Az élet szívás. Ezt nagyon hamar megtanultam. De nem panaszkodom, tényleg nem. Ez inkább egy... figyelmeztetés. Figyelmeztetés azoknak, akik erre még nem jöttek rá. Mert én nagyon hamar - talán túl hamar - megtudtam.

Mindenesetre mindig van, akinek rosszabb. Sokan éheznek, nekem mindig van étel az asztalomon. Igaz, gyakorlatilag anyám halála óta nekem kell odatenni, de ez az élet rendje. A nő főz, az apja - vagy majd később férje - meg leissza magát, és üvöltözik vele. Ez pedig talán nincs rendben, de úgy igazán nem érdekel. Ezeket a lapokat kaptam.

De a lapjaim között nem szerepelt Oikawa Tooru. Legalábbis eddig a pontig ebben egészen biztos voltam. Tudtam, hogy ki ő, hogy ne tudtam volna? Az osztálytársaim legalább naponta egyszer rohantak elé, hogy megdicsérjék a haját - ami minden nap ugyanolyan volt -, vagy a stílusát - ami szintén nem változott -, esetleg az eredményeit, de ez ritkább volt, azokkal senki nem foglalkozott. A lányokat - akárcsak mindenki mást ezen a világon - a külsőségek érdekelték. Oikawa pedig menő volt, jól nézett ki, és folyton mosolygott. De hogy tényleg megállás nélkül. Kérdezem én, mégis hogy lehet valaki folyamatosan boldog? Igazán adhatna tippeket.

"Vigyázz, mit kívánsz!" - tartja a mondás, és én ezen a ponton nem vigyáztam. A franc akarta azt a majmot az életembe. De tényleg - tökéletesen meglettem volna nélküle. Ő viszont úgy döntött, hogy beletoppan, én pedig nem tehettem mást, minthogy elfogadtam, mert nekem aztán nem volt jogom egy rossz szót se szólni hozzá nőként ugyebár. Mondjuk a vicc az egészben, hogy ő nem így gondolta.

Esős csütörtök délután volt, amit imádtam és gyűlöltem egyszerre. Jó volt, mert maga az eső gyönyörű, és tökéletesen reprezentálja a hangulatomat. Az esőcseppeket bámulva úgy éreztem, hogy a természet elhullajtja azokat a könnyeket, amelyeket én nem voltam hajlandó, így már nem is tudtam. Viszont esőben sétálni annyira nem vicces, főleg mikor húsz perc az út, amit meg kell tenni. Ha lett volna esernyőm - ami nem volt, mivel reggel még hét ágra sütött a Nap -, akkor talán inkább megteszem, de anélkül szinte már öngyilkos vállalkozásnak tűnt. Szóval inkább a zeneterem ablakán bámultam kifelé azért imádkozva, hogy lassacskán álljon el az eső, mert tudtam, ha későn érek haza, annak nem igazán lesz jó vége. Közben néha vetettem egy csodálattal teli pillantást a hangszerekre. Hivatalosan sohasem zenéltem, mert az órákért fizetni kellett volna, én pedig meg se mertem volna kérni apámat, hogy fizessen be rá. Azonban az ebben a teremben töltött hosszú órák alatt többé-kevésbé megtanultam zongorán játszani.

Elérkeztem ahhoz a ponthoz, amikor már egy jó ideje otthon kellett volna lennem, de az eső még mindig úgy esett, mintha dézsából öntenék. Szóval úgy döntöttem, inkább leülök a zongorához. Ez azért tűnt veszélyes opciónak, mivel ha egyszer elkezdek játszani, hajlamos vagyok úgy belemerülni, hogy semmit sem veszek észre a környezetemben. Gondolatban arra hivatkoztam, hogy "már úgyis mindegy" - pedig nyilván nem volt -, és egyszerűen leültem az alulméretezettnek tűnő székhez, ami valójában tökéletesen megfelelő volt. A polcokon rengeteg kottafüzet volt, egyet oda is készítettem magam elé. Egy olyan darabot kezdtem el játszani, amihez már csak biztonságból használtam a kottát, az ujjaim szinte automatikusan mozogtak a billentyűkön.

Szokásosan belemerültem a játékba, és csak a mű legvégén pillantottam fel. Lassan visszahelyeztem a koncentrációm a valóságba, és az ablak felé kaptam a tekintetem, hogy megnézzem, esik-e még. Ekkor ütötte meg a fülem két tenyér ütemesen összecsapódásának hangja, mire összerezzentem.

- Te is tapsolj, Iwa-chan! - szólalt meg a kezek tulajdonosa, mire odafordultam, hogy szembetalálhassam magam vele. Oikawa Tooru-val. Bal vállán sporttáska lógott, valószínűleg röplabdaedzésről jöhettek. A mellette álló fiút nem ismertem. Alacsonyabb volt Oikawától, de izmosabb, fekete tincsei izzadtan álltak mindenfelé. - Szépen zongorázol - dicsért meg a csokoládé barna hajú, mire nagy nehezen magamra erőltettem egy mosolyt.

- Köszönöm - szólaltam meg, és szinte felpattantam a székről, mintha hirtelen legalább parázzsá vált volna.

- Játszol nekünk valamit? - kérdezte a fiú, gyerekes lelkesedéssel.

- Nem lehet, ne haragudj, sietnem kell, elszaladt az idő - hordtam össze mindenfélét, igyekezve figyelni arra, hogy nagyjából értelmesnek tűnjenek a szavaim.

- Kísérjünk haza? - érdeklődött, miközben felkaptam magamra az őszi kabátomat, amiről nyilvánvaló volt, hogy nem fog megvédeni a még mindig zuhogó esőtől.

- Jaj, igazán nem kell - feleltem illedelmesen, a táskámat is a hátamra téve. A két fiú viszont továbbra is az ajtóban állt, amin nekem határozottan szándékomban állt kimenni abban a szent pillanatban. A légkör fojtogatónak hatott, magam sem értettem, tulajdonképpen miért. - Azért köszönöm - néztem bele Oikawa barna szemeibe.

- Biztos? Van legalább egy esernyőd? - aggódott tovább, mintha számítottam volna neki bármit is.

- Persze - hazudtam gondolkodás nélkül. Nem mertem megkérdezni őket, hogy kiengednének-e, így is csak úgy elrohantam, nem akartam illetlen lenni, semmiképpen sem. Szerencsére a fekete hajú srác szinte azonnal arrébb állt, ahogy közelebb léptem hozzájuk. - Köszönöm - néztem rá, ténylegesen érezve egy kevés hálát. - Hát akkor... további szép napot nektek! - mondtam egy erőltetett mosollyal, majd szinte elmenekültem onnan. Az fejemben a gondolatok igyekezték jelezni, hogy ennél rosszabb döntést nem is hozhattam volna, de nem hallgattam rájuk, és kiléptem az esőbe.

Az utat a házamig akár csukott szemmel is meg tudtam volna tenni, így legalább az eltévedés veszélye nem állt fenn. Hatalmasat sóhajtottam, majd sietős léptekkel elindultam a megfelelő irányba.

- Hé! - kiáltott utánam Oikawa, mire megtorpantam. Halottam, ahogy odaszalad hozzám, mire erősen becsuktam a szemeimet, és szépen lassan megfordultam. - Tessék - adta oda az esernyőjét egy mosoly kíséretében. Elkerekedett szemekkel néztem rá.

- Ezt nem fogadhatom el - ellenkeztem azonnal, visszanyújtva felé a kék esernyőt, de ő csak hátrált egy lépést, majd integetve visszaszaladt a fekete hajúhoz, aki úgy tartotta saját fekete esernyőjét, hogy a másik is be tudjon állni alá. - Mi a...? - néztem magam elé értetlenül, nem igazán tudtam, mit kezdjek a helyzettel. Végül úgy döntöttem, ha már rám sózta, ami végső soron azt hiszem, egészen kedves volt a részéről, akkor használni fogom.

Mikor hazaértem, szabályosan remegtem. A hideg sem tett túlzottan jót, de inkább a félelem miatt. Féltem, hogy mit fog szólni apám a majdnem másfél órás késésemhez. Nem szerettem, mikor felemelte a hangját rám. Soha nem tudtam hozzászokni, még mindig a szívembe markolt a hangja, emlékeztetve, hogy igenis van még szívem. Azt kívántam, bár ne lenne inkább.

- Mégis hol voltál ilyen sokáig? - állt elém azonnal, ahogy beléptem a bejárati ajtón. - Ha éhen halok, az a te hibád lesz, és akkor nem lesz, aki eltartson - jelentette ki, miközben én levettem a cipőm, és letettem az esernyőt.

- Sajnálom, édesapám - hajoltam meg tisztelettudóan a férfi előtt, mire ő csak morgott egyet.

- Azzal nem sokra megyek - közölte. - Csak állj már neki a vacsorának, mielőtt elájulok az éhségtől.

- Máris, édesapám - feleltem, és óvatosan kikerültem őt. Igyekeztem nem arra gondolni, hogy ha valami miatt elájul, akkor az a túl magas véralkohol-szint lesz, nem az éhség, de nem tehettem róla. Akármilyen utálatos is volt velem, akármennyire is semmibe vett, nem tudtam őt gyűlölni. Elvégre ő volt az apám, az egyetlen élő családtagom. Ha nem is támaszkodhattam rá igazából, legalább ott volt, valami abszurd módon azt az érzést keltve bennem, hogy nem vagyok egyedül.