy személyre szabott szaunánkban nem kevesebb, mint 32 fok van.

– Én ezt nem bírom – hisztizett Nia az ágyából felülve, a korláton kilógatva a lábait (neki az volt a stratégiája, hogy betakarózik a friss ágyneművel, mert egy darabig tök jó hűvös érzés). – Menjünk valahová!

– Egy hűtőszekrényre gondolsz? – fordultam felé.

– Akár. Nem tudom – folytatta a szenvedést.

– A srácok mit csinálhatnak? – töprengett Julcsi.

– Nézzük meg – ajánlottam fel. Semmi jobb dolgunk nem volt, így mind a négyen útnak indultunk, de egyik szobában sem találtuk őket.

– Várjatok – torpant meg Orsi. – Én hallok valamit!

– Azt szerintem ki kéne vizsgáltatni – jegyeztem meg, mire mindannyian elnevettük magunkat.

– Nem, nem, a fiúkat hallom, méghozzá a ház mögül – emelte fel a mutatóujját, hogy jelezze, csendet kér. Na, így már mi is hallottuk, és megindultunk az említett irányba.

Hátul őrült nagy csata zajlott, össze-vissza repkedtek a színes vízibombák, az ikrek vízipisztollyal támadtak mindenkit, Bende a kulacsából fröcskölt szanaszét (remélem, nem az eredeti tartalmát, mert az tudtommal ragadós), és úgy általában mindenki elvolt.

– Csajok, ezt ti sem úszhatjátok meg szárazon – kiáltotta el magát egy remek poénnal egybekötve Dani. Mondjuk igaza lett, Peti és Pali Zalán helyett minket vettek célba, Áron irányából loccsant egy zöld vízibomba a combomon, Bende nyakon öntötte Orsit, és mindez nyilván ellenakcióra sarkalta a lányos különítményt, úgyhogy kivettünk egy-egy marék lufit, és akcióba lendültünk.

Zalán és Áron telója két különböző szögből folyamatosan rögzítették az eseményeket, Tomi egy darabig fotózgatott, majd a csatatér szélén megállt, és a fejét fogva, röhögve nézelődött, nem sejtve, hogy én figyelem.

– Tomi, hát hogyhogy te még ilyen szép száraz vagy? – termettem mellette. – Nem jó ez így, nem?

Mintegy reakcióképp menekülőre fogta, de pár lépéssel utolértem és a hátára ugrottam, hogy ott is nedves legyen, majd leszálltam róla, és szaladtam, mielőtt megbosszulná.

A hatalmas hangzavarra (mert a pancsoláshoz nyilvánvalóan hozzá tartoztak a fiúk csatakiáltásai, és a lányok sikításai) megjelentek az ajtóban elsőként a B-sek, akik közül öten csatlakoztak (két lány és három srác), két fiú megijedt a víztől (?), és inkább visszamenekült a faházba, további öten (szintén két lány és három srác) pedig közölték, hogy felőlük aztán legyünk „dedósok", csak csináljuk magunkban, meg kicsit halkabban. Gondolom, mindenhol megvannak azok a tinik, akik nagyon felnőttnek meg érettnek érzik már magukat, és a gimi kezdetével beüt náluk, hogy minden, ami két hete még jó volt, az már dedósnak meg cikinek számít. A mi osztályunkba szerencsére nem jutott ilyen ember, de úgy fest, a B-sek kapták a mi adagunkat is. Szegények.

Kis idő múlva feltűnt Farkas és a másik ofő is (Haller Endre, némettanár, Tündi árulta el, mielőtt az egyik osztálytársa, Maci, hátba vágta egy vízibombával. Azzal hagyott ott, hogy ezt el kell intéznie. Szerintem Maci ezen tettével ért véget egy alakulóban lévő barátság), akik nagyokat mosolyogtak rajtunk, ha jól láttam, pár képet is készítettek, aztán kissé eltávolodtak, ugyanis kezdett eldurvulni a buli.

Zalán és Áron találtak pár vödröt, úgyhogy elkezdték azzal öntözgetni a tömeget (tényleg, nem is nézték kit, csak úgy a sűrűjébe), ami ugyan elővetítette az apokalipszist, de nem jelentette a teljes bekövetkezését. Ugyanis nem sokkal utánuk Tomi megunta, és magához vette a slagot. Na, ott szabadult el a pokol, mindenki futott, amerre látott, meg amerre akart, ki bele a vízsugárba, ki el előle. De a legfontosabb: a végére senkinek nem volt melege.

A rögtönzött programot egy kisebb túra követte, ami során végigjártuk a települést (természetesen fegyelmezetten, kettes sorban, síri csöndben, ahogy azt a tanárok kérték, mert ezzel az iskolát képviseljük... vagy lehet, hogy jobb, ha nem tudják, honnan jöttünk). A probléma, miszerint amúgy csurom vizesek vagyunk, nagyjából húsz percig állt fenn, utána már csak a hajunkból csöpögött a víz a lépéseink ütemére, de a séta végére teljesen megszáradtunk.

Gondolom, ennek az volt a lényege, hogy egy kicsit elfáradjunk és kevésbé legyünk élénkek este és főleg éjszaka, de senki nem jött még rá, hogy a kamaszok nem így működnek? Mi napelem helyett az éjszakától pörgünk fel igazán. Nem mintha nagy dolgokat terveztünk volna, italt például senki nem hozott (közülünk, a magát nagyon felnőttnek érző társaság nevében nem nyilatkoznék), de milyen kirándulás az, ahol takarodó után mindenki lefekszik és nyolc órát alszik a saját ágyában? Nyilván nem így történt nálunk sem.